A kék hegyek sem látszottak, olyan homály telepedett a táj vállaira. Vaskos szürkeség, és eső- eső, már sokadik napja zuhog.
Türelmesen nézem innen bentről, s úgy érzem, nem csak a természet szenvedi el a nyomasztó színjátékot, de valahol én is. Mintha rám nehezedne ez a köd, mintha összegyűrődnék alatta, akár egy rongydarab. Igen... igen... már a gondolataim is elfogytak, és a mindennapi gondokról is megfeledkeztem. Folyamatosan zuhog. Ázik a világ, ázom én is idebent. Nem jár senki, csak az a hosszúszőrű kutya.
Kedvetlenül néz fel az ablakra, hátha kijut valami ételmaradék neki, hátha megszánja valaki. Bátortalanul repdes a gondolat agyamban. Mi a különbség köztünk? A kutya ül és vár. Én is ülök és várok. Csuromvizes szegény. Sajnálom őt. Ő nem sajnál engem. Ha eltűnik egy időre, azt hiszem, megdöglött. Nem az én kutyám. A múltkor majdnem elütötte egy kocsi. Egy koppanást hallottam, odarohantam az ablakhoz,
165
és láttam, hogy megáll az autó, a kutya vonyítva elszalad.
Gondoltam, hogy elveszítettem őt. Ki akartam kiabálni: nem látja, hogy ott a kutya?! Mit tett vele?!
Gondoltam, hogy eltörött a lába, vagy megsérült nagyon.
Lehet, meg is döglött. Nem az én kutyám... nem jött másnap.
Megmaradt a neki tartogatott étel. A hűtőben találtam egy jókora szalámivéget. Hiányzott a kutya, de hiába vártam. Ültem az ablaknál, mint most. Akkor nem esett, de szomorú voltam.
Másnap is vártam. Akkor sem jött. Aztán egyszer megjelent, fehér szőre fekete lett a rászáradt vértől.
- Gyere, kutyus, gyere....- örültem, és ami ehető volt, mindent ledobáltam az erkélyről. Csóválta a farkát és evett. Aztán gyorsan visszahúzódott az úton túli füves terepre. Talán félt. Ösztönösen félt a járművektől. Ki tudja, milyen sebet ejthetett rajta...
Most itt ülök, a kutya fel- felnéz az ablakra.
- Nem különbözünk sokban, ugye, barátom?
Magamba roskadok, és nyalogatom fájó sebeimet, akárcsak te teszed. Mi némák vagyunk egymásnak, de jól kijövünk. Tudod, az emberek fecsegnek, össze- vissza dolgokról mesélnek, nem is értelmesek... Te sokkal értelmesebb vagy mindnél. Csak arra kérlek, ne tegyél meg értem akkora áldozatot, hogy ebben a nyomasztó, esős- ködös világban áztatod magad. Én gyűrött vagyok most, és képtelen, hogy intsek neked: Itt vagyok...Azért nem tűntem el. Hidd el, megvagyok. Na jó, ledobok egy darab kenyeret, így tudni fogod, hogy semmi bajom... csak az eső csorog, s belőlem a szomorúság... Ázunk mindketten... milyen egyforma a sorsunk... pedig még egymás nevét sem tudjuk...
166
AZ ÉJSZAKA
A szivárvány áttetsző fényeit pásztázta körül hideg könnycsepp- jéghegyein át szemeim sugara. Az utolsó csepp keserű- sós víz párái beleivódtak agyamba, arcom pórusaiba...
Gondolatban minden fájdalmam kimerült belülről áradó könnyeimmel.
Már második éjszaka számolom higgadt- kemény józansággal perceim múlását. A piros számjegyek kedvetlen- szúrósan gúnyolták az éjszakát. Mintha minden ellenem fordult volna. Egy pillanatig más formát szeretnék ölteni, éjjeli manót vagy kísértetet... Hideg elmém cselekedettel traktál... Fel kell kelnem. Önzetlen némaság. Csak a paplan halk összeomlása kelt némi zajt. Remegő kézzel keresem nadrágom, blúzom, cipőm. Lehet, hogy alfa szinten vagyok- gondolom- mert nem számított remekeléssel találom meg mindenem. Újra az órára nézek... Mintha egy helyben állna: 02: 46. A kulcs erőltetett némasággal fordul a zárban. A kilincs lenyomódik, s én kint
167
találom magam a határtalanul- korlátolt szabadban.
Elképzelem magam manónak... nem megy... kísértetnek...
önmagam ijesztem el.
Visszaszaladok.
Bebújok a paplan alá.
Fázom. Rekedten fázom.
Átkozottul vad szorongást érzek. Szám kiszáradt, szemeim nedves- csillogón égnek, fejem fájón szédül, szívem csillapíthatatlan zörej- egyveleg. Félek, hogy rosszul leszek, hogy hányingert érzek, hogy szólni szeretnék, de megakadályoz a kegyetlen huppanás... Nem akarok! Minden idegsejtemmel koncentrálok. Nem akarok elájulni!
A vörösen kúszó csendben ott lapul a magány.
Megrettenek tőle, hevesebben dobog a szívem, érzem, hogy elszédülök, és gondolom, hogy minden betűm leírásával kapaszkodnom kell az éberséghez. A párnán mozdulatlanul fekszik a fejem. Szemeim gödrében érzem a feszült fájdalmat, amellyel kiráncigálom agyam lebénult tekervényeinek szüleményét.
Késő van. Aludni szeretnék, de kevés vagyok hozzá.
Fáradt- álmosan kínozom mondataim. Értelmetlenül szimmetrikus jégvirágok díszítik fel keservesen elszenvedett félelemdombormű – ablakaim.
Szeretnék mélyen gondolkozni, elmerülni valamiben.
Meséskönyvet veszek elő. Olvasok. Egy szót sem hiszek.
Leteszem a könyvet. Megint érzem, hogy mennem kell.
Ugyanazok a hangok, ugyanazok a képek, ugyanaz a zihált
168
visszatérés. A számjegyek az egyetlen, zuhatagtiszta valóság mércék, amikben megbízhatok: 03: 17.
Hiába az agykontroll. Azt hiszem, soha többé nem tudok az alfa szintemre merülni. Próbálom számolni másodperceim, egyeztetni az óra ritmusával. Egyetlen percbe 100 is belefér az enyémből! Nevetségesen kínos! 03: 23. Most már önmagamban is érzem az idő múlását. Gondolom, nemsokára fél 4, és már majdnem reggel van. Még mindig 03:23. De bíznom kell!
Fekszem mozdulatlanul. A sötétben. Egy hang, egy eltévedt pisszenés sincs. Fáradtan várom a hajnalt. Ahogy felbontja a fény lassan a fekete lepelt, kivehető már egy- egy tárgy a szobámban. Mit tehetek? Túl korán van felkelni. Elaludni késő. Megvárom, míg csörög az óra agyamba nyilalló, éles üvöltéssel. Felkelek. Szédülök. Nem furcsa. Mindig ez van. Neki esek a csapnak. A hideg víz jót tesz, néhány másodpercig frissnek érzem magam. Ahogy a konyhába érek, elmúlik a hideg víz hatása. Kávét főzök, aztán elszívok egy cigarettát is.
Igyekszem felöltözni...
169