A címben foglalt téma többértelmû és ez okból egymástól eltérõ disz-ciplináris megközelítést kíván vagy tesz éppen lehetõvé. Magától adott a társadalomtörténeti látószög, amely egy bizonyos foglalkozási csoport, helye-sebben professzionális értelmiségi hivatás társadalmi rekrutációs bázisának a feltárására készteti a kutatót. Bevett eljárás ez, egyúttal megszokott téma is a társadalomtörténet-írásban. Ha ennek jegyében tárgyaljuk a magyar-országi alkotó értelmiség történeti-szociológiáját, akkor megelégedhetünk néhány alapvetõ társadalmi kategória kijelölésével vagy azonosításával. Ez az eljárás arra irányul, hogy meg lehessen állapítani: honnan, milyen társa-dalmi miliõkbõl származtak – tendencia jelleggel – az írók, a kreatív mûvészek és nem utolsósorban a tudomány emberei; mi a családi-társadalmi hátterük.
Alig született azonban ennek a témának szentelt vizsgálat, és ha igen, azok eredményei sem keltették fel a mûvészet-, az irodalom- és a tudománytörténet mûvelõinek az érdeklõdését. Úgy tûnik, túlságosan is nagy a szakadék ma még a társadalomtörténet és az esztétikai értékek kérdései iránt érdeklõdõ tudományterületek szemléletmódja és érdeklõdése között. Ami érthetõ, ha a közelmúlt irodalom- és mûvészetszociológiai, sõt tudásszociológiai gyakor-latára gondolunk, amely igencsak rövidre zárta a két szféra között lehetséges viszony kérdését. A marxista szemlélet talaján álló tudomány ez értelmû törekvéseire gondolok, melynek eredményeként az alap és a felépítmény közötti determinisztikus, mechanikus és egyirányú, vagyis magát a függõséget hangsúlyozó kapcsolat létezett csupán, amikor a társadalmi eredet és a szellemi tevékenység tartalma közötti összefüggés kérdése merült fel. Alkotás és élet, esztétika és szociológia kapcsolatának az ezzel szükségképpen együtt járó redukcionista felfogása pedig mindmáig riasztóan hat az esztétikai alkotó tevékenység önelvûségét valló szellemtörténeti megközelítés számára.
Ha kezünkbe vesszük egyebek közt Komlós Aladárnak a hazai irodalom-szociológiai diskurzusban egyébként ritkaságnak számító, nem sokkal a második világháborút követõen írt és publikált ilyen tárgyú munkáját, akkor igazolva látjuk ennek az irodalomszociológiai koncepciónak a nyilvánvaló gyengéjét. Komlós fõ tézisét jól érzékelteti a következõ néhány idézet ebbõl
a munkából. „Természetes, hogy irodalmunk annak az osztálynak társadalmi szemléletét, politikai törekvéseit fejezi ki, amelynek számára készül.”1 Egy további kijelentése ennél is plasztikusabb. „Az 1908-ban alapított Nyugat nagyszerû új nemzedéke már nem úgy polgári, mint a Hété: lecsúszott dzsentri-ivadékok, proletársarjak, zsidó intellektuelek verõdnek össze benne (…) A Hét még egy zenitje elõtt álló polgárság lapja, amely beéri vele, hogy a nemesség mellett õ is érvényesül, a Nyugat már egy felbomlóé, amely gyakran önmaga ellen fordul, és a negyedik rend felé nyújtja ki kezét.”2 Amellett, hogy Komlós különösen felgyorsítja a még csak a zenitje elõtt álló hazai polgárság felbomlásának állítólagos társadalmi folyamatát, amely így két évtizednél is rövidebb idõ alatt következik be, és amellett, hogy semmilyen empirikus bizonyítékkal sem szolgál azt illetõleg, hogy milyen konkrét társadalmi háttér társítható a szóban forgó alkotókhoz, feltûnõ a szociológiai és az esztétikai tény egylényegûségének a tételezése, egybemosásuk feltett szándéka. Így fogalmazza meg az utóbbit a szerzõ: az írók „elsõsorban egy-egy rend vagy osztály szemléletét fejezték ki”, ami a származásukból meg abból is következett, hogy kinek (milyen társadalmi csoportnak) az érdekeit (vagy inkább az ízlését) kívánták inkább kiszolgálni.3 Ez a kifejezetten a marxista irodalomszociológiai látásmódnak megfelelõ beállítás,4 ami ezúttal egy nem éppen marxista literátor tollából való, önmagáért beszél.
Ha most már kizárólag a társadalomtörténeti értelem-összefüggés keretében értelmezzük mindeme tényeket, akkor nem fenyeget a szociológiai redukcionizmus veszélye, bár talán ez sem áll minden esetre. Az ilyen irányú csekély számú vizsgálódás két példáját hívom ezúttal segítségül. A dualizmus kori hazai képzõmûvészek származását és családi eredetét firtató Szívós Erika mintájának viszonylag csekély részére nézve talált értékelhetõ adatokat e tekintetben; ilyenformán a 426 fõs minta 17%-ára vonatkozóan jelenthette ki csupán a szerzõ, hogy: „Az apák mindössze egyötöde iparos vagy földmûves, négyötöde a középosztály valamely rétegének vagy a felsõbb társadalmi rétegeknek a tagja. Különösen magas az értelmiségi apák aránya, mely kategóriának csak mintegy harmadát képviselik azok az apák, akik maguk is képzõmûvészek.”5 Magyarán: a középosztály képezte abban az
1 KOMLÓS Aladár, Irodalmunk társadalmi háttere, Bp., Múlt és Jövõ, 2006, 72.
2 Uo., 79.
3 Uo., 80.
4 Ennek a szemléleti gyökereirõl és fogalmi alapjairól lásd VERES András, Lukács György irodalomszociológiája, Bp., Balassi, 2000.
5 SZÍVÓS Erika, A magyar képzõmûvészet társadalomtörténete 1867–1918, Bp., Új Mandátum, 2009, 62.
idõben az alkotó mûvészek utánpótlásának szinte egyedüli társadalmi forrását és meglehetõsen ritkán öröklõdött a mûvészi alkotótevékenység a családon belül. A domináns középosztályi származás szociológiai mozgatórugókkal magyarázható fejlemény; a családon belüli dinasztikus örökítés ritkasága pedig feltehetõen jobbára biológiai természetû okokkal magyarázható, ami a tehetség hagyományozásának nem éppen a társadalmi logika, a „kulturális tõke” (P. Bourdieu) birtoklásából fakadó mechanizmusra vezethetõ vissza.
A társadalomtörténész szerzõ nem köti ugyanakkor össze mindezt a ma-gukban a mûvekben kifejezõdõ esztétikai tények világával, így mentes marad mindenfajta redukcionizmustól.
S mit tudunk vajon egy másik markáns „alkotó” értelmiségi csoport, az újságírók társadalmi eredetérõl? Sipos Balázs villantja fel az 1930-ban ténykedõ újságírók 1458 fõs csoportjának társadalomtörténeti tényadatait, amibõl azonban nem vagy nehezen állapítható meg, hogy milyen tényleges státuscsoportok álltak a háttérben. Az derül ki csupán a vizsgálatból, hogy az újságírók apáinak a háromötöde önálló egzisztencia volt, további egyharmada származott tisztviselõ családból, és csupán 6%-uk született bérmunkás miliõbe. Azt is megtudjuk továbbá, hogy az önállók fele az ipari-kereskedelmi szektorban ténykedett és nagyjából egyforma volt a köz-és a magánhivatalnok családokból származók aránya (enyhe köztisztviselõ többséggel számolhatunk e téren).6
A színészek társadalmi származásával kapcsolatban is tett már néhány lépést a kutatás a dolog tisztázására, jóllehet eddig nem sikerült statisztikai bizonyossággal megvilágítani a kérdést. Pintér Márta Zsuzsanna ezt illetõ megállapításai azonban így is mérvadók. E szerint a 20. századi színészek zömmel vidéki kispolgári, kistisztviselõi családi miliõt tudhatnak maguk mögött, de egy hatoduk proletár szülõk gyermeke volt. Akadtak persze közöttük földbirtokos vagy katonatiszti családokból kikerülõk is (Tolnay Klári, Perczel Zita, Tímár József), ám leginkább a deklasszálódás nyomta rá a bélyegét ez utóbbiakra. Egyébként pedig felettébb jellemzõ, hogy mivel a színész szakma lassan szerzett magának kellõ társadalmi elismertetést mint afféle tisztes értelmiségi hivatás, a késõbb színésszé válóknak ugyancsak meg kellett küzdeni a családdal, akik nemegyszer kitagadták gyerekeiket, ha a színészettel kacérkodtak. Ilyenformán közülük sokan korán, már a gyerek-korukban átélték a kirekesztettség, az elhagyatottság és a szegénység élményét.
Máskülönben azok a családok, ahonnan nagyobb számban kerültek ki
6 SIPOS Balázs, A politikai újságírás mint hivatás. Nyilvánosság, polgári sajtó és a hírlapírók a Horthy-korszak elsõ felében, Bp., Napvilág, 2004. 177–178.
színészek, az átlagost meghaladó mértékben bizonyultak nyitottnak, liberálisnak, kulturális és felekezeti tekintetben plurálisnak, ami jótékonyan egyengette az utat a színészi ambícióktól eltelt fiatalok elõtt.7
Megelégedhetünk vajon az ilyen és hasonlóan sommás társadalom-történeti kategorizálással, amikor alkotók, sõt akárki más társadalmi eredetét firtatjuk? Nem feltétlenül. E véleményünket nyomatékosítja az a felettébb gondos mikrotörténeti kutatás is, amely a két világháború közötti magyar-országi egyetemi tanárok, tehát tudósok társadalmi származási viszonyait tisztázza. A vizsgálat végkövetkeztetése nem meglepõ: a tudósok maguk is szinte kivétel nélkül a társadalom középrétegeibõl származtak és csak a negyedük érkezett kispolgári famíliából. Ami, ismerjük be, triviális megállapí-tásnak hat. A szóban forgó aprólékos kutatás azonban ennél jóval mélyebbre hatol, amikor a tanulmány szerzõje rámutat, hogy az ilyen és hasonló nagy társadalmi tömbök felmutatása meglehetõsen elnagyolt képét adja az akkori (a 19. század végi és a 20. század eleji) magyar középosztálynak. Ezért Kovács I. Gábor nézõpontot vált, és, hogy aprólékos szociokulturális, etnokulturális alakzatokat, mûvelõdési tömböket azonosít, amikor egy adott foglalkozási vagy hivatáscsoport társadalmi eredetét rekonstruálja. Az alapos társadalomtörténeti mélyfúrás nyomán világossá lett számára néhány jellegzetes mikro-miliõ gyakorisága az egyetemi tanárok családjainak a hátterében, úgymint a felvidéki német városi gyökerû evangélikus értelmiség, a református Pfarrhaus jelenség,8 a városi római katolikus iparosság, az asszimiláns zsidó értelmiség több változata vagy az egymást követõ nemzedékek óta állami szolgálatban álló római katolikus hivatalnokság.
Majd teszi hozzá a szerzõ: tovább is mélyíthetõ a társadalmi tabló a nagyapák felkutatásával és ekként való kontextualizálásával, valamint a képzési utak és a kapcsolathálók felderítésével.9
Mint látható, egyre nagyobb igény mutatkozik immár magán a társadalomtörténet-íráson belül is a társadalomtörténeti báziskategóriák radi-kális dekonstrukciójára, ami azonban könnyen elbizonytalaníthat bennünket az egyértelmû társadalmi meghatározottságok kategoriális azonosíthatóságát
7 PINTÉR Márta Zsuzsanna, A színészek társadalmi státusza = Magyar színháztörténet 1920–1949, fõszerk. BÉCSY, SZÉKELY, Bp., Magyar Könyvklub, 2006, 1065–1124.
8 Amikor (német földön egyöntetûen az evangélikus) pap- és lelkészcsaládok adják az értelmiség számottevõ hányadát.
9 KOVÁCS I. Gábor, A két világháború közötti egyetemi tanárok rekrutációja és a középrétegek hierarchiája a társadalmi rangcímrendszer szerint a dualizmuskori Magyarországon (Kende Gáborral) = K.I.G., Elitek és iskolák, felekezetek és etnikumok. Társadalom- és kultúratörténeti tanulmányok, Bp., L’Harmattan, 2011, 99–198.
tekintve. Hiszen a mikrotársadalmi sokféleség, és az ehhez társítható-társítandó kulturális-tapasztalati gazdagság tartalmatlan és üres, mert túlontúl elvont kategóriákként állítja elénk a középrétegek, a középosztály, a parasztság vagy éppen az önállók és a tisztviselõk megszokott osztályozási fogalmi sémáit. Ha már a társadalomtörténész szemében is ennyire semmitmondó egy konvencionális társadalmi csoportfogalom tényleges jelentése, mi haszna van akkor egyáltalán az ilyen fogalmak alkalmazásának ott, ahol szellemi értékek társadalmi feltételeinek az érzékeltetésére kívánjuk õket fel- és kihasználni. Nem tagadva a szellemi világ társadalmi kondicionáltságát, el kell ismerni, nem egyszerû történetírói feladat feltárni az egyes alkotó értelmiségiek társadalmi eredetét. Ez így korántsem ad kulcsot az esztétikai értékek vagy a tudományos gondolatok értelmének (és kivált azok jelentõ-ségének) a megfejtéséhez.
Ennek a kettõs nehézségnek a belátáshoz és jobb érzékeltetéséhez Móricz Zsigmond példáját veszem alapul, mint afféle bizonyítóértékû esetet. Móricz azon kevés számú magyar író köréhez tartozott, akit makacsul foglalkoztatott a származása; élete vége felé errõl még egy regényt is kanyarított. Milyen gyermekkori tapasztalatokkal a háta mögött vált Móricz íróvá és melyek volt vagy lehettek azok a társadalmiként azonosítható tapasztalatok, amelyek írói mûködését éltették? Ezeket a kérdéseket az író explicit módon is megfogalmazza önéletírása, az Életem regénye utolsó soraiban, abban a mû-vében, amely amellett, hogy önéletírás, szándékoltan fikció is persze: „Be-végeztem életem regényét. (…) Újraéltem egész életemet. S nem is kívánok többé magammal foglalkozni. Tízéves koromig több történt velem, mint azóta ötven év alatt. Írhatnám még világ végéig, az életem végéig. Minek.
Ennél többet nem mondhatok magamról. A többit a regényekben megírtam.”10 De hihetünk vajon és mennyiben hihetünk Móricznak abban, hogy származásának a regényben elõadott története megérteti végül velünk az írói életmûvet? Ez mindjárt felvet további kérdést is: mit kínál valójában Móricz származásának a történetét elbeszélve – tisztán szociológiai terminu-sokban gondolva el ezúttal az Életem regénye címû munka ily értelmû mondanivalóját? Továbbá: valóban levezethetõ származásának így tudatosított tényébõl az, ami egész írásmûvészetét áthatotta?
Ami mármost az elsõ kérdést illeti, sokáig forgalomban volt az a megítélés, amely a szociológiai gondolkodás sémáját közvetlenül alkalmazta a móriczi írói életmûre, mint amit ezúton kívánt megérteni. Az ezt alá-támasztó számos kézenfekvõ megnyilatkozás közül hadd idézzem az egyik
10 MÓRICZ Zsigmond, Életem regénye, Bp., Szépirodalmi, 1953, 322.
legellentmondásosabbat, Erdei Ferencét, annak az Erdeinek a véleményét, aki a parasztság szociológiájának máig felülmúlhatatlan tudósa volt.11
Az Életem regénye 1953-as kiadásához Erdei által írt bevezetõ pregnáns megnyilatkozása a kanonizáció korabeli gondolati imperatívuszának, ami jól mutatja egyúttal azt is, hogy milyen rejtekutakon jutott (juthatott) eközben szóhoz az árnyalt társadalomtörténeti gondolkodás igénye. Erdei a Bevezetõ elsõ oldalán nyomban leszögezi fõ tételét: Móricz a „nép életének nagy ábrázolója és az elnyomott nép meg nem alkuvó szószólója a parasztságból származott és mindvégig hû maradt a néphez.”12 Olyan népi származék volt ezek szerint az író, aki társadalmi felemelkedése során „szakadatlanul szembe került az uralkodó osztályok befolyásával, törekvéseivel és a családi és osztálybefolyásokkal állandó harcban õrizte meg magát a nép szó-szólójának, az elnyomott parasztság képviselõjének.”13 Ha figyelmesen olvassuk a szöveget, nyomban kiderül, hogy Erdei ebben a rövidre zárt szociologizálásban sem azt mondja csupán, hogy Móricz volt az echte népi (vagyis) paraszti származású író, az a valaki, aki a társadalom kisemmizett, elnyomott nagy többségének az életét élte saját gyermekkorában. Rejtve arra utal ugyanis Erdei, hogy Móricz a szakadatlan „családi és osztálybefolyá-sokkal” való harcában, tehát individuumként érvényesítette ezen állítólagos osztályharcos intranzigenciáját.
Késõbb még nyilvánvalóbbá teszi Erdei, hogy Móricz „népisége”
korántsem egyértelmû társadalmi tény. Erdei dicséretére legyen mondva, elismeri: mindaz, amit Móricz a szüleirõl és egyéb felmenõirõl a regényben elõad, társadalmi értelemben ugyancsak differenciált képlet. „Móricz Zsigmond Csécsén, az idilli felsõ tiszai faluban született, egy rendkívülien fölfelé törõ parasztember és egy lecsúszott papkisasszony házasságából.”14 Magával az íróval egybehangzóan konstatálja tehát Erdei, hogy Móricz apja nem éppen „rendes parasztember”, hanem olyasvalaki, aki képtelen beillesz-kedni a csécsei paraszti világba. Ennélfogva nem is képviselheti tehát Móricz Bálint – a fián keresztül – a közmondásos népi elnyomottságot. Az apa tragédiája, Erdei szerint, fõként abban áll, hogy kudarcot kudarcra halmoz különbözõ vállalkozásaiban, mely „próbálkozásaiban [ugyanakkor] a dolgozó parasztságnak a kapitalista fejlõdésútján való törekvéseit kell felismernünk”.15
11 Ezt illetõ álláspontomhoz vö. GYÁNI Gábor, A paraszti individualizáció Erdei Ferenc felfogásában
= GY. G., Nép, nemzet, zsidó, Pozsony, Kalligram, 2013, 42–70.
12ERDEI Ferenc, Móricz Zsigmond pályája, = MÓRICZ, i. m., 7.
13Uo.
14Uo., 8.
15 Uo.
Ha viszont rendkívüliként, nem rendes paraszti típusként posztulálja Erdei Móricz Bálintot, hogyan teheti meg akkor a „feudális elnyomottság és elmaradottság” paraszti képviselõjének; hiszen maga is elismeri, hogy a paraszti rendi világ nem igazán fogadta be Móricz Bálintot és családját.
Ami pedig közelebbrõl magát Móricz Zsigmondot illeti, õt ugyancsak determinálta, hogy anyai ágon a család még csak nem is paraszt felmenõkkel, hanem olyan, az író által némi túlzással úri, középosztályi jelzõkkel ellátott falusi értelmiségi háttérrel bírt, melyet egy többgenerációs papcsalád kép-viselt. Az utóbbi, mentális tekintetben, nem az autentikus parasztiság élményét közvetítette a gyermek Móricz Zsigmondnak, akit az anyja és fõként a nagyanyja, igyekezett finom úri gyerekként megtartani (…) a legnagyobb paraszti lesüllyedésben, vagy a faluszéli nyomorban is”.16 Mert mirõl is van szó Erdei tálalásában? „A Móricz Bálinttal kiegészített Pallagi-családban [az anyagi ágról van szó] továbbra is a reformátuspapok és földbirtokos-õsök hagyománya uralkodott, s a csécsei paraszti állapotot csak idõleges le-süllyedésnek fogták fel, de egy pillanatra sem adták meg neki magukat.”17 Majd Erdei hosszasan ecseteli a Móricz-Pallagi friggyel létrejött család, a benne nevelkedõ Móricz Zsigmond életét ekkor tájt kitöltõ „nem valami pórias” légkört, életstílust vagy a többnyire beteljesületlen maradt nem paraszti társadalmi eszmények szüntelen hatását.
S ezzel olyan fogalmi ellentmondás keletkezik Erdei vázolt gondolat-menetében, hogy miután azt maga is felismeri, a szerzõ végül vissza-kanyarodik kiinduló téziséhez, amit azonban nem ismételhet meg válto-zatlanul az utóbb elõadottak után. Ezért jut végül Erdei arra a következtetésre, hogy a szülõi család által közvetített osztálybefolyások ellen, azokkal úgy-mond harcban állva lett Móricz Zsigúgy-mond a nép, az elnyomott parasztság szellemi szóvivõje. „Mi volt a boldogság szigete a késõbbi nagy író pályáján?
Mindenekelõtt kitörölhetetlen falusi élmény volt, a dolgozó parasztok életének és paraszti munkának a megismerése. De nem csupán ennyi volt Móricz Zsigmond számára ez a gyermeki élmény. Fontosabb, hogy ez volt a fejlõdõ gyermek elsõ eltérése a családja által képviselt osztálynevelés, osztály-befolyásolástól. (…) Röviden szólva: családja a falu paraszti viszonyai között is úri gyereknek akarta nevelni a fiatal Móricz Zsigmondot, õ azonban mégsem lett úrigyerek, hanem olyan mély és közvetlen közelségbe került a falu dolgozó parasztjaival, mint egy azok gyermekei közül.”18 Egy szó, mint száz: a regény társadalmi mondandóját megértve, a Móriczot szocialista
16Uo., 9.
17Uo., 8–9.
18 Uo., 10.
íróként kanonizálni igyekvõ elvárásoknak is megfelelve, Erdei azt állítja, hogy Móricz Zsigmond a származása, a szülõi családi miliõ, az ott uralkodó nevelési elvek ellenére, tehát a maga akaratából, a saját individuális erõfeszítései révén emelkedett az elnyomott nép írói szószólójának magasztos szerepébe.
Az Életem regénye ma már nem kifejezetten ezzel a mondanivalóval szolgál számunkra, ráadásul az író ekként rekonstruált felfogása önnön szociális eredetérõl, ez az önéletrajzi ihletésû és egy ilyen kontextusba helyezett móriczi társadalomkép is csupán az Erdei-féle interpretáció terméke. Így továbbra is nyitott marad a kérdés: mi hogyan került át a gyermekkori tapasztalatokból az író fikciós szövegeibe? Errõl, természetesen, ezúttal nem szólhatok érdemben, hiszen ez megkövetelné az Életem regénye társadalom-képének a részletes feltárását (elemzését) és Móricz egyéb fikciós szövegeinek ez irányú tárgyalását is. Ami egy hosszabb tanulmány megírását feltételezi.
Maradjunk tehát az Életem regénye befogadástörténetnek a további ecse-telésénél.
Két mély és alapos analízis rekonstruálásával igyekszem az utóbbi kérdést megvilágítani. Az egyik vizsgált interpretáció kifejezetten a poétikai megközelítés irányát követi, amire Dobos István írása erre talán a leg-kézenfekvõbb példa. Móricz önéletrajzi regényét tárgyalva Dobos leszögezi:
„Az Életem regénye a kiválás története: az önéletíró kiemelkedik a szegény-paraszti létbõl, amelynek éppenséggel a születés végzetes meghatározottsága az alaptörvénye”.19 Maga az apa is már ennek a kiválástörténetnek volt ékes példája; ezért is gondolja úgy Dobos, hogy a móriczi emlékezés úgymond példázatszerû. „Amikor [Móricz] az apjáról beszél, valójában saját azonosságtudatának a megerõsítése vezérli a visszaemlékezést, mert szülei közül számára az apai örökség a mértékadó. Apja ugyanis képes volt felül-kerekedni a neki rendelt sorson.”20 Az író, sugallja Dobos, csupán meg-ismétli, magasabb fokon beteljesíti azt, amit az apja egyszer szeretett volna megvalósítani, hogy ti. átlépjen egy másik társadalmi rétegbe, egy magasabb szférába. A regény témája ezek szerint a származását tekintve meghatározott személyiség lehetséges vagy tényleges önállósága. A szülõk (az apa) esetében ez így már egy befejezett és ezáltal elbeszélhetõ valóságként hat, a fiú (a narrátor-emlékezõ) esetében viszont pusztán mint elbeszélõi beszédhelyzet funkcionál. Móricz társadalmi identitása az apa által példázott léthelyzetben, arra való reflexióként tudatosul, ami a paraszti rendi világból kiemelkedõ vagy csupán kiemelkedni törekvõ ember sorsának a betetõzését hozza magával
19 DOBOS István, Az én színrevitele. Önéletírás a XX. századi magyar irodalomban, Bp., Balassi, 2005, 198.
20 Uo., 197.
az író saját életében. A kiválás, a felemelkedés szándéka a szülõi oldalon csupa kudarc, hiszen magának az anyának a süllyedése is kudarcos történet, jóllehet továbbvihetõ örökséggé válik idõvel Zsigmond és a többi testvér
az író saját életében. A kiválás, a felemelkedés szándéka a szülõi oldalon csupa kudarc, hiszen magának az anyának a süllyedése is kudarcos történet, jóllehet továbbvihetõ örökséggé válik idõvel Zsigmond és a többi testvér