Szanyi Miklós
1. Bevezető: a konvergencia statisztikai és közgazdasági értelmezése
A konvergencia statisztikai fogalomként összehajlást, összetartást jelent, vagyis, ha egy sorozat értékei egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Általánosabb, az idegen szavak szótárából vett definíció szerint a szó jelentése összetartás; különböző embercsoportok életszínvonalának egymáshoz történő felzárkóztatása. A két értelmezés összekapcsolódik az Európai Unió vonatkozásában értelmezett konvergenciában, illetve annak mérési módszereiben. Napjaink egyik fontos közgazdasági kutatási területe az EU-ban zajló konvergencia vizsgálata azért is érdemel különös figyelmet, mert 2008 óta több empirikus kutatás úgy találta, hogy az Unió országai között korábban megfigyelt konvergencia, összetartás visszafordult, de legalábbis lelassult. A matematikai értelmezés a konvergenciát monoton függvényekkel párosítja, vagyis a sorozat értékek eltérései egyre kisebbek. Ez a közgazdasági folyamatokban azt kell, hogy jelentse, hogy a fent említett embercsoportok (az Unióban például a tagországok, vagy régiók) életszínvonalának eltérése időben folyamatosan csökken. Pontosan ez az a követelmény, amely 2008 után kevéssé látszik teljesülni: a különbségek nőnek.
Mielőtt a részletes elemzésbe kezdenénk, előljáróban szükséges leszögezni, hogy az eltérések növekedése nem minden ország-pár összehasonlításában érvényesül, sőt, még az Uniós átlagértékhez viszonyított eltérések sem növekednek minden ország esetében. Sem pozitív, sem negatív értelemben: az országok közötti eltérések ugyanis természetesen úgy is nőhetnek, hogy a fejlett, átlag feletti jövedelem szintű országokban a jövedelmek gyorsabban emelkednek, mint az alacsonyabb fejlettségűekben. Ebben az esetben a magasabb értékek növekedés többlete ugyanis felfelé mozdítja el az átlagot, ami miatt az átlagosnál lassúbban gyarapodó országok, bár maguk is elérnek növekedést, mégis, mind az átlagtól, mind a gyorsan növekedő fejlettebbektől lemaradnak. Vagyis a konvergencia helyett divergencia, széttartás jelentkezik. Minden esetre azt leszögezhetjük, hogy konvergencia csak akkor képzelhető el, ha az uniós átlagnál alacsonyabb jövedelmi szintű országok növekedési üteme magasabb, mint az átlag felettieké. Ez az ú.n. abszolút konvergencia, a fejletlenebbek jövedelmi szintje a fejlettekéhez közelít. Az induló fejlettségi szintkülönbségből és a várható átlagos növekedési ütemkülönbségből elvileg az utólérés időigénye könnyen kiszámítható, megjósolható (erről részletesen lásd Oblath 2013, 2014).
A konvergencia/divergencia egy másik értelmezése kevésbé dinamikus szemléletű, nem az utólérés/leszakadás közgazdasági problémájából indul ki. Konvergencia alatt olyan időben változó mértékű (szorosabbá váló) összetartást is érthetünk, amely a megfigyelési értékeknek akár egy stacionárius átlagérték körüli eltéréseiben végbemenő csökkenést, egy megfigyelési
MTA KRTK Világgazdasági Intézet: Változó Európa a változó világban 188 adathalmaz növekvő homogenitását vagy ennek ellenkezőjét jelenti. Itt tehát közgazdasági értelemben inkább a megfigyelt országok egy ismérv (egy főre jutó jövedelem) szerinti hasonlósága, illetve a hasonlóság növekedése vagy csökkenése a konvergencia tartalma. Ezt a jellemzőt a sztenderd statisztikai elemzés leginkább a szórás (betűjele a görög ÁBC szigma jele) mutatószámával jellemzi, de létezik nagyon sok más alternatív mutatószáma is (lásd: Monfort 2008). Az abszolút konvergenciát az elemzések ezzel szemben béta konvergenciának nevezik.
Ez az elnevezés az összehasonlításra kerülő országok, régiók növekedési ütemeinek eltéréseit értelmező regressziós egyenletekben szereplő béta együtthatóról kapta nevét. A kétféle elnevezés jól fejezi ki a két számítási mód és koncepció eltérését. A béta konvergencia számítás a növekedési ütemkülönbségeket és a gyorsabban növekvő országok felzárkózását helyezi a középpontba. A szigma konvergencia ezzel szemben egy ország- vagy régió csoport homogenitásának a mértékét és a homogenitás időbeli változását kutatja.
A legtöbb elemzés mindkét típusú mutatóval végez számításokat, de a hangsúly mégis általában a béta konvergencián van. A dinamikus elemzések képesek támpontokat adni a jövőben várható fejlődési trendek előrejelzéséhez. A kicsit elhanyagoltabb szigma konvergencia ugyanakkor elsősorban a makrogazdasági folyamatokat alakító gazdaságpolitikai eszközök várható hatásaihoz szolgáltatnak információkat. Ezt az összefüggést egy újabb fogalompár felhasználásával lehet jól megvilágítani. A reálkonvergencia fogalma írja le az országok közötti különbségek elvárt csökkenését, mindenek előtt az elmaradottabb országok felzárkózását (Magnifico 1973). Ezt az elvárást tartalmazzák az európai integráció alap dokumentumai, a Római Szerződés (1957), az Európai Közösségek Egyezménye (1987) és a Maastrichti Szerződés (1992). Ez utóbbi dokumentum viszont konkrét célként tűzi ki az európai integráció tagállamai számára az együttműködést a makrogazdasági politikák, mindenek előtt a monetáris politika területén, amelynek távlati célja a monetáris unió, közös európai valuta, az Euro bevezetése. Ebből a követelményből ered az ismert koppenhágai kritériumok kidolgozása (1993), egy olyan makrogazdasági követelmény rendszer, amely a makrogazdasági stabilitás biztosításához szükséges küszöbértékeket tartalmazza. Az ezekhez a küszöbértékekhez való közeledés, illetve a küszöbértékeken belül tartott inflációs-, kamat- és államháztartási deficit értékek jelentik az ú.n. nominális konvergenciát. A nominális konvergencia tehát gazdaságpolitikai eszközök alkalmazásában és azok hatására létrejövő makrogazdasági stabilitásban kifejeződő konvergencia, homogenitás.
A makrogazdasági politikák működésével, hatásmechanizmusaikkal ebben a tanulmányban nem kívánok foglalkozni. Halász (é.n.) színvonalas összefoglalót ad például az árszínvonal-konvergencia (nominális árszínvonal-konvergencia kritérium) elmaradásának problémájára, melynek egyik oka a reálkonvergencia hiánya lehet (Balassa-Samuelson hatás). Belátható, hogy a makrogazdasági politikák összehangolása, és az ehhez szükséges nominális konvergencia feltétele a reálkonvergencia, azon belül is az EU-tagállamok fejlettségi szintjeinek közelítése, vagyis a szigma konvergencia megfelelő szintje. Ezt a követelményt a Maastrichti Szerződés a konvergencia kritériumok szerződésbe emelésével maga is indikálta (Ferkelt 2005, 2005b). Ez
Szanyi Miklós – Az eltűnt regionális konvergencia nyomában
MTA KRTK Világgazdasági Intézet: Változó Európa a változó világban 189 a tanulmány elsősorban a közös politikák hatékony alkalmazása szempontjából fontos szigma konvergenciával foglalkozik, hangsúllyal a régiók közötti jövedelmi különbségeken. Előbb egy szakirodalmi áttekintés következik a konvergencia vizsgálatok legfontosabb empirikus eredményeiről. A második részben saját szigma konvergencia számításaim eredményeit mutatom be, majd az eredmények alapján következtetéseket vonok le az európai integrációs folyamat és a gazdaságpolitikai egyeztetés jövőbeli lehetőségeiről.
2. Konvergencia elemzések eredményei
A szabad tényezőáramlást feltételező neoklasszikus növekedési elmélet (Solow 1956) egyik fontos eleme a konvergencia. Az eltérő mértékű tőkeellátottsággal és jövedelem szinttel rendelkező területek és országok között a tőke csökkenő skálahozadéka miatt tőke áramlik a fejlettebb, magasabb jövedelmű területekről a fejletlenebbekbe, ami ott gyorsabb növekedést és gyorsabb ütemű jövedelem bővülést okoz. Ez a folyamat statisztikailag mérhető módon például a gazdasági fejlettséget kimutatni hivatott egy főre jutó GDP szintjei közötti kiegyenlítődésként fogható fel. A kiegyenlítődésre hatást gyakorló tényezők között kiemelt szerepe van a kiinduló fejlettségi szintnek: ez minél alacsonyabb, az elmélet szerint annál nagyobb a növekedési többlet az érintett régióban vagy országban. A solowi háromtényezős növekedési modell érvényességét tesztelő empirikus vizsgálatokban a vizsgált időszak kezdő évének relatív fejlettségi szintje az egyik magyarázó változó, melynek együtthatója béta. Mivel az összefüggés negatív irányú, ezért ezekben a regressziós egyenletekben a mínusz előjelű béta koefficiens jelenléte és lehetőleg magas értéke támasztja alá az elméleti hipotézist (béta konvergencia).
A konvergencia statisztikai vizsgálatát a szakirodalom általában Barro és Sala-i-Martin (1992) cikkéig vezeti vissza. Ebben az USA tagállamai közötti konvergenciát vizsgálták 1840 és 1988 között, és azt találták, hogy átlagosan évi 2 százalékos növekedési differencia adódott a fejletlenebb szövetségi államok javára. Japán és több európai ország régiói között hasonló mértékű növekedési ütem különbségeket mutattak ki, különböző történelmi periódusokban.
Sala-i-Martin (1994) vezette be a feltételes konvergencia fogalmát. Ez alatt azt értjük, hogy az országok nem egy általánosan értelmezhető optimális növekedési pálya felé mozdulnak el (abszolút béta konvergencia), hanem minden ország a saját, elsősorban intézményi különbözőségek és más adottságok miatt specifikus növekedési pálya felé. Ez az értelmezés tehát már nem számol azzal, hogy bármilyen távoli időpontban a tényleges, teljes utolérés az országok között feltétlenül bekövetkezne. A számítások szerint a fejletlenebb országok a saját optimális növekedési pályájuk felé valóban 2 százalékos éves növekedési többlettel gyorsabban közelítenek, mint a fejlettek. Tehát a konvergencia valóban megfigyelhető, de nem feltétlenül vezet tökéletes kiegyenlítődéshez. A mai konvergencia számítások a Solow-modell humán tőkével mint termelési tényezővel kiegészített változatával dolgoznak, melyet Mankiw, Romer és Weil (1992) vezette be a konvergencia elemzések gyakorlatába.
Magyarországon a legkorábbi módszertani leírást tartalmazó publikáció Szörfi (2004).
MTA KRTK Világgazdasági Intézet: Változó Európa a változó világban 190 A legtöbb konvergencia elemzést az európai integrációs folyamat vizsgálatával összefüggésben végezték el. Az európai integrációs folyamatban az országok közötti de az országokon belüli fejlettségi eltérések csökkentése, a felzárkóztatás időben egyre növekvő hangsúlyt kapott a gazdaságpolitikai célok között (Cuadrado-Ruora et al. 2016). Az EU bővülési folyamatában többször is előfordult, hogy az újonnan csatlakozó államok jelentősen növelték a fejlettségi különbségeket, így a kohézió elősegítése, a felzárkóztatás folyamatosan napirenden volt. A konvergencia kérdésének hátterében persze bonyolult gazdasági és politikai alkuk állnak: nem tisztán altruizmus a felzárkóztatás elősegítése, hanem fontos üzleti és egyben politikai lehetőség is. Ugyanakkor az országok homogenitásának növelése pedig a monetáris unió létrehozásának egyik fontos feltétele is. Nem véletlen, hogy a monetáris együttműködés korlátait hangsúlyozó bírálatok, a közös valuta bevezetését vizsgáló koncepciók, például az optimális valuta övezetek elmélete kiemeli a hasonló fejlettséget, mint a sikeres együttműködés egyik feltételét (lásd erről Szijártó 2017). A konvergenciának ez a metszete tehát technikai megfelelés kérdése szempontjából érdekes, nem politikai vagy üzleti megfontolások miatt. Az országok közötti fejlettségi hasonlóságot leíró szigma konvergencia vizsgálat is az 1990-es évek közepétől szerepel a kutatások homlokterében.
A béta és szigma konvergencia kimutatására sok empirikus vizsgálatot végeztek el az európai országok vonatkozásában, amelyek általánosságban véve arra jutottak, hogy az integrációs folyamatok első szakaszában a felzárkózás általában erőteljesebb, mint a későbbiekben. A bővítések minden esetben az új tagországok átlagot meghaladó növekedését eredményezték, míg a régebbi tagországok fejlődése (feltételes konvergenciája) általában lelassult. A 2004-es bővítést megelőzően és azt követően is ugyanez volt tapasztalható. Az országcsoportok bontásában külön végzett számítások az EU10 abszolút konvergenciáját mutatja (Rapacki – Prchaniak 2009, Siljak 2015, Dobrinsky – Havlik 2014, Oblath – Szörfi 2008). Ugyanakkor az országokon belüli fejlettségi differenciák az újonnan csatlakozók esetében jelentősen emelkedtek, szemben az EU15 adataival, ide értve a fejletlenebb mediterrán országokat is (European Union 2014). Az országon belüli kiegyenlítődés a konvergencia általános neoklasszikus koncepciójából automatikusan adódna, de ez az összefüggés az új tagállamok egész rendszerváltás utáni fejlődésére alig volt jellemző. Igaz, Olaszország és Németország esetében is nagyon jelentősek ma is a regionális fejlettségi különbségek. Ez a jelenség súlyos társadalmi, politikai és gazdasági problémákat okoz, és azért sem hanyagolhatjuk el, mert az EU fentebb említett dokumentumai (a Lisszaboni Szerződés 174. cikkelye is) a konvergenciát, vagyis a jövedelmi különbségek csökkentését éppen a régiók szintjén tekinti a legfontosabb feladatának, nem csupán nemzeti szinten. Ezt bizonyítja a kohéziós politika egészének rendszere az eltérő fejlettségi szintű régiók megkülönböztetésével és eltérő mértékű támogatásával. Ezt tekintve a regionális egyenlőtlenségek csökkenése vagy növekedése egyúttal az EU kohéziós politikájának eredményességét vagy eredménytelenségét is demonstrálja.
2008 jelentős változást hozott a trendekben. Az EU összessége tekintetében számított konvergencia lelassult. Az EU15 vonatkozásában a mediterrán országok tartós válsága és
Szanyi Miklós – Az eltűnt regionális konvergencia nyomában
MTA KRTK Világgazdasági Intézet: Változó Európa a változó világban 191 növekedési problémái miatt inkább divergencia figyelhető meg. Goecke és Hüther (2016), számításai szerint az 28 országának 1289 NUTS 3 régiójára számított béta konvergencia 2000 és 2011 között gyakorlatilag elhanyagolható mértékű volt (béta=-0,01), a széttartást mutató szigma koefficiens (variancia) 2009 után jelentősen emelkedett. Az új tagországok egy része, elsősorban a magasabb növekedési ütemmel rendelkező Lengyelország, Szlovákia és Bulgária folytatta felzárkózását az EU-s fejlettségi átlaghoz, a többiek helyzete gyakorlatilag alig változott. Az országokon belüli egyenlőtlenségek tekintetében alig történt érdemi változás. A fejlettebb országokban a már eleve alacsonyabb mértékű diszparitás, amelynek mértéke az elmúlt két évtizedben alig változott, a válság hatására sem indult növekedésnek. Az új tagállamok esetében a magas és növekvő jövedelmi különbségek tovább nőttek a magasabb növekedési ütemet produkáló országokban és a korábbi magas szinten stabilizálódtak a többi országban (Marzinotto 2012). Mindezek a vizsgálati eredmények természetesen közvetlenül alig hasonlíthatóak össze, hiszen bár a megfigyelt jelenség azonos, nagy különbségek vannak a tanulmányok között a választott mutatókban, vizsgálati periódusokban, a felhasznált adatbázisokban és nem utolsó sorban az adatok aggregációs szintjében (területi bontásuk mélységében).
A tanulmányok egy része kifejezetten a regionális eltérések mérését állítja középpontba. A regionális tudományt művelő szerzők ilyetén aktivitásukat a „tér” mint gazdaságot befolyásoló tényező elemzésbe vonásával indokolják. Valóban, a főáramú közgazdaságtani megközelítések nem figyeltek több olyan fontos tényező hatására, amelyek pedig érdemben befolyásolják a gazdasági folyamatok, a növekedés, gazdasági szerkezet vagy jövedelmi szint időbeli alakulását. Alapvető fontosságú például a gazdasági tevékenységek területi koncentrációjának hosszú múltra (pl. Marshall 1920) visszatekintő vizsgálata. Armstrong (1995) az egy főre jutó GDP növekedési rátáját vizsgálta az európai régiókra, és úgy találta, hogy az 1950-es és 60-as években a konvergencia (felzárkózás) üteme jelentősebb volt, mint az 1970-es és 80-as években, amikor a kiegyenlítődési folyamat lelassult. Az regionális hatásokat is figyelembe vevő szakirodalom újabb tanulmányairól Abreu és szerzőtársai (2005) adnak jó áttekintést. Chokolata és Furkova (2016) a szomszédos régiók ösztönző hatásait, szinergiáit vizsgálták. Eredményeik a 2000-2011-es időszakra vonatkozóan a NUTS 2 (régió) szinten abszolút béta konvergenciát mutattak ki, amely erőteljesebb volt, ha a szomszédos régiók is átlag feletti növekedési ütemet értek el (vagyis érvényesült a regionális hatás). Szanyi (2008) valamint Lengyel és Szanyi (2011) a magyar megyék adataival végzett olyan koncentrációs számításokat, amelyekben a szomszédos megyék egymásra gyakorolt ösztönző hatását is igyekeztek figyelembe venni.
Ezek a kutatások felvetik a területi statisztikai számbavétel optimálisnak tekinthető finomságát. Szanyi (2008) Michael Porter klaszter definíciójára hivatkozva úgy vélte, hogy az agglomerációs előnyök kiaknázása szempontjából fontos személyes tudás átadás intézményei viszonylag szoros földrajzi közelségben lévő szereplőket feltételeznek. Vagyis, magyar vonatkozásban a megyék tekinthetők alapvető megfigyelési egységnek, nem a NUTS 3 szintű régiók. Ez utóbbiak vizsgálata azért is problémás, mert mesterségesen megállapított,
MTA KRTK Világgazdasági Intézet: Változó Európa a változó világban 192 adminisztratív határokat jelentenek, amelyek gyakran szétválasztanak gazdasági szempontból összefüggő területeket, másokat pedig úgy vonnak egybe, hogy nincsen közöttük lényeges, tömeges gazdasági tranzakció. Ugyanakkor indokolt a szomszédos megyéket együtt is vizsgálni, éppen azért, hogy a szomszédos földrajzi területek közötti szinergiákat is figyelembe lehessen venni. Monfort (2008) ezzel a felfogással szemben azt az érvet hangoztatta, hogy a régiónál szűkebb földrajzi bontás adatait a munkaerő mobilitása miatt például a másutt megkeresett jövedelmek hazautalásai jelentősen torzíthatják. Ő ezért a NUTS 2 régiók vizsgálatát végezte el. Feltehetőleg a munkaerő mobilitásában és esetleg még más mobilitási tényezőkben is nagy eltérések lehetnek az egyes országok között, amit a vizsgálatok földrajzi egységének kiválasztásakor figyelembe kell venni.
Monfort (2008) a DG REGIO adatbázisára és számítási kapacitására alapozva rendkívül sok konvergencia mutatót számított ki NUTS 1 és NUTS 2 szintű adatok felhasználásával a már említett béta és szigma konvergencia mutatókon túlmenően. Mivel a tanulmány éppen a 2008/9-es válság előtt jelent meg, ezért eredményei mindenképpen kiegészítésre szorulnak, de ennek ellenére nem csupán módszertani szempontból érdekesek. Így például az EU15-re végzett szigma konvergencia számítások 1979 és 1997 között csökkenő értéket mutatnak jelentős hullámzások mellett (növekvő homogenitást), majd ezt követően enyhén növekvő a trend 2004-ig. Az EU27-re végzett ugyanilyen számítás a hullámzás mellett 2000-től mutat erőteljes csökkenést (növekvő homogenitást), nyilvánvalóan elsősorban az újonnan csatlakozott országok felzárkózási folyamatai miatt. Ennek ellenére a regionális diszparitás ezekben az országokban továbbra is jelentősen meghaladja az EU15 értékeit, sőt időben növekvő volt 1995 és 2005 között. Egyes országokban a növekedés egyenesen drámai mértékűnek tekinthető: Romániában a NUTS 2 régiók közötti variancia 0,15-ről 0,4-re emelkedett. Ehhez az előzményhez viszonyítva különösen érdekes lesz megnézni, hogy az EU regionális politikájába a tagság elnyerésével történő teljes jogú belépés és az ezzel járó transzferek meg tudták-e fordítani ezt a kedvezőtlen tendenciát? Más mutatók kiszámításával Monfort (2008) dekompenzálta az EU-s régiók között kimutatott fejlettségi különbségeket. Azt találta, hogy a tagországok között konvergencia, a tagországokon belül divergencia figyelhető meg. A kettő eredőjeként a teljes minta jelentős mértékű konvergenciát mutatott 2000 és 2005 között. Az eredmények értelmezésekor meg kell azonban jegyeznünk, hogy itt súlyozatlan számításokról van szó. Vagyis, az EU10 minden egyes országa ugyanolyan súllyal szerepel a számításokban, mint a jóval nagyobb és sokkal több régióval rendelkező tagországok. Tehát a kedvező lengyel, szlovák és bolgár növekedési trendek valós hatásuknál nagyobb mértékben javítják a 2008 utáni konvergencia számokat az EU28 szintjén.
Kramar (2016) számításai a 200-2011-es időszakra vonatkoztak, így már bemutatták a 2008/9-es válság konvergenciára gyakorolt hatását is. Az EU28-ra számított országos adatok jelentős, folyamatos konvergenciát mutattak 2000 és 2011 között, habár 2008-ban a trendvonal megtört, a konvergencia mértéke csökkent. Az EU15 az egész időszakban gyakorlatilag ugyanakkora varianciát mutatott (0,15 körüli értékek), csak 2010-ben és 2011-ben volt változás: a variancia 0,13-ról 0,16-ra emelkedett, vagyis divergencia történt. Az EU10 értékek
Szanyi Miklós – Az eltűnt regionális konvergencia nyomában
MTA KRTK Világgazdasági Intézet: Változó Európa a változó világban 193 ezt a változást túlkompenzálták, a rájuk számított variancia 2009 kivételével minden évben csaknem azonos mértékben csökkent, 0,37-ről 0,20-ra. A válság hatása tehát a fejlettebb országokban tartós széttartást eredményezett, az új tagországok esetében viszont csak 2009-ben nőtt a fejlettségi különbség az EU28 átlagához képest. Ugyanezek a számítások a NUTS 3 szintű adatok felhasználásával hasonló eredményt adtak néhány nem elhanyagolható különbséggel. Egyrészt a számbavétel regionális egységeinek finomításával a vizsgált mutató (variancia) sokkal magasabb értékeket mutatott mindkét országcsoportra és az EU28-ra vonatkozóan is. Másrészt, ebben a bontásban az EU10 konvergenciája sokkal kisebb mértékű volt az egész vizsgált periódusban (kisebb mértékű volt a mutató csökkenése 0,65-ről 0,56-ra).
Ez kevés volt ahhoz, hogy az EU28 szintjén ellensúlyozza az EU15-ben tapasztalható divergenciát. vagyis, az európai régiók között 2008 és 2011 között általában véve nőttek a fejlettségbeli különbségek, divergencia zajlott. Kramar (2016) a folyamatok magyarázataként két fő tényezőt emelt ki. Egyrészt azt, hogy az EU10 vonatkozásában a fővárosok, központi területek fejlődése húzza fel elsősorban az országos fejlettségi mutatót, ezért a hátrányos helyzetű régiók, megyék leszakadása folyamatos volt 2000 és 2011 között. A másik tényező a mediterrán országok gyenge növekedési teljesítménye, ami viszont általánosságban jellemzi ezeket a gazdaságokat, tehát a regionális diszparitás itt nem nőtt jelentősen. A változások az Európai Bizottság regionális politikájára is hatást gyakoroltak Cuadrado-Roura és szerzőtársai (2016). Az régiók csoportosításában a fejletlenebbek most már két csoportra oszlanak: az
„alacsony növekedésű régiók” elsősorban a mediterrán térség relatíve fejlettebb, átlag körüli fejlettségi szintű, de ott megrekedt régiókat foglalja magába. Az „alacsony jövedelmű régiók”
„alacsony növekedésű régiók” elsősorban a mediterrán térség relatíve fejlettebb, átlag körüli fejlettségi szintű, de ott megrekedt régiókat foglalja magába. Az „alacsony jövedelmű régiók”