• Nem Talált Eredményt

ALKU EGY VESZENDŐ LÉLEKRE Régi mese, s csaknem minden vallás hitregéiben előfor

In document MÓR MÜVEI (Pldal 52-171)

dul, hogy egy-egy veszendő lelket kiszemel magának az a furcsa szellem, mely a gonosz elvet képviseli a világban, nevez-zék azt sátánnak, démonnak, Asmódinak vagy Mephistophe-lesnek; sokféle neve levén e minden országban kurrentált, de soha el nem fogott föld alatti iparlovagnak, amely veszendő lelket azután, hogy gonoszul ne járjon, egy másik ideális szellem, kit egyszerűen csak angyalnak szoktak nevezni, vesz pártfogása alá, s küszködik azzal a fáradságos munkával, hogy egy nyomorult párát megőrizzen attól a balesettől, hogy saját

jókedvéből beleverje az orrát a pocsolyába, ami bizonyára csakis angyaloknak való időtöltés, emberi türelem régen sor-sára bízná az ilyen ostoba fickót, s engedné, hogy vigye hát vagy

Őtet az ördög, vagy ő az ördögöt, ahogy megalkudtak egymás-sal, s nem törődnék velök többet.

ilyen nem emberi idegeknek való feladathoz fogott a mi ügyvéd barátunk, amidőn felment Pozsonyba, hogy Abellinót lelki eszközökkel az igazság és értelem soha nem ismert útjára térítse.

Néhány hónap letelte alatt sikerült neki védence számára a kívánt engedélyt megszerezni. Nagyon kevés akadállyal kellett megküzdenie; a pártküzdehnek erős befolyása mellett oly egyéniséget, mint Zoltán, örömest látott mindenki önállóvá téve, annyival inkább, hogy még maga a gondnok, Tamaváry

so

is helyeslé Zoltán felszabadíttatását a gyámsága alól;

hihe-tőleg örült, hogy megszabadult e nyakára nőtt fiúróli

felelősségtől.

Amely nap megkapta Zoltán az engedélyt, a másikon már Pozsonyban volt Kovács, s megtudva, hogy Abellino hol lakik, sietett őt felkeresni.

Mint tudjuk, Maszlaczky is éppen odafenn volt akkor.

Az a kis epizód az orvossal gátolá, hogy Abellinót érte-síthesse arról, amit erősen gyanított, miszerint Zoltán csak azért folyamodott nagykorúsági engedélyért, hogy a per fölött önakaratúlag rendelkezhessék. Könnyű volt ezt kitalálnia, miután tudta, hogy az ifjú a per tartalmát megismeré, s rögtön azután folyamodott az engedélyért.

Az ügyvédnek pszichológnak kell lenni!

Másnap karöltve tért vissza az orvos úrral a fekvő szeren-csétlenhez, ki nagyon csodálkozott, azt látva, hogy mégnem

lőtték egymást keresztül. Arra mindkettő nagyon okos ember volt. Ügyvédek és orvosok nemigen szoktak párbajt víni.

Az elsők igen jól tudják, hogy ez törvényen kívül eső aktus, az utóbbiak pedig ismerik az innen származható fizikai követke-zéseket; azután egy hivatása szellemétől áthatott ügyész azt mindig tartozik szem előtt tartani, hogy ő éppen a támadott viszálkodások törvényszerű eligazítására van rendeltetve; egy józanul gondolkozó orvos viszont könnyen elképzelheti, miszerint nem azért kapta a diplomáját, hogy sebeket csináljon, hanem inkább, hogy azokat begy6gyltsa ; azért a párbajnak e két fakultásnál helye nincsen. Maradjon az elégtételvevés módja könnyelmű grófoknak, báróknak és más olyan emberek-nek, akik fegyverek kezelésére vannak rendeltetve.

- Kedves nagyságod, hogy érzi magát tegnap óta? Sokkal jobban néz ki; a kedves doktor valóban csodát követ el, való-li:m remekel.

Ezt Maszlaczky úr mondta.

Doktor úr sietett a bókot visszaadni.

51

- Két héttel hamarább elhagyandja az ágyát méltóságod, ha azon jó újságokat megtudja, amikkel barátom uram szolgál-ni fog. Maszlaczky úr remek ember. Alig várom, hogy vala-mi perem legyen, hogy rábízhassam.

- Én alig várom, hogy beteg legyek, hogy magamat doktor úrral újjáalkottassam.

- Ugyan mit csinálnak önök? - nyafogott Abellino panaszos, kényes hangon a két egymásnak hízelgő diplo-matára.

- Hát mit csinálunk?

- Ne komplimentozzanak annyit az én jelenlétemben hozzátevé azonban, nehogy megbántsa a két urat -, egy beteg ember jelenlétében.

Vagy úgy?

- Az nem igaz, hogy én jobban vagyok. Inkább egészen odavagyok - nyögé Abellino, alig bírva a száját összeragasz-tani. - Az önök csúnya veszekedése miatt az egész éjjel lázban feküdtem.

Abellino oly nyögve, szótagolva beszélt, mintha most tanulná a silabizálást ábécéből. A két diplomata engedte magát leckéztetni.

- Csúnya dolog az, egy beteg ember előtt úgy összeveszni.

Tudhatják, milyen idegzetes ember vagyok. Három héttel visszaestem a gyógyulásban.

Maszlaczky macskai hunyászkodással szólt közbe:

- Hat héttel előbbre fogja vinni a jó hír kedves nagyságo-dat, amit ma hozok.

Máskor oly hetvenkedő, most oly tejcukorédes volt.

Megvolt annak a saját oka.

- Hát mi az, mondja el - erőködék Abellino. Kín volt hallgatni, ahogy beszél.

Mind a két férfi közelebb lépett az ágyhoz, mosolyogva.

- Zoltán ügyvédje Pozsonyba érkezett, s meg fogja látogatni kedves nagyságodat.

- Hát azután? - kérdé a beteg, kinél egészséges korában is nehezen mozogtak az értelem kerekei.

- Hihetőleg egyezkedést kíván ajánlani.

- Minek fárasztja vele magát? Engemet úgyis elvisz már az ördög idestova. Nem várhat addig? Azután majd senki sem háborgatja.

- AzJstenért ! Hogy beszélhet így méltóságod? - szólalt meg ekkor az orvos. - Méltóságod éppen most van abban a stádiumban, hogy életműszere újjáalakuljon, még kétheti kúra, azután egy kis friss kirándulás a marienbadi fürdőbe,

azután a nyarat Ischlben tölteni, s úgy fog méltóságod haza-térni, mintegy

An&.bus.

Nézzen meg engemet méltóságod, ne mást; én saját magam kiálltam ezt a kúrát, olyan vékonnyá száradtam, mint egy keszeg; és milyen vagyok most? Tessék rám nézni! Beteges, nyomorék voltam, végrendeletet tettem, fiatal feleségem volt, azt hitte, majd kedve szerint férjhez mehet másodszor; csalatkozott, azért is én éltem túl őt, s én házasodtam meg másodszor.

Abellino elmosolyodott. Arra a gondolatra-e, hogy milyen jó tréfa volt az orvostól túlélni a fiatal feleségét, aki még utána férjhez akart menni, vagy tán arra, hogy még hasonló remény benne is támadhat.

- Semmi organikus baja sincs méltóságodnak, s egészen magához fog térni, mihelyt az élet aggodalmával nem lesz terhel-ve, mihelyt ismét úri kedvtöltéseit feltalálhatja, utazhatik, mu-lathat, vadászhat, kényelmesen élhet s több efféle; s e tekintetben tisztelettel kell átengednem a helyet fiskális barátomnak, mint aki gyógyrendszerem e hátralevő részét egyedül képes kiegészíteni.

E képzeletingerlő biztatásokra elevenülni kezdett Abellino csontvázarca; nagy küzdéssel felemelkedett könyökére, s nem vette észre, hogy alig bírja a fejét tartani.

- Igazán? Igazán úgy lesz az, doktor úr? Ha az

csak-11 M yan igaz, akkor én kiviszem a diétán, hogy az urat kinevezzék 11r111cscmbernek! Én magam teszem le az indigenátusi díjt.

53

A doktor úr igen hízelgőnek találta ezt a biztatást; mond-hatnékja volt pedig, hogy inkább tegye az ő kezébe azt az indigenátusi nem tudom mennyit, s neveztesse ki őt paraszt-embernek.

Kopogtak az ajtón.

- Lehet! Szabad! - kiáltottak mind a hárman.

Jól sejtették. Zoltán ügyvéde volt az érkező.

Kovács szelíd, csendes természetű ember volt, hanem ezt a tulajdonságát nem hordozta az arcán. Kissé túl a rendén is barna volt, alacsony homlokkal, sűrű szénfekete hajjal, vastag szemöldei elöl csaknem összeértek, úgyhogy aki közelebbről

nem ismerte, könnyen azt gondolhatta magában, hogy ezzel az emberrel nem jó volna valami félreeső helyen egyedül talál-kozni. Meglehet, hogy ez alkalommal még a szokottnál is kevesebb gondja volt arra, hogy nyájasnak lássék.

Elmondta röviden, hogy lS ki és mi, és hogy néhány percnyi beszélgetést óhajtana a nagyságos úrral a tudvalevő perben; emellett néhány oldalpillantást vete a jelen levő két úrra, mely elég világosan látszott kifejezni, miszerint nem bánná, ha ebben az órában míiutazáson volnának. Rosszabbat nem kívánt nekik.

Maszlaczky úr észrevette a tekintetet és sietett azt be-vágni.

- Mi bizalmas emberei vagyunk a nagyságos báró úrnak;

én ügyvédje vagyok, ki jogaira őrködni tartozik.

- Én pedig házi és családi orvosa, ki becses egészségére felügyel.

- Mi egy percig sem távozhatunk el téSle.

- Úgy van - erősíté Abellino együgyíi túlzással-, ezek az urak itt laknak nálam, itt is hálnak mindig.

Kár volt Kovácsnak meg nem kérdezni, hogy az ágy alatt-e vagy a faliszekrényben.

- Jobb szerettem volna, ha négyszemközt besze1hetünk, de így is el kell azt fogadnom.

54

- Tessék leülni, kedves kolléga úr! - kín:Ukozék Masz-laczky úr nagy készséggel, s leültetett minden embert Abellino ágya körül, ez utóbbi nagy bosszúságára, ki azt szerette volna, hogy mind a hárman tiszteletteljesen állva maradjanak.

- Egyenesen a tárgyhoz szólok. Nagyságodat sem aka-rom hosszasan terhelni. Nagyságodnak egy pere van védencem ellen, s én fel vagyok általa hatalmazva, e pert nagyságoddal

lehetőleg kiegyenlíteni.

- Miután Kárpáthy Zoltán úr őnagysága nagykorúsági engedélyt kapott, ezt előre kellett volna önnek bocsátania -jegyzé meg Maszlaczky úr. - No csak azért mondtam, kedves kolléga úr, hogy az információknál mindig szükséges megtartani a logikai rendet.Egy ügyvédnek logikával is kell bírni.

Kovács meg sem köszönte a szíves oktatást, hanem igen lapidáris stílusban folytatá:

- Védencem nevében bátor vagyok nagyságodnak egyez-kedési ajánlatot tenni. A Kárpáthy-család birtoka két egyenlő uradalomból áll, egyik a kárpátfalvi, másik a madarasi. Jelen-leg mindkettő igen jó karban áll, s célszerű kezelés mellett két-háromszázezer forint évi jövedelmet ad. Védencem rokoni osztályt ajánl nagyságodnak. Bármelyiket tetszik választani az uradalmak közöl, azt engedi által, a kérdéses per

megszünteté-~ét tűzvén ki feltételül.

Abellinónak a lélegzete elállt ez ajánlatra; már a kezét nyójtotta felé, núdőn Maszlaczky úr felpattant helyéről, s hevesen közbevágott.

- Semnú alku! Vagy mindent, vagy semmit, kedves kolléga uram. Egy Kárpáthy Abellino ily ajánlatot nem enged magáaak tenni, núdőn pere végeztéhöz közelít. Miért nem trtték önök az ajánlatot, núdőn a per kezdődött, és núért 1r1zik most, núdőn íte1et alá készül? Mert látják, hogy el fog-nak mindent veszteni.

Kovácsnak sok felelni valója lehetett volna e kérdésekre, tlr r.,;y negyedik jelenlétében el kellett hallgatnia védence

titkát. Maszlaczky nagyon jól tudta, hogy Kovács ezt nem mondhatja ki, de nem sejtheté, hogy egészen más titkot fog kibeszélhetni.

- Uram. Ön az elébb engemet egy becses dologra tanított, hogy az ügyvédnek logikájának kell lenni. Van szerencsém viszont egy másik tanulsággal szolgálhatni. Az ügyvédnek haségének kell lenni védence iránt. Én nem állítom, hogy ez önnek nincs, hanem annyit bizonyosan tudok, misze-rint ön védencétől cessziót csikart ki egy harmadik ember részére a Kárpáthy-uradalmak felől, s neki csak holmi koldus-alamizsnát biztosított a másnak elszerzett roppant jövedelem-ből. És most, midőn én az önök által ígért huszonnégyezer helyett kétszázezret ígérek őnagyságának, ön közbelép, hogy ezt meggátolja, mert jól tudja, hogy ha mi kiegyezünk, az adott cesszió minden alapját elveszti, olyan körülmények mellett levén az kibocsátva, melyek be nem következtek, s akkor ön ama harmadik számára vesztette cl ez ügyet, melyből védencét magát ki akarta játszani. Ez, uram, olyan tény, amiért önnek védence, ha kedve tartja, önnek holta napjáig tartó hallgatást (szilencium) szerezhet, amiért ön elvesztheti ügyvédi okleve-lét. Én bátor vagyok nagyságos Kárpáthy Béla urat egyszerűen felhívni, vajon többnek tartja-e az általunk ajánlott kétszáz-ezer forintnyi jogos és becsületes évi jövedelmet a saját ügyvédje által rátukmált huszonnégyezer forintnyi gúnyos alarnizsnánál?

Abellino e szókra kiugrott az ágyból. Mint egy sírból feltámasztott csontváz. Fogai összeverődtek, s a két keze reszketett.

-William! William! - rikácsolá. - Gyere be! Öltöz-tess fel! Megyek. Azonnal megyek. Szörnyűség ez, gyalázat, anút velem tesznek. A kaputomat, a csizmámat, William!

Maszlaczky közel volt az elájuláshoz. A doktorhoz fordult asszisztenciáért, de az is majd megette.

- Ügyvéd úr! Annak a másik ügyvéd úrnak tökéletes igaza van! Én szilenciumot adatnék az úrnak! Ilyet még nem

56

hallottam. Hozzám ne jöjjön közel! Én félek az úrtól. Ez crimen stellionatus !

Maszlaczky úr érzé, hogy még így sohasem volt meg-akadva életében. Abellino csakugyan az öltözéshez fogott, ámbár minden csontja csak az ágy felé húzta vissza.

- Jól van, nagyon jól van! - dohogott magában a fiskális úr, s ő is elkezdte felső kaputját magára venni. -Csak tessék méltóságodnak azt tenni, amit ellenségei tanácsol-nak! Tessék engemet kidoboltatni mint országos csalót, tessék ellenem szilenciumot kéretni, tessék azokat a nagy befolyású urakat, kiknek ügye kedvező állását köszönheti, kompromit-tálni! Ezt én megérdemlettem, amiért tizenhat esztendeig fáradtam nagyságod ügyében, minden díj nélkül, most leg-alább egyszerre nemesemberhez illő módon megjutalmaztatom, Óh, csak tessék!

Maszlaczky úr e beszéd alatt egész torkig begombolta felsőkabátját, s most meg azon volt, hogy egy irgalmatlan nagy sált a nyaka körül tekergessen, mialatt Abellino William segélyével sem bírt annyira menni, hogy csizmáit felhúzza.

Nem volt jártányi ereje. Kénytelennek érzé magát cipőit vétetni elé. Azok meg nem voltak hetek óta kitisztítva, s szépen kizöldültek azalatt. Óh, milyen rendetlen ember vagy te,

William!

Maszlaczky úr már a kesztyűit is húzta.

- Én, kedves nagyságos úr, örökre eltávozom. Lesz idő,

midőn kedves nagyságod örömest kérdezősködnék utánam, én távol leszek. Menjen nagyságod, ahova hívják! Térjen kedves unokaöccséhez vissza, csókoljon neki kezet, akár az orcáját is! Nagyon hasonlít az édesanyjához. Sőt az édesatyjá-hoz is. Igen kedves emlékezet leend nagyságodra nézve ővele találkozhatni. Szentirmay gróf is igen jó ember, derék férfiú.

Szívesen fogja nagyságodat látni. Kár volt addig is háborúság-ban élni vele. No de mindezt el fogják nagyságtok egymásnak f cle<lni. Kibéküh1ek, megosztoznak, összeölelkeznek. Énnekem 57

mindezekre semmi gondom többé! Nagyságodnak senki sem vethet karaktertelenséget szemére! Miért vetne? Nagyságod jó keresztény, aki tizenhat évi szenvedést örömest megbocsát halálos ellenségének egynehány ezer forintért. Én megvallom, hogy nem vagyok oly jámbor szamaritánus. Engem nem bán-tottak nagyságod ellenségei, nekem nem rabolta el az orrom elől szeretőmet K.árpáthy János úr, engem nem csúfolt, nem szégyerútett meg, engem nem járattak tizenhat esztendeig koldulni őseim házába a mindennapi falat kenyérért, engem nem tettek világ csúfjává, de ha énnekem nyújtanák kezeiket, és ajánlanának egy egész világot ... Én szegény ember vagyok, fejemmel keresem kenyeremet - de én visszautasítanám, s meghalnék inkább az utcasárban, de büszkén. Én, Maszlaczky Gábor, aki nem vagyok sem gróf, sem báró, sem gentleman;

de azért kezemet nem szorítaná meg az a tenyér, amelyik egyszer avval ütött.

Maszlaczky úr e beszéd alatt ismét letekergette a sált nyakáról, pedig senki sem kérte rá.

A szerencsétlen báró a beszéd alatt kínosan összegörnyedt ágyában, nehéz fejét tenyereibe süllyeszté, sovány könyökeit pedig sovány térdeire szegezte, lábszárait vigasztalanul lógatva alá ágya széléről, melyen ült.

William elhozta a cipőit kitisztítva, a báró azokat a fejéhez vágta neki, hiszen két felemás!

Azután ismét hanyatt dűlt ágyába, magára rántva takaróját, s kősárga szemével merően nézett fel a plafonra.

Kovács összefont karokkal nézett a dühöngő ügyvédre, kinek gúnyos kitöréseit a tehetlenség ömlengéseinek tulajdo-rútá, s egy szóval sem szakítá félbe.

Maszlaczky úr lassanként kigombolta újra felsőkabátját, anélkül hogy felszólíttatnék rá.

- Hadd menjenek az együgyíi emberek önkényt a kelepcébe. Ha valakinek kedve tartja a szerencséjét kihajítani az ablakon, ki gátolhatja meg abban? Én nem. Uyen dolgokkal 58

nem fárasztom magamat. Elég sok ideig voltam ennek az ügynek bolondja. Nem nagyságod kedveért, koránse tessék hinni. Ha egy angyal nem kényszerített volna rá, tettem volna tán egy lépést az ügyben? Soha! Igen, egy angyal, aki azt mondta: itt e szegény, sorsüldözte ember mennyivel boldo-gabb életre volna méltó, segítsük Őt felemelni, szerezzük vissza elrablott örökségét, tegyük őt boldoggá, tegyük üdvözültté.

Igen: üdvözültté! Tudja ön, mit vesztett ez órában? Egy tiszta, ártatlan lélek szeretetét, kinek keze önt ősei javadalrnainak teljes birtokába vezette volna be, s ki önt nemcsak gazdaggá, de a legboldogabbá tette volna ez ég alatt. Aldom a Minden-hatót, hogy azt nagyságodnak elébb meg nem mondtam.

Legalább így egy ártatlan gyermek kigyógyul abból a

kép-zelgésből, hogy önt boldoggá tehesse.

A derék pszichológ férfiú képes volt saját eljegyzett mát-kája kezével kecsegtetni védencét, hogy őt megnyerhesse magának. Gondolá, hogy úgysem fog ez addig élni.

- Ah, de mit érdekli ez nagyságodat? Mit gondol nagy-ságod családi örömökkel? Csendes otthon, bájos fiatal nő,

vidám, csevegő család, derék utódok! Mit gondol nagyságod azokkal?

Óh, pedig Abellino szívének ezek voltak legkedvencebb eszméi, mint minden megvénült bűnösnél szokott len-m. Mi szükség nagyságodnak családról gondoskodni? -folytatá éles, metsző gúnnyal Maszlaczky úr. - Hiszen kibé-külhet Szentirmay gróffal, s akkor nem szükség családi bol-dogságról aggódni ...

- Uram - kiálta fel Kovács, felpattanva helyéből -, e tárgyról megtiltom önnek beszélni!

A tiltakozás oly hangon s oly mozdulattal volt téve, hogy a jelen levő három férfi mind némává ijedt, s a jámbor orvos ijedtében akkorát kezdett csuklani, hogy félteni lehetett, miszerint saját magán keresztülesik.

59

Kovács szemei úgy szikráztak, ajkai úgy remegtek, hogy méltán lehetett attól tartani, núszerint valaki csak a Szent Mihály-kapu melletti házban lakik, azt azon az egy ablakon mind kihajigálja.

Abellino az orráig rántotta magára takaróját, s Maszlaczky úr két lépést hátrált visszafelé. Csak azután jutott eszébe, hogy nem szükség félnie, sőt inkább volna rá nézve óhajtandó, hogy bár megütné ellenfele; ezáltal crimen majoris potentiaet követne el, mégpedig két tanú jelenlétében - s ismét közelebb lépett.

- Mit tilthat ön meg énnekem? - szólt kétfelé vágva kabátja elejét mellén. - Azt, hogy védencemet ellenfelei által rászedetni ne engedjem? Azt, hogy beleszóljak egy ügybe, ami engem is érdekel? Vagy mit?

- Azt, hogy Szentirmay grófról tiszteletlen hangon be-széljen! - szólt Kovács határozott egyenességgel.

- Azt én világért sem teszem. Tettem-e valaha? Kivéve, amit kötelességem parancsolt. De bizonyára azt nem engedem Szentirmay grófnak, vagy önnek, vagy Kárpáthy Zoltán bárónak, hogy az általam összeállított per végén védencemet részökre hódítsák. Ha önök felét ígérik a Kárpáthy-uradalmak-nak, azt én is biztosítom; ha önök ígérik kétharmadát, én ígérem háromnegyedét; ha önök odaígérik egészen, én meg ráadásul egy bájos angyal kezét ígérem hozzá. No tessék árverezni!

E szókkal Maszlaczky úr kihívólag ült le Abellino ágya elé.

- Tessék árverezni!

- Tessék! - akará mondani az orvos úr is, ki ismét Maszlaczky pártjára állt, de a csuklás ismét szó közt kapta, s majd a feje tetején lökte ki a hangot.

Kovács hallgatva tekintett Abellinóra, kinek arcán kínos feszültségben látszott kifejezve lenni az a gondolat, hogy könnyű már őneki százezreket, milliókat, földi angyalokat ígérni - mikor a sír szélén fekszik! .•.

60

Kovács mély szánalom-és megvetéssel tekinre a tehetetlen.

nyomorú emberre, kit minden új szó új gondolatra térített. s ki most annyi visszás befolyás között nem bírt restének, lelké-nek megállapodást találni.

- Hagyjanak az urak énnekem békét! - nyavalygott, türelmetlenül rugdalva nyoszolyája végét. - Mit háborgamak az urak egy szegény beteg embert? Menjenek innen; végezzék el egymással, ahogy akarják, csak éntőlem ne kérdezzenek semmit; én nem írok alá semmit, én nem telelek semmire.

Azz.al befordult a fal felé, s elkezdett sírni, hogy milyen istentelenség az, hogy őt nem engedik me~gyógyulni.

Kovács átlátta, hogy pere el van veszve; annak a nyomo-rult embernek egy óráig sincs saját akaratia

- Holnap reggelig írásban fogom önnel közleni véghatá-rozatainkat - monda Maszlaczkyhoz fordulva, s azzal vette a kalapját, és eltávozott.

Abellinót annyiba sem tekinté, mintha egy darab fa fekünnék ott előtte, paplannal betakarva. Valóban úgy feküdt ott, mint egy darab fa.

Maszlaczky úr kezeit dörzsölé, s ágaskodott örömében;

kedve lett volna nyelvével is csettenteni s felállni a szék tetejére, onnan örülni.

A darab fa megmozdult az ágyban. Meglátta az ott maradt két férfit.

- Hát önök miért nem mentek el? Menjenek! Az 'lstenre kérem. hagyjanak magamra! Ne jöjjön hozzám senki, nem akarok látni senkit!

Maszlaczky úr vidáman tekergeté nyaka körül

Maszlaczky úr vidáman tekergeté nyaka körül

In document MÓR MÜVEI (Pldal 52-171)