A Nagy Imre-kormány külpolitikai törekvései
Nagy Imrének 1956. október 24-én történt miniszterelnöki kinevezését követően nem csupán az ország belső életének átalakítását célzó, napról napra radikálisabb társadalmi követelésekkel kellett szembenéznie, hanem már kezdettől fogva olyanokkal is, amelyek alapjaiban megkérdőjelezték Magyarország adott nemzetközi státusát, illetve a szovjet szövetségi rendszerben elfoglalt helyét.
Habár a forradalom első napjaiban ezt csak kevesen tudták, Nagy Imre, egy a barátai között terjesztett elméleti írásában55, már 1956 januárjában megfogalmazta, hogy a nemzeti függetlenség megvalósításának útja Magyarország számára a jugoszláv modell követése kell legyen, azaz a szocialista gazdasági-társadalmi rendszer fenntartása mellett az „aktív egymás mellett élés” politikájának, vagyis el nem kötelezett külpolitika folytatása.56 Nagy Imre írásában állást foglalt a pancsa szila, vagyis a békés egymás mellett élésnek az el nem kötelezett államok mozgalma által megfogalmazott öt alapelve mellett (a területi épség és a szuverenitás kölcsönös tiszteletben tartása, meg nem támadás, az egymás belügyeibe való be nem avatkozás, egyenlőség és kölcsönös előnyök, békés egymás mellett élés). Ez önmagában még nem volt újdonság, és különösebb bátorság se kellett hozzá, mivel ebben az időben a harmadik világ országainak megnyerése érdekében ezeket az elveket formálisan a szovjet vezetés is elfogadta. Nagy Imre azonban ezeknek az alapelveknek az összességét magával a nemzeti függetlenség kategóriájával azonosította. A szuverenitás birtoklása ugyanakkor számára nem csupán a nemzetközi politikában jelentkező értéket jelentett, hanem azt a nemzet belső fejlődése szempontjából is alapvető előfeltételnek tekintette. Magyarország áttérését az
55 Nagy (1984). 236–237.
56 A tanulmány, amely nem tartozott a Nagy Imre által a pártközpontba elküldött írások közé, a Gimes Miklóssal és Vásárhelyi Miklóssal folytatott megbeszélések és viták eredményeként született meg. A
43
el nem kötelezett külpolitika megvalósítására ugyanakkor korántsem valamilyen forradalmi, egyoldalú lépés útján képzelte el; Nagy Imre abban reménykedett, hogy a világpolitikában különösen 1955-től érzékelhető pozitív változások rövid időn belül elvezethetnek a szemben álló hatalmi tömbök felszámolásához, s ez megteremtené annak a lehetőségét, hogy a kelet-közép-európai országok ezt követően maguk is önállóan, a nemzeti függetlenség, az egyenlőség és az egymás belügyeibe való be nem avatkozás alapján építsék tovább a szocializmust. Ez annál is inkább elképzelhető volt számára, mivel a Szovjetunió ebben az időben kifejezetten pozitívan viszonyult az el nem kötelezett államok mozgalmához, a Jugoszláviával való kibékülés pedig egy időre azt az illúziót keltette, hogy a szovjetek hajlandók elfogadni a szocializmus építésének különböző útjait.
Nagy Imrének a forradalom napjaiban az a rendkívül hálátlan feladat jutott, hogy ezeket a kifejezetten evolúciós használatra kidolgozott külpolitikai elképzeléseit szembesítse az egyre radikalizálódó forradalmi követelésekkel. Pozitív perspektívát jelentett ugyanakkor a lengyelországi válság békés megoldódása, s ez tovább erősítette azt a meggyőződését, hogy a szovjetek nem csak határozottan érdekeltek a magyarországi helyzet békés rendezésében, hanem ennek érdekében jelentős engedményekre is hajlandók. 1956. október 19-én a Lengyel Egyesült Munkáspárt 8. plénuma Wladyslaw Gomulkát választotta a párt első titkárává annak ellenére, hogy Hruscsov más szovjet vezetők társaságában váratlanul a lengyel fővárosba érkezett, hogy megakadályozza a varsói pártvezetésen belül várható személycseréket. A szovjet katonai beavatkozással fenyegető súlyos válsághelyzet végül is kompromisszumos megoldással zárult: a szovjetek elfogadták az új lengyel pártvezetést, Gomulka pedig ígéretet tett Moszkvának, hogy a várt politikai reformok nem fogják megingatni a kommunista rendszer alapjait Lengyelországban, és nem érintik az ország szovjet szövetségi rendszeren
szerző interjúja Vásárhelyi Miklóssal 1996. december 2.
44 belüli helyét sem. 57
Nagy Imre politikai mozgásterét, és a szovjetekkel szembeni alku-pozícióját ugyanakkor jelentősen korlátozta, hogy mind az MDP vezetésében, mind pedig a kormányban szinte egyedül, szövetségesek nélkül kísérelte meg, hogy politikai megoldást találjon a szovjet blokk történetének legkomolyabb belső válságára. Súlyos hibát követett el ugyanis azzal, hogy a vezetésbe való visszatérését és a válságmenedzser szerepének elvállalását nem kötötte feltételekhez. Míg Varsóban Gomulka egy a sztálinista vezetők többségétől éppen az ő követelésére megtisztított pártvezetés élén foghatott hozzá a helyzet konszolidálásához, addig Nagy Imre túlzottan bízott saját népszerűségében és valószínűleg abban is, hogy a válság súlya alatt akaratát komolyabb ellenállás nélkül érvényesíteni tudja majd abban a vezetésben, amely a rendkívüli helyzet kialakulásáért a legfőbb felelősséget viseli. Így azonban elmulasztotta kihasználni ezt az október 23-a éjjelén adódó történelmi esélyt, ám – amint később látni fogjuk – a következő naptól kibontakozó eseménysor kimenetelét nem ez, hanem egy másik, ugyanekkor született súlyosan hibás politikai döntés határozta meg: az SZKP Elnökségének határozata a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok bevetéséről.
Nagy Imre a válságmenedzselés céljából október 24-én Budapestre küldött Mikojannal és Szuszlovval58 folytatott tárgyalásokon az első perctől arra törekedett, hogy a szovjet vezetést meggyőzze: megfelelő politikai támogatás esetén ő képes lesz konszolidálni a helyzetet, mivel nagyon is tisztában volt azzal, hogy a forradalom sorsa egyedül a Szovjetunió magatartásán múlik. A moszkvai küldöttekkel folytatott megbeszéléseit ezért lényegében mindvégig az a sziszifuszi igyekezet jellemezte, hogy megkíséreljen egyensúlyt teremteni a forradalmi
57 Az 1956-os lengyel októberről lásd: Tischler (2003), Maczcewicz (2009).
58 Az 1956. október 24-én Budapestre érkező szovjet tárgyalódelegációnak A. I. Mikojan, M. A.
Szuszlov, I. Szerov a KGB vezetője és M. S. Malinyin, a vezérkari főnök helyettese voltak tagjai.
Miközben Mikojan és Szuszlov a magyar pártvezetőkkel tárgyaltak, Szerov és Malinyin teljes inkognitóban érkeztek. Csak az 1992-ben megnyílt szovjet levéltárak dokumentumaiból derült fény arra, hogy ők is végig Magyarországon tartózkodtak a forradalom napjaiban.
45
követelések és a szovjet biztonsági érdekek diktálta feltételek között.59
Nagy Imre így már október 25-én felvetette, hogy hiba volt a szovjet csapatok beavatkozása – miközben a nyilvánosság előtt egészen 28-ig kényszerű lojalitással vállalta a közvetett felelősséget ezért a kritikus lépésért. Azt is határozottan javasolta, hogy a kedélyek lecsillapítása érdekében be kell jelenteni, a kormány tárgyalásokat fog kezdeményezni a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonásáról. Aznap délutáni rádióbeszédében ezt a bejelentést – ma már tudjuk, a szovjetek kifejezett tiltakozása ellenére – a miniszterelnök meg is tette, bár a kívánt hatást, a forradalmi közvélemény megnyugtatását ezzel nem érte el.60 A következő napon pedig már a vezetésre gyakorolt társadalmi nyomást is kihasználva arról igyekezett meggyőzni a moszkvai küldötteket, hogy a helyzet rendezése érdekében a fegyveres ellenállás letörése mellett a pártnak az országban kibontakozott tömegmozgalom élére kell állnia61, így ezzel a fellépésével lényegében az október 28-i politikai fordulatot alapozta meg.62
Hasonló taktikázás jellemezte Nagy Imre magatartását a magyar kormánynak az ENSZ Biztonsági Tanácsa október 28-i ülésén tett nyilatkozatával kapcsolatban is. A dokumentum keletkezésével kapcsolatban a forradalom idején olyan mindmáig élő legenda született, amely szerint a nyilatkozat valójában csupán a “szovjet állampolgárságú” Kós Péter magyar állandó ENSZ-képviselőnek a szovjetekkel egyeztetett áruló magánakciója volt, amelyről a Nagy Imre-kormány nem tudott. Ezt a nagyon gyorsan elterjedt véleményt erősítette meg az a tény is, hogy Kós Pétert október 29-én leváltották posztjáról.63 Ma már tudjuk, hogy a nyilatkozat kiadását valóban Moszkvában kezdeményezték, csakhogy teljesen a “szolgálati út”
59 Az 1956-os magyar forradalom nemzetközi kontextusáról általában lásd: Gáti (2006), Békés (2006).
60 Gál, Hegedűs B., Litván, Rainer M. (1993), 51. Mikojan és Szuszlov távirata az SZKP KB-nak, 1956. október 25.
61 Szereda–Sztikalin (1993) 111. Mikojan és Szuszlov távirata az SZKP KB-nak, 1956. október 26.
Nagy Imre forradalom alatti tevékenységéről lásd: Rainer (1999). 237–336.
62 Az október 28-i politikai fordulatról, illetve a MDP vezetésén belüli vitákról lásd: Ripp. (1997) 98–
124 és 288–295 valamint Rainer (1999) 270–290.
46
betartásával. Október 28-án a szovjetek Andropov budapesti szovjet nagykövet közvetítésével felszólították a magyar kormányt, hogy haladéktalanul adjon ki olyan nyilatkozatot, amely szerint a magyarországi események az ország kizárólagos belügyét képezik,64 ezért a kormány tiltakozik a kérdésnek a Biztonsági Tanácsban történő napirendre tűzése ellen.65 Moszkvában ugyanis az együttműködési készségét mindaddig bizonyító Nagy Imréről joggal feltételezték, hogy a nyilatkozat révén hajlandó lesz visszautasítani az ENSZ beavatkozási kísérletét. Nagy Imre a békés megoldás reményében eleget is tett ennek a szovjet “kérésnek”, ám korántsem teljes mértékben. A magyar kormány által október 28-án még a BT ülése előtt Kós Péter Magyar ENSZ-lépviselőhöz eljuttatott, Nagy Imre által is láttamozott rövid nyilatkozat66 a Moszkvában megfogalmazott részletes tervezethez képest csupán az eseményeket Magyarország belügyének nyilvánító részt tartalmazta. Egyáltalán nem utalt viszont a szovjet tervezetnek arra az állítására, hogy az események kirobbantásában az “imperialista államok aknamunkájának” volt fő szerepe, ráadásul a szovjet javaslat szerint a nyilatkozatot már a Biztonsági Tanács ülése előtt ismertetni kellett volna a sajtóban és a rádióban – erre sem került sor. Az október 28-i belpolitikai fordulat után, s különösen a Nagy Imre által az ENSZ főtitkárának küldött november 1-i és 2-i üzenetek fényében azonban az október 28-i kormánynyilatkozat ténye egyre kényelmetlenebbé vált, így a legegyszerűbb megoldásnak az kínálkozott, ha a forradalmi közvélemény – s közvetve a kormány is – egyedül Kós Pétert
63A legenda “tudományos” változatának legutóbbi megjelenését lásd: Varga (1992).
64 Az ENSZ Alapokmányának 2.(7) cikke kimondja, hogy az Alapokmány egyetlen rendelkezése sem jogosítja fel a szervezetet arra, hogy olyan ügyekbe avatkozzon, amelyek valamely állam "belső joghatóságának körébe tartoznak".
65 Gál-Hegedűs B.–Litván–Rainer M. (1993) 57–60
66 Máig ismeretlen okokból mind a külügyminisztériumban készült angol nyelvű tervezetben, mind pedig az ENSZ-hez eljuttatott nyilatkozatban az október 22-i dátum szerepel. Kevéssé valószínű, hogy elírás történt, inkább arról lehet szó, hogy a szöveg fogalmazói nem az október 23-i budapesti tüntetést, hanem az előző napi műegyetemi gyűlést tekintették – nem is teljesen alaptalanul – a forradalmi események kiindulópontjának. A hivatalos ENSZ dokumentummá vált nyilatkozat alapján azonban így az 1956-tal foglalkozó nyugati irodalomban számos esetben a 22-i téves dátum szerepel a felkelés kirobbanásának dátumaként.
47 teszi felelőssé a történtekért.67
Az október végi néhány nap fejleményei alapján Nagy Imre úgy érezhette, az események igazolják a szovjetekkel kapcsolatos addigi politikáját, vagyis hogy a helyzet konszolidálásának ígérete fejében újabb és újabb engedményeket próbált kicsikarni tőlük, s ezáltal igyekezett csökkenteni a szovjet toleranciahatár és a társadalom radikális követelései közötti reménytelenül hatalmas távolságot. Október 29-én megkezdődött a szovjet egységek kivonulása Budapestről, a szovjet kormány másnapi nyilatkozata pedig egyenesen azt az ígéretet tartalmazta, hogy a Szovjetunió és a szocialista országok viszonyát új alapokra fogják helyezni az egyenlőség és az egymás belügyeibe való be nem avatkozás elveinek tiszteletben tartásával, a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok kivonásának kérdését pedig meg fogják vizsgálni.
Ezzel szinte egy időben azonban vészes gyorsasággal kezdtek szaporodni azok a jelek, amelyek a szovjetek valódi szándékait vetítették előre: október 31-től folyamatosan érkeztek a hírek arról, hogy az országba újabb szovjet csapatok vonulnak be, megszállják a fő stratégiai pontokat, bekerítik a városokat és elfoglalják a repülőtereket.
Nagy Imre kormányának bel- és külpolitikai lépéseit ezt követően az határozta meg, hogy a mind inkább elkerülhetetlennek tűnő végzetet valahogy feltartóztassa, elhárítsa. Az nyilvánvaló volt, hogy az ország fegyveresen ellenállni mégoly súlyos vérveszteség árán sem lenne képes. A kilátástalan helyzetben a kormány az egyetlen esélyt abban látta, hogy mindent elkövet a belső konszolidáció gyors megteremtésének érdekében, és ezzel megpróbálja megakadályozni, hogy a szovjetek az anarchia megszüntetésére és a rend helyreállítására
67 Az ügy tisztázására csak a kilencvenes évek elején került sor, bár alighanem sokan máig is így ismerik a történetet, különösen, mivel az 56-os publicisztikában időről-időre újra felbukkan a kétségtelenül sokkal izgalmasabb ős-változat. A valóságban Kós Péter sohasem volt szovjet állampolgár, noha az ötvenes évek elejéig a Konduktorov nevet viselte, majd diplomáciai pályára lépve, magyarosította nevét. Kós Péter szerepéről lásd. Kós Péter-interjú. Készítette Murányi Gábor, 1990. 1956-os Intézet Oral History Archivuma 239. sz. és Murányi (1991).
21.
48
hivatkozva újabb fegyveres beavatkozást kövessenek el. Amikor azonban a szovjet csapatmozgásokkal kapcsolatos kérdésekre és tiltakozásokra adott semmitmondó, illetve félrevezető válaszokból sejthetővé vált a szovjetek szándéka, a Nagy Imre-kormány választás elé került. Vagy beletörődve veszni hagyja az ügyet – netán némi eredmény halovány reményében maga áll a visszarendeződés élére – vagy egy utolsó heroikus kísérletet tesz a forradalom megmentésére. A kormány az utóbbit választotta. November 1-jén a kabinet egyhangú döntést hozott arról, hogy Magyarország egyoldalúan kilép a Varsói Szerződésből – arra hivatkozva, hogy az egyezményt az invázióval a szovjetek sértették meg –, és deklarálták az ország semlegességét.68 A miniszterelnök egyidejűleg felhívást intézett az ENSZ főtitkárához, amelyben kérte, hogy a négy nagyhatalom nyújtson segítséget a semlegesség megvédéséhez, illetve, hogy a kérdést sürgősséggel tűzzék napirendre a közgyűlés soron következő ülésszakán. Mivel ezt a lépést hosszú ideig a Nagy Imre-kormány egyik leginkább vitatott intézkedésének tekintették, érdemes részletesebben megvizsgálni, milyen előzmények után került sor erre a szovjet blokk egész történetében egyedülálló külpolitikai lépésre.
Semlegesség és kilépés a Varsói Szerződésből69
A szovjet csapatok távozásának követelése, ami csak néhány héttel korábban is a legnagyobb eretnekségnek számított volna, már a felkelés első napjaiban országszerte általánossá vált, és mivel a szovjet fegyveres beavatkozás elvi alapjául a forradalmi közvéleményben a Varsói Szerződés szervezete szolgált, várható volt, hogy előbb-utóbb megfogalmazódik a katonai szövetségből való kilépés igénye is.70 Ez nagyon rövid idő alatt bekövetkezett, és október legvégén már nem csak a különféle forradalmi szervezetek, munkástanácsok, hanem az
68 Nagy Imre nyilatkozatát lásd: Varga (1989) 361.
69 A semlegesség kérdéséről lásd részletesen: Békés (1997).
70 A semlegesség követelése valójában már a forradalom kitörése előtt megjelent: ilyen felvetés elhangzott a szegedi egyetemen október 16-án tartott diákgyűlésen és a Műegyetem október 22-i
49
újjáalakuló pártok részéről is rendkívül erős nyomás nehezedett a Nagy Imre-kormányra, hogy mondja fel a Varsói Szerződést, és deklarálja az ország semlegességét. A semlegesség követelése látszólag logikusan következett a katonai tömbből való kiválás lehetőségének felvetődéséből; e tekintetben két korábban említett tényező, a jugoszláv el nem kötelezett külpolitika 1955–1956 folyamán elért látványos sikerei illetve az osztrák államszerződés létrejötte és az ország örökös semlegességének kinyilvánítása71 jelentettek vonzó példát.
Ezeknek az elképzeléseknek azonban, mint láttuk, az adott nemzetközi helyzetben semmiféle realitásuk nem volt: a szovjetek számára ugyanis Magyarország státusa egyáltalán nem volt összetéveszthető Jugoszláviáéval, még kevésbé Ausztriáéval, és a moszkvai vezetés számára valójában fel sem merült, hogy beleegyezzen bármelyik csatlós országnak a Szovjetunió biztonsági övezetét képező szovjet blokkból történő kiválásába.
Így 1956 októberében a Varsói Szerződés felmondásának és a semlegesség deklarálásának követelése, bármily nemes célok is motiválták ezeket, valójában a forradalmi eufória öngerjesztő mechanizmusának irreális és irracionális termékei voltak, amelyek még akkor is a helyzet destabilizálásának és egy újabb szovjet beavatkozásnak a veszélyét növelték volna, ha azokat a Nagy Imre-kormány nem fogadta volna el. A semlegesség követelése ugyanakkor, sajátos módon, egyrészt a társadalom legalábbis egy jelentős részének a tömbön kívüli politizálás iránti őszinte vágyát demonstrálta, másrészt viszont egy irracionálisan radikális forradalmi tömegmozgalom ösztönösen racionális önkorlátozó jellegére mutat rá. Az ugyanis szinte mindenki számára világos volt, hogy a nyugati szövetséghez, azaz az „imperialista táborhoz” való csatlakozás igényének nyílt deklarálása azonnali szovjet beavatkozást eredményezett volna.72 A semleges státuszhoz viszont sokan olyan illúziókat kötöttek, hogy gyűlésén is. Szakolczai (2006).
71 Az osztrák semlegesség történetéről lásd: Bishoff (1999).
72 Hasonló racionális alapú önkorlátozó tendencia érvényesült 1989-ben is a rendszerváltás folyamatában. A kezdeti szakaszban, 1989 tavaszán az ekkor aktivizálódó ellenzék a március 15-ei 12 pontjában egységesen a semlegességet jelölte meg az ország kívánatos külpolitikai orientációját
50
egy semleges Magyarország a Szovjetunió számára is elfogadható lenne, mivel az éppen olyan biztosítékot jelentene a szovjet biztonsági érdekek szempontjából, mint a korábbi állapot.
A kormányra nehezedő nyomást csak növelte, hogy október 31-én már a sokak által potenciális ellenkormánynak tekintett győri Dunántúli Nemzeti Tanács is határozatban foglalt állást a Varsói Szerződés felmondása és a semlegesség kinyilvánítása mellett73. Mivel Nagy Imre legfőbb célja a helyzet mielőbbi konszolidálása volt, hisz csak ettől remélhette, hogy a szovjetek elfogadják az addig bekövetkezett politikai változásokat, október utolsó napjaiban már maga is egyre inkább arra a következtetésre jutott, hogy a társadalom pacifikálása nem érhető el ezeknek a nemzeti függetlenség szempontjából legjelentősebb követeléseknek a teljesítése nélkül. Véleményét nemcsak az MDP romjain ekkor megalakult új kommunista párt, az MSZMP számos vezetője, köztük Losonczy Géza, Donáth Ferenc, Kádár János osztotta, hanem az október 30-án megalakult szűkebb kabinetben kulcsszerepet betöltő, korábbi kisgazdapárti köztársasági elnök, Tildy Zoltán is.74
A magyar vezetés tehát csapdahelyzetbe került: a szovjet beavatkozás elkerülése érdekében elfogadták a társadalom egyik legfontosabb és legradikálisabb követelését, ez a lépés azonban önmagában is elegendő lett volna ahhoz, hogy a moszkvai vezetők a szovjet blokk egységének megőrzése céljából a fegyveres megoldás mellett döntsenek.
A szovjet kormány október 30-i nyilatkozata jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a fontolgatásból elvi döntés szülessen, hiszen a nagy jelentőségű dokumentum önkritikusan elismerte a korábbi hibákat a Szovjetunió és a kelet-közép-európai országok viszonyában, és bejelentette, hogy “a szovjet kormány kész tárgyalásokba bocsátkozni a Magyar illetően. Amint viszont az év őszére kiderült, hogy a szovjetek a teljes és korlátok nélküli demokratikus átalakulást is elfogadják, hamarosan általánossá vált az euro-atlanti integrációhoz, azaz az Európai Gazdasági Közösséghez (az Európai Unió elődjéhez) és a NATO-hoz való csatlakozás igénye. A rendszerváltás nemzetközi kontextusáról lásd: Békés (2000).
73 Magyar Honvéd, 1956. október 31.
74 MOL XX-5-h, Nagy Imre és társai pere, Vizsgálati iratok, I/1. kötet Nagy Imre kihallgatása 1957.
június 29. 169.
51
Népköztársaság kormányával és a Varsói szerződésben résztvevő más államok kormányaival a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásáról.”75 Ma már tudjuk, október 30-án a szovjet pártvezetés komolyan gondolta ezt az ígéretet: a szovjet csapatok teljes kivonása lett volna az a maximális engedmény, amit a szovjetek hajlandók lettek volna megadni, amennyiben annak segítségével a Nagy Imre kormánynak sikerül a helyzetet a szocialista berendezkedés megőrzésével, és a szovjet blokk keretein belül maradva konszolidálni.76 A nyilatkozat ugyanakkor még célzást sem tett a Varsói Szerződésnek mint szervezetnek az átalakítására, még kevésbé merült fel a szerződésből való kilépés lehetősége. A Varsói Szerződés 1955.
májusában aláírt alapokmánya valójában nem tette lehetővé a húsz évre szóló szerződés idő előtt történő egyoldalú felmondását. Nagy Imre azonban – másokkal együtt – úgy gondolhatta, ha a korábban a szovjetekkel sikerült olyan lényeges politikai változásokat elfogadtatni, amelyek csak néhány nappal korábban is eretnekségnek számítottak, talán a moszkvai vezetés most nyilvánosan deklarált rugalmas álláspontja lehetővé teszi ennek a lépésnek a tudomásul vételét is, különösen, ha az a helyzet gyors konszolidációját eredményezi Magyarországon.
Mindezek alapján a legszűkebb vezetésben október 31-re megérlelődött a döntés, és aznap délután Nagy Imre a parlament előtt összegyűlt tömegnek tartott beszédében bejelentette, hogy a “mai napon megkezdtük a tárgyalásokat a szovjet csapatok kivonására az országból, a varsói szerződésből ránk háramló kötelezettségeink felmondásáról.” Azt is hozzátette ugyanakkor, hogy “egy kis türelmet kérünk azonban tőletek, azt hiszem, az eredmények
Mindezek alapján a legszűkebb vezetésben október 31-re megérlelődött a döntés, és aznap délután Nagy Imre a parlament előtt összegyűlt tömegnek tartott beszédében bejelentette, hogy a “mai napon megkezdtük a tárgyalásokat a szovjet csapatok kivonására az országból, a varsói szerződésből ránk háramló kötelezettségeink felmondásáról.” Azt is hozzátette ugyanakkor, hogy “egy kis türelmet kérünk azonban tőletek, azt hiszem, az eredmények