Szók, szólások, szójátékok.
A fordítás anyagi hűsége abban áll, hogy az eredeti írónak gondolatait hamisítatlanul adjuk vissza, azokból el ne vegyünk, azokhoz hozzá ne tegyünk. Azt mondottuk, hogy az eredeti gondolatait, nem pedig szavait. A ki nagyon is ragaszkodik az eredeti szavaihoz, a legtöbb esetben m e g fogja hamisítani az eredetinek gondolatál. Még a legegyszerűbb dolgoknál is számba kell venni, hogy a nyelvszokás mennyire különböző s hogy az egészen hű fordítás non-sensekre vezethet. A franczia inas azt jelenti pl. gazdájának, hogy «Monsieur, je suis prét» ; de magyarul nem mondathatjuk azzal az inas
sal, hogy «uram, készen vagyok», hanem azt, hogy «tekintetes úr», vagy «nagysagos úr, stb.»
Csak a Nemzeti Szíriház némely fordításában beszélnek az emberek egymással per «uram, asszonyom!» Vagy bemutatkozásnál a franczia ember azt mondja: «enchante!» De a ki e szót
így fordítja: el vagyok ragadtatva! csak azt mutatja, hogy nincs tisztában a szó értékével, mely itt csak annyit j e l e n t : örvendek. Viszont ha valaki magyar szöveget fordít francziára, n e m fogja azt, hogy «kerem, Nagysád* így for
dítani: dJe prie votre Grandeur», mert tudnia kell, hogy a «nagysad» szó a mi nyelvünkön teljesen hétköznapi czímzés, ép úgy, a hogy a német «gnadiger Herr»-t nem lehet magyarra
«kegyelmes úr»-nak fordítani, bár szó szerint annyit tesz.
Az is tudvalevő, hogy van sok szó, mely egyáltalában lefordíthatatlan, melynek helyébe tehát egészen mást kell tenni. Pl. Moliére «Les précieuses ridicules» cz. vígjátékának czíme le
fordíthatatlan, mert a «precieuse» fogalom ma
gyarul csak körülírással fejezhető ki, a mi pedig színdarab-czímben lehetetlen. Ugyancsak nehe
zen fordítható pl. Moliére «Maiadé imaginaire»-jének czíme, melyet a mi fordításaink «Kepzelt beteg»-gel tolmácsolnak. Pedig «kepzelt beteg»
csak az olyan beteg lehet, a ki valóságban nem ól, hanem csak el van képzelve; Moliérenél azonban nem a beteg képzelt, hanem a beteg' sóg. H o g y a franczia nyelvnél maradjunk, mit tesz magyarul verve, mit tesz boutade ? Ezeket csak holmi rokonértelmű, de n e m azonos ér
telmű szókkal fordíthatjuk.
Ilyen példát minden nyelvből százával lehet felsorolni. Mindenütt van olyan szó, olyan ki
fejezés, mely jóformán az illető nép szokásai, erkölcsei fejlődésének eredménye, s melynek épen ezért teljes aequivalensét más nép nyel
vében m e g nem lehet találni. Egy igen kiváló nyelvtudós és műfordító, a már említett Wila-mowitz, e részben annyira megy, hogy szerinte egyáltalában semmiféle két nyelv megfelelő szavai n e m fedik egymást teljesen. Ugyanazok a szavak, ugyanabban a szófűzésben az egyik nyelven egészen mást jelenthetnek, mint a mási
kon. A mi az egyik nyelvben udvariasság, az a másikban neveletlenség l e h e t ; a mi az egyik
ben fenséges, a másikban komikus.
Minden nyelvnek más a szerkezete, más a géniusza. Ez a nyelv-géniusz főképen az ú. n.
idiotizmusokban, minden nyelvnek sajátos szó
lásmódjaiban nyilvánul meg, melyeket szóról
szóra lefordítani nem lehet, vagy ha mégis megteszszük, bolondság kerekedik belőlük. Ha valaki pl. ezt a magyar mondatot: «Az áldóját, lóvá teszem ezt a tökfilkót!» így fordítaná né
metre : «Den Segnenden, ich werde diesen Schell-Ober zum Pferde machen!» minden szót híven tolmácsolt, és mégis badarságot firkált, melyet senki m e g nem ért. Mindig azt kell tehát keresnünk, mit akar mondani az eredeti
író és a fordításnál oly szavakat kell használ
nunk, melyekből a mi olvasónk ugyanazt fogja kiérteni, a mit az eredetiből kiért az eredetinek olvasója.
Moliére Tartuffe-jének legelső jelenetében pl.
ez v a n :
«Et c'eet tout j u s t e m e n t la cour du roi P é t a n d.i A «Petaud király udvara» a francziában olyan helyet jelent, a hol mindenki mindenbe bele
kotyog, a hol mindenki össze-vissza beszél. H a Kazinczy Gábor, a darab fordítója, azt írta volna e h e l y e n : §S ez teljességgel a Pétaud király udvara», a magyar olvasó, vagy — szín
darabról lévén szó •— hallgató meg nem értette v o l n a ; helyesen írta tehát e z t : «Valóban tőstül felfordult e ház.» Még jobb lett volna persze, ha magyarban is talált volna olyan képet, mely megfelel Pétaud király udvarának; de ilyennek nem létében nem tehetett egyebet, mint az ere
deti passzus érielmét tomácsolni. Ebből a szem
pontból szerencsésebben fordíthatta le Kazinczy ugyanannak a jelenetnek egy más sorát:
•Mais il n'est, c o m m e on dit, p i r e eau que l'eau qui d o r t . i Itt a franczia közmondásnak már megtalál
hatta megfelelő magyar mását és híven fordít
hatta e s o r t ekképen: «De partot m o s a h a l i vízi), noha itt is jöbb lett volna á magyar
köz-mondást változatlanul hagyva, ezt írni: «Dé lassú víz partot mos.» Találunk azonban ugyan
ott már oly passzust is, melyben Kazinczy hi
básan fordított, épen mert szót szóval akart visszaadni. Madame Fernelle ott azt mondja, hogy ő n e m kíván menyétől semmiféle udva-riaskodást, és ezt így fejezi k i : «Je suis sans c o m p l i m e n i i Magyarul ez annyit tesz, hogy
«velem n e m kell czerimóniázni». Kazinczy n e m értette meg e frázist és fordításában ezt a non-sens-t adja az anyós ajkaira: Én bókra úgysem szúlettem! Erdélyi János pl. megér
tette ugyan Boileau Art poétique-jának e sorát:
• E t Gombaud t a n t loué g a r d e encor la boutiqne», de mégis úgy fordított, hogy az eredeti frázis túlságos hű visszaadásával a sort majdnem ért
hetetlenné tette:
« G o m b a u d t , az a n n y i r a dicsértet, őrzi b o l t i t
H a egy író munkái a boltban rekednek, ezt magyarul nem lehet így kifejezni: «Ez írót őrzi bolt.*
Hogy a gondolkozás nélkül való, rabszolgai fordítás milyen csodabogarakat szokott terem
teni, annak klasszikus példája az a regén£for-dítás, melyben valaki a franczia szövegét 'így tette át magyarra: «S ekkor a grófnő odament vendégéhez és mágnásos rácsolással ropogtatva
az r-eket, így szólt h o z z á : Valóban nagyon jól esik nekem, hogy önt házamban üdvözölhe
tem !» A szerencsétlen nem vette észre, hogy a magyar szövegben egyetlen árva «r» sincsen, melyet a grófnő mágnásos rácsolással ropog
tathatott v o l n a ! Hasonló hibába esik, a ki azt, a mi az eredetiben hangutánzó szavakkal van festve, erre való figyelem nélkül csak gépiesen fordítja le. Ezt a latin hexametert pl. «Quamvis sint sub aqua, sub aqua maledicere temptant,»
m e l y a békák brekegését festi, úgy kell lefor
dítani, hogy a magyarban is meglegyen ez a hangutánzás, s n e m kell bánni, ha ezért a szoros hűségtől el is kell térnünk.
Ha már az idiotizmusok, közmondások, ono-matopeiák stb. fordítása is nagy figyelmet igé
nyel, m é g sokkal nagyobbat kíván meg a szó
játékoké, kétértelműségeké. Természetes, hogy az ilyeneket a legritkább esetben lehet lefor
dítani, hanem megfelelő mással kell helyettesí
teni, vagy egészen elhagyni. Ha Bóranger egy versében lord Wellington-t, a franczia kiejtés szerint lord Vilainton-nak írja (csúnya modor), ezt bizony a világ semmi nyelvén sem lehet utánozni. Az ilyenekről hát le kell mondani, de ismétlem, a h o l lehet, próbálni kell mást tenni helyükbe. Nagy művészettel végezte ezt a fölötte nehéz és kényes munkát Arany János,
a kinek Shakespeare-fordításaiból özönével idéz
hetnénk idevágó példákat. Csak egyet-kettőt.
Hamlet utolsó fölvonásában azt kérdezi a má
sodik sírásó: oHát Ádám nemes ember volt?»
Mire az első azt feleli n e k i : «A was the first that ever bore arms.» « 0 volt az első, a ki valaha czímert hordott.» Mikor pedig amaz ezt két
ségbevonja, a szentírásra hivatkozik, a hol m e g van írva, hogy Ádám ásott: már pedig «could he dig without arms?» (áshatott-e volna kar nélkül?) A szójáték itt tehát azon fordul meg, hogy angolban karok is arms, czímer is arms.
A magyarban más-más szó levén a karra és a czímerre, Aranynak ezt a szójátékot mással kellett pótolnia, a mit a nála megszokott köny-nyed virtuozitással meg is tett, ilyeténképen:
«Hát Ádám nemesember volt?» «A bizony, vele kezdődik a nemesi kar.» «Volt is akkor m é g olyan kar.» «Micsoda! pogány vagy? Hát n e m érted az írást ? Hiszen az írás mondja! Ádám pedig ásott — hogy áshatott volna kar nélkül?"
Hasonló remekléssel fordította Arany pár sor
ral alább Hamlet tűnődését a koponya fölött:
«Ez az atyafi meg, a maga idejében, nagy birtok
szerző lehetett; csupa telektörvény, nyugta, százalék, kettős tanú, térítvény volt. De hát annyi nyugta után itt leve nyugta? annyi té
rítvény után ide tért m e g ? s agya százalék
helyett ázalékkal van t e l e ? Tanúi az egész vé-teményből nem megyéről, csak egy szűk mes-gyéről tanúskodnak stb. stb.»
Mikor tHamlet»-et még Vajda Péter fordí
tásában játszották a Nemzeti Színházban, Vörös
marty az előadásról írt bírálatában szóvá tette, hogy a fordító egészen elejtette ezeket a szó
játékokat, a minél fogva a jelenet java része egész sületlen zagyvalékká lett; elismerte, hogy nehéz őket fordítani, de mindaddig, a míg nem sikerül, szólt, jobb őket egészen kihagyni. S eb
ben teljesen igaza is volt. Egy szórói-szóra lefordított tréfa valóságos bűn az eredeti író
val szemben, a kit épen azon a helyen, a hol talán a legszellemesebb, sületlen szószaporító színében tüntet fel. Azért én is csak azt a ta
nácsot adhatom a műfordítónak, hogy ha való
ban lefordíthatatlan szójátékra, kétértelműségre, élczre, tréfára akad, inkább hagyja el egészen, semhogy szószerinti lefordításával kompromit
tálja a szerzőt. H a pedig az a szójáték fontos, akkor ám fordítsa le, a hogy bírja, de jegyzet
ben el ne mulaszsza a passzust kellőképen meg
világítani.
Hasonló nehézségekre bukkanunk az egészen tájnyelvi vagy csak tájnyelvi idézetekkel tarkí
tott munkák fordításánál különösen mi magya
rok, kiknél a tájnyelvi eltérések n e m oly
na-gyok mint pl. a németben, a francziában, az angolban. Az idegen dialektus zamatából itt legtöbbször nagyon sok megy veszendőbe. Ilyen műveknél persze m é g inkább ügyelni kell arra a régi horatiusi tanácsra, a melyet ugyan a római költő n e m a műfordításra vonatkoztatva írt l e :
iNec verbo verbum curabis reddere fidus I n t e r p r e s » ,
a mit egy angol didaktikus költő ebben a szép parafrázisban adott v i s s z a :
«Te sohse járjad azt a szolga-ösvényt, Szót szóval, sort a sorral adni vissza.
Eab-lélek szül csak Így, vajúdva, nyögve — Vergődés lesz a m ű v e , n e m poézis 1»
(Sir J o h n Denham.)
A betű öl — a szellem elevenít. E szabály leg
inkább a versfordításra á l l ; mert a fordítás anyagi hűségének szabályát aránylag könnyű követni a prózai művek fordításánál, a hol semmi sem gátolja az írót, hogy azt, a mit nem tud megmondani egyetlen szóval, ne mondja meg kettővel, hárommal vagy akár négygyei is, a hol, ha egyetlen sor tolmácsolására n e m elég neki egyetlen sor, bátran használhat többet is, s a hol végre nagyobb világosság kedvéért a lefordíthatatlan idegen szót zárjelbe is lehet tenni.
De azért óva intem a fordítót, hogy próza
fordításban is n e ragadtassa el magát a hű
ségre való törekvésben odáig, hogy még a s z ó -és mondatfűzéaben is mindenáron követni akaja az eredetit. Már említettem, hogy majdnem minden nyelvnek más-más a struktúrája; az egyikben egy hosszabb körmondat könnyednek és természetesnek látszhatik, holott ugyanaz a mondat más nyelven nehézkes, erőltetett, m o doros lehet. A fordítónak jól meg kell tehát figyelni az eredeti stílusnak jellemét és ipar
kodnia kell a maga prózáját is ilyennek for
málni.
Különösen gyakran vétkeznek e tekintetben azok a fordítóink, a kik latin vagy görög nyelv
ből fordítanak. Nem ügyelve azokra a lényeges különbségekre, melyek e két nyelv és a magyar nyelv szerkezete között fennforognák, m é g a legegyszerűbb prózát is többnyire döczögősen adják vissza, sokkal inkább törődve a filológiai pontossággal, mint a stilus természetességével.
Még azt is csak kevesen veszik számba, hogy az interpunctio egészen más a latin, mint a magyar nyelvben, hogy pl. a latinnak nincs pontosvesszője, hogy kettőspontot rak sok helyütt, a- hol mi pontot stb. Azt hiszik az ilyen kontárok, a világért sem szabad két m o n datba felbontaniuk, a mi az eredetiben csak
egy, n e m szabad egymás mellé sorolniok, a mi az eredetiben egymás alá van sorolva, n e m szabad jelentő módban kifejezniök, a mi az eredetiben részesülővel van egymáshoz il
lesztve stb.
í m e pl. egy egészen könnyű mondat Hero-dotosból, ilyen iskolás fordításban: «Kroesus, lydiai származású s Alyattes fia, fejedelme vala a Halys folyón inneni népeknek, mely délről a syriaiak s paphlagonok között folyva, az északi szél felé az ú. n. Euxinus-tengerbe ömlik.»
(I. könyv, 6. fej. Télfy fordítása.) S íme most ugyanez a passzus egy újabb fordításban:
«A lydiai eredetű Kroisos, Alyattes fia, a Halys-nak innenső partján lakó népek fölött uralko
dott. Ez a folyam Syria és Paphlagonia között délről északra folyván, az ú. n. Euxeinos-ten-gerbe ömlik.» (Geréb József ford.)
í m e , mily természetes és világos lett a szö
veg a görög mondatnak felbontása á l t a l ! Ezzel azonban a világért sem akarnám azt mondani, hogy a műfordító minden hosszabb vagy szö
vevényesebb szerkezetű mondatot mindjárt szed
jen ízekre; ugyancsak elrútítaná pl. a Cicero rhetori stílusát, a ki az ő hatalmas körmon
datait tőmondatokra akarná szétszedegetni!
A fordítónak meg kell éreznie, hogy az előtte lévő munka stílusából mi tartozik az író
egyé-niségéhez és mi az, a mi pusztán az illető idegen nyelvvel együtt járó sajátosság. Emezt ne akarja utánozni, mert ezzel vétkezik anya
nyelvének géniusza ellen, amazt ellenben res
pektálnia kell, a mint ezt alább, a hol az írói nyelv színezetéről lesz szó, bővebben is meg kell majd világítanunk.
Kihagyások és toldások.
A versfordításnál, mint már jeleztem, sokkal kevésbbé lehet merev az anyagi hűséget illető követelés, mint a prózánál. Az ideál itt is az ugyan, hogy a fordító iparkodjék az eredeti minden gondolatát a maga teljében visszaadni:
de ez csak ritkán fog sikerülni a legjártasabb műfordítónak is. Toldások és kihagyások szinte mellőzhetetlenek minden műfordításban; a fő
dolog az, hogy mindkettőben eltaláljuk a kellő mértéket. Régibb műfordítóink e tekintetben roppant szabadsággal éltek; a francziák és m é g inkább a népies iskola fordítói annyira mentek, hogy fordításaik inkább parafrázisoknak mond
hatók, körülírásoknak, melyekben az eredetinek gondolatai sokszor szinte bele voltak fullasztva a fordító szóözönébe; e részben aztán a klasz-szikus iskola fordítói végeztek üdvös újító m u n kát, már a versforma által is tömörebb stílusra kényszerülve. Toldás és főleg kihagyás nélkül persze ők sem lehettek el, mert hiszen a latin és görög nyelv tömörségével kellett birkózniuk.
E szempontból a modern nyelvek közül főleg
a z aiigol a nehéz, melyben temérdek a z egy
tagú szó, még pedig olyan, mely a flexió által n e m hosszabbodik meg, holott a magyarban az egytagú szó jóval kevesebb, és ezek is a ragok által három-, négy-, sőt még többtagúakká is nyúlnak. A nyelvújítók iparkodtak is segíteni e bajok elsején, az ú. n. gyök-elvonó szóalko
tással megszaporítva egy- és kéttagú szavaink számát, de a második bajon, a ragok által való szó-megnyúláson természetesen n e m lehetett enyhíteniük. Ezért van, hogy pl. egy byroni sort teljesen híven, kihagyás nélkül, ugyancsak egy sorban adni vissza, sokszor merőben lehe
tetlen, í m e pl. «Lara» egy sora: «Left by his sire, too young such loss to know* (elhagyva apjától sokkal ifjabb korban, semhogy e vesz
teséget felfoghatná.) Van-e, a ki e csupa egy
tagú szóból álló sort egyetlen magyar, tíz-szó
tagú verssorba bele tudná szorítani ? Ha stró-fátlan szerkezetű, ú. n. blankvers-sel van dol
gunk, tán azt, a m i az egyik sorból kimaradt, bele tudjuk vinni a másikba; ha az is sokkal tömörebb, hogysem egyetlen magyar sorba bele
férhetne, abból is két sort csinálunk, és így tovább, úgy hogy aztán a fordítás sorszáma a végén jelentékenyen nagyobb lesz, mint az eredetié. Ez az eljárás, mely megbontja az erdeti szövését, szintén baj ugyan, de
koránt-sem akkora, mintha az eredetit meg kell cson
kítanunk. Ám ha strófás szerkezettel van dol
gunk, legtöbbször ehhez az úthoz sem fordul
hatunk. Ilyenkor aztán a legjelesebb műfordí
tónak is bele kell nyugodnia abba, hogy mun
kájából az eredetinek egyik-másik szava, frázisa, árnyalata elvész.
Viszont sokszor magyar nyelven kevesebb szóval lehet valamit elmondani, mint pl. fran-cziául vagy németül. «Comment vous portez-vous, ma fille?» francziául 9 szótag; «hogy' vagy, lányom?» csak 4; «wir haben uns ver
spätet» .7 szótag, «megkéstünk» csak 3, stb.
Ilyenkor aztán, hogy a sor a kellő hosszúságra nyúljon, toldásnak lehet helye. Ez utóbbi eset
ben a fordítónak arra kell ügyelnie, hogy toldása ne legyen szembetűnő, hogy rögtön ki ne lehessen érezni felesleges voltát, hogy oda
üljék a szöveg többi részéhez, sőt hogy az olvasó az illető helyen szükségesnek is vélje.
Az előbbi esetben pedig — ha ki kell hagyni valamit — természetesen azon kell lennie, hogy a mit elhagy, ne legyen valami fontosabb szó vagy gondolat; mérlegelnie kell, hogy az ere
deti szövegnek melyik a legkevébbé lényeges része, melyiknek az elmellőzésével tesz benne legkevesebb kárt.
A n e m szerencsés toldásra íme egy-két példa,
még pedig magából Arany Jánosból — mert bizony a műfordítás nehéz mesterségében még a legnagyobbak sem makula nélkül valók. Más jeles műfordítóktól is kénytelen vagyok e könyv
ben hibás passzusokat példaképen felhozni, a mi természetesen távolról sem jelenti, hogy munkájuk iránt n e m érzem azt a tiszteletet, mely azt megilleti. De hát hibákkal mutatha
tom meg leginkább, mit kell kerülni ; ezek azok a «paucae maculae», melyekről Horatius beszél, azok a kis számú foltok, melyek nem rontják m e g annak a munkának értékét, «ubi plura nitent», a hol sok a fényes hely. Mon
dom, Aranynál is találunk n e m szerencsés tol
dásokat. Pl. Ariosto-fordításában e sorok vannak :
•Jutalmul ígérve kettejök közt annak, Ki ama nagy harozban, melyre utba vannak, Több pogányt aprít le, és sajátkezűleg Fegyverét legjobban forgatja közűlök.
(Degli infedeli più copia uccidessi E di sua man prestasse opre più grate.)
Arany 'fordításában a « sajátkezűleg » szembe
szökően henye szó, melyet csak a sor kitöltése és a rím kedvéért tett oda, mert hiszen az ter
mészetes, ljogy fegyverét mindenki « sajátkezű
leg* forgatja. Kevésbbé bántó, de szintén n e m szerencsés sorpótlék van ugyané fordítási kí
sérlet egy másik strófájában:
Még is könnyebben fut (legyen utja jó, rossz) Mint a pőre paraszt a vörös posztóhoz.
(E più leggier correa per la foresta Ch'ai pallio rosso il villan mezzo ignudo.) Itt a «legyen utja jó, rossz» szintén feles
leges toldalék, ép úgy, mint pleonazmus van e sorok másodikában is :
. a folyamnak nedves
Széleihez leszáll, melyet a hab verdes.
(discende nell'estreme umide sponde.)
Ellenben kitűnően sikerült a toldás ugyan
azon fordítás eme soraiban :
Benn puha füvecskék alkotnak gyepágyat, Mely nyugodni hivja, a ki nem is bágyadt.
(Ch'invitano a posar chi s'appresenta.)
Az eredeti szerint a gyepágy csak a bejövöt csábítja pihenésre. Arany szerint olyan csalo
gató az a nyoszolya, hogy még azt is magához vonja, a ki nem is fáradt. Ez szebb.
Ime a helytelen kihagyásnak egy példája:
Coppée, egy dalában, m e l y arról panaszkodik, hogy n e m talál viszontszerelmet, bűvös virágot óhajt, a mely ezt a viszontérzést fel birná kelteni :
J'ai dit au ramier : Fars et va qand même Au delà des champs d'avoine et de foin, Me chercher la fleur qui fera qu'on m'aime.
Le ramier m'a dit : C'est trop loin 1
Egy magyar fordításban ez a strófa így s z ó l ; G a l a m b n a k m o n d t a m : Szállj el k ö n n y ű szárnyoD, Bűvös virágot hozz, oh m a d a r a m I
A Gangesznél n y i t , ős regék h o n á b a n . A g a l a m b s z ó l t : Az nagyon messze van.
íme tehát a fordító ép a vers legfontosabb részét, azt a kifejezést: qui fera qu'on m'aime,
olyan virágot, «mely miatt majd szeretni fog
nak*, elhagyta, és tett helyébe egy másikat, melynek az eredetiben semmi n y o m a : «A Gan
gesznél nyit, ős regék honában». Ez a kis strófa ékesszólón mutatja azt is, hogyan n e m szabad kihagyni az eredetiből, meg azt is, hogyan n e m sza
bad beletoldani. Mert Coppéenek ez a dala szinte nópdalszerű egyszerűséggel van megírva s ezért a Gangesz meg az «ős regék honának» belekeve
rése súlyos meghamisítása az eredeti tónusának.
Általában nagyon vigyázzunk a toldásokkal;
még a határozottan javító és szépítő toldások is csak apró dolgokban járják, egy-két, n e m épen fontos szó erejéig, melyek teljesen hozzá illenek az eredeti színezetéhez s a mellett több erővel vagy bájjal fejezik ki a gondolatot, talán az olvasó előtt világosabbá, érthetőbbé tesznek egy-egy képet. Lényegesebb sorokat, egész gon
dolatokat beletoldani az eredetibe, merőben meg
engedhetetlen ; pedig az ilyesmire is elég példa
engedhetetlen ; pedig az ilyesmire is elég példa