ÉlTeTő József
Izsót?). Nevezett idős poéta mitikus nagysággá nő az utókor előtt, hiszen szembeszállt annak idején a mára már bukott zsarnokkal, hősiesen arcába vágva az igazságot egy ezópusi versével.
Érdemeiből nyilván az sem von le semmit, hogy erről a merész tettről a zsarnok és köre egyálta-lán nem értesült, hiszen a vers üzenete számukra mélyen rejtve maradt.
Ám lehetséges egy harmadik típus is. De ezt ismét csak Parajdi Sós Tivadar eszközeivel lehet rekonstruálni. Bajor ugyanis nem írta le, csak elmesélte mindazt, amiből e csoport sajátossá-gai kikerekíthetők. Valamikor a nyolcvanas évek elején Bandikó az erdélyi magyar irodalmi élet egyik fajsúlyos vezető személyiségének lakásán tartózkodott, baráti kávézgatáson, amikor csen-gett a telefon, a megyei pártközpont jelentkezett, és közölte, hogy az első titkár elvtárs egy óra múlva megbeszélésre várja a ház urát. Az amúgy pedáns és jólöltözött házigazda az izgalomtól kipirulva és remegőn azonnal a fürdőszobába sietett, gyorsan lezuhanyozott, beillatosította magát, friss-ropogós fehérneműt öltött, s kiment-vén magát látogatói előtt, elsietett az értekezletre.
Amikor Bajor a történet eme végkifejletéhez ért, arcán megjelent az a különös kesernyés mosoly, vesébe látó diagnózisainak örökös kísérője: „És illatos és izgatott volt. Egy háremhölgy, ha a fő-eunuch értesíti, hogy a padisah (vagy akár csak a pasa) látni kívánja.”
A metafora ezúttal is kétségbeejtően pontos volt. Az odaliszk különleges státusza a kiszolgál-tatott rabnő és a hivatásos szerető közt, aki arra áhítozik, hogy a nagyhatalmú magáévá tegye, nos, ez nem azonos sem a kurva helyzetével, sem pedig a megerőszakolt lányéval.
Bajor Andor, ha élne, valószínűleg nem cso-dálkozna, hogy még senki sem írta meg az Egy háremhölgy visszaemlékezései című munkát. Sö-tétlik viszont az égbolt az egykor megerőszakolt szüzek kései jajkiáltásaitól. Mit nem adnék, ha hallhatnám a Bandikó harci mosollyal kísért vé-leményét most, midőn a szultánátus bukása és a fő- és még főbb eunuchok kiebrudalása után, oda lévén a szeráj óvó fészekmelege, annyit látni e szegény lányok közül, amint a nagy országutak szélén mutatkoznak csábos kis szoknyácskájuk-ban és forrónadrágocskájukszoknyácskájuk-ban.
Unokáink nemzedéke szánakozva és kissé viszo-lyogva hallgatja emlékeinket, tulajdonképpen csak félig-meddig figyelve rájuk. Ha mégis akad köztük, aki jobban odafigyel, az bizonyára eltöpreng azon, hogy ez a lidércnyomásos összkép mennyire valós.
Egy ily módon megnyomorított, csatornalakóvá kényszerített népesség hogy volt képes olyan utódo-kat nemzeni és nevelni, akik a világot, lám, az új körülmények között is folytatni tudják? Vajon való-ban ilyen hatékony és lényével-lényegével mindent átható volt a zsarnok, amilyennek itt megjelenik?
Mert akkor a maga módján tökéletes volt, mint egy mítoszi hérosz. Akkor meg miként tudott életműve, a horrorisztikus rendszer úgy összehuttyanni, szin-te órák alatt, mint a tótorgona?
A francia irodalomtörténészek azt mondják, hogy Chateaubriand azért olvashatatlan, mert módfelett túldimenzionálta memoárjaiban Na-póleon figuráját. NaNa-póleon és én, én és Napó-leon – ez forog egyre a fejében, s így nem lehet érvényes irodalmat csinálni. Kénytelen vagyok elhinni nekik, mert nem olvastam a Memoires d’outre tombe-ot, mivel valóban olvashatatlan. És akkor még nem említettük a különbséget, ami ott tátong Napóleon és a minékünk komplexusokat okozó diktátorkák között.
És vajon az utókor számára a mi időnkben írt művek mind olvashatatlanok lesznek? Vagy tán máris azok?
(A minap Mikszáth levelezését olvasgattam.
Istenem, a maiak fele a fél kezét is odaadhatná, ha olyan minőségű szöveget alkothatna főmű-veiben, mint amilyet a Nagy Palóc egy magán-levélben odavet. Ugyanaz a hang, mint amelyet remekműveiből ismerünk. Mikszáth a Bach-korszakban nevelkedett. Az sem idilli korszaka a magyar történelemnek, Haynau sem gusztuso-sabb figura, mint Ceauşescu. Tessék megkeres-ni Mikszáth életművében azt a sötét világot. Ja, hogy azt Tolnainál leljük meg? Tehát most ezen az úton haladunk.)
Idekívánkozik a bennem lappangó Parajdi Sós Tivadarnak egy emléke.
A múlt század hatvanas éveinek vége felé a Ceauşescu-éra első éveit éltük, a vezér még alig mutatta ki a foga fehérjét (bár erdélyi értelmiségi körökben az egyetemegyesítés óta elég jól tudták, hogy hány pénzt ér). Domokos Géza, ha jól em-lékszem, akkor még az országos terjesztésű Elő-re napilap főszerkesztőjeként Kolozsváron járt.
Bajor Bandival találkozott egy kávézóban, meg velem, aki úgy kerülhettem oda, mint Pilátus a Credóba. Bukaresti dolgok meg a hatalom termé-szete kerülhetett szóba, mert Domokos Géza a hatalomváltás egy sajátságos epizódját mesélte el:
Gheorghiu-Dej lányának, Lica Gheorghiunak, míg apja hatalmon volt, saját kis palotája volt, megfelelő személyzettel: inas, szakács, sofőr,
szo-Műhely
ÉlTeTő József
balány, miegymás. A kis udvartartás financiális és műszaki működtetéséről a párt gazdasági osz-tálya gondoskodott. A papa halála után, vagyis a Ceauşescu-rezsim első heteiben semmi sem vál-tozott Lica számára. Egy hónap múltán mindösz-sze azt tapasztalta, hogy a Belbiztonság az addig ott szolgálatot teljesítő kapuőrséget visszavonta.
Aztán a következő hónap végén a személyzet tes-tületileg jelentkezett, panaszolván, hogy amikor a Gospodărie pénztárához járultak a havi fizeté-sükért, elutasították őket, mondván, hogy a ne-vükre nem érkezett pénz. Lica leteremtette őket, amiért ilyesmivel zaklatják, s utasította, hogy vé-gezzék a dolgukat, majd ő intézkedik, lesz fizetés idejében. De hát bokros teendői miatt csak pár hónap múltán ért rá telefonálgatni az ügyben, amikor már a szobalánya zokogva panaszkodott a pénzhiányra. Talán már egy fél év is eltelt, ami-re az 1. sz. Kabinetből – amely fórumhoz fordul-ni a Gospodăria tanácsolta – közölték vele, hogy személyzetét és teljes háztartását a papa halálától számítva saját magánjövedelméből kell fizetnie.
Ezután Lica még egy-két hónapig duzzogott, amíg belátta, hogy a helyzet tarthatatlan, és sze-mélyzetét jó hét-nyolc hónapi bérükkel örökre elmaradva, szélnek eresztette. Természetesen következmények nélkül. A történet a személyzet révén lett általánosan ismert Bukarestben.
Domokos Géza, ezt előadván, hallgatójára nézett és várta azt, amit magam is, a mosolyhoz illő bajori diagnózist. Ez pedig nem késett:
„Hercegek, az anyjuk istenit, de nem értenek hozzá.”
Íme, a hatalom, mely egycsapásra elveszíti dermesztően diabolikus arcát, és feldereng a di-lettantizmus, ami a lényege és amoralitásának forrása. Bulgakov Sátánja kikéri magának, hogy ő és ördögei állnának a harmadosztályú frissessé-gű ideológiát gyártó rezsim mögött. Neki ugyan-is van humorérzéke. Tessék elolvasni a Mester és Margeritát. Ott is az irónia és az önirónia az a fluidum, ami a lényeg felismerését lehetővé teszi.
Valahogy borsódzik a hátam, amikor Bajor An-dort humoristaként dobozolják. Ez nemcsak pon-tatlan, hanem félreérthető is. Valami vicces fickóra gondolnak a legtöbben, aki azzal szórakozik, hogy tojást tör el a saját fején. Vagy a mi fejünkön, mert eleve viccesnek találja, hogy van fejünk. A zseniális
mindig jelen van az emberi lét tragikumának sajá-tos érzelmi pásajá-tosza is. Torzóban maradt életműve nem oly áttetsző, hogy könnyedén hagyná magát kézhez álló katalógusainkba rendezni. Ez a mű még értő elemzésre vár.
Személyes vallomással tartozom. Mindig ke-serű ízt érzek a számban, ahányszor csak rá em-lékezem. Jó barátom volt, a lányom keresztapja, szívemhez közelálló pártfogóm. És egy hónappal a halála után tudtam meg, hogy már nem él. A temetésén sem lehettem ott. A debreceni klini-kán halt meg, 1991 januárjában. Magam is kór-házban voltam ekkor Budapesten. Ám egy nehéz műtét után lábadozván, mindennap átlapoztam a mértékadó magyar napilapokat, és megnéz-tem esténként a televízió hírműsorát. De még egy mínuszos hírben sem említődött véletlenül sem, hogy elhunyt a Keresztény Szó főszerkesztő-je, a kortárs magyar irodalom egyik legjelesebb, tiszta embere. Úgy látszik, nagyobb dolgokkal volt vemhes az Idő akkortájt. Nos, mára már megszülte őket. Láthatjuk, ha megnézzük, mi mindent ír és mutat manapság ugyanaz a média celebjeinkről.
Most, hogy e sorokat rovom, épp ezekben a napokban töltötte volna be a nyolcvanhatodik életévét. Még élhetne, és emlékezhetne ő is. Elré-vedek: mit írt volna az elmúlt két évtized alatt, és elfog a hiányérzet.
„Látok én csillagra akasztva egy elárvult os-tort” – mondja gyönyörű versében Nagy László, feltárva a kortárs közéletben-literatúrában mu-tatkozó hiányt: „Nekem Ady Endre ostora tet-szik.” – zárja a verset.
Hát ostor, az most fölösen sok van itt, ahol fe-jük fölött ijedelmes délibábbal népes betyárcsordák járják a szürke pusztát és az ó-nádasokat, sajtóber-keket, karikásaikat csattogtatva, míg az embernek az a múlt századi vicc jut az eszébe, hogy:
– Hová, hová, Maruszja, így kiöltözve? – fag-gatja az öreg bolsevik a kislányt.
– Megyek a táncmulatságba, Vaszilij Ivanovics – feleli a lány.
– Ejnye, Maruszja, míg a német pusztítja ha-zánkat, fiaink vérzenek a fronton, te táncmulat-ságba mégy?
– De hát, Vaszilij Ivanovics, a háborút rég megnyertük, rég béke van.
Műhely
(Békéscsaba, 1976) – BékéscsabaVán hajnalKa
Írásom az idén ötvenéves békéscsabai szüle-tésű alkotó életútját kívánja áttekinteni, mond-hatni szubjektív kiemeléssel a dokumentált sze-repléseinek egybegyűjtéséből, illetve az azokon keresztül történő bemutatással az indulástól az ezévi, pécsi, retrospektív tárlatáig. Hozzáfűzném továbbá, hogy egy terjedelmes életműről van szó, így kénytelen voltam a teljesség igénye nélkül való közlésre, ami, mivel lényegében egy egysé-ges œvre-ről beszélünk, nem kritikai alapon osz-tályozódott, és bízom benne, nem rontja annak megítélését.
Komoróczky Tamás 1963-ban született Bé-késcsabán, 1986–1990 között járt a Magyar Kép-zőművészeti (akkor még) Főiskola festő szakára, majd 1990–1992 között a murális szakon, mellette pedig a düsseldorfi Képzőművészeti Főiskola vi-deó szakán képezte tovább magát.1 Komoróczky az 1990-es években induló generációhoz tartozik, és pályakezdését jellemzően meghatározta az a történelmi fordulat, melynek akarva, akaratlanul részese és megélője volt. A rendszerváltás révén a Nyugat beáramlott Magyarországra. Ez olyan új és szokatlan dolgokat eredményezett, aminek következménye lett többek között a házfoglalá-sok jelensége. Ezek az újrahasznosításnak is ne-vezhető területbirtoklások olyan underground megmozdulások voltak, melyek nyugaton már előfordultak, több évtizedes múltra tekintettek vissza. Ilyen tettel indult a mára már fogalommá vált Trafó – Kortárs Művészetek Háza története, hogy az egyik legkiforrottabb példát említsem, mely aztán teljes mértékben elfogadottá és mű-ködővé vált, és mind a mai napig fontos szerepet tölt be a főváros művészeti életében. A
képzőmű-1 Itthon ekkor az Intermédia tanszék még alakulóban volt, hiszen 1990-ben kezdték meg szervezését, hogy aztán 1993-ban elindulhasson az oktatás.
vészeti szcénában 1989-től az Újlak mozit elfog-laló, a moziról nevet kölcsönző Újlak Csoport híresült el, melynek a most bemutatásra kerülő alkotó is tagja volt.
A csoport indulásának éveiben, azzal párhu-zamosan, 1990-ben fejezte be Komoróczky fes-tészeti tanulmányait, és évfolyamtársaival erre a poszt diploma kiállításra olyan megmutatkozás-sal rukkolt elő, mely kicsit sem számított meg-szokottnak. Zwickl András művészettörténész, reklámszerű rövid cikkében talán elsők között használhatta az installáció kifejezést az ezred-vég magyar kortárs művészetében, hiszen szinte kereste a szót a fiatalok, kortársai, csak öt napig látható munkáira, melyeket végül úgy fogalma-zott meg, hogy „jobb híján installációnak nevez-hetnénk ezeket az alkotásokat”.2 Komoróczky assamblage-t készítve, tárgyakat sorolt egy sa-rokba, így építve egy megkomponált teret, mely maga lett a mű. Negyedmagával mutatkozott be, és mindenki önálló alkotással szerepelt.
Visszatérve, vagy inkább belekezdve a bemu-tatandó művész már nem a főiskolás korszaká-hoz kapcsolódó, alkotói tevékenységéhez, vagyis az Újlak Csoport tárlataihoz,3 ahol részben be-szélhetünk egyéni munkákról, pontosabban az egész épült fel egyedi részletekből. Az 1989-ben alakult társaság az őket „elkeresztelő” mozi előtt az anno Hungária fürdő épületében keresett ki-állítóhelyet magának,4 itt kétszer állítottak ki,
2 Zwickl András: Távolság. Egy ötnapos kiállítás. Magyar Narancs, 1990. április 6.
3 Idén a Magyar Képzőművészeti Egyetem Képzőmű-vészet-elmélet alapszakos hallgatói UNDER RE-CONST RUCTION című diplomaprojektként az Újlak Csoporttal foglalkoztak. Ebből, a projekt készítőiről írt tanulmány: Újlak csoport, 1989–1995. Szócikk-rekonst-rukció. Az archívumból. Artmagazin, 2013 (21. évf.), 5.
4 Kósa János: Az Újlak-story. Új Művészet, 1991 április (2.
évf.), 4.