Az érctelérek bányászata és annak jogi szabályozása

A selmeci bányászat a Spitaler-telér Glanzenberg-hegy oldalában lévő kibúvása mentén az ősidőkben kezdődött³⁰². Maga a hegy is az érc-előfordulásról kapta a nevét, a Glanzenberg ugyanis csillogó hegyet jelent. Kezdetben külfejtéssel termelték ki az ércet, de a telér meredek dőlése miatt idővel eljutottak addig a mélységig, ahol már túl sok meddőanyagot kellett volna eltávolítani az érchez történő hozzáférés érdekében. Ezért áttértek az aknákon és tárókon át történő bányaművelésre. Ez fajlagosan sokkal kisebb jövesztőmunkát igényelt, ami - tekintve, hogy a jövesztést évszázadokon keresztül csupán kalapáccsal és ékkel végezték vagy legfeljebb tűz segítségével tudták a kemény kőzetet könnyebben repeszthetővé tenni – egyáltalán nem volt elhanyagolható kérdés.

A bányaművelést már a 13. századból származó selmeci bányajog előírásai szerint is csak bányászati jogosultság alapján lehetett végezni, amely a bányatelekben nyilvánult meg és amelynek fizikai terjedelmét a bányatelek kitűzött határai határolták le. A bányászati jogadományozás egysége a bányamérték - egy a külszínen kimért, meghatározott terjedelemmel bíró terület - volt, melynek oldalai mentén állított függőleges síkok határolták le a föld alatt az adományos jogosultságának fizikai kiterjedését. A bányamértéken belül a jogosított a telérben (telepben), valamint telér fedőjében és feküjében minden ásványelőfordulást kiaknázhatott.

A feltárt érctelér mentén, egymáshoz illeszkedve sorakoztak a bányaművelők bányatelkei, akik egymással versengve igyekeztek az előfordulást a lehető

302Erről további információk olvashatók a selmeci bányászat eredetéről szóló írásomban (Izsó, 2018.)

125

legkisebb munkaigénnyel minél nagyobb mértékben a maguk hasznára kitermelni, illetve a feltárt telérek ércekben leginkább dúsabb részeit magukénak tudni. Egy személy részére több bányamérték is adományozható volt, ennek mértékét azonban a bánya folyamatos művelésben tartásának kötelezettsége korlátozta. Könnyen belátható, hogy egy személy (egy család) csak korlátozott mértékben volt képes bányákat művelni. Későbbiekben a több személyből (bányatársakból) álló bányavállalkozások alapításával már képesek voltak több bányamértékben is bányákat művelni. Ekkor kezdték az általuk birtokolt egy-mással határos bányamértékek összességét bányateleknek (grubenfeld), avagy más helyeken bányahatárnak (grubenmass) nevezni.

A kitűzött bányamértékben megnyilvánuló bányászati jogot elvileg végtelen mélységig adományozták, de ez utóbbi jogosultság valóban csak elvi jelentőséggel bírt, hiszen a korabeli bányaművelési technika, a bánya-térségekben összegyűlő víz, illetve áthúzó szellőztetés hiányában a rossz levegő a mélység felé erősen lekorlátozták a bányák művelésének lehetséges terjedelmét. Ténylegesen az volt a gyakorlat, hogy a mélység felé az adomány csak addig terjedt, amíg a bányaművelést a fakadó vizek ellenében még folytatni lehetett. A selmeci bányajog - a jogviták elkerülése érdekében - szigorúan tiltotta a szomszédos bányászati jogok megsértését vagy a szomszédos bányamértéken belül kihajtott vágatokra történő rályukasztást. Egy-egy bányamértéken belül a bányaművelést folytatónak magának kellett megoldania a bányavizek eltávolítását a bányából, illetve a fejtési munkahelyek szellőztetését. Belátható, hogy egy bizonyos mélység elérésével ez már gyakorlatilag lehetetlenné vált, mert a bánya mélyén több víz fakadt, mint amennyit emberi vagy állati erővel, bőrtömlők vagy más edények segítségével ki lehetett emelni, illetőleg természetes szellőzés útján a munkahelyek friss levegővel való ellátása sem volt lehetséges. A mélység tehát óhatatlanul akadályát képezte a korabeli bányaművelésnek. Megoldást az un. altárók vagy örökös-tárók kihajtása jelenthetett.

Az altáró egy adott bányaterületen a legmélyebb szinten létesített táró volt, amely alkalmas volt arra, hogy a felette művelt bányákkal összelyukasztva, az azokban felgyülemlett vizeket levezesse és egyben biztosítsa azok áthúzó szellőztetését is. Volt még egy fontos szerepe az altáróknak: az ismeretlen mélységben kihajtott legelső bányatérségként másképpen meg nem szerezhető információkat szolgáltatott a keresztezett érctelérekről, a vetődésekről és a kisérő kőzetekről. Az altárók vonalvezetése e célnak megfelelően olyan volt, hogy lehetőleg minél több bányát rá lehessen lyukasztani és emellett minél több telért keresztezhessen.

126

Az altárójog komoly jövedelemhez juttathatta jogosultját, de ehhez előbb hosszabb időn át finanszíroznia kellett az altáró meddő kőzetekben történő kihajtásának költségeit, mindaddig amíg az adott hegyoldalban megnyitott táróval el nem érte az első jövedelmet adó érctelért vagy más bányaműve alá nem ért.

Bányamű és altáró viszonya

Az altárók létesítését önálló bányászati jogosultságként adományozták. Az altárójog alapján az altáró által víztelenített, szellőztetett vagy egyéb módon (pl.

a szállítás megkönnyítésével) segített bányák tulajdonosai érctermelésük meghatározott hányadát (az un. táró-hetedet) voltak kötelesek átadni vagy annak ellenértékét megfizetni az altáró jogosultjának. Emellett, ha egy bányamű rályukasztott az altáróra, akkor a bányamester döntött arról, hogy az altáró szintje alatti mélység bányászati joga a továbbiakban kit és milyen feltételekkel illet meg. Mivel így valamennyien érdekeltté váltak az ércvagyon minél jövedelmezőbb kiaknázásában, nemegyszer közös bányatársulatot hoztak létre és jogilag is egyesítették bányáikat. Az egyesített bányák főtárója általában a korábbi altáró lett.

Az is gyakran előfordult, hogy idővel az altárójog közönséges bányászati jogosultsággá alakult át és már nem víztelenítésre, hanem érctermelésre szolgált. Nemegyszer viszont ennek fordítottja történt meg: egy közönséges bányamű azzal, hogy a szomszédos bánya-művek víztelenítését megoldotta, ideiglenesen vagy véglegesen altáró-jogokat kaphatott. Előfordult, hogy a megkezdett altárót idő előtt felhagyták (nem voltak képesek finanszírozni a

127

további kihajtását), majd évtizedekkel később az altárójogot másoknak újraadományozták.

Az altárójog általánosságban mindaddig fennállt, amíg az adott területen mélyebb szinten nem létesítettek újabb altárót. Ha ugyanis az altáró szintje alatt legalább 7 öllel valaki új altárót létesített, az új altáró örökölte a régi jogosultságait.

Mindezen bevezetés után tekintsük át a Selmecbányán és környékén létesített altárók vázlatos adatait³⁰³. A fennmaradt iratok szerint a legtöbb altárót a 15-16.

század folyamán létesítették.