„A walesi herceg esküvőjének napját fehér kővel jelölöm...”
– írja naplójába 1863. március tizedikén éjjel az oxfordi Christ Church, azaz Keresztény Kollégium lelkésze és matematikatanára, Reverend Charles Lutwidge Dodgson, írói nevén Lewis Carroll. A boldog napokat képzeletben mindig fehér kővel jelöli, a még boldogabbakhoz kommentárt is fűz, dies mirabilis, azaz csodálatos nap. Mivel tisztában van azzal, hogy az ember tartós boldogságot úgysem remélhet, fontosnak tartja a múló idő minden csodálatosnak mondható darabkáját aggályosan összegyűjteni. „Keressed gyűszűvel, kutassad vad dühvel! / Villát szoríts, az űzi-tűzi jól, / s vasúti részvényt – hadd veszejtse el. / Csábnak meg ott a szappan és mosoly.”
A Sznárkvadászat. Nonszensz vers, sokféle értelmezése van, többek között, hogy a boldogság-keresés paródiája.
A jámbor angolok mindenesetre hisznek a délceg Edward és a gyönyörű dán királykisasszony, Alexandra szerelméről szóló szép sztoriban. Az első örömteli esemény két éve, amióta Viktória királynő férje, Albert herceg meghalt. A
birodalom ünnepel, Oxford is kitesz magáért, egy ideig Edward is tanult itt, igaz, katasztrofális eredménnyel.
Viktória meggyőződése, hogy imádott férjét, aki szerinte minden idők legműveltebb és legkiválóbb politikusa volt, a trónörökös botrányai vitték sírba: büntetésül negyven évig nem engedi fiát a közügyek és a trón közelébe. A daliás ifjú mit tehet? Zabál, vedel, nőzik, hízik, „hordó-ember” lesz belőle; szép ifjú hitvese közben hat gyereket hoz világra, csendesen tűri férje szeretőit, jótékonykodik, és csak húgának, Dagmarnak önti ki a szívét. E még nála is szebb királykisasszony, aki Maria Fjodorovna néven III. Sándor cárhoz megy feleségül, sok év múlva a történelem egyik legvéresebb királygyilkosság-sorozatának túlélője lesz: a forradalomban 19 családtagját ölik meg, köztük fiát (I.
Miklóst), menyét és unokáit.
Sznárkvadászat.
„Büszke szálfaként állt egy pillanatra / az a vad hős, ki intett volt nekik, / aztán magát a szakadékba dobta, /s ők félve várták, mi következik.”
Ezen a fehér kővel jelölt napon kivételesen szép idő van a zord klímájú Oxfordban; az ég kék, könnyű szellő fújdogál, az épületeken színes zászlók, szalagok, tollak, pajzsok. Az utcákon királyi tüzérek zenekara muzsikál, parádés diákfelvonulások járják körbe a kollégiumokat. Lewis Carroll, a szenvedélyes fényképész, sajnos nem cipelte magával a fotó-apparátját, állványát, lemezeit, képekkel nem dokumentált semmit az utókor számára, ám fotók nélkül is el tudom képzelni a nagy pillanatok némelyikét, a helyszínt és a szereplőket.
Délután van. A Cherwell folyó partja. Fűzfák. Az ágakon üveggömbök, zászlócskák. A vízen lapos csónakok. Kék-piros-sárga léggömbök lebegnek a folyó .fölött. A Magdalen híd kőkorlátján szakállas férfi üldögél, kezében matrózsapka, fel-feldobja, elkapja. Amott mező, itt egy kislány. Ki ne ismerné őt Lewis Carroll fotóiról? Álmatag tekintet, homlokba fésült, sötét haj, amelyet a könnyű szél most összeborzol, pehelysúlyú kicsi alak, kék csuklyás köpenyeget hord, térdig érő harisnyát. A Christ Church dékánjának, Henry George Liddellnek lányai közül az egyik, a középső, a legkedvesebb: Alice. Tízéves. Nővére, Lorina és húga, Edith
kavicsokat dobálnak a folyóba, a vízi növények rejtekéből hattyúcsalád rebben szét. Alice a mai nap tiszteletére két hatalmas fűzfa közé apró emlékfát ültetett el, egy csemete-fűzfát. A hagyományok szerint most beszédet kell mondania, mit mondjon? Töpreng, a kora márciusi nap a szemébe süt, hunyorog, Lewis Carroll is hunyorog, homlokába húzza cilinderét.
Harmincéves, magas, vékony fiatalember. Lebegő fekete szalonkabátot hord, haja fekete, szeme kék, arca simára borotvált, vonásai lágyak, kézfogása erős. Lelkész, de nem szentelteti fel magát, mert az egyházi törvények megtiltanák számára a színházba járást. Matematikatanár, a logika professzora, költő és író. Tudós, aki szójátékokat, bökverseket, rejtvényeket publikál, és gyilkos paródiákat a kollégium és az ország vezetőiről. Tréfamester, aki dadog.
Konzervatív úr, aki él-hal a modern technikáért. Egyik mániája a fényképezés, másik mániája Eukleidész geometriája. A Reform Act évében született, rajong Dickens műveiért, de a sportot fontosabbnak tartja a szociális reformoknál. Kicsit biceg, mégis távgyalogló. Foglalkozik optikával, fényelmélettel, asztronómiával, dinamikával.
Gyerekkorában családi folyóiratot szerkesztett, bábdarabokat írt és rendezett, kisvasutat konstruált. Felnőtt korában megalkotja a komputer őselméletét. A Parlamentnek újfajta struktúrát javasol, kidolgoz egy hatékonyabb választási szisztémát, meg akarja reformálni a Christ Church működését. Tanítványai nem látják mosolyogni, barátai ritkán látják komolynak. Tíz testvére van, hét húga közül hatan hajadonok maradnak, ő sem nősül.
Kislánybarátokat gyűjt maga köré, pedáns listákat vezet róluk: név, születésnap. Nélkülük a világ elvesztené színeit, ízeit, ők adják a lendületet a cselekedeteihez, szabályozzák napjait, benépesítik képzeletét. Lewis Carroll töredék-boldogságok és frusztrációk körforgásában él, a kislány-tündérek egy napon majd kilépnek a meséből, suta kamaszlányokká változnak, oda a varázslat, „ahogy megnőnek, legtöbbször minden megváltozik – írja idősebb korában egy levélben –, a szeretetteljes meghittség szokványos ismeretséggé változik, amikor találkozunk, ők mosolyognak, én meghajlok és ennyi...” És mert ez így van, új meg új kislányokra vadászik.
Az Alice Liddell-lel való barátság idején azonban minden sokkal egyszerűbb, mintha Don Juan „zseniális érzékenységgel” (Kierkegaard) megtalálta volna „az igazit”.
Lewis Carroll számára Alice az ideal child.
A királyi esküvő napján már reggel óta járják az ünnepi várost. Megnéztek mindent, még egy ökörsütéshez is odamerészkedtek, ez helyi hagyomány, a várost régen Oxanfordának, ökörgázlónak hívták. Itt valamikor csak mezők voltak és ökrök, egy este varázsfűre bukkantak, lelegelték, és hoppá: reggelre egyetemi tanárokká változtak, meséli Lewis Carroll. Integetés, kiáltozás: hajó közeledik, fedélzetén parókás zenészek Händel Vízi zene című művét játsszák, esteledik. Lewis Carroll most majd hazakíséri a gyerekeket, de vacsora után újra találkozik Alice-szal. Múlt héten francia nyelvű levelet kapott tőle, amelyben Alice tudatta, hogy jutalomképpen, mert sokat javult a dictée-je, az ortographe-ja és a vocabulaire-je, szülei engedélyezték, hogy március 10-én este vacsora után még megtekintse a városban az ünnepi kivilágítást és a tűzijátékot. Vajon volna-e kvolna-edvvolna-e Chvolna-er Monsivolna-eur Dodgsonnak őt eme alkalomból elkísérni? Voulez-vous bien?
Dodgson úrnak kedve volt.
Időeltolódás.
Washingtonban reggel van. A Fehér Ház második emeleti dolgozószobájában Lincoln soron kívül fogadja a brit nagykövetet, Lord Lyonst, aki egykor szintén az oxfordi Christ Church hallgatója volt. Az elnök hellyel kínálja, de a Lord állva marad: kormánya és királynője közleményét kell felolvasnia. Lincoln elgyötört, rosszul aludt, ilyenkor vonatdübörgést hall, kísértetvonat száguld a fejében, olyan baljós nevű állomásokon halad keresztül, mint Fort Sumter, Bull Run, Antietam, Friedericksburg, Murfreesburo és a többi szörnyű csata színtere. Lord Lyons szertartásosan hajtja szét a merített, címeres papírt, krákog, felteszi a szemüvegét. Idős agglegény, öregfiú, ősi arisztokrata családból; igazi diplomata, hallgatag és megbízható, és mivel jobban ragaszkodik elveihez, mint személyes érdekeihez, nem húz a déliekhez, és tapintatosan elsimítja a vitás kérdéseket kormánya és az Unió között. Lincoln szívesen kifejezné neki nagyrabecsülését, de ez a méltóságteljes tartás, ez a szenvtelenség visszariasztja, az angolok
általában vagy visszariasztják vagy feldühítik. Nincs hét, hogy a londoni Punch ne hozna le róla valamilyen hülye rágalmat, aljaskodó szöveget, gúnyverset, és főképpen karikatúrát, annak a John Tennielnek a rajzait, aki az Alice-könyvek illusztrációinak köszönheti majd halhatatlanságát.
Lincoln, az örök adomázó, a viccet mindenekfölött értékeli, az öncélú aljasságtól azonban irtózik. A nagykövet befejezi a felolvasást; protokolláris szöveg volt, értesítés arról, hogy a trónörökös házasodik. Erre reagálni illik, Lord Lyons udvarias szavakra vár, Lincolnnak azonban egyetlen udvarias szó sem jut az eszébe. Feláll, a követ vállára teszi a kezét, és így szól: „És most, Lord Lyons, menjen, és házasodjon meg maga is!”
És Lord Lyons megy – a távírdába. Tudatja kormányával, hogy az Egyesült Államok elnöke roppant szívélyes szavakkal fejezte ki a királyi háznak jókívánságait.
Angolszász furcsaságok.
(„A küldönc ugyanis föl-le ugrándozott, hajladozott, mint az angolna, és járás közben hatalmas tenyereit oldalt kiterjesztette, mint két legyezőt.
– Tudod – mondta a Király –, ő angolszász küldönc, és ezek angolszász furcsaságok. Csak akkor csinálja őket, ha örül.”)
2.
Lewis Carroll összesen 48 évig él Oxfordban, a Christ Church kollégiumban. Majdnem fél évszázadon át bámulja az épülettömb tornyát és a hatalmas belső udvart; zöld gyepén olykor krikettet játszik vagy a tavirózsákkal teli tavacskát fotózza, és hallgatja a harangot, amely minden este, minden áldott este 9 óra körül százegyet kondul, annak emlékére, hogy VIII. Henrik idején százegy diák tanult itt. Lewis Carroll papírforma szerint egymillió-hétszáz-hatvankilencezer-ötszázhúsz harangkondulást hallgat végig és kibírja, és nem menekül el segítségért kiáltva sehova, hacsak nem kirándul, nem nyaral, nem látogat haza, vagy nem vonatozik be Londonba színházba, kiállításra, barátokhoz, fényképezni, általában egy vagy több kislány társaságában. Egyszer, egy lelkészbarátjával, külföldre is elmerészkedik. A Tom becenévre hallgató gótikus stílusban épült torony az állandóságot jelképezi, noha csak kétszáz
éve áll itt; tájékozódási pont a tévelygő turisták számára, és átvitt értelemben azoknak is segíti a tájékozódást, akik önmaguk dolgaiban tévelyegnek, mint oly gyakran, túlságosan is gyakran, Lewis Carroll is. Vajon egykor, amikor még nem állt itt a torony, a csüggedés pillanataiban milyen referenciapontot találtak maguknak a diákok? Lewis Carrollnak néha talán eszébe jut a fiatalon meghalt, legendás életű lovag és humanista, Sir Philip Sidney, aki szintén a Christ Church növendéke volt, és messzi tájakról, hősi tettekről ábrándozott. Azt mondják, utált itt lenni. Azt mondják, Essex grófnak, Erzsébet királynő titokzatos kegyencének lánya, Penelope még 12 éves sem múlt, amikor Sidney beleszeretett. Azt mondják, ez a mindhalálig tartó, reményteli-reménytelen szerelem (a lovag a spanyolok elleni háborúban halt meg harminckét éves korában), ez a sok gyötrődés és képzelődés csinált belőle nagy költőt!
Álmatlan éjszakáin Lewis Carroll miért ne lapozgatná Sidney szonettciklusát? „Jöjj, álom, álom, ész nyugalma, te, / aki a kínt balzsammal öntözöd, / szegények kincse, rab enyhülete, igaz bíró kicsiny és nagy között..” A kötet talán
ott áll a polcán, Sir Walter Raleigh és Shakespeare művei között.
Amikor 1850 táján, édesapja nyomdokain haladva, felvételizik a Christ Church-be, Oxford – G. M. Young szerint – olyan, mint egy ezeréves öregember.” Legfőbb civilizációs jelképét, a nagy nyugati vasutat 1852-ben árvíz mossa el, a gázvilágítás csak szórványosan működik, a víz piszkos, járványok pusztítanak, az ebédlőben a diákok a kezükkel nyúlkálnak a gusztustalan óntálakba, szó sincs arról a tradicionális eleganciáról, amelynek mai apoteózisa a Harry Potter könyvek ódon mágus-kollégiuma, Hogwarth. Vad korszak. Némelyek, mint Erzsébet-kori elődeik, vadászattal, dorbézolással múlatják az időt, kutyákat tartanak a szobáikban, patkányokat hajkurásznak. Néha kitör egy kis diáklázadás, robbantgatás is előfordul. Az ötvenes évek közepére szerencsére már helyreáll a rend, többé-kevésbé a tisztaság is. Az új dékán, Henry George Liddell hatékony reformokat valósít meg, a társadalmi különbségek azonban még áthidalhatatlanok maradnak, a tudás nem számít érdemnek, a tanítás színvonala vitatható.
Dodgson-Carroll amolyan mintadiák (kanonok apja büszkesége), bár Wordsworth eszményét, „a teljes élet és a magasan szárnyaló gondolatok” programját nem valósítja meg. Valószínűleg fogalma sincs róla, mi az a teljes élet (mi az?), de a többiek legalább nem tartják strébernek, tulajdonképpen semmilyennek sem tartják, terepszínű figurának, aki hallgatagon vacakol a matematikával, persze minek is beszélne, amikor dadog, „Do-Do-dodgson”, hebegi bemutatkozáskor. Amolyan ártalmatlan jófiú. A jó fiút harmadéves korában besúgással bízzák meg, ez a terepszínűek örök sorsa, neki kell felírnia azokat, akik meglógnak a templomból; mivel diáktársai egyszer sem kapják el a sötét folyosókon, okom van feltételezni, hogy megtisztelő feladatának vagy nagyon profi módon, vagy nem tesz eleget. Hogy egy másik, virtuális síkon ő is kalandor, mint Sir Philip Sidney, hogy képzelete féktelenül rohangászik a képtelenségek, vágyak és fantazmagóriák határtalan tartományában, azt senki sem gondolná róla.
3.
1856. február 25-én Lewis Carroll egy evezősversenyről akar fotókat készíteni, Southey nevű kollégája társaságában. Ám hiába cipelik magukkal a nehézkes apparátot, fekete leplet, állványt, a fényviszonyok alkalmatlanok. Fotózni nem lehet, de úgy alakul, hogy megismerkednek az új dékán, Mr.
Liddell gyerekei közül hárommal, a nyolcéves Harryval, egy évvel fiatalabb húgával, Lorinával és a hároméves Alice-szal.
Mrs Liddell, ‘az egykor szépségéről híres, termetes hölgy leereszkedő jóindulattal fogadja az ifjú matematikatanár ajánlkozását, hogy alkalmas időben szívesen lefotózná a gyerekeket. „Barátságot kötöttem a kis Harryvel! – írja Lewis Carroll aznap este a naplójába. – Életemben nem láttam szebb kisfiút!”
Akkoriban már szenvedélyesen fényképez. 24 éves, nemrégiben Master of the House lett, afféle kollégiumi ceremóniamester, fontos ember, megengedhette magának, hogy egy fotómasinát vásároljon. Véleménye szerint a fényképezés világraszóló találmány, hamarosan cikket is ír róla A fotográfia csodái címmel, és azon spekulál, hogy az új, fantasztikus eszköz akár még egy elmebeteg, beszélni nem
tudó fiú agyában örvénylő gondolatokat is megörökítheti, szóval az encefalogram ősét találja fel. A fotózás nagyszerűségétől mámorosan járkál a nehézkes masinával,
„érzi a fényt” – mondaná a nagy előd, Nadar, aki szerint intelligens emberek könnyen átlátják az. új eszköz művészi lehetőségeit, gyakorlatát a hülyék is elsajátítják, ám lényegét, a fotózás szubsztanciáját – érezni a fényt – nem lehet megtanulni, ez adomány. Ez valami olyasmi lehet, mint meghallani a képek zenéjét, ami viszont olyasmi, mint képpé formálni a szavakat; nem fából vaskarika, akkor és ott a korszellem parancsa. A preraffaelita fényképésznő (eredetileg magánzó úrhölgy, családanya, egy Indiában meggazdagodott teaültetvényes felesége), Julia Margaret Cameron a korszellemnek engedelmeskedik, amikor fényképes illusztrációkat készít Tennyson, Browning vagy Kingsley verseihez. És milyen fotókat inspirálna Swinburne?
„Hosszu éjszaka, álomágy / ég és víz, csuda mély és lágy / csak az árnymezü csönd zeng szét / meztelen álom – és árnyzenét.”
Lewis Carroll a fülével is lát és a szemével is hall. Először kerteket, szobrokat, házakat, gyerekkora környezetét