marKó béla
marKó béla
is oszt. Kultúránk elkeserítő kettészakadása – sőt, több táborra való szakadása –, ami itt Erdélyben még nem annyira látható, de már érződik itt is, azért lehetséges, mert különös módon a műalkotás-ban kívánatos az is-is vagy a sem-sem, a mindenkori politikában viszont csak a vagy-vagynak van létjo-gosultsága. Az igazi költészetben lelepleződik a po-litika hamissága – vagy kitűnik időnkénti igazsága –, mert egy esztétikai, nem érdekek által vezérelt kontroll alá kerül. Ha a vers és vele együtt a költő is kivonul a közéletből, ez a kontroll megszűnik, néma, dekoratív pártkatona lesz az alkotóból. Itt vagy ott, egyik vagy másik oldalon. Lehet mérics-kélni, kinek van nagyobb igaza, persze, én is in-kább Európa felé nézek ma, előre, és nem vissza egy kilátástalan nemzeti romantikába, de kérdés, hogy egészen más céllal ugyan, nem a rovásírás el-sajátítása végett, vajon nem kellene-e visszatekinte-ni mégis addig, ahol még képes volt a magyar költő a közélet könyörtelen kritikájára és a közéleti lelke-sültségre egyaránt.
Néhány éve kedvenc vakációs olvasmányom az Odüsszeia, Devecseri Gábor fordításában. Ráadásul, ha az Égei-tenger partján sikerül eltölteni egy he-tet, stílszerű is ezt az ízig-vérig európai költészetet ott olvasni. Nem tudom, a kutatás mai állása sze-rint sikerült-e véglegesen bizonyítani vagy cáfol-ni, hogy az Íliász és az Odüsszeia is ugyanannak a szerzőnek, Homérosznak a műve, de állítom, hogy amennyiben tényleg ugyanaz a költő énekelte meg a trójai háború Akhilleusz hőstetteitől visszhangzó tíz esztendejét és az okos, minden hájjal megkent Odüsszeusz rákövetkező, szintén tíz évig tartó bo-lyongását, akkor ez maga az irigylésre méltó teljes-ség. Egy hősiesen patetikus és emberien fájdalmas világ. A mi világunk, amelynek egyik vagy másik részéről önként lemondunk abban az önpusztító megosztottságban, amely újabb kultúránkat jel-lemzi. Ismétlem, én az Odüsszeiát szeretem igazán, de az Íliászt is remekműnek vélem, akárcsak má-sok.
Meddig kell visszamenni hát, hogy a teljességre leljünk, és ne kelljen választanunk például közélet és költészet között, mert a politikai véleményalko-tásban is fellelhető lesz a műegész, illetve fordítva:
a műegészben természetes módon helyet kaphat a közélet kritikája, ritkábban dicsérete? Mondjuk Balassi Bálintig? Hiszen az Egy katonaének mai szóhasználatunkkal egyértelműen politikai rek-lámnak számít, hazafias toborzónak, aminek sem-mi köze a valósághoz. Ne is legyen köze nyilván semmiféle más valósághoz, mert ez maga a valóság, a hihető szépség. „A Szép: igaz, s az Igaz: szép!” itt is, akárcsak John Keats görög vázáján. Van-e
na-gyobb lélegzetű, patetikusabb verskezdés a magyar költészetben, mint ez: „Vitézek, mi lehet ez széles föld felett/ szebb dolog az végeknél?” Van-e lenyűgö-zőbb metamorfózis annál, mint amikor a rettenet gyönyörűséggé változik: „Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik,/ homlokán vér lecsordul”? Kezdhetnénk ezek szerint már Balassival a bizonyítást, hogy haj-danában volt költészet a közéletben, avagy közélet a költészetben, de még csak a pátoszig jutottunk, a fennkölt hazafiságig, és például Balassi Bálint le-velezését is hozzá kellene olvasni a verseihez, hogy együtt láthassuk a pátoszt és az iróniát, ha nem is a költőben, hát az emberben. Jöjjünk hát közelebb az időben, legalább Csokonai Vitéz Mihályig.
Ugyanis még csak nem is az a legfontosabb kér-dés, hogy hozzászól-e a költő a közügyekhez, ha-nem hogy képes-e a maga módján a fennkölt és a nevetséges, az elragadtató és a kiábrándító, bizonyos értelemben a szent és a profán között egyensúlyt te-remteni, képes-e úgy eksztázisba esni, hogy közben szerepéből ki-kilépve, kívülről figyelje önmagát.
Azt gondolom, hogy ez a nagy költészet egyik titka, de nyilván nem úgy, hogy ezt a kettősséget minden szövegben, minden egyes versben feltétlenül tet-ten kellene érnünk. De ha egy életműben nincsen ott a kétely, akkor az az életmű nekem őszintén szólva gyanús, bár egyik-másik darabja attól még lehet remekbe szabott, ezt nem vitatom. Csoko-nai Vitéz Mihálytól tudjuk, hogy egészen fiatalon, 1792–93-ban már írt egy Homérosz-fordításnak álcázott remekművet, a Batrachomyomachiát vagy Békaegérharcot. Általában azt tapasztaltam, hogy egy mű életkoronként másként mutatkozik meg az embernek. Engem ez a csupa poén, csupa gúny travesztia, a szinte még kamasz Csokonai zsenia-litásának kétségtelen bizonyítéka fiatalon egyál-talán nem ragadott meg, untam. Miközben más, érzelemmel telített, pátoszos verseit könyv nélkül fújtam. Mostanában kellett újra felfedeznem, mint politikai szatírát, amelynek csak egyik – de nem alaptalan - olvasata, hogy az egerek a magyar, né-met, szláv összetételű Habsburg-hadakat jelentik, a békák pedig a francia királyi sereget, és végül a kígyó a jakobinusokat. Már-már nem is számít, hogy ki kicsoda lehetne, végigömlik a vitriol az egész akkori politikán, ráadásul a hétsoros, rím-telen csattanóra végződő, üres formaként is szel-lemes Czuczor-strófákban. Íme, hogyan mutat-kozik be egymásnak a béka- és az egérkirály: „Én princ Fizignátus vagyok,/ E nagy tónak királyja,/
A vitéz békahadnagyok/ Hatalmas generálja,/ Enyim, mint örökös úré,/ Haereditario jure/ Vízvári urada-lom.// Hogy a koronát második/ Peleus fejére teszi,/
Két hétre megházasodik/ És feleségűl veszi/ Madame
Vizellősi Sárát,/ Aki bírta Mocsár várát, / Ettől nem-zett engemet”. Az egérkirály meg így prezentálja magát: „Én vagyok király Pszikharpax,/ Ezen néven hetedik,/ Születésem Nagy-Troxartax/ Vérével dicse-kedik,/ Anyám, kit a gözü nemzet/ Hatalmas királya nemzett,/ Volt Donna Lisztnyalóczi”. Nem folyta-tom, az egész mű tobzódik a humorban, érdemes mindenkinek időnként újraolvasnia legalább az indítást, a casus bellinek, az egérkirály vízbefulla-dásának leírását. Nos, ugyanaz a Csokonai Vitéz Mihály ezzel egyidejűleg Árpádról tervezett hős-költeményt, ami végül nem készült el, de már az elképzelés is mutatja, hogy ezek a magyar költők akkor vitathatatlanul mindenevők voltak, semmi-féle ellentmondást nem láttak abban, hogy egyazon szerző egyformán játszik különböző regisztereken, az iróniára éppúgy rá tud hangolódni, mint a lelke-sültségre. Illetve nem csupán ráhangolódásról van szó, hanem egy olyan nyitottságról, ami ma már csak nyomokban mutatható ki a magyar lírában a legnagyobbaknál is. Valami különös színeváltozás ment végbe, nem is színeváltozás, hanem a színes filmből, a hihetetlenül gazdag színorgiából, ami a magyar poézis volt valaha, fekete-fehér film lett mára. Sőt, visszamenőleg is kezdünk így olvasni, azt hiszem. A legfontosabbakat is, például Petőfi Sándort vagy Arany Jánost, akik szerintem a leg-több tanulságot kínálják nekünk most a huszon-egyedik század elején is.
Ha politikai költészetről van szó, kettőjük közül illik egyébként először a versnyelvet és szemléletet is kétségtelenül forradalmasító Petőfiről beszélni, de én most mégis Aranyról szólnék először. Talán azért is, mert ha már méricskélni kell, akkor két-ségtelenül Petőfi és Ady a népet, nemzetet, hazát legöblösebben, legmesszehangzóbban megverselő, nemzetélményüket versbe olvasztó - de a salakját is felmutató - költők, viszont ma már valószínűleg szobrok ők, le lehet ülni melléjük, meg lehet pihen-ni mellettük, de már nem lehet beszélgetpihen-ni velük.
Nem alkalmasak arra, hogy velük bizonyítsuk, mit veszítünk, ha választani kényszerítjük az alkotót pátosz és irónia között. Petőfi még talán csak-csak, Ady viszont már egyáltalán nem, ő már csupa tűz, csupa láva, csupa átszellemültség még akkor is, amikor porba sújt. De Arany János hivatkozási alap lehetne ma is, állandó önreflexiója, iróniája és öni-róniája egészen mai költőnek mutatja, illetve olyan költőnek, aki nekünk ma kell. Versei tükör-vibrá-lásúak, kiszólások, visszakérdezések, kiemelések jelzik, hogy tulajdonképpen nem verset olvasunk, hanem a vers születését követjük éppen. Azt fi-gyeljük, hogy egy zseniális elme hogyan kapcsolja egymáshoz a szavakat, és időnként akár a
fonák-jukat is megmutatja nekünk. Furcsa modernség ez persze, hiszen eposzokat és balladákat teremt, létrehozva egyúttal saját tizenkilencedik századi romantikáját, amely egészen más, mint a Vörös-marty Mihályé. Lehet-e mai szemmel korszerű költő, aki hősi énekeket ír, és kortársaival együtt a nem létező nemzeti eposz vagy erdetmonda meg-alkotásán munkálkodik? Mi több, Toldija mintha feledtetné velünk mára, hogy megírta Az elveszett alkotmányt és A nagyidai cigányokat is, holott ma-gában az életműben is kimutatható ugyanaz a sokrétűség – és jelentésgazdagság –, mint az egyes versekben. A tizenkilencedik század költőit, külö-nösen a reformkori és a negyvennyolcas nemzedé-ket sokszor érezzük avultnak, néha már avíttnak, miközben egyre inkább meggyőződésem, hogy számos kételyünkre ők kínálnak választ. Igaz, hős-eposzaikkal, a Zalán futásával, a Buda halálával, de az olyan komor és egysíkú elbeszélő költemény-nyel is, mint Az apostol, szintén ők maguk zárták el látszólag előlünk az utat maró, keserű és kér-lelhetetlen társadalomkritikájuk, vagy akár nyelv-kritikájuk felé, ha szabad egy mai keletű kifejezést visszavetítenem abba a korba. Az 1845-ös keltezésű Az elveszett alkotmány ünnepélyes hexameterekben áradó, ellenállhatatlan komikuma persze hogy nem illik a három év múlva kirobbanó márciusi forradalom szelleméhez. De vajon tényleg nem il-lik hozzá? Vajon nincs-e a maradi Rák Bendéket és a szabadelvű Hamarfyakat, de a kettőjük közt hintázó Ingadyakat is könyörtelenül kifigurázó Arany János-i iróniának ellenpontozó, kiegészítő vagy akár hitelesítő szerepe az életmű egészében?
Meggyőződésem, hogy „nemzeti gombokat” majd csak az viselhet a szabadságharcban, aki ilyen hasonlatokban csillogtatja őket jókedvűen évek-kel azelőtt: ,,...e szót, meg a többit, végire jártam,/
Egy csak imént besuhant nagy feket macska beszélé,/
Csillogván szeme, mint tündöklő nemzeti gombok/
A daliás frakknak hideg ellen célszerü farkán.” (Az elveszett alkotmány). Attól tartok, ma ezt a kétségte-lenül komikus-ironikus műfajt csupán paródiának gondoljuk, pedig a költői teljesítmény szempontjá-ból miért kellene feltétlenül különbséget tennünk, mondjuk, A szegény jobbágy és annak előképe, Az elveszett alkotmány kétségtelenül humorban felol-dott, de ugyanolyan fájó „országimázsa” között:
,,Ott egy öreg jobbágy ballag haza úri dologról,/ Évei számát s a törvény-tiltotta botokbúl/ Csak vagy hú-szat emelve legörnyedt háta gerincén/ Ő hajdúságának egész napi úri kegyéből./ Szemközt pár süheder lova-gol s a puszta felé tart,/Gondosan elrejtvén, ha fölösleg pányva, kötőfék;/ S ílynemű ártatlan több eszköz vol-na kezöknél:/ Ők, hihető, költők s – andalgani mennek
MŰHEL Y MŰHEL Y
marKó béla
marKó béla
az éjben./ Távol egy agg vándor siet a faluvéget elérni;/
Vállán csizma, butyor; húsz éve tapasztal az isten-/
Adta, keresve falut, várost kikerülve, az útban;/ Sok honi bort megivott, kenyeret megevett, s jutalomként/
Megtanulá e szót: keszenem... Légy büszke, Magyar-hon!” Vagy veszítettek-e valamit is politikai – és poétikai - időszerűségükből a következő sorok: “...
úgy-maradásnak/ Emberi, kik, hazugúl, fontolt ha-ladásnak eszélyes/ Pártja gyanánt vetitek magatok’ fel, nyiltan előttem/ Titkaitok. Ti hazát háznéppel, multat a mosttal,/ Összecserélgettek…” Az idő múltával ta-gadhatatlanul komorul Arany János világképe is, nemzeti ügyekben egyneműbb is lesz, de társada-lomábrázolásban gyakorlatilag változatlan marad mindvégig. Politikai-közéleti költészetének kétség-telenül a legvisszhangosabb darabja A walesi bár-dok, amely választ ad arra a máig érvényes kér-désre, hogy mi dolga van a poétának a közéletben, és az allegorikus szemléletnél maradva, mi lehet a viszony költő és fejedelem között. Értsük itt a költőn nyilván általában az értelmiségieket, fejedelmen pedig mindazokat, akik a hatalmat birtokolják.
Nem állítom, hogy Arany János műve minden di-lemmánkat feloldja, és minden kételyünkre felele-tet ad, de számomra szinte minden út hozzá vezet, többet tud a nyelvről , mint bárki más, ez közhely, de többet tud a társadalmi viszonyokról is, amit vi-szont hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni, talán azért is, mert lehetetlen őt besorolni valahová, forradalmárnak nem elég optimista, tudósnak nem elég száraz, urbánusnak nem elég szofisztikált, né-pinek sem elég programatikus. Szóval éppen olyan költő, amilyenre szükségünk van ma is. Ahogy mondtam: mindenevő. A mai magyar kultúra szét-daraboltsága – amit lehet tagadni, de attól még tény marad – Arany Jánosnál és kortársainál még nem észlelhető, a mindenkori almanach-lírával való szembenállásban elsősorban értékszempontok ér-vényesülnek, nem ideológiaiak, bár természetesen a költői nyelvezet megújítása vagy a már meglévő formák szakralizálása ideológiai különbségeket is takar. Ha akarom, ilyen értelemben a költészetnek akkor is van politikai üzenete, amikor még ennek a látszatát is kínosan kerüli. A saját neki-nekirugasz-kodó pátoszát kijózanító közbevetésekkel ellenőrző Arany költészete egyúttal nyitott ajtajú műhely is, ahova be lehet nézni, de bent természetesen sem-mi rendetlenség nincsen. Nem győzöm biztatni újra meg újra biztatni magunkat, hogy vegyük a kezünkbe ismét, tőle lehet a legtöbbet tanulni an-nak érdekében, hogy a nemzeti nagyotmondástól éppúgy megszabaduljunk, mint a hagyomány fölös tagadásától. Mert hiszen hagyomány például maga Arany János is.
De miért nem Petőfi Sándor? Miért nem őt ho-zom fel magán- és közcsillagzatok együttállásának szép példájaként. Miért nem a szabadság és szerelem költőjének életáldozattal is hitelesített teljességéről beszélek? Hiszen ebben a költészetben is ott van a magasztos és a gyarló, nemcsak Az apostol, hanem A helység kalapácsa is, nem beszélve arról, hogy az előbbi sokat porosodott a megírása óta eltelt több mint másfél évszázadban, az utóbbi viszont szí-vet-lelket tisztító, nevettető remekmű ma is. Hol trochaikusan, hol jambikusan is olvasható, daktilu-sokkal és anapesztudaktilu-sokkal megbolondított ritmusa, széttördelt verssorai a hexameteres hősköltemények torzképének tűnnek, és egyúttal azt is bizonyítják, hogy szerzőjük sokkal virtuózabb formaművész, mint ahogy ezt róla a közhiedelem, de néha az iro-dalomtörténészek is, többek közt már-már népköl-tői státusa okán is, sugallják. Az az igazság, hogy ismét Adyt kell melléje állítanom, ugyanis csak ők ketten tudták ilyen mesterien keverni-kavarni a versritmust, csak náluk ennyire „cifra szolga” a vers, semmi több. Arany János, el kell ismernem, sok-kal tanárosabb, bár zseniális tanár kétségtelenül.
Summa summarum: ki tagadná tehát, hogy Petőfi életműve szintén teljes, szintén egész, sőt spontane-itása okán is talán ő a primus inter pares. Politikai költészetéről pedig nem nekem kell most itt érte-keznem. Amiért viszont mának szóló tanulságul Arany Jánost olvasnám és olvastatnám elsősorban, az éppenhogy a folyamatos tudatosság és önkont-roll, Petőfi említett spontaneitásával szemben.
A fehéregyházi csatában eltűnt huszonhat éves köl-tő plebejus indulatait, messianisztikus haláljósla-tait felülmúlni senki sem tudta azóta sem, viszont ez a folytonos izzás, ez a verssel forradalmat in-dító pátosz időnként magára hagyja a nyelvet is, a képzeletet is. Az egyébként borzongató szépségű, 1847 szeptemberében Koltón született költemény, a Beszél a fákkal a bús őszi szél… jól példázza a mér-tékvesztő elragadtatást, amikor a vers kilép saját medréből, és ha nem sodorna minket is magával a lelkesültség, talán groteszknek látnánk, mondjuk, ezt a képet: „Egyik kezemben édes szendergőm/ Sze-lídeden hullámzó kebele,/ Másik kezemben imaköny-vem: a/ Szabadságháborúk története!” Petőfi Sándor olyan szuggesztív költő, hogy nem hökkenünk meg rajta, elhisszük neki ezt is, mint ahogy elhisszük a Füstbe ment terv különös képét, amikor a vers len-dülete a konkrét síkról az elvontba viszi át a képet, hiszen másképpen nem képzelhető el ez a strófa – amely egyébként diák-élcek tárgya is sokszor –:
„S a kis szobába toppanék.../ Röpűlt felém anyám.../
S én csüggtem ajkán... szótlanúl.../ Mint a gyümölcs a fán.” Bár A helység kalapácsa és sok más költemény
bizonyítja, hogy ez az életmű is tele van humorral és iróniával, mégis egészében a pátosz jellemző rá, képes a szentnek tartott üggyel való maximális azonosulásra, és kevésbé alkalmas annak időnkén-ti, mindenképpen kívánatos kritikájára. Ilyen kriti-kai elemek megjelennek ugyan nála is, elsősorban Az apostolban, de mégsem helyezik más megvilágí-tásba az életművet. Éppen ezért el kell fogadnom, hogy Petőfi Sándor közéletisége, egyáltalán ez a rendíthetetlen költő-szobor nem mindig kínál ma-gyarázatot mai dilemmáinkra, mi több , akár meg-osztottságunkat is növelheti. Arany János viszont, úgy képzelem, alkalmas arra, hogy közelítsen egy-máshoz minket. Akárcsak az előbb idézett Csoko-nai Vitéz Mihály, és még több jelentős kortársuk, akiket mind-mind érdemes ismét föllapozni.
A reformkortól egészen a kiegyezésig nyilván-valóan föl sem merülhetett a magyar társadalom-ban egy olyan munkamegosztás, hogy az író írjon, a politikus politizáljon. Pazarlás lett volna. Minden bizonnyal ezzel is magyarázható a témaválasztás és a feldolgozás változatossága egy-egy alkotónál.
Ráadásul a reform sem egyszerűen a viszonylag független Magyarország megteremtésére irányult, hanem egyidejűleg az önálló magyar gazdaság, tudományosság, művészet és irodalom működte-tésére, illetve a magyar nyelv olyan mértékű meg-újulására, hogy ennek hordozója lehessen. Ahogy a reform látszólag végbement, a nyelvújítás lendülete is alábbhagyott, és az irodalom is visszaszorult egy sokkal szűkebb mederbe. Úgy tűnt, hogy a magyar költő megtalálta a maga helyét a magyar glóbuszon, és legfennebb csak egy Ady nagyságú alkotó tudott ideig-óráig nosztalgiát ébreszteni az elveszett pá-tosz iránt, de ő is úgy, hogy közben öniróniára vagy akár kételyre nem volt képes. Állítom, hogy a hu-szadik században nem a helyét találta meg a költő a magyar kultúrában, hanem az addigi, tizenkilen-cedik századi szerepét veszítette el, és kérdés, hogy van-e még egyáltalán értelme ma, a huszonegye-dik században hely- és szerepvesztésről beszélni.
Az előadásom elején említett vita a közéleti költé-szetről azt mutatja, hogy igen, ez talán magának a költészetnek – és általában az irodalomnak – a lényege, hogy kánonjai időlegesek és ideiglenesek, helyzettől függőek. Ami engem nem keserít el, ép-pen ellenkezőleg, megnyugtat.
Nemzeti és kozmopolita, népi és urbánus, konzervatív és liberális esztétikát feltételezni, sőt tételezni ma a magyar költészetben természetesen lehetséges, mert az irodalom-értelmezés világ-nézeti kérdés is szerintem, és még azzal sem len-ne baj, hogy a költőket is megpróbálja kisajátítani egyik vagy másik politikai oldal. A baj az, hogy a
pártlogikába nem fér bele az önkritika, önmagunk szatírája még kevésbé, és az igazi alkotó, ha ezt el-fogadja, pártpolitikussá degradálódik, vagy éppen ellenkezőleg, megundorodik az (ön)kritikátlan közélettől, és elköveti a lehető legnagyobb hibát:
másokra hagyja a véleménymondást a társadalom állapotáról.
Nem véletlen, hogy a huszadik században már szinte kizárólag csak az ilyenfajta munkamegosz-tást fényűzésnek tartó, valamilyen zsarnoki elnyo-mással szembesülő magyar közösségekben vállal-tak a költők közéleti- társadalmi-politikai szerepet.
Ahhoz képest, ahogyan ma a magyar közélet és irodalom viszonya alakul, nyugodtan tarthatnánk mélyen korszerűtlennek Kós Károlyékat, és hogy nem tesszük, azt bizonyítja, nem veszett el mégsem a folytonosság. A két világháború közti Erdélyben még az olyan játékos poeta doctus is, mint Dsida Jenő, lelkiismeretfurdalással gondol az elveszett vagy nem vállalt szerepre. Megpróbálja a dilemmáit megfogalmazni, megpróbál kitörni. Nem is a Tükör előtt történelmi tragikumára gondolok itt elsősor-ban, hanem a Psalmus Hungaricus rendkívül mély – sokak által talán nem is érzékelt – drámájára, hogy vállalni kell a megszólalást, de ezáltal feladunk va-lamennyit a bennünk levő Európából, lemondunk a teljességről. Íme, nála már ez a szerepvállalás, eltérően Arany Jánoséktól, öncsonkításnak, lemon-dásnak tűnik, valamiféle áldozatvállalás lett abból, ami kevesebb mint száz évvel azelőtt maga volt a
Ahhoz képest, ahogyan ma a magyar közélet és irodalom viszonya alakul, nyugodtan tarthatnánk mélyen korszerűtlennek Kós Károlyékat, és hogy nem tesszük, azt bizonyítja, nem veszett el mégsem a folytonosság. A két világháború közti Erdélyben még az olyan játékos poeta doctus is, mint Dsida Jenő, lelkiismeretfurdalással gondol az elveszett vagy nem vállalt szerepre. Megpróbálja a dilemmáit megfogalmazni, megpróbál kitörni. Nem is a Tükör előtt történelmi tragikumára gondolok itt elsősor-ban, hanem a Psalmus Hungaricus rendkívül mély – sokak által talán nem is érzékelt – drámájára, hogy vállalni kell a megszólalást, de ezáltal feladunk va-lamennyit a bennünk levő Európából, lemondunk a teljességről. Íme, nála már ez a szerepvállalás, eltérően Arany Jánoséktól, öncsonkításnak, lemon-dásnak tűnik, valamiféle áldozatvállalás lett abból, ami kevesebb mint száz évvel azelőtt maga volt a