Az álszerelem fenomenológiája

10.5.1. Az ambivalencia tagadásától a szép szépítéséig

Térjünk vissza kiindulópontunkhoz, a hagyományos álszerelem jelenségköréhez. Hogyan ismerhetõ fel az álszerelem? Mi a közös ismertetõjegye egyrészrõl a szerelmi sznobizmus-nak, a hivalkodó retorikának és másrészrõl a csábítás trükkjének, a nyers erotikát vagy a gazdasági érdekszámításnak alávetett nemi viszonyt eladó romantikus szerelmi marketing-nek? A csábítás a megtévesztett elcsábított oldalán is aligha csapódik le „igaz

szerelem-ként”, amely nem vak, hanem érzékeny. A csábítás konvenciókra, közkeletû illúziókra, rögeszmékre, elõítéletekre apellál, és nem a személyes igazság és teljesség meglátásának vagy kimutatásának kölcsönös akaratára. Így aztán az áldozat oldalán a szerelmi sznobizmus lesz a megfelelõje: mind az erotikus, mind a köznapi motívumokkal kommunikációképte-len, giccses módon a fellegekben járó, naivan gõgös szerelemkoncepciók türelmetlensége és könnyelmûsége. Könnyelmû, mert látszatokba kapaszkodik és nem gondol a jövõvel, s türel-metlen, mert jogosulatlan, túlzó igényét (a Karen Horney-féle „neurotikus igényt”) be akarja hajtani az egész világon, nem akceptálva sem reális adottságait, sem a világban elfoglalt reális helyének függvényében elérhetõ lehetõségeket. Az illuzionizmus nemcsak a prózai motívu-mokat öltözteti ünnepi kosztümbe, a rút és aljas indítékokat is megszépíti. Mivel a szégyellt prózát is kompromittálónak érzi, s eltakarására kidolgozza a szerelmi retorikát, az elhallgatott realitásban, a romantikus kulissza mögött nemcsak a sivár önzés tenyészik, ennek kíméletlen elfajulásai is kényelmes fedezékre tesznek szert. De nem ezen bukik le a csaló, hanem azon, hogy nemcsak a prózait és a rútat, hanem a szépet is szépíti. Így végül sterilen modorossá, unalmasan kilúgozottá, tolakodóan tanító-nevelõ jellegûvé válik szerelemkoncepciója (mint a férjé Theodor Fontane Effie Briest címû regényében), mely addig szépíti magát, míg végül taszítóvá válik. Az üresjárat leleplezi az álszerelem nárcizmusát: nem a partner, hanem az én idealizációja a döntõ, a partner csak eszköz. Ha együtt csapják be a világot, úgy kölcsö-nösen eszközként kezelik egymást, s ez sem a szeretõk cinkossága, hanem az üzlettársaké.

A nárcisztikus magány, úgy látszik, kényszeres szertartásrend kikristályosodásához vezet, mely itt a szerelmi kristályosodást pótolja. Ennek termékei a kimódolt és lélektelen, túlbo-nyolított rítusok és moralizáló ideológiák. A mai filmekben gyakran feszélyezõ eredményre vezet, hogy a színész az állítólag „igaz szerelmet” eleveníti meg ezzel a kimódolt lélektelen-séggel (pl. Nicole Kidman a Moulin Rouge címû Baz Louhrmann-filmben).

10.5.2. Élethez kötõ és élettagadó illúziók

A nyárspolgári képmutatásnak mélyebb okai is vannak, nemcsak a piacról élõ marketing-ember illúziókkal visszaélõ kétszínûsége. Minél nagyobb a nemi élet tényleges barbársága, annál nagyobb szüksége van illúziókra, melyek az általános kultúra és a nemi kultúrátlanság közötti rést hivatottak áthidalni, mintegy a nemi élet általános ápolatlanságának szépségtapa-szaként. Az össztársadalmi prûdség e tekintetben nagyon baljós tünet. A prûd-stratégiákban involvált alattomos, hazug illúziók azonban nem azonosak a rajongás illúzióival. Az illúzi-ókkal élni vagy visszaélni velük nem ugyanaz. Az erotikának is szüksége van bizonyos illú-ziókra, nemcsak a szerelemnek, s kiváltképpen nem csak a képmutatásnak. Az illúziók nagy szerepet játszanak erotika és szerelem határán, a két szféra kommunikációjának megszerve-zésében. Kezdetben a szorongások kommunikálnak az illúziókkal, s az elõítéletek, tévedések kommunikációjából bontakozik ki végül a személyes igazság, az egyedi egzisztencia való-ságának teljességélménye. Az illúziók szükségszerûek, mert, mint láttuk, az erotika a határ jelensége, mely magával hozza a kétértelmûséget és a titkot. De a szépség ugyanúgy a határ megnyilatkozása, mint az illúziók, a szkepszis nem is habozik felvetni a kérdést, nem illú-zió-e minden szépség. Hamvas Béla a sötétben élõ belek dagasztó munkájának démóniájáról beszélt: nem eme nyálkás, lüktetõ és sötét birodalom köntöse-e minden szépség? Kétszeresen kompromittált, mert a kegyetlen létharc gyõzelmei teszik lehetõvé, hullák szegélyezik útját,

s mert belseje az a ragacsos vitalitás, ami a rút és az undorító esztétikai kategóriák fennható-sága alá tartozik. A szépség azonban fenomén, s a fenomén nem az anyagi hordozót mutatja meg, hanem az összes lehetõségeket tartalmazó lényeget, nem a reduktív természettudomá-nyi, hanem az egzisztenciális lényegigazságot.

10.5.3. A hazug illúziók igazságtartalma

A reduktív igazság a lehetõségeket téveszti szem elõl, kioltva az ambíciókat és reményeket, míg a prûd nagyzási hóbortok az alapokkal, a genezissel, az okokkal és feltételekkel nem szá-molnak. Az egyik a célokra és lehetõségekre vak, a másik az okokra, ezért az egyik csak rútat és undorítót lát, a másik pedig csak steril-giccses szépséget, mely, ha jobban odafigyelünk, nem kevésbé sivár és undorító. Látnunk kell a féligazságok reménytelen dulakodását, a kró-nikus konfliktusok mélyén rejlõ hamis alternatívákat. A nyárspolgári kétszínûség, mely para-zita módon viszonyul a szépséghez, mégis hozzájárul ébren tartásához egy olyan kultúrában, melyben a gyakorlati életet kizárólag alantas indítékok szervezik. A társadalom rútra, alantasra és undorítóra, s végsõ soron mindenek elõtt a kegyetlenség kategóriáira bízott önszabályozásá-ba a kapitalizmusönszabályozásá-ban a rebellis ízlés egyéni elhajlásainak formájáönszabályozásá-ban férkõzik be a magasabb létnívón is berendezhetõ élet lehetõségére utaló minden jelzés. A nyárspolgári képmutatásnak nagy gyakorlati erõt és némi szellemi kreativitást is kölcsönöz az adott társadalomban hon-talan egzisztenciális kategóriákhoz való mégoly parazita viszonya is. A nyárspolgári lélek ugyanis azt szeretné elérni, hogy a másik, a partner egy a csaló által szuggerált nemesebb játszmát játsszék, a távlati, tartós, közös hasznú (s végsõ soron közhasznú) viselkedés kódját, az úriemberi viselkedés kódját kövesse, s ne az egyoldalú és rövid távú haszonmaximálás ellenállhatatlan erejû, barbár-piaci kódját, az egocentrikus infantilizmus gyakorlati társadal-mi eszménnyé tett stratégiáját. A következmények önmérséklõ tekintetbe vétele s a part-nerre tekintettel levõ elõzékenység, az aggódó és figyelmes, szolidáris és érzékeny tekintet építõkövei, pontosan ama tekinteté, amelynek társadalomontológiai hiánya, turbókapitalista likvidációja tükrözõdik Sartre Lét és semmijének diagnózisában, amikor a másik ember te-kintetét az ént tárggyá alázó gyilkos szerszámként jellemzi. A nyárspolgár csak a partneren igyekszik behajtani a gentlemanlike-viselkedés kódját. Minél türelmetlenebbül teszi ezt, an-nál nagyobb elõnyre tehet szert, mely abból fakad, hogy teljesíthetetlen követelményeket tá-masztva megtámadja a környezetében élõk önbecsülését, s olyan erkölcsi küzdelmekre készteti társait, melyek skrupulusok nélküli bíráik és hóhéraik prédájává teszik õket. Mindez azonban, az áldozat oldalán, haszonnal is járhat, ha az naivan megvalósítja a kizsákmányoló által hir-detett és behajtott értékeket, amelyek esetleg valódi értékek. A kizsákmányoló az igazságot is hazudja, a kizsákmányolt akár a hazugságot is igazzá teheti, ha – erõfeszítéseit megsokszoroz-va – a szeretet és az áldozat hõstetteivel módosítja az emberi lehetõségek határait.

A szerelmi illúziók nem pusztán a nyárspolgári ideológusok tintahal-világának megnyil-vánulásai, kár lenne õket a nemi düh énvédõ-taktikáira vagy a marketing-ember áruesztéti-kájára redukálni. Mélyebbek, õsibbek a szerelmi hazugságok és illúziók, s mindenek elõtt termékeny pozitív oldaluk is van. A szerelmi ágálásban nem csupán az erotika machiavel-lizmusa vagy sznobizmusa nyilatkozik meg, a nemi düh nyers kielégüléseivel való elégedet-lenség és a vágyott szerelmi romantika naiv színjátékos pótkielégülése is kifejezõdik benne.

A pótkielégülésrõl való szokásos beszéd egy kielégületlen érzéki inger pótlékaként értékeli

a kisebb testi értékû szellemi ingert. Az érzékek kicsapongásai azonban érzelmi és szellemi kielégületlenségbõl is fakadhatnak, az ember szeretkezik, „bulizik”, mert nem tud kommu-nikálni, mert az alkotásban, munkában sikertelen, mert személyisége nem képes kiváltani tartós érzelmeket, hosszú távú kötõdést.

Tegyük fel, hogy a szerelem az erotikus sznobizmus és machiavellizmus hazugsága, de minden hazugságnak szüksége van léttámasztékra, mind az igazság elemeivel él vissza, s épp a visszaélés arányai bizonyítják, hogy a „szerelem”-fogalom fed bizonyos önálló és re-ális tartalmakat, a libidó pedig hálásan és reménykedve ragadja meg az érzelmileg evidens, reménykeltõ, perspektívát nyújtó élményelemeket. A libidó csekély utalásokra is hajlandó erõsen reagálni, az erotika hazugsága igazsággá válik, elcsábít, a fantomizációs trükkök bein-dítják az önteljesítõ prófécia mechanizmusát. Ha a manipuláció önmanipulációval is párosul, ez minden további nélkül érthetõ. De a rideg szerelmi szkepszist is „megpuhíthatja” a szerel-mi hõstettek sora, melyeket önzõ stratégiái az áldozatban kiváltanak.

Az Emlékmás ügynöknõje is megvallja, hogy „kellemes” volt megélni az érzést, amelyet el-játszott áldozatának. A La Mancha lovagja címû filmben az eldurvult nõt változtatja át a szerel-mi kultusz, mellyel az „õrült” lovag megtiszteli õt. Készülhetne olyan Don Juan-film, melyben a csábítót magát is elcsábítja az érzés, amelyet kezdetben csak megjátszott. Ezt bonyolíthatná egy további fordulat, melyben az áldozat akkor fedezi fel a hazugságokat és bünteti a csábítót, amikor az már „igazán szeret”. A filmkomédia többek között azért nem olyan eredményes korunkban, mint Székely István, Frank Capra vagy Howard Hawks idején, mert túlságosan és primitíven szexcentrikus, nem veszi figyelembe illúziók és realitások bonyolult szövedékét, melyekbõl a drámaibb komikum építkezhetne. A modern Don Juanért akkor jön el az ördög vagy a kõvendég, ha végre „igazán szeret”. A posztmodern Don Juanért kísértetfilm rémei-ként jöhetnének el a tönkretett nõk. A bûnhõdés kegyetlensége fokozható, ha a rémasszonyok nem õt, hanem szerelmét tépnék szét. Tobe Hooper és Sam Raimi óta keveset járult hozzá a filmes fantázia a posztmodern hidegség bestializálódásának leleplezéséhez. A jövõ Don Juanjának egyik lehetséges változata a slasher-variáns: a kiábrándult nõkhöz eljön a nem remélt lovag, a régimódi nagy szerelem, de kiderül, hogy a gyengéd udvarló a láncfûrészes sorozat-gyilkos új álarca, miután a bõrpofát, az Amerikai Psycho nyomán, yuppie-stílre váltotta.

10.5.4. Az igazság lecsúszása illúzióvá

Igazság és illúzió többszörösen átcsapnak egymásba. Kifinomult szubkultúrák, nagy szeretõk vagy egyszerûen e regényes képzelet emberi viszonyokat megálmodó teljesítményei új érzé-kenységeket vezetnek be, új viszonyokra csábítanak el, amelyek vonzerejét az átlagember is érzi, ám a megvalósításhoz szükséges érzékenységgel nem bír vagy az érzelmi költségek vállalására képtelen. A valódi szerelem lelki eredményeit a felületes mimézis illúzióként viszi tovább, az individuális igazság kollektív hazugságként válik közkinccsé. A szerelemkoncepciók az igaz-ság megismerése és megélése eszközeként születnek, de puszta illúzióként terjednek tovább.

Az álszerelem rituáléi jelzésszerû utánzásai olyan szavaknak és tetteknek, amelyeknek valaha, valahol volt értelme, ezért voltak szuggesztívek, s terjedtek el népszerû kultúrmintákként, me-net közben képmutató álcává vagy rossz lelkiismeretû paródiává válva. E körülmények között a szekpszis nem jó tanácsadó s – váratlan módon – a szenvedély elvakultsága vezeti vissza áldozatát az elveszett igazságokhoz, melyekben a felvilágosult józanság már nem hihet.

10.5.5. Az igazság mint stupiditás

Mivel a kapitalizmus a fejlõdést a civilizációs és technikai vívmányokban koncentrálja, mi-közben a lelket és kultúrát barbarizálja, a lelki-kulturális szkepszis ellenfele gyakran a „naiv-ság”. A barbár létharc feltételei között Cabiria vagy Gelsomina szeretete és odaadása, hûsége és áldozatossága, azaz a szerelem vagy a szeretet megtestesült jelenvalóságának lehetõsége nem pusztán illuzórikusként jelenik meg a „realitásérzék” számára, hanem valósággal mint

„hülyeség”, „stupiditás” (Az országúton, Cabiria éjszakái). Ha a modern poén az volt, hogy a csalót vagy a barbárt megpuhítja a szerelem, a posztmodern hidegség új kultúrájának poénja, hogy egy új, kegyetlenebb világban már nem puhítja meg (Ang Lee: Ellenséges vágyak).

10.5.6. Az álhitetlenség…

(…az álhit és a hitetlenség ellen is lázad)

A hitetlenség azonban lehet hogy álhitetlenség, ami fordítottja az álszerelemnek, a manipulatív szerelmi álhit fentebb elemzett ritualizációjának. A klasszikus mozimelodráma tele van a való-ra vált szerelmi illúziók hõstetteivel, az önmagát teljesítõ szélhámos próféciák pavaló-radox ünnepe-ként, a film noir hõseit pedig az álhitetlenség konok, de végül mindig szétfoszló görcse jellemzi.

A XX. századi tömegkultúra legesõsebb kreatív erõi közé tartozott a szerelmi illúziók szkepti-kus elutasításának szellemi miliõjébõl új szerelemkoncepciókat kikristályosító eme két gondo-latmenet, melyeket itt rekonstruálni próbálunk. A fantázia többre tör, kutatja a lehetõségeket s az általa kidolgozott lehetõség-képek csak akkor válnak illúzióvá, ha elvesztik a kapcsolatot a cselekvéssel, s hazugsággá, ha a hittel (önmaguk komolyan vevésével) való kapcsolatot is el-veszítik. Merõ álmodozássá lecsúszva önkényesen variábilissé, véletlenné, formátlanná válnak, üres retorikává merevülve ezzel szemben kényszeres rögzítettségre tesznek szert; a mûvészeti termelésben amannak a léha blöff, emennek az agresszív frázis a leképezõdése.

A Schulmädchen Report filmekben a kamaszok szégyellik, vulgáris cinizmusba rej-tik csodálatukat és vonzalmukat, nem adnak kifejezést a nõi test misztériuma által keltett faszcinációnak. Az álszerelem fodítottja a puszta vágynak álcázott szerelem. Az álszerelem-ben a nemi düh a szerelmi frázis tudattalanja, az álszkepszis szerelemmitológiájában ezzel szemben a vágy (vagy a nemi düh) a tudat szintjén jelenik meg, s a szerelem (a sorsszerû függés) a tudatalanba számûzve lappang. Egy korábbi szakaszban a nemi düh prózája jelent meg szerelemnek álcázva. Most egy bonyolultabb, nehezebben áttekinthetõ és kezelhetõ lát-szatvilág jön létre: a szerelemmé vált nemiség, a romantikává vált próza jelenik meg prózá-nak álcázva. Már a XX. század elejének tömegkultúrájában megjelenik az új ember, aki csak taktikákban és stratégiákban szeretne hinni s szégyelli az érzelmeket.

A megfordítás, a magasabb indítékok alacsonyabbakkal való reprezentálásának oka, az általános kultúrmiliõ sajátosságain, a szkepszis uralmán túl, a konkrét esetben (mert e meg-fordítás mégsem válik az új világban sem minden élet és kultúra szükségszerûen ható törvé-nyévé): 1./ az önbizalomhiány (a saját erotikus varázs hiánya vagy a belé vetett hit hiánya), 2./ és a bizalmatlanság (ami azt jelenti, hogy az ember nem mer hinni a partner anyagi érde-keken és nyers erotikán túlmenõ motiváltságában).

A klasszikus filmi elbeszélés nagyformájának varázsa és produktivitása a pátosz moder-nizálásán, a szerelemkoncepcióknak a cinikus szélhámosság és a kiábrándult,

reményvesz-tett szkepszis elleni kétfrontos harcán alapult. A Humphrey Bogart és Robert Mitchum által eljátszott karakterek nagysága a visszavonás és a visszavonás visszavonása közötti mozgás-térben épült ki. E sérült figurák nagyszabásúbbak, mint pl. a Jávor Pál által alakított simább lovagiasság. Az álhitetlenség sértett hit, amely bosszút akar állni istenén annak jelen nem valóságáért. Ez esetben a rejtõzködõ isten a szerelem istene.

A gondolat azonban ezen a ponton nem állhat meg, Jávor Pál és klasszikus komédiánk védelmében is meg kell szólalnunk. Kultúránk viszonylagos „elkésettsége” vagy „vissza-maradottsága” a melegszívû derû olyan formáit hozta létre, melyeket az amerikai filmben is a hazánkból érkezett Kertész Mihály képviselt (Élet apával, Daughters Courageous).

A turbókapitalizmus nyomvonalába került, legázolt népek és osztályok kezdik sejteni, hogy az „elkésettség” az elidegenedettségben, cinizmusban és az élet játékszabályainak minden kompenzációt és ellensúlyt félresöprõ kegyetlenségében való „haladottság” hiányát is je-lentheti: ennyiben az emberiség fennmaradásának feltétele, hogy – nem is egy értelemben – a múlt legyen a jövõ. A kínai és indiai film világsikere olyan érzékenységek átmentését feltételezi, amelyeket, miután nyugaton kipusztultak, a keleti film érzékeny, gyengéd, szen-vedélyes vagy kifinomultan kontemplatív szenzációi által fedezünk fel újra. Nyugaton, ahol az új ipari, technikai civilizáció, majd az õt radikalizáló piacgazdasági és fogyasztói társada-lom, végül a globális, spekulatív és virtuális tõkeformák diktatúrája áttört, az évezredeken át felhalmozott értékek és az évmilliók során felhalmozott önszabályozó mechanizmusok (az erkölcs és az élet értékei) jobban károsodtak, mint azokban a civilizációkban, ahol mindez csak kívülrõl rájuk erõltetett importcikként ostromolja az ellenállóbb mentalitások kulturális immunrendszerét.