Eckhardt Sándor (1890-1969)
Balassi Bálint elvesztette benne legodaadóbb, legsokoldalúbb kutatóját, a magyar irodalomtudomány pedig a filológia egyik legkiválóbb tudósát és a francia, a magyar, az össze
hasonlító irodalomtörténet kimagasló művelőjét. Intézetünk kezdettől fogva segítőtársát és mindvégig önzetlen barátját gyászolja, számos munkatársa pedig mesterét és pártfogóját.
Midőn évekkel ezelőtt, hetvenedik születésnapja alkalmából, barátai, tisztelői és tanít
ványai méltatták tudományos eredményeit, б szerényen csupán azt ismerte el mintegy fél
évszázados munkássága érdeméül, hogy a magyar pedagógusok és tudományos kutatók nemzedékeit tanította meg a francia nyelv, irodalom és kultúra ismeretére. Valóban, nem is lehet összemérni a magyar értelmiség „francia'Msmeretét Eckhardt előtt és Eckhardt után.
S hogy ma a magyar irodalomtudomány francia kapcsolatai egyre gazdagabbak s a francia szinte első nemzetközi nyelvévé vált, az is jórészt az ő szívós tanári, szótár- és nyelvtanírói munkásságának köszönhető. Abban a történelmi folyamatban, melynek során a magyar kultúra és tudomány korábban egyoldalú német-osztrák orientációját felváltotta egy több
irányú, szélesebb európai tájékozódás, Eckhardt Sándor kevésbé látványos, szívós építő-nevelő munkája eléggé meg nem becsülhető szolgálatot tett. Általános történeti szemszögből nézve, valóban ez az ösztönző, látókört tágító szerep bizonyul legjelentősebbnek életművében.
A magyar irodalomtörténet művelői számára mégis munkásságának az a része a leg
kedvesebb, mely nemzeti irodalmunk ismeretét gazdagította. A mi szemünkben, és alighanem utódaink emlékezetében is, Eckhardt Sándor neve elválaszthatatlanul összekapcsolódik az első nagy magyar költőével. 1913-ban jelent meg első róla szóló, s máig alapvető tanulmánya Balassi Bálint irodalmi mintái-vól, (folyóiratunkban, az ItK-ban, melyet akkor éppen Szilády Áron, Balassi verseinek első kiadója szerkesztett) s 1969-ben az utolsó Balassi Bálint és Lengyelország címen) (Intézetünk kiadásában, a „Tanulmányok a lengyel—magyar irodalmi kapcsolatok köréből" с kötetben), ötvenhat esztendőt ível át az Eckhardt—Balassi szak
irodalom, melynek bibliográfiája közel félszáz tételre rúg, s melynek kiemelkedő állomásait olyan művek jelzik, mint a Balassi Bálint (1941), Az ismeretlen Balassi Bálint (1943), az Üj fejezetek Balassi Bálint viharos életéből (1957); továbbá a kritikai kiadás (1951—1955), a Szép magyar komédia közzététele (1959), valamint a tanító, Bornemisza Péter ördögi kísértetei-nek (1955) illetve a tanítvány, Rimay János összes müveinek (1955) a kiadása. A nagyobb művek e sorozata és a hozzájuk kapcsolódó több tucat alapvetően fontos tanulmány egy egészen új, s fővonásaiban maradandó Balassi-képet hagyott az utókorra. Megteremtette Eckhardt
a modern Balassi-filológiát; a megbízható tények alapjára helyezte s új felfedezések páratlan sokaságával gazdagította a Balassi-életrajzot; új alapokra helyezte a Balassi-értékelést:
a romantikus-népies költőportréval szembeállította a kora legmagasabb színvonalán álló poéta doctust, a reális világtól függetlenített, hermetikus költő koncepciójával szemben pedig meggyőzően bizonyította a személyes élmények s a valóság bélyegének jelenlétét szinte minden versében.
Bár a köztudatban Balassi-kutatásai akaratlanul is elhomályosították a magyar irodalom más korszakaival kapcsolatos munkáit, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a Magyarországon járt francia trubadúrok, a huntörténet, a középkori francia mondák és irodalom magyar vonatkozásai, a Franciaországban tanuló magyar humanisták, a XVIII.
századi un. parasztköltészet, a magyar felvilágosodás francia forrásai mind olyan témakörök, amelyek kutatásában Eckhardt hozzájárulásai fontos állomást jelentettek. Az összehasonlító irodalomtörténet Közép-Európában (1931) című úttörő kongresszusi előadásának igazi jelentő
ségét pedig csak az utóbbi évtizedben új virágzásnak indult magyar komparatisztika kezdte el felmérni.
Eckhardt Sándor nem alakított ki külön, új irodalomtörténeti módszert, irányzatot;
de nem vált egyik meglévőnek a követőjévé sem. Munkásságában mindig a tények, az össze-518
függések, az okok és az okozatok tisztázása, s új ismeretlen területek, források, anyagrészek felkutatása s megelevenítése állt előtérben. S e cél érdekében bármilyen tudományos eljárást, interpretációs módszert kész volt alkalmazni ha úgy látta, hogy elősegíti a feladat megoldását.
A szintézisre való törekvés idegen volt tőle, ő nem annyira rendszerezni, egységbe, koncepciókba foglalni akart, hanem új ismereteket adni, a téveseket korrigálni, tudásanyagunkat gazdagítani, az ismeretlent ismertté, hozzáférhetővé tenni. Mindezt maradéktalanul el is érte, hálára és nem évülő megbecsülésre kötelezve az utána jövőket, s példát mutatva tudósi lelkiismeretesség
ben, a tények tiszteletében, intuícióban és pontosságban, a tudomány odaadó szolgálatában.
Klaniczay Tibor
Zolnai Béla (1890-1969)
Zolnai Bélától búcsúzva a magyar irodalomtudomány majd valamennyi ága kell, hogy tisztelettel adózzék életművének és emlékének. S az irodalomtudomány testvér- és rokon-diszciplínáinak is hasonlóképpen kell cselekedniök. Jelentős munkák, jelentős kezdemé
nyezések őrzik területükön is nevét és tevékenységét.
Nem avult polihisztori hajlam, fegyelmezetlen mindenhez kapás, felületes művelődési zsurnalizmus osztotta munkásságát ily sok ágra szét. A kor tudományos szükségletének, a korszerű tudósi magatartás jellegének fölismerése vezette tárgyköreinek és témáinak sok
féleségéhez. Témái és tárgykörei sokféleségét azonos célok, azonos gondolatok tartották szoros egységgé össze. Annak az első Eötvös-Collegista nemzedéknek második kirajzásához tartozott, amely a pozitivizmus szűk targyiassaga és a századforduló targyiatlan teoretizálása után tényekre és történelemre alapozott széles és egységes, a teljes szellemi életet befogó rendszere
zést kívánt.
Zolnai a szellemtörténet változatai közül ahhoz csatlakozott, amelyet Vossler neve és iránya fémjelzett. A történetiség követelményét, a nemzeti-közösségi elv szükségét, az egységes korszellem és korstílus föltételezését magáénak vallotta ő is. A nemzeti nyelv sajátos
ságait ő is a nemzeti jellem megnyilvánítóiként fogta fel, melyek az irodalom mindenkori stílusát is alapvetően befolyásolják.
Vossler tanítványa volt, de sohasem lett vak epigonja, szolgai másolója. Helyesen ismerte föl az irányzat jónéhány túlzását és gyengéjét. A korszellem érvényesülésének gépies
irracionális felfogását, a stílusfejlődés nemzeti önelvűségének túlhajtását, a nyelv és stílus azonosításának sugalmát épp úgy elhárította, mint a különböző szellemi területek össze
mosását valami titkosan egységes nyelvi és stílusjelenség, Sprach- und Stilwerk részeivé.
Nem tette magáévá a történeti fejlődésnek lélektanba, nyelvlélektanba való átjátszását sem, s többnyire távoltartotta munkáit a korszellemből kiinduló túlzó dedukciótól éppúgy, mint a kizárólagosan intuíciós értelmezéstől is.
A Vossler-iskola fölismert hiányainak és gyengéinek ellenszerét — ösztönösen vagy tudatosan — ott kereste, ahová műveltségének franciás alaprétege utasította: a modern (francia) szaknyelvészetben és a francia irodalomtudományban. Az előbbit elsősorban Bally és de Saussure, a másodikat a klasszikus esszéisták és Lanson iskolája jelentette számára. Az előbbieknél, láthatólag, főleg a tényekhez való ragaszkodás, a részekből való összerakás, az indukciós eljárás és bizonyítás, az esztétikai-lélektani hatás kiváltóinak konkrét vizsgálata, a másodiknál viszont a mű egyediségének, az író egyéniségének, lélektanának tiszteletben tartása vonzotta.
S amint a szellemtörténet hiányait általuk, az övékét viszont a szellemtörténettel igye
kezett kiiktatni. A francia explication de texte többnyire részeknél maradó, szintézist kerülő eljárása pl. ennek jegyében lett nála, mondhatnánk, explication d'oeuvre-ré. A két felfogást s a belőlük következő kétféle módszert azonban sohasem sikerült teljesen összeolvasztania.
S nem is sikerülhetett: annyira más alapelveken nyugodtak. így egész életművén keresztül húzódik bizonyos kettősség, sok művében van jelen bizonyos feszültség a részletek és az egész, a történeti koncepció s a kidolgozás módszerei között.
Az új történeti felfogást, az új szintézis-törekvéseket s az új elemzési módszereket kivált két területen igyekezett valóra váltani. A komparatisztikával összekapcsolt stílustörté
net, ill. a stílustörténettel összekapcsolt komparatisztika területén s a nyelvi és irodalmi stilisztika összeolvasztása, ill. megújítása területén.
Az első területen jelentős monográfiák, a másodikon kezdeményező, sugalló erejű tanulmányok tanúskodnak eredményeiről. Az első területen kivált a Rákóczi-korral, a
janze-9 Irodalomtörténeti Közlemények 519
nizmus európai útjával, szerepével és hatásával s a biedermeyerrel foglalkozó munkái tűnnek ki. E munkák koncepciója ma elfogadhatatlannak, meghaladottnak számít; a szellemtörténet immanens, idealista, gyakran irracionális stílustörténeti fölfogására alapoztak. Kivált a bieder-meyer tanulmányokra áll ez. A janzenizmussal, a Rákóczi-korral foglalkozók, mivel a stílus
történet mellett erős eszmetörténeti érdeklődés és kutatás is érvényesült bennük, időtállóbbnak bizonyultak. Mindazonáltal részleteiben biedermeyer-könyve is tanuslágos, ma is. Főleg az a józan és mégis bátor mód, ahogy a komparatizmus lehetőségeivel élt. Nem hatást kutatott elsősorban, hanem párhuzamokat, rokonságokat igyekezett felmutatni, hogy általuk a betöl
tött történeti-esztétikai funkciók magyarázatához s tipizálásához kapjon megbízható eszközö
ket és érveket. Továbbá tanulságos az is, mily szellemesen és eredményesen nyúlt a határterü
letek kérdéseihez, mily bátran lépte át az egyes szaktudományok, művészeti ágak határait, s mily kitűnően alkalmazta a művelődéstörténeti szembesítés módszereit. Burckhardt és Dilthey legjobb vonásai érvényesültek e tekintetben munkáiban.
Második területén végzett munkáját azonban ma — a maga korában betöltött szerepét tekintve is, s mai használhatóságát tekintve is — fontosabbnak tartja a tudományos köz
vélemény. Megmutatkozott ez abban is, hogy idevágó dolgozataiból a közelmúltban két kötetet is megjelentettek kiadóink.
E második területe többre értékelésének többféle oka van. Egyik kétségkívül az, hogy míg irodalomtörténeti tevékenységében egy igen erős mezőnynek egyik, bár kitűnő futója, folytatója volt, stilisztikai munkásságában úgyszólván egyedüli küzdő és kezdeményező a porondon. S az is maradt hosszú, sajnálatosan hosszú ideig. Mert a magyar nyelvtudomány, kivált pedig a magyar stilisztika túlságosan is hosszú ideig maradt kötve a Paul-féle újgramma
tikus felfogáshoz, ill. a pozitivista normatív-leíró stilisztikai szemlélethez. Akkor Wundt is újságnak számított s az alapjában ókonzervatív Zlinszkyt, aki az impresszionizmus hanghatás problémáinak érzékeléséig hatolt legmesszebb előre, újítónak tekintették. Gombocz torzónak maradt munkássága és kezdeménye benne folytatóra és küzdőtársra talált.
Zolnai az irodalomtudomány és a nyelvtudomány amaz együttmunkálkodásának modern felújítását kívánta, amely egykor, az indogermanisztika első fénykorában oly nagyszerű eredményeket hozott, s amelyet a pozitivizmus korszaka szakított szét. Tanulmányai — a nyelvtudomány esztétikai vonatkozásairól és lehetőségeiről, a mondat stílusalkotó funkciójá
ról, a szavak atmoszférateremtö wrpnéröl, — mind arról tanúskodnak, Zolnai is, mint akkor már oly sokan európaszerte, megértette, hogy az elbeszéltről csak az elbeszélés módjának, a kifejezettről csak a kifejezés mikéntjének, a megjelenítettről csak a megjelenítés eszközei
nek tisztázásával lehet hiteleset mondani. S e tisztázásnak elsődleges területe a nyelvi-stilisz
tikai közegnek filozófiai értelmezésig hatoló általános nyelvészeti vizsgálata. E felfogás, persze, éppenséggel nem volt szükségszerűen idegen ihletés következménye. A leggazdagabb, a legmélyebb (s a tán legmellőzöttebb) magyar kritikai életmű, Aranyé is ezt sugározta ki.
Zolnai nézetei és módszerei ma már nem elégségesek; de tanulságosak és intők ma is.
Nem utolsó sorban azzal az ellenkező véglettel szemben is, amely az ortodox francia struktu
ralizmusnak történelmet és lélektant egyaránt semmibevevő sivár szám játékaiban mutat
kozik meg.
Zolnai eredményeinek, természetesen, előfeltétele volt az a kifinomult esztétikai érzé
kenység és igény, az a mélyenhangolt emberi érdeklődés és részvét, amely nélkül a legkitűnőbb elmélet is terméketlen marad.
A tudós mellett szólni kell a tudományszervezőről is. Folyóirata, a Széphalom jelentős gyűjtőpontja volt a szellemtörténeti iskola java erőinek. Erdeméül nyomatékosan ki kell emelni azt is, hogy miként az iskola legjobb képviselői, Zolnai köre is, a maga módján, gátolni igyekezett a fasiszta s a tébolyult nacionalista szellem elhatalmasodását. Ez utóbbinak nyelvészeti munkáiban is kíméletlen ostorozója volt mindenkor. Folyóiratáról azonban ma nagyjából az az ítéletünk, mint monográfiáiról s irodalomtörténeti felfogásáról. Tudomány
szervezői tevékenysége gyakran azonban nem is folyóiratán s nem is zárt, szervezett formákon át érvényesült, hanem azokon az ösztönzéseken át, amelyek müveiből, tájékozottságából és tájékozódásából kisugároztak.
Az ötvenes években kiszorult az egyetemi oktatásból, s egy időre szinte a tudómányos
ságból is. Ez megkeserítette, s áradó munkakedvét megtörte. Nagyobb munkára már nem vállalkozott. Nemcsak életműve szenvedte meg ezt a méltánytalanságot, hanem, mint legtöbb hasonló esetben, a magyar tudomány s a magyar felsőoktatás is, melynek nagyon is szüksége lett volna az ő tájékozottságára, tudására, kezdeményező készségére.
Olvan tudós volt, akitől a nekrológgal nem búcsúzik el végképp tudományága; s olyan, akit akkor is nagyra becsült a tudományos közvélemény, midőn semmiféle hivatala és hatalma nem volt. Tudománytörténeti összegezésekben, például a készülő kritikatörténetben jelentős hely kell hogy megillesse.
Németh G. Béla 520
I Benedek Marcell (1885-1969)
„Az irodalomtörténet nem tudomány, hanem m ű v é s z e t . . . Irodalomtörténet írásához tehát csupa művészi tulajdonságok szükségesek: megértő- és átélőképesség, ami a tárgyalt írók egyéniségét illeti; ízlés és formaérzék, amikor a mű megítéléséről van szó; egyéni világ
nézet, amely nem akadálya az író megértésének, de egységet ád az irodalomtörténetíró művének; és végül, de nem utoljára: szerkesztő- és stilizálóképesség — mert hiszen az irodalom
történet maga is művészi alkotás."
így foglalja össze Benedek Marcell az irodalomtörténész eszményi típusának leg
jellemzőbb vonásait egyik előszavában, amely 1924-ben megjelent könyvét, A modern magyar irodalom című művet vezeti be. Ez a tömör összefoglalás egyben program és önvallomás, sőt — ha б maga nem is szánta annak — önjellemzés is. Az alkotó egyéniségek belső világában jól tájékozódó fogékonyság, a megértő szándék, amely lehetővé tette számára a tőle idegen művészi karakterek értékeinek felismerését is éppúgy jellemzi Benedek Marcell alkotói egyéni
ségét, mint a biztos és megvesztegethetetlen izlés és a művészi ihletettség.
Tömör programja és önvallomása, ha úgy olvasom, mint Benedek Marcell találó ön
arcképét, több vonatkozásban tovább árnyalható és finomítható, kiegészítésre csupán egy vonatkozásban szorul. Benedek Marcell nemcsak az irodalomtörténész és a mű, valamint a művet létrehozó alkotó egyinéség között teremtett bensőséges és közvetlen kapcsolatot, egyetlen sort sem írt le anélkül, hogy az olvasóra ne gondolt volna. A láthatatlan olvasó minden művében jelen van, neki magyaráz és vele vitázik, akinek minden képzeletbeli ötletét, gondola
tát, ellenvetését komolyan kell venni. Egész működését meghatározta az a tudat, hogy olvasók
hoz szól, akik meg akarják őt érteni és akiket közelebb kell vinni az irodalomhoz, ö volt századunk magyar irodalmi életének a legnagyobb és bizonyára a leghatásosabb irodalom
népszerűsítője.
Platon dialógusainak és talán Anatole France „beszélgetéseinek" mintájára sajátos irodalomnépszerűsítő műfajt teremtett Délsziget című művében, a dramatizált, regényesített irodalomtörténetet, amelynek bizonyos megállapításain túljutott az irodalomtörténet, de a maga idejében — a húszas évek végén — ez a mű volt az első kísérlet arra, hogy a nyugatosok irodalomtörténetét a magyar irodalom egész múltjára alkalmazza.
A magyar irodalom újabb törekvéseinek azért is vált Benedek Marcell hivatott magya
rázójává, mert ő maga is megküzdött az újjal, ő is messziről jött, őt is erősen kötötte a múlt, apjának, Benedek Eleknek sajátos erdélyi lokálpatriotizmusa, családjuk „nagybaconi miszté
riuma": az erdélyies-népies familiarizmus. Ady költészete kezdetben még inkább feszélyezi, de öt évvel a költő halála után már megjeleni« Ady-breviariuma, amely jó szolgálatot tett az akkor még vitatott életműve népszerűsítésére. Mindazt ami Ady, Ignotus, Schöpflin, Móricz, Hatvány számára még élet-halál harc kérdése, Benedek Marcellnek már evidenciát jelentett, azt ő már magától értetődő elvként hirdette és terjesztette.
Az irodalomtanítás legnagyobb szégyenének tartotta, hogy nem tud életre szóló érdek
lődést támasztani az irodalom iránt.
ő maga hat éven át volt gimnáziumi tanár, az őszirózsás forradalom idején a Tanár
képző Intézet hívja meg tanárnak és előadónak az egvetem bölcsészkara. A forradalmak bukása után azonban még a középiskolai tanítástól is eltiltják, mint a kompromittált egyénisé
get. Mire a második világháború után rehabilitálják és előob a kolozsvári, majd ly<±/-töi a budapesti egyetemre nevezik ki professzornak, már betegséggel kell küzdenie és csakhamar olyan évek következnek újra, amikor csak régebben megjelent fordításaival van jelen az irodalmi életben. Az egyetemi hallgatók is inkább a divatosabb professzorok óráit látogatják, de Benedek Marcellt ez a körülmény sem töri le, műfordítói műhelyszemináriumot tart tucatnyi, féltucatnyi hallgatónak. Ezekben az években írja Naplómat olvasom című önéletrajzát, és ez a mű 1965-ben könyvalakban is megjelenik. Az utolsó évtized Benedek Marcell számára is a nagyobb és szabadabb publikálás lehetőségét hozta meg, egymás után jelentek meg régibb és újabb művei, méltán elmondhatjuk, hogy igazi rehabilitációja is valójában a hatvanas években következett be. Élete utolsó szakaszában egyre jobban megromlott я iá*-^q> végül csak a rádión keresztül és olymódon tartott kontaktust az irodalommal, hogy rendszeresen felolvastatott magának. Már teljesen világtalan volt, amikor az egyik napilapban sorozato
san kritikái jelentek meg rádióhangjátékokról.
Diákkorában beleszeretett az irodalomba, és akkor is hű maradt hozzá, amikor már nem tudott elolvasni egyetlen sort sem.
Vargha Kálmán
9* 521
Reneszánsz és barokk kutatások
1969 első felében fontos lépések történtek az Irodalomtudományi Intézet részéről a reneszánsz és barokk kutatások fejlesztése érdekében. A régebbi irodalom e két fontos kor
szakának vizsgálata eddig sem hiányzott az Intézet tudományos tevékenységéből, miként azt a Régi Magyar Költők Tára, a Bibliotheca Hungarica Antiqua kötetei, jónéhány monográfia és nagyszámú tanulmány, valamint a kézikönyv első két kötete bizonyítja. Az egyetemek régi magyar irodalmi tanszékein, néhány klasszikus és modern filológiai tanszéken s számos egyéb munkahelyen természetesen szintén fontos és eredményes munka folyt az elmúlt két év
tizedben. Nem volt azonban az ezirányú kutatásoknak megfelelő szervezeti bázisa, összehan
golt programja, hiányzott a különböző helyeken dolgozó szakemberek alkotó együttműködése.
E szervezeti természetű nehézségek odavezettek, hogy a magyar tudomány ezen a munkaterüle
ten kevesebbet tudott az utóbbi években felmutatni, mint amire a kiváló képzettségű kutató
gárda képes lenne. Pedig mind nemzeti, mind nemzetközi szempontból igen komoly lehetősé
gek és feladatok állnak a reneszánsz és barokk kor kutatói előtt. A reneszánsz és barokk ama korszakokhoz tartoznak, melyek ma a nemzetközi kutatás érdeklődésének homlokterében állanak, s ahol egyre komolyabb igény mutatkozik a magyar anyag ismeretére is. Egyúttal a XVI—XVII. században jöttek létre nemzeti kultúránk alapjai, melyek nagy értéket és komoly tanulságokat szolgáltatnak az egész későbbi fejlődés számára, s így a kutatás fejlesz
tése ezen a téren nemzeti szempontból is elsőrendű fontosságú. Ezzel szemben e korszakok a közvéleményben kevéssé, sőt — egy erősen hibáztatható oktatási és népművelési politika következtében — egyre kevésbé ismertek, s már a szakember-utánpátlós is komoly veszélybe került.
A fenti megfontolások alapján határozta el az MTA Irodalomtudományi Intézete, hogy kezdeményezőén lép fel a reneszánsz és barokk kutatások elősegítése érdekében. Ebből a célból az Intézet Klasszikus Magyar Irodalmi Osztályának keretein belül reneszánsz és barokk kutatócsoport alakult, és az Intézet tudományos tervében helyet kapott a reneszánsz és barokk kutatások programja. A legfontosabb célkitűzésekként az Intézet Vezetősége az alábbia
kat határozta meg:
1. Folytatni kell a XVI—XVII. századi magyar irodalom forrásanyagának feltárását és publikálását átfogó terv keretében, együtmműködve más kutatóhelyekkel.
2. Előkészítő munkát kell végezni a reneszánsz és barokk kor vonatkozásában a külön
böző tervezett intézeti szintézisvállalkozások (pl. kritikatörténet, líratörténet, stb.) érdekében.
3. Minthogy az újabb kutatások fényében egyre világosabban bontakozik ki a XVII.
század első felének, mint a reneszánsz és barokk közötti átmenet időszakának a fontossága, s mert e téren a további vizsgálatok különösen nagy eredményekkel kecsegtetnek, kívánatos mennél több erőt erre a területre koncentrálmi.
4. Idegennyelvű művekkel lehetővé kell tenni a magyar reneszánsz és barokk értékei
4. Idegennyelvű művekkel lehetővé kell tenni a magyar reneszánsz és barokk értékei