Angliában irók és költőkből egy »Klub« alakult.
Ez a klub a már közmondássá vált »poetry of Culture« intentióján alapul, s e mellett harczol-nak bátran kitartással.
Tagjai valamennyien érdemdus férfiak. Tekintélyes irók, ismert költők és félelmes kritikusok.
A hatalom az ő kezükben van; egymást magyarázzák, az angol nyelvet művelik, egysze-rűsitik. Eszméik fellengősek, de ötleteik geniálisak; keresik a bizarrt, s azt mutatják, mintha lelkesülnének. És népszerüségük már is oly mérvü lett, hogy határozottan harczot kezdenek az angol irodalom elkeresztelt kolossai ellen. Szurkálják Dickens, Collins, Reade, Kingslake, Trollopot; s különösen fegyverük élére vették a nő irókat. Ezek ellen irtó háborut folytatnak.
Az angol közönség élénk figyelemmel kiséri működésük minden mozzanatát.
E klubnak szellemi feje: M a t h e w A r n o l d . Ő az, a kiről beszélni akarunk.
Társai elkeresztelték angol Göthének; s ha Göthe neve Angliában igen népszerűvé lesz, többet köszönhet Mathewnek, mint saját magának.
Mathew Arnold sokoldalu, tudományosan képzett iró, éles elméjü kritikus költő. Polemiái által már rég felköltötte s magára vonta az angol olvasók figyelmét. Éles tolla rapier, melylyel ugy tud bánni, mint ellenfelei közől egyik sem. Érvekben gazdag, sophismákban nem szüköl-ködik; s a mi benne meglepő, még sophismáiban is maga részére tudja hóditani az igazság fényét; annyira behálózza az olvasót, hogy az a genialitásban gyönyörködve lemond arról, hogy szigoru biróvá legyen.
Legközelebb, adta ki legujabb költeményeit, mely őt a philosophikus költészet borongós magaslatain az ujak közt a legmagasabbra emelte.
Alaphangja egy nyugtalan tépelődés, háborgó világfájdalom, mely néha Shelley atheismu-sával érintkezik. Kesereg Ikarus sorsán, ki a nap közelébe vágyott, s onnan hullt leolvadt szárnyakkal a tengerbe. Van a világon egy határ, honnan a magasba törő reflexió visszahull, s megsérti hulltában azt a honnan fölrepült. És feljajdul e suly alatt, és aztán a helyett, hogy gyógyitana, föltépi sebeit.
Van egy tragoediája »Empedokles,« melyen »Faust« befolyása érzik. Van benne egy rész
»Don Juan«-ból is, de azzal a módositással, hogy az erkölcsnek nem adja meg azt az elég-tételt, mely szerint a »Don Juan«-ok elkárhoznak a tulvilágon.
Empedokles a dalnok, a szónok, tanárja Gorgiasnak, a nagy sophistának, a varázsló bölcsész, ki keresztül bolyongta a földet; megkisérté a varázs, a tudomány segélyével lealázni a termé-szetet; a honfi, ki a tyrannokat üldözte, megbuktatta, ki azután maga kapott kedvet királylyá lenni. Czélt ért, s azután élt imádtatva félistenként, majd mint száműzött bolyongott, a ki mystikus életét az Aetnán végzi be; - Empedokles a tragoedia hőse.
Don Juan megforditása; s a helyett, hogy mint az, az érzékiség, az anyag extremeinek esnék áldozatául, ugy bukik meg, mint a gondolkodás, a szellem rabszolgája.
Empedokles a földet a társadalom undok posványának tekinti, hol az emberi szenvedélyek csapongó lidérczekkint kisértenek; a ki követi őket, - temetőbe csalják. Mindenütt sárba lép, s nem talál eszközt hogy magát attól a hozzátapadt piszoktól megtisztitsa. Végre is elhányja ruháját, leveti saruit, s Appollóhoz menekül; - s Olymp holdsugáros ormain pihen meg.
Ott is csalódik! A költészet ölén akarta levetkezni emberiségét. Apollóban keresni az örök ifjuságot; bele nézni mint egy tükörbe, hogy ebben a tulvilág mosolygó képeit lássa meg. -Csalódott! Apollóban egy szörnyü istenre lelt, kiben az ég képei mellett az egész föld vissza-tükröződik; s ő, ki az öntudat rablánczai alól akarta kivonni magát, elveszteni lelkét, - Apolló ölén a gondolkodás örve alatt nyög, látja sorsát; - egy uj Ahasverus, ki nem tud meghalni, nem tud elaludni, kisértetek gyötrik és nem tud kihez imádkozni. Ég, és elég saját lángjában.
És mégsem akar visszatérni az emberek közé. Fáj neki az, hogy az emberek őt b ö l c s n e k tartják; s bölcseségétől nem kivánnak mást, mint olcsó gyógyszereket hitvány testi betegségek ellen. Kuruzslóvá aljasitják. Számüzi magát; tépelődik mint Faust; Mephistója az élet, szerző-dése köti a pokolhoz. Az élet egy pokol. Ő e szerződést szét akarja tépni, és a méregpohárra gondol. A gondolkodás Scylla és Kharibdise közt hányatva nyugalomra vágyik, s kezébe veszi a méregpohárt, hogy feloszoljék ama őselemekbe, melyekből a természet összeállitá.
És a méregpoharat még sem meri kiinni! A halál előtt visszaretten saját logikájától. A test, az anyag feloszlik és ujra egyesül más formában; de az öntudat, a lélek! Ennek nincs processusa;
ez nem oszlik el a vizbe, tűzbe, földbe, légbe; - mi lesz ebből!? Göthe itt kezdi Faustját;
Mathew itt megáll és kezdi oldozni a csomót.
Érintkezik a Don-Juan költészettel egészen addig, mig önmagában bünteti a szélsőségeket. El kell kárhozni annak, ki az érzékiségben tullépi a határt; a gondolkodásnak is van határa, eddig visz a philosophia, ez után nincs ut magasabbra.
Az igazi philosophia nem is lép soha tul e határon. Itt megadja magát. Cartesius kimondja:
cogito ergo sum. Spinoza Leibnitz és Eichte fölfedezik az »Én«-t, és Hegel büszkén hivat-kozik az alanyiságra. Kant belátja, hogy ezután a philosophia már csak egy végetlen mocsár;
mennél beljebb megy az ember, annál bizonyosabb, hogy belevész; - nem gázol ki soha többé.
Ilyen értelemben igaz, hogy a philosophia megszünt a költészet alkatrészévé lenni. A philo-sophiai költészet csak a reaktióból éled, melyet a határ, a korlát öntudata szül; a végtelen, az élet a halál eszméje ellen. Az ilyen reactió alatt születik egy eget ostromló titán; egy Faust neki megy a korlátoknak, tépi a függönyt és tépni akar mindent! Ösmerni akarja a világ-rendszer titkos rugóit, át akarja röpülni a végtelent, be akarja látni előre-hátra az örököt! s hogy ezt tehesse, le akarja vetkezni a földiséget és itt - megtörik, föltünik előtte egy kép
»egygyé lenni a világmindenséggel, mely fönállt, még mielőtt ő megszületett; állni fog ha ő már elhalt, - mely csak annak szép a ki szeret; napját mindenkivel egyaránt érezteti; éltet lehel mindenüvé; egygyé lenni a természettel!«
S ez az a pont, hol Faust megtér, és az angyalok felviszik a mennyországba.
És ez az a pont, melyben a Faust s a bölcsészet különválik egymástól.
Grabbe Don Juanja elmerül az érzékiségekbe s megful, még mielőtt eszébe juthatna, hogy barát legyen belőle.
Utrich Titusz a »Hohe Lied«-ben nevető görcsöket kap: és az »Ember tragoediája« végig néz azon, ami már ezerszer előfordult a világon.
Aki megunja a játékot türelmesen nézni, az elkárhozik; aki kibirja, annak nem jut eszébe, hogy a másvilágon pokol is van. - Nyugodjunk meg abban, amit megmásitani lehetlen.
Empedokles megáll a halál kapuja előtt, és nem mer becsengetni.
Föltámad benne a kétely.
S a fordulatnál ragyog Mathew geniusa.
Mi lesz a halál után a lélek?
Vagy az a diszharmonia, mely egy emberben háboroghat, nem két dolog? egymástól nem absolut?
A test csak a lélek által él, mozog, mint egy befütött gőzgép? Mi hát akkor az ösztön, melynek annyiszor rabszolgája a lélek? Nem él-e ez? Mi az az anyag a természetben, mely halál után az öntudatot magába szivja? - Vagy az öntudat semmi?
Nem fogja-e az ős elemekbe elfoszlott test az öntudatot más egyesülésben, más alakban még egyszer visszahivni? Nem volt-e Washington egyszer Cincinnatus, s ha Empedokles még egyszer megszületik, nem fogja-e ujra kiinni a méreg-poharat? - s nem hal meg oly nyugodtan, mint Sokrates vagy Krisztus, - hanem rémektől gyötörve mint Chabades! s Faust könyekre fakad, mikor ablaka alatt az aratók dala megzendül; Empedokles is elveti a méregpoharat és e disharmonián elkezd kaczagni. - Vár holnapig, holnap ismét holnapig, és h i n n i kezd.
Bolond az aki költő és nem tiszteli a költészetet. A vallás költészet, a babona a vallás prologja; higyjünk ördögöt, boszorkányt, és imádkozzunk. Jobb igy mint ugy. A könyekben is nagyon sok költészet van. A könyek a vallás gyöngyei. És a sirás könnyit, épen ugy mint a hit.
Szegény Empedokles!...
Az olvasó szinte szeretné, ha Mathew is felvitetné az angyalok által az égbe.
Empedokles nem tér meg, csak - kitér önmagának.
Mintha két ember volna. Az egyik él, s az a másik elnézi, hogy mint éli keresztül a világot.
Önmagát tanulmányozza és nem gondol a világgal.
Elfogja egy csendes közöny, de nem érez cynikusan. S mielőtt meghal, fölkiált mint Herder:
Ó én elhibázott életem! s azután meghal az Aetnán és két kiégett vulkán érintkezik.
Eddig a tragoedia.
Alaphangja Göthe »Faust«-jáé; de azért Göthének még sem epigonja. Faust oltárt emel az istennek, vallásnak, morálnak. - Empedokles siratja az emberek gyöngeségét.
Angliában e müvet nagy tetszéssel és rendkivüli érdekkel fogadták. A klub részéről ez az általuk, irányul felvett müvelődési költészet (poetry of Culture) első remekmüve. Ők remél-nek többet is.
Az angol katona megveszi, és elmegy olvasni Abbyssineába. Még a börzéken is beszélnek róla.
A katona megtanul belőle meghalni: a bankár szükség esetén resignálni.
S mi csodáljuk azt az országot hol a mozdonyok füstjei közt ilyen csillagok ragyognak.