A nyomorék naplója
Jókai Mór (regényei mellett) eddig háttérbe szoruló novellái is egyre inkább felkeltik a szakma érdeklődését,1 úgy tűnik, a szövegek önrep-rezentációjának kiemelt szerepet tulajdonító értelmezői szempontok2 lehetővé tették e szövegek (újra?) megtalálását. Habár ez a rátalálás in-kább újraolvasást jelent, mint fizikai felfedezést, mégis tartalmazza a találkozás eseményét. Így találhatunk rá például a pályakezdésnek azon novelláira is, amelyekben éppen a talált írások válnak központi szö-vegszervező elemmé: A remete hagyományára és A nyomorék naplójára.3 Ezek közül a tanulmány az utóbbira fog koncentrálni, de az olvasatából adódó észrevételek egy része A remete hagyományára is érvényes. A nyo-morék naplójának felütése tehát a másik novelláéhoz hasonlóan a kéz-irattalálás romantikus hagyományát mozgósítja: amelynek a mediológia
1 Ezt jelzi a Hansági Ágnes, Hermann Zoltán és a Tempevölgy folyóirat szervezésével megvalósuló 2016-os, Balatonfüreden „…az én gyenge oldalam” címen megrendezett Jókai-konferencia témaválasztása is, ahol az előadók a szerző novellisztikájához kapcsolódó kutatásaikat ismertették meg a hallgatósággal.
2 Itt szintén megemlíthetőek a korábbi Jókai-konferenciából készült kötet tanulmányai, ugyanis a 2014-es konferencia témaválasztásából adódóan ezek a szövegek jól jelzik az önreprezentációra fókuszáló interpretációk produktivitását. „…író leszek semmi más…”: Irodalmi élet, irodalmiság és öntükröző eljárások a Jókai-szövegekben, szerk.
Hansági Ágnes, Hermann Zoltán, Balatonfüred, Tempevölgy Könyvek, 2015.
3 A továbbiakban az idézeteket az alábbi kiadás alapján hivatkozom: Jókai Mór, A nyomorék naplója = J. M., Elbeszélések, I., s. a. r. Oltványi Ambrus, Bp., Akadémiai, 1971, 51–69.
szempontjából két lényeges velejárója van. Egyrészt feltételezi a mediális áttevődést a kézírás közegéből a nyomtatottéba, másrészt pedig valami-féle keretes szerkezetet a kézirat olvasásáról. A következőekben e kettő felől közelítjük a novellát.
A kézirat
A novellában a napló nyomtatott szöveg, amely önmagát egy kézzel írt napló mediális áttevődéseként prezentálja. Ez a mediális váltás a roman-tika irodalmában meghatározó szerepet kap, főként a printmédiumok, a különféle periodikumokban megjelenő tárcaregények vonatkozásában.
Ha a technikai fejlődés szülte nyomtatott betűk eredetükként nem a nyomdagépet, hanem a kézírást jelölték meg, csökkenthették a tömeg-médiumok kiváltotta személytelenséget, növelve ezzel a hitelességét is.
A nyomtatott szöveg és kézirat ilyen jellegű feszültsége még a 20. század-ba átívelően is tetten érhető:4 az áruvá vált szövegtől való viszolygásban, a terjedelmi korlátok miatt meghúzott szöveg keltette felháborodásban, vagy Kosztolányi kritikájában, amely „olyan olvasói szokással, elvárás-sal szemben fogalmazódik meg, amely az alkotót életrajzilag értett sze-mélyként, művei nélkül értékeli”.5 Ez az olvasói attitűd került szembe azzal a tapasztalattal, hogy „Az újság maga akar beszélni.”6 Ezek mind a nyomtatott szöveggel szemben kialakult ellenérzést érzékeltetik, mely-nek mérséklésére a mögötte lévő kézírás (vagy akár épp a szerző) vissza-keresése és annak autoritása jelenthetett egy lehetséges megoldást, ami által visszanyerhették a nyomtatott példányok hitelüket is. Erre amiatt is szükség volt, mert a folyóiratok (pl. a Pesti Napló), amelyek fikcióként közölték a regényeket, tudósítottak a mindennapi eseményekről is. Té-nyek és fikciós szövegek jelentek meg egy szövegtérben, ahogy Hansá-gi Ágnes is ráirányítja erre a figyelmünk Jókai forradalmi elbeszélései kapcsán: „Jókai forradalomelbeszéléseinek ráadásul csupán egy része
4 Bengi László, Írói hírnév és újságírói névtelenség: A nyilvánosságformák hatása az irodalmi szöveg fogalmára = B. L., Az irodalom színterei: Irodalom és sajtó össze füg gés-rendszere a 20. század első évtizedeiben, Bp., Ráció, 2016, 143–175.
5 Uo., 164.
6 Uo., 151. (Az idézet eredeti forrása: Bíró Lajos, A sajtó, Bp., Politzer Zsigmond és Fia, 1911, 30.)
szépirodalmi szöveg, azaz olyan elbeszélés, amelyet az olvasó a fikció szabálya szerint (is) olvas. A forradalomelbeszélések másik csoportja keletkezéskor nem az irodalmi szövegek hálózatába lépett be: újságba szánt tudósítás, vagy szemtanú visszaemlékezése, és olyan is akad köz-tük, amelyet megalkotója eredeti médiumából egy másik printmédium-ba emelt át, új archívumprintmédium-ba és szöveghálózatprintmédium-ba helyezve ezzel.”7 Megem-lítendő, hogy a forradalomelbeszélések egy csoportja Egy bujdosó naplója címen jelent meg, tehát ebben az idézett esetben is a címként választott napló kifejezés köti össze az irodalmiként értelmezett és olvasott szöve-geket a tudósító, informáló jellegű szövegekkel.
A romantikus printmédiumok tehát tény és fikció kapcsolatának kérdését vetik fel, s ennek az új közegnek a befogadói szempontrendsze-rei megmutatkoznak az irodalmi alkotásokban is, pl. az általunk vizsgált novellában. A kézirattalálás romantikus hagyománya már önmagában is megidézi a korábban kifejtett kölcsönhatás problematikáját, amennyi-ben egy fikcionális szövegtér keretein belül variálja a visszaemlékező-tudósító jellegű nyelvhasználatot, de ezt még tovább fokozza a napló mű-fajának játékba hozása, hiszen a napló mindig is egyfajta határterületet jelentett. Mindemellett ezt a hagyományt, a kéziratok rendszeres megje-lenését a romantikus alkotásokban érdemes az olvasók szempontjából is megvizsgálni. Ennek a megoldásnak az ismétlése egyrészt csökkentette a talált szöveg felbukkanásának titokzatosságát és az ehhez járuló izgal-makat, de egyben az ismerősség érzését is keltette, miközben a nyomta-tott szövegek és kéziratának kapcsolatát megszokottá, automatikussá te-hette. Nem egy vízióval írta felül a nyomtatott szöveg látványát,8 hanem a kézírás képével, de ez egy olyan kép, amely organikus kapcsolatban áll a nyomtatott szöveggel, így közben arról sem feledkezhet meg az olvasó:
a kettő egymásrautaltsága az, ami itt hangsúlyossá válik.
A napló műfaja a fikció-valóság dilemmán túl más szempontokból is a folyóirat-hagyományt idézi: egyrészt napról napra íródik, így „a folytatása következik” gondolata határozza meg a keletkezését, nevében is jelezve megjelenésének jellegét (napló, vagy a francia journal9 intime, ami az ösz-szefüggést még inkább jelzi, ugyanis a journal önmagában újságot jelent).
7 Hansági Ágnes, Tárca – regény – nyilvánosság: Jókai Mór és a magyar tárcaregény kezdetei, Bp., Ráció, 2014, 268.
8 Vö. Friedrich Kittler, Optikai médiumok, Bp., Ráció, 2005, 115.
9 A „jour” a nap szavunk megfelelője.
Másrészt párhuzamot mutat az újságokkal az írott lap időbeliségének tu-data, miként a folyóirat is szembesül saját szövegterének mulandóságával, úgy a napló sorsa is gyakran a megsemmisülés.10 Ezt követi az általunk olvasott irodalmi szöveg is, ugyanis a novellában már a részben megsem-misült papírokra találnak rá, s a naplóíró is utal a szöveghordozó rossz minőségére: rongydaraboknak nevezi a lapokat, melyekre ír.
A napló megégett rongydarabjai tehát ugyanúgy szembesítenek a mulandósággal, mint a napló maga. Már ebben is megmutatkozik a kéz-irat és írójának összekapcsolódása, amelynek bővebb kifejtésére a kö-vetkezőkben kerül sor. Maurice Blanchot szerint a naplóírás célja eleve a szubjektumnak valamiféle megőrzése11 az írás által, de tanulmányában jelzi azt is, hogy eközben épp az írás médiuma az, ami meg is változtatja a megőrizni kívánt szubjektivitást: „Írunk, hogy megmentsük a napokat, ám üdvözülésüket az írásra bízzuk, amely megváltoztatja a napokat.”12 Hasonló gondolat ez Paul de Man sokat idézett szövegének alaptézisé-hez, miszerint az önéletrajz a mulandóságot igyekszik helyreállítani, de legalább annyira megfoszt, mint amennyire helyreállít.13
A napló műfaja tehát a szubjektum közvetítési kísérlete írás által, miközben épp közvetíthetetlenségét példázza, s nincs ez másként a no-vellában megtalált kézirat esetében sem. Mindezek alapján a naplófor-mára eső választás még tovább fokozza a talált kéziratok törekvését: a kézírás a nyomtatott szöveggel szemben szintén a már elérhetetlen író-juknak (általában halottak) szubjektivitását kívánja valamiképp meg-őrizni. Így, miként azt Eisemann György megjegyzi, „fölerősödhet az írás epigrafikus jellege”.14
A novellában talált szöveg már csak azért is működhet sírfeliratként, mivel az elején azonnal kiderül: a nyomorék, akinek a naplója előkerül, már halott. Nincs ez másként A remete hagyományában sem, ahol írója a kézirat megszerzésének pillanatában szétporlad, miként a történet
vé-10 Philippe Lejeune, Hogyan végződnek a naplók? = P. L., Önéletírás, élettörténet, napló:
Válogatás Philippe Lejeune írásaiból, szerk. S. Varga Zoltán, Bp., L’Harmattan, 2003, 11 Maurice Blanchot, A napló és az elbeszélés, Kalligram, 2001/7–8, 14.210.
12 Uo.
13 Paul de Man, Az önéletrajz mint arcrongálás, Pompeji, 1997/2–3, 93–107.
14 Eisemann György, Epigráfia, elbeszélés, olvasás = Regényművészet és íráskultúra, szerk.
Kovács Árpád, Szitár Katalin, Bp., Argumentum, 2012, 44–45.
gén maga a kézirat is hamuvá válik. A nyomorék naplója ehhez hasonló-an szembesít a mulhasonló-andósággal a műfaja és a materialitása által is egy-aránt, de mindeközben a tartalmával is: a napló rézlap által elszigetelt, és így a tűztől megmenekült része az öngyilkosság különféle módjait s azok hatásfokait listázza, példákkal ellátva. Ezek közül szemezgetve írójuk megpróbált véget vetni az életének, de ez ugyanúgy sikertelen próbálkozás lett, miként a napló megsemmisítése: így maradt meg az vé-gül sírfelirataként. A sírfelirat pedig – mint az ismeretes – hangadásra, azaz befogadóra szorul, így az olvasó, ezáltal a befogadás szerepe válik hangsúlyossá, még akkor is, ha ez a hangzás jelen esetben az olvasó bel-ső hangjaként működhet. Philippe Lejeune szintén ezt emeli ki a napló tulajdonságai közül is: „a napló megkérdőjelezi a klasszikus esztétika modelleket, és olyan dinamikus elveket vezet be, mint a fragmentáció, az ismétlés, főként pedig a befejezetlenség, melyek újfajta szerző-olvasó viszonyon alapulnak, aktívabb szerepet juttatva az utóbbinak”.15
Az olvasója
Mindennek megfelelően a befogadásnak a novellában is aktív szerep jut. Míg a napló írója épp a befogadást hiányolja: „És én mindezt csak e fehér lapnak mondom el. Ki tudja, ha embernek mondanám, jobban megértené-e, mint e rongydarab, melyre irok? – – Ez legalább nem fogja elfelejteni…” (54), addig a kerettörténet épp a rongydarabokra rátaláló befogadót mutatja be.
A novella felütése egy természetleírás, erőteljes vizualitása bőséggel merít a romantika eszköztárából: van ott vad, burjánzó természet, elát-kozott fa, lecsapó villám… minden, ami a képzelőerő képteremtő erejé-nek motiválásához szükséges. Ez a kézirat megtalálásának, és később olvasásának is a helyszíne. Ez az a tér tehát, amely a szövegnek helyet ad. Ugyanakkor ez fordítva is igaz, a naplót olvasva arra eszmélhetünk, hogy a napló eseményeinek a helyszíne is ez a tér. Hasonló ez a felütés ahhoz, amit Friedrich Kittler kiemel16 Az ördög bájitalával kapcsolatban,
15 Philippe Lejeune, A napló mint „antifikció” = Írott és olvasott identitás, szerk. Mekis D.
János, Z. Varga Zoltán, Bp., L’Harmattan, 2008, 21.
16 Kittler, i. m., 113–117.
ahol az előszóban Hoffmann szintén az olvasás helyének természetké-pével indít. Kittler szerint ez az eljárás a betűk és az olvasás tényének elfelejtésére irányul. Itt viszont nem marad érintetlenül ez a táj: jön egy ember, aki ezt az elvadult területet megműveli, és a fát kivágja: s ez nem más, mint az olvasó. Ez a természetet elpusztító olvasó azonban nem épp egy ideális olvasó, ahogyan ezt jelzi is az az irónia, amit Jókai szövege-iben megfigyelhetünk a megkritizált olvasásmódok kapcsán. A novel-lában tehát nemcsak a képzelőerőt epigráfiaként előhívó napló elbeszé-lőjének identitása bontakozik ki, hanem a marquis-é is, aki azt olvassa:
Kereste tehát a marquis úr testalkatának legfelső emeletében azon láthatatlan tárgyakat, melyeket mi ideáknak nevezünk; – hajtóvadászatot tartott a gondolatok után agyának Saharájában;
– hasztalan! – gazdátlanul őgyelegtek abban az atomok, mint hajdan a monások a teremtetlen világban, s mint jelenleg is a tiszamelléki rétek felett a muslinczák és szunyogok fellegei őgye-legnek… A túlságosan élvezett érzéki gyönyörök kifogyaszták a lélek mindenhatóságát, s az ingerek kényurasága alatt szellemi dudvák nőtték tele a szivet és az észt. A marquis úr láthatott va-laha versirót vajudási gyötrelmei között, a mint a jőni nem akaró eszmét hol füle mögül, hol a tollszárból rágta ki nagy erőszakkal, s ő is így tett, de hiába! – a hol nincs, ott ne keress, a hova nem vetettél, ott nem aratsz; – utóbb is csak azzal kelle magát vigasz-talnia, hogy ő született marquis, ki, minthogy nem úgy van al-kotva, mint más emberek, hihetőleg e kitüntetést, mint különös kegyeletet kapta a természettől, hogy annál több ideje maradjon hajának felbodorítására. (52–53)
Az idézett szövegrész érzékelteti, hogy ez a megkritizált olvasó itt a no-vella elején nem igazán gondolkodhat, ugyanis a metaforák és hasonla-tok sora a fej (és a szív) ürességét sugallja, hacsak a dudvák ki nem töltik azokat. A gondolkodás megkísérlése azonban nem elhanyagolható, az agya, ha Szaharaként nem is feltétlenül, de rétként már termőképes le-hetne. Az atomok megvannak, csak nincs ami formát adjon működésük-nek, a potencialitás nem képes performálódni. Olvasási szándéka ezt kö-vetően bontakozik ki: az olvasás, a szavak és gondolatok befogadása így a probléma lehetséges megoldásaként, a gondolkodás esélyeként
mutat-kozik meg. Ugyanakkor arra is érdemes felfigyelnünk, hogy ez a leírás miként festi le a marquis-t, mert e leírás olvasójának igencsak szüksége van gondolataira és a képzelőerejére, hogy a test atomjait őgyelgő mus-lincákként és monászokként vizualizálja. Emellett kiemelendő, hogy a hasonlatok között az írás aktusa is szerepel: annak analógiájára próbálja használni az agyát, miként a költő írja a versét, de hasztalan. Mintha az írás aktusa, az ahhoz szükséges gondolkodásmód nem lenne lehetséges a gondolkodó olvasás nélkül.
Arról, hogy miképp olvas, a következőt olvashatjuk: „A marquis úr mindinkább ingerelve látta magát a rejtélyes ember irásainak végigolva-sására, s karszékében végignyújtózva, himzett sipkáját fejére, papucsos lábait zsámolyára, pipáját penzióba téve, az irást szétterjeszté maga előtt, és ilyetén szavakat olvasott:” (54) és itt következik a napló. A marquis egyértelműen mint kívülálló, kényelembe helyezkedve olvassa a szöve-get, szórakoztató irodalomként, önmagától függetleníthetőként. Ezzel pedig a fikciós irodalom kérdései kerülnek előtérbe, holott Lejeune a fikcionalitást és a naplót egymást kizáró tényezőkként határozza meg.
Szerinte „míg az önéletírást a fikció bája, addig a naplót az igazság vonzza”.17 Sőt a napló a képzelőerőt is kizárja: „Aki olyan naplót talál ki, amelyet valamely valós személy írhatott volna, […] az nyilvánosan mutogatja tehetségtelenségét, képzelőereje fogyatékosságát.”18 Lejeune, habár a keretes szerkezetet egyáltalán nem is veti fel mint lehetősé-get, elutasítását a fikciós napló minden létező fajtájára kiterjeszti, te-hát a novella naplójára ugyanúgy érvényesnek kellene lennie. De csak kellene: a Gellért-hegyen játszódó viharjelenetet olvasva (a Kanti fen-ségesnek mintegy példaértékű leírását kapva) egyre biztosabbak lehe-tünk Lejeune tévedésében azzal kapcsolatban, hogy a napló műfajának játékba hozása az irodalmon belül feltétlenül együtt jár a képzelőerő működésképtelenségével. Ez abban is megmutatkozik, hogy Lejeune az antifikció jellemzőjeként épp egy olyan eljárást említ meg, amellyel a romantikus víziók szívesen élnek: „az »antifikció« olyan, akár a nagyí-tó, felnagyítja a valóságot.”19 Miközben az antifikciót ezzel a hasonlattal érzékelteti, a valóságfogalmát nem határozza meg. Azonban az kiderül,
17 Lejeune, A napló mint…, i. m., 13.
18 Uo., 20.
19 Uo., 16.
hogy a látványt befolyásoló különféle technikai eszközök, mint a laterna magica vagy akár a nagyító, épphogy nem elválaszthatók a fikciótól és a romantikus képzelőerőtől, ahogy az Jókai több novellájában20 is megmu-tatkozik: egymást generálják.
Miként Jókai képzelőerejét a szakirodalom több neves alakja (Gyulai, Sőtér) betegesnek titulálta,21 úgy Lejeune is betegségként interpretálta a napló és a fikció találkozását: „A napló a fikcióval érintkezve meggyen-gül, szétfoszlik, megfertőződik. Az önéletírások, életrajzok, történelmi könyvek már vagy immunisak, vagy maguk is fertőzöttek, a fikció már a vérükben van.”22 Ugyanerre az észrevételre jut Roland Barthes is a nap-lókról írván: „ez az írásmód számomra, mint valami alattomos betegség, negatív – csalfa – tulajdonságokkal fertőzött.”23 Tehát míg Lejeune-nél a napló maga képes megfertőződni a fikció által, azaz a napló a beteg, addig Barthes már magát a betegséget, a kialakult fertőzést kapcsolja a naplóhoz, a betegséget mint állapotot. Ez a fiziológiai megközelítés any-nyiból is figyelemfelkető, hogy a szöveget élő testként kezeli, amelynek az immunrendszere reagál az őt ért hatásokra. Az, hogy Lejeune ennek a találkozásnak az eredményét betegségnek bélyegzi meg, az talán ugyan-úgy túlreagálása a történteknek, mint a szervezetünk részéről az enyhe náthára válaszként adott magas láz.
Különös összefüggés, hogy a talált naplót olvasó marquis-ról az el-beszélő hasonló véleménnyel van: „Ha én orvosa lettem volna a méltó-ságos úrnak, elméje ezen kórnyilatkozatát bizonyosan a gyomornedvek meggyöngülésének tulajdonítandám” (52). A marquis kórsága, hogy esz-mékkel akart foglalkozni, gondolkozással tölteni az idejét, miközben erre képtelen volt. Lejeune szerint is azért beteges a fikciós napló, mert a napló alkalmatlan a fikció kifejezésére. Ugyanakkor a novellában találhatunk példát fordított, gyógyulást előidéző hatásra is: „ott volt a hajfürt, egy fehér lap körül csavarva, rajt e két szó: »Reád emlékezem.« De ennyi is elég. – Bekötözöm vele szivem sebeit; egy csepp rájok az emlékezet bal-zsamából, – a kínok csillapulnak” (65). Itt nem a napló olvasójával, hanem
20 Erről bővebben ld. egy másik tanulmányomban: Surányi Beáta, „Optikai médiumok”
Jókai Mór novelláiban, It, 2015/1, 21–33.
21 Vö. Surányi Beáta, Fertőző feuilleton: Hansági Ágnes: Tárca, regény – nyilvánosság, SZIFONline, http://www.szifonline.hu/?cikk_ID=42, (2017. 05. 14.).
22 Lejeune, A napló mint…, i. m., 16.
23 Roland Barthes, Tűnődés, Kalligram, 2001/7–8, 9.
annak írójával kapcsolatban hangzanak el a szavak. Az írás az emlékezet képességével társulva már gyógyírként is hathat. Az írásnak a megbe-tegítő és gyógyító hatása ugyanakkor nem választható ketté, „nincs ár-talmatlan gyógyszer.”24 Akárcsak a pharmakon, egyszerre orvosság és méreg ez az írás, s miként Derrida Platón szövegét olvasva rámutat, az
„írás mint pahrmakon”25 jelenik meg a Phaidroszban is. Az írás a nyomo-rék számára egyszerre megőrző és fel is számoló, miként a naplót olvasó marquis számára a napló maga is. Az írás és halál platóni kapcsolata („a pharmakon és az írás tehát mindig is élet vagy halál kérdése”)26 fonódik itt egybe a napló műfaját érintő, a korábbiakban már említett, halandó-sághoz kapcsolódó kérdésekkel és az önfelszámoló jelleggel.
Azáltal, hogy a naplókutatók és a novella hasonlatai kapcsolatot teremtenek a szövegek, befogadásuk és a testet érintő kórságok között, ahhoz a már említett hagyományhoz kapcsolódnak, amely szövegnek és írójának szerves kapcsolódását feltételezi: így a kézirat írójának a szubjektuma nemcsak a szövegben foglaltak által, hanem magában a szövegben őrződhetne meg. A romantikus identitás tehát ebben az eset-ben nemcsak a szöveg tartalma által közvetíthető, hanem maga a szöveg materialitása, a kézírás egyedisége és vizualitása tartalmazza: szöveg és szöveghordozó szétválaszthatatlanságát jelezve. A talált napló ugyan-úgy ég el részlegesen, miként az azt író nyomorék, akinek a szöveget író és tűzbe vető keze égett meg. Mi több, az utolsó sorokat saját vérével vetette papírra. Ha a romantikus képzelőerő számára a szubjektum – an-nak teste – és az írás ilyen szoros kapcsolatban állan-nak, akkor a mű elején nevetségessé tett olvasó vajon az olvasás végére érve leteheti-e a naplót úgy, mint akivel mi sem történt? Hát dehogy!
Miközben az egyet nem értés jegyében idézett szakirodalom a naplót és a fikciós irodalmat külön kezeli, felmerülhet a kérdés, miért kap ezen értelmezés keretein belül ilyen nagy szerepet, méghozzá kritikus felhang-gal, ha egyszer Jókai novellájában a napló egy irodalmi alkotás részeként szerepel, amit az idézett szerzők elutasítanak és a naplótól külön kezel-nek. Mivel látszólag az idézett naplófelfogások nem egyeztethetők össze az elemzésével, így ebből egyenesúton adódhatna a (jogtalan) cáfolhatóság.
24 Jacques Derrida, Platón patikája = J. D., A disszemináció, Pécs, Jelenkor, 1998, 97.
25 Uo., 72.
26 Uo., 103.
De azon túl, hogy már eleve ennek a megkülönböztetésnek a lehetőségét is fenntartásokkal kezeljük, más szempontból is helyet érdemelnek ebben az olvasatban. Ugyanis van a novellának egy olyan síkja, illetve egy olyan nézőpontja, amely ezt a megkülönböztetést úgy, ahogy van, fenntartja.
Ez pedig nem más, mint a marquis olvasata. Habár a marquis épp az el-lenkező oldalt választja, és fikcióként kezdi olvasni a naplót, az olvasást ő is a kettő közti választásként interpretálja. Ez a bipoláris olvasási stra-tégia azonban visszaüt, a végkifejletben a mérleg nyelve átbillen a másik
Ez pedig nem más, mint a marquis olvasata. Habár a marquis épp az el-lenkező oldalt választja, és fikcióként kezdi olvasni a naplót, az olvasást ő is a kettő közti választásként interpretálja. Ez a bipoláris olvasási stra-tégia azonban visszaüt, a végkifejletben a mérleg nyelve átbillen a másik