Az OKP átalakuló kelet-európai kapcsolatrendszere

kommunista és munkáspártok konferenciáját, és a tavaszi időpontot sem ellenzik. (…) ugyanakkor nem értenek egyet a csehszlovák események szovjet értékelésével.”³⁵⁶

Az OKP tárgyalási stratégiáját vizsgálva megállapítható, hogy mindvégig számoltak a moszkvai tanácskozással. A Vezetőség tagjai – részben belpolitikai, részben elvi-ideológiai okoknál fogva – 1968 augusztusában a „hatokkal” ellenében foglaltak állást, de az utolsó pillanatban ismét visszarántották a gyeplőt. Bár valós lehetőségük adódott az SZKP kitagadására, amit az általuk is támogatott prágai tavasz elfojtása minden bizonnyal legitimált volna, a sorsdöntő szakításra mégsem került sor. Az eset egyes vonatkozásaiban élénken emlékeztetett ’56-ra, noha a csehszlovák kérdésben vállalt ’68-as olasz pártálláspont szöges ellentétben állt az ’56-ossal, mivel Nagy Imre alakjának – mint láttuk – lassú történelmi-politikai átértékelésével szemben, kezdettől fogva kiálltak a dubčeki emberarcú szocializmus védelmében.

Az EB utolsó, immár a nagytanácskozás előtti ülésére 1969 februárjában került sor. Ekkor véglegesítették az április óta tervezett dokumentumot, illetve vitatták meg az utolsó szervezeti részleteket is.³⁵⁷ A táncrend összességében az SZKP elvárásait tükrözte, viszont az ’57-es és a ’60-as állapotokhoz képest új elemként tűnt fel az értekezlet fokozott nemzetközi sajtónyilvánossága, ahogy a szovjet vonal nyílt és erősödő bírálata is.

2.6. Az OKP átalakuló kelet-európai kapcsolatrendszere a ’69-es moszkvai

tömbök felszámolásának igényéről, a fokozódó kínai aktivitásról és az akut csehszlovák helyzetről – folyó nyílt vita jellemzett. A kongresszust előkészítő okmány diskurzusában Natta is felszólalt. Meglátása szerinte a katonapolitikai tömbök korszaka 1968 őszére már lezárult, a „hidegháború teremtménye” ennek megfelelően túlhaladottá vált. A békés egymás mellett élés politikájának alapvető célkitűzése: „a nemzetek önállóságáért és függetlenségéért, a társadalmi és politikai választások szabadságáért, minden ország szabad haladásáért való tenni akarás és konkrét tettek.” Natta – kissé naivan – egy olyan olasz külpolitikát álmodott meg, mely a fegyveres-védelmi szövetségek, így a NATO és a VSZ felszámolására törekszik.³⁵⁹

A szintén felszólaló Longo ugyan nem említette nevén a csehszlovákiai válságot, mégis kemény szavakkal utalt az alig fél évvel korábbi eseményekre: „(…) mozgalmunkban ma az a tényleges probléma vetődik fel, hogy történelmien és konkrétan tudjuk értékelni a forradalmi folyamatoknak ezen különbözőségét, s hogy fel tudjuk tárni e forradalmi folyamatok közös alapját, de ne veszítsük el azok értelmét, ne engedjük, hogy azokat elfojtsák azok a különbözőségek és ellentétek, amelyek a forradalmi fejlődések során jelentkezhetnek.” Ezzel összefüggésben találóan Togliattit idézte: „A kommunista mozgalomnak nemcsak nemzeti, hanem nemzetközi téren is egységesnek kell lennie. Ezt az egységet kétféleképpen lehet megközelíteni. Lehet értelmezni kívülről jövő kényszer eredménye, mások utasításának gépies átültetése és szolgai utánzása következményeként.

Ezt elutasítjuk. Lehet viszont olyan egység is, amely az egyes tapasztalatok különbözőségében és eredetiségében jön létre, amely a kölcsönös kritikai szellemből táplálkozik, s amely az egyes pártok autonómiájában erősödik. Erre a második fajta egységre van szükségünk. Egységesnek kell lennünk, mert azonosak az elveink és ugyanazt a célt követjük. Egységünk előképe annak a nemzetközi társadalomnak, amelyért harcolunk, amelyben minden nép egyenlő, szabad, testvér lesz.”³⁶⁰

359 M-KS 288. 32.b 1968. 167. 61-64. (Felszínre került a vita ideológiai aspektusa is. Cossutta szerint

„alaposabban meg kell vizsgálni a különbözőségekben rejlő egység fogalmát, különösen azután, hogy az olasz kommunista alapszervezetekben bizonytalanság mutatkozott a csehszlovákiai események megítélésében.” A párt balszárnyához tartozó Ingrao azonnali kritikai kutatás elvégzésére tett javaslatot, hogy ezáltal „jobban meg lehessen világítni a demokrácia és a szocializmus közti összefüggéseket.” Longo is hozzászólt a Natta beszámolója keltette vitához. Elutasította a marxizmus, mint egységes doktrína kritikáját, noha utóbbit olasz részről sosem dogmaként, hanem a politikai tevékenységükhöz nélkülözhetetlen irányelvként használták.

Önmagában a tény, hogy a „különféle realitások során” a marxizmus több esetben a helyi körülményeknek megfelelően árnyaltabbá vált, „nem botránkoztatta meg” az olasz kommunistákat, hanem „életképességének és erejének bizonyítékát”, egyben Togliatti elveinek megerősítését látták benne.

360 Uo. 64.

A fenti sorokból kiolvasható, hogy a majdani olasz-szovjet kommunista távolódás – ahogy erre az előző fejezetben már utaltunk –, az eurokommunizmus születése tulajdonképpen kódolva benne rejlett az OKP és az SZKP gyökeresen eltérő marxizmus-értelmezésében.³⁶¹ Ebből a nézőpontból vizsgálva az eseményeket a sorozatos konfliktusok, a Szovjetunió egyes, vitatott lépéseinek hatásai szinte előre megjósolhatóak voltak. Mégis, a két párt sorsa szorosan összefüggött. Longo erre utalva állapította meg a következőket: a „szocialista világ védelme kétségkívül olyan probléma, amelynek minden kommunista pártot, minden demokratát, minden fejlődő és haladó mozgalmat foglalkoztatnia kell.”³⁶² A megjegyzés – Longo szokásához illően – ismét áthallásos volt, hiszen akár a prágai reformok, az emberarcú szocializmus védőbeszédeként is lehetett értelmezni. Ezért sietve hozzá is tette:

„a problémát azonban a jelenlegi realitások, sokrétűségek és [tartalmi] összetevők szemszögéből kell vizsgálni, amelyek végső soron elősegíthetik annak megoldását. Ezen összetevők mindegyike fejlődésének megvannak a maga különböző okai.” Legsúlyosabb állítását pont a fentiek folyományaként, logikai továbbgondolása eredményeként fogalmazta meg: „(…) miből keletkeztek és keletkeznek ezek a véleménykülönbségek, ellentétek és szakadások? A legegyszerűbb válasz, ami azonban nem kielégítő, hogy ezek egynémely pártok jobb vagy baloldali elhajlásaira vezethetők vissza, és a megoldást – mint az elmúlt napokban írták – »a marxista-leninista elvektől való mindennemű elhajlás elleni, valamint a nacionalista, dogmatikus és revizionista torzulásokkal szembeni kérlelhetetlen harcban« kell keresni.”³⁶³ Longo objektíven szemlélve a különbözőségek okait kinyilvánította, hogy azok természetszerűen léteznek a különböző szocialista országok valamint kommunista és munkáspártok között. Furcsállta, hogy pont a fentebb elmondottak ismeretében, az NSZEP elméleti folyóiratában az OKP álláspontjával kapcsolatban Axen a következőket jegyezte meg: „a kommunista és munkáspártok, valamint a szocialista országok közötti kapcsolatokban a legfontosabb elv nem minden egyes kommunista párt autonómiája és szuverenitása.”³⁶⁴

361 Az SZKP és az OKP közti ideológia ellentétek java Gramsci Leninétől eltérő marxizmus-felfogásából eredt.

A Moszkvából hazatérő Togliatti is gyorsan visszatalált Gramsci elveihez, és maga mögött hagyta a sztálinizmus dogmáit. Jelen (politikatörténeti) disszertáció tartalmi-formai keretei azonban nem teszik lehetővé e vita részletesebb bemutatását.

362 Uo. 66.

363 Uo.

364 Az OKP és a NSZEP viszonya sosem volt felhőtlen. A hatvanas évek legtöbb, sokáig szándékosan került, ki nem mondott ellentéte került a felszínre a csehszlovákiai reformok gyökeresen eltérő megítélése kapcsán.

1968 novemberére a két testvérpárt közti addig is jobbára formális kapcsolatok végleg befagytak. A helyzet

Az egy jobbra tolódó OSZP eközben ügyesen használta ki a csehszlovákiai válság római belpolitikai vetületét, és szavazatokat vett el az OKP-tól, ám ezzel együtt sem veszélyeztette annak vezető helyét az itáliai baloldalon. A Szovjetunió külpolitikai lépései lényegében a Longo által meghirdetett választási program tagadásaként is megállták a helyüket, így hitelességük megőrzésének érdekében nem maradt más választásuk, mint a tényleges elhatárolódás Moszkvától.

Az Emilia-Romagna tartomány székhelyén tartott kongresszuson ezért megismételték korábbi határozatukat, és újfent – 1968 augusztusa óta immár sokadszor – elítélték a szovjet beavatkozást.³⁶⁵ Azonban sem a már idézett főtitkári beszámoló, sem a további hozzászólások – pl. Natta felszólalása – nem elemezték részleteiben a problémát, érezhetően el kívánták kerülni a kérdésben esetlegesen kialakuló intenzívebb vitát. A kongresszus kiállt Longo politikájának helyessége mellett,³⁶⁶ ezzel elismerte Togliatti stratégiájának igazát. A plénum előtti vitában magát a csehszlovák kérdést kevesen érintették. A felszólalások zöme egyetértését fejezte ki a vezető szervek határozatával és beszámolóival. Ambrogio Donini,³⁶⁷ a KB tagja – vélhetően Ingrao szorgalmazására –, megismételte korábbi, a beavatkozás jogszerűségét és szükségességét igazoló kijelentését. Ellenben az Amendola vezette

tarthatatlanságát kelet-német részről meglehetősen későn vették észre, amikor pedig végre döntésre szánták el magukat, az OKP kongresszusi téziseiben már végleg szakított az előző évek konfliktuskerülő dialektikájával.

Az NSZEP megkésve bár, de – tőle szokatlan módon – értékelhető gesztusokat tett Longo pártja felé. Ami évekkel korábban még tárgyalási alapnak szolgálhatott volna, 1968 késő őszére nem csak a főtitkár számára vált érdektelenné. Harminc évvel a müncheni egyezmény, szudétanémet területek náci megszállása és a Közép-Kelet-Európában példa nélküli, demokratikus intézményrendszerrel bíró csehszlovák állam felbomlasztása után, ismét német katonák keltek át az Érchegységen. A két „bevonulás” ideológiai hátterének különbségei nyilvánvalóak, mégis – függetlenül eltérő következményeiktől – csak egy szuverén állam belügyeibe való durva beavatkozásként értékelhetőek. Érezve az ötvenhatos magyar események és a prágai bársonyos reformok társadalmi háttereinek különbözőségét, és tanulva a magyar forradalmat követő szovjet intervenció korábbi hibás megítéléséből, az OKP válasza nem is lehetett más, csakis a teljes elzárkózás. A keletnémet állampárt szeptemberi plénumán elítélte az OKP politikáját, és az NDK területén élő olasz párttagok és az OKP-hoz köthető szervezetek részére névtelen tájékoztatási anyagokat és Longo irányadását bíráló röplapokat küldtek.

Az esetnek érthetően komoly visszhangja volt Rómában, a párt sajtója pedig minden korábbinál élesebb hangot ütött meg nemcsak az NESZP-vel, hanem magával az NDK-val szemben is. A két kommunista párt közti közvetítésben, és a kapcsolatok részeleges rendezésében komoly szerepe volt a római magyar nagykövetségnek. Keletnémet részről tudták, hogy átütő sikereket rövid távon képtelenek lennének elérni a megromlott viszony helyreállításában. Természetesen csak a párbeszéd felélesztésében reménykedhettek, de ezt sem valósíthatták volna meg pusztán önerőből.

365 M-KS 288. 32. 1969. 10. 21-31.

366 Az 1963-as parlamenti választásokon az OKP 7.768.228 alsóházi szavazatot szerzett, ezzel a parlamenti helyek kevéssel több, mint negyedét birtokolta. Az 1964-es év viszontagságai (Togliatti halála és Hruscsov leváltása) ellenére 1968-ban közel egymillióval több szavazatot gyűjtöttek, melyet még ellenfeleik is kimagasló eredményként értékeltek.

367 Ambrogio Donini (1903–1991). Marxista történész. 1926-1928 között Rómában, majd 1960-tól 1971-ig Bariban oktatott. 1947-ben varsói nagykövet. 1953-1963 között az OKP képviselőjeként a Szenátus tagja.

reformerek – akik nyíltan elítéltek a „Brezsnyev-doktrínát” – nem reagáltak a felvetésre, így az érdemi diskurzus ezúttal sem alakulhatott ki.

A nyugati testvérpártok és a keleti blokk hat érintett állampártjának³⁶⁸ Bolognába hívott képviselői egy OKP-n belüli élénk szóváltás kibontakozását várták, de a háttérben szemben álló áramlatok kölcsönös hallgatása okán a nyílt polemizálás végül elmaradt. Az OKP szemmel láthatóan tanult a korábbi évek hibáiból, amikor pluralizmusa, belső szabadossága miatt nem volt képes az egységes pártálláspont védelmére. Ezúttal is lehetőséget adtak az egyes irányvonalak képviselőinek véleményük ismertetésére, de ez csak árnyalhatta a kongresszus kompromisszumos nyilatkozatának egyes megállapításait.

Hallgatásukkal tiltakoztak, nem kívántak osztozni a szovjet blokk történelmi felelősségében.

Kerülték ugyan az SZKP kemény bírálatát, ugyanakkor Berlinguer felszólalása már egy új, a korábbinál sokkal kritikusabb hangvétel erősödését jelentette. „A csehszlovák beavatkozás nem tekinthető csak hibának, hanem magyarázata a szocialista világ objektív ellentmondásaiban és nehézségeiben is keresendő.” Berlinguer nagyon határozottan vetette fel a nemzetközi munkásmozgalom keretei közötti autonómia immár elodázhatatlan igényét.

A pártok függetlenségének kölcsönös elismerése és biztosítása ily módon a kongresszus fő tézisévé vált. Így érték el, hogy bár nem beszéltek a prágai tavasz elfojtásáról, mégis tanácskozásuk fő irányvonala a kommunista testvérpártok egyenlőtlen viszonyrendszerének súlyos vádjait fogalmazta meg, és vált a szovjet beavatkozás negatív hatásainak pontos értékmérőjévé.

Az óriási támogatottsággal főtitkárhelyettessé választott Berlinguer kifejtette: az autonómia alatt azt a jogot értik, melynek birtokában az olasz kommunisták független politikai tényezőként ítélhetik meg a Szovjetunió és más szocialista országok lépéseit anélkül, hogy bárkinek is leckét kívánnának adni, a létező szocializmus építésből.

Kötelességüknek tartották azonban, hogy véleményüket diplomáciai kertelés nélkül, az egész mozgalom érdekében elmondják. Utóbbi egybevágott a feltörekvő, fiatal olasz kommunista káderek elképzeléseivel, igényével, hiszen ők az OKP-tól egy minőségileg új, a korábbinál sokkal kevésbé elnéző magatartást vártak el a keleti blokk országainak irányába.³⁶⁹

368 A meghívott keleti testvérpártok: SZKP, MSZMP, NSZEP, BKP, LEMP, RKP

369 Éppen ez a generáció zárja le a magyar ’56 átértékelésének folyamatát Occhetto főtitkársága idején.

Berlinguer a külföldi küldöttségek tiszteletére rendezett fogadáson – némileg tompítva a kongresszuson kinyilatkoztatott új tézisek élét – „őszinte és megkapó” pohárköszöntőjében elmondta: „(…) az OKP nagyon komplikált párt, és néha nehéz megérteni őket. Elismerte, hogy ők sem tettek meg mindent a szocialista országok mély és alaposabb megismerése érdekében.”

A kongresszus elsöprő többséggel szavazta le a vezető párt és a vezető állam – egyébiránt Ponomarjov, a szovjet pártküldöttség vezetője által is elvetett – elvét. Ugyanakkor Galluzzi, a Vezetőség tagja s a nemzetközi kérdések felelőseként, kemény szavakkal utasította vissza az SZKP javasolta korlátozott szuverenitás gondolatát.

Az olasz kommunisták érthetően ragaszkodtak az SZKP XXIII. kongresszusán is kinyilvánított véleményhez, az egyenlőség, az autonómia és a mások belügyeibe való be nem avatkozás elveinek szigorú tiszteletben tartásához.³⁷⁰ A bolognai kongresszus üzeneteként pedig alig burkoltan Moszkvának címezve felelevenítették a Togliatti által megfogalmazott egység a különbözőségben elvet: „Ha valóban munkálkodni akarnak az egység ügyén, akkor szigorúan tiszteletben kell tartani a pártok, továbbá a szocialista országok autonómiáját, és (konkrét) lépéseket kell tenni annak érdekében. Ha felülvizsgálják, vitatják vagy megsértik ezeket az elveket, ezzel nem használnak az egység ügyének, hanem csak még nagyobb arányú szakításokat idéznek elő. A különbözőségből kell kiindulni, ha haladni akarunk az egység felé.”³⁷¹

A több mint egy hetes kongresszus záróakkordjaként óriási többséggel, mindösszesen egy ellenszavazat és tizennégy tartózkodás mellett fogadták el a KB beszámolóját, valamint Longo és Berlinguer zárszavait. Az OKP ezzel történetének új korszakába lépett. A jobbközép politikai hetilap, a L’Epoca, így írt erről: „Sokat beszéltek a kommunizmus válságáról. De a tényeket tekintve be kell ismerni, hogy az OKP ismét leküzdött egy nehéz szakaszt; szervezetileg és taktikailag egységesebben került ki a kongresszusból, mint valaha.

A prágai tavasz elfojtása és a szovjet fél durva beavatkozása után a létező szocializmus egyetlen elfogadható aspektusa éppen az 1968-ban Budapesten bejelentett, de még futó új gazdasági mechanizmus volt – legalábbis az olasz kommunisták számára. Ahogyan a Dubček meghirdette szocialista pluralizmus vált a később programadó eurokommunista

370 Igaz, ezt az SZKP a maga teljességében csak a nyugati testvérpártok esetében ismerte el. Ennek keserű felismerésévé vált a prágai tavasz reformjainak szovjet részről történt leállítása.

371 Uo. 67-68. ill. 123.

pártok számára egyfajta nyilvánosság-mintává, úgy a valódi körülmények között kipróbált magyar gazdaságirányítási reform, mint a szovjet típusú termelés életképes alternatívája, is túlélte a Moszkvából történő leállítását, hiszen empirikus tapasztalatként bekerült több nyugati testvérpárt eszköztárába. Legjelentősebb felhasználói mégsem a mediterrán térség kormányzói hatalomtól távol eső kommunista- és munkáspártjai voltak, hanem a kínai állampárt, mely az MSZMP 1968-tól a hetvenes évek közepéig tartó útkeresését később saját gazdasági hitvallásává tette.

Az MSZMP és a leendő eurokommunista pártok közti kapcsolat a csehszlovákiai szovjet beavatkozás ellenére felerősödött, sőt vált az egyik legfontosabb közvetítő csatornává Moszkva irányába. Ezen a magyar reform lefékezése, majd a hetvenes évek derekán történő végleges leállítása sem változtatott. A magyar pártarchívum 1968 és 1973 között keletkezett vonatkozó irataiból kiderül, miért is válhatott Kádár a nyugati kommunisták – leginkább az olaszok – és a Szovjetunió közti stratégiai láncszemmé.