- Micsoda meglátások! Sohse jönnék magamtól ilyen hasonlatra. Hanem... végtére is megmondhatnád, Géza, hogy minek vagyunk mi itt tulajdonképpen?
- Hogy feleségűl kérjem Ilonát, - mondta Balázs gépiesen.
Szenttamási felugrott a diványról.
- Ne beszélj zöldeket, - mondta izgatottan. - Én minden ostobaságot készséggel föltételezek rólad, de ez már az ostobaság ultima Thuléja. Nem mondtad komolyan, remélem?
- Meg fogom kérni feleségűl, - ismételte Balázs fojtott hangon.
Szenttamási a keztyűjét kezdte gombolgatni.
- Ha rövid úton ki akarod dobatni magadat, ám tessék. De tőlem nem fogod várni, hogy a kedvedért szintén kidobassam magamat.
Balázs is felállott a helyéből.
- Ne siess, hallottad, hogy csak félóra múlva jön haza, - szólt gúnyosan. - Nem kívánom, hogy itt maradj az elhatározó pillanatban, de azt a szívességet, hogy átsegítesz a bemutatás banális percein: megígérted.
- Hallod, Géza, én nem értem, hova távozott az édes eszed! - fakadt ki Szenttamási. - Hogy egy olyan leányt, mint Ilona, így akarsz megnyerni... ilyen kalandos könnyelműséggel... ez, ez kvalifikálhatatlan dolog tőled... Ez sértő Ilonára és perfid velem szemben, aki...
Balázs gúnyosan közbevágott.
- Aki szintén szerelmes vagy Ilonába, tudom. Csakhogy a te eseted egészen más, édes fiam.
- Nem azt akartam mondani és nem is vagyok szerelmes Ilonába, - tiltakozott mérgesen Szenttamási. - A legőszintébb hódolói közé tartozom és föltétlen tiszteletet érzek iránta.
Büszke vagyok rá, hogy valamennyire is a baráti köréhez számíthatom magamat és nem fogom eltűrni, hogy valaki, aki általam jut az ő közelébe, megbánthassa.
- Agg rozmár, ne szavalj. Mióta megbántás egy házassági ajánlat?
- Tőled, Horváth Ilonának? - kérdezte Szenttamási leírhatatlan, kicsinylő hangsúllyal.
Balázsnak halottsáppadt lett az arca.
- Igazad van, - mondta rekedten és egy lépéssel közelebb ment a barátjához. - Tőlem, Horváth Ilonáig oly nagy a távolság, hogy megbántásnak tűnik még talán az is, ha kiejtem a nevét. Én csak egy züllött vidéki ujságíró vagyok, - kopott, piszkos koldús, - lihegő, fáradt, kivert kutya.
És mégis azt mondom neked, hogy Horváth Ilona eljön hozzám feleségűl.
- Avagy talán rokonságban állasz a derék hamelni patkányfogóval? - gúnyolódott Szent-tamási. - Máskülönben nem bíznám ennyire az expedició sikerében. Hanem most már elég a szamárságokból, kedves barátom. Tiz perc múlva hazajön Ilona és ha valóban szándékozol elkövetni ezt az őrült merényletet, engedd meg, hogy én undorral távozzam.
- Mehetsz, - dobta a szót kurtán Balázs.
Szenttamási csúfondárosan hajlongott.
- Biztosítlak, hogy a legmelegebben én fogok gratulálni... Mikor várhatom értesítésedet az eredményről?
- Amikor megkapod, - viszonozta Balázs hidegen és ajtót nyitott a barátja előtt. De a keze nyomban lesiklott a kilincsről és megdöbbenve nézett maga elé. Az előszobában egy nyúlánk fiatal nő állott a lámpa alatt és lágy ívben fölemelt karjairól könyökig visszahullott a fehér
pongyola bő újja, miközben a lámpával bibelődött. Födetlen karja síma volt és tökéletes formájú, de az olajbarna bőrszín különös aranyzománcát mutatta. Ilyen volt a nyaka is, mely karcsún és gőgösen emelkedett a pongyola kivágásából s amely fölött laza, fekete hajcsomó volt megtűzve. Sőt a hirtelen feléje forduló, keskeny, ovális arc is ezt a színt sugarazta. És ebből a sötét tónusú arcból két tiszta, fényes topáztüzű szem ragyogott, csodálatos meleg ragyogással, - míg a vérszínű, vékony, egyenes száj valami bizarr, keserű vonást adott neki.
Balázs egyetlen szónak nem volt ura és a fehérruhás nő épp oly bénító zavarban lehetett, mert jó darabig csak mereven nézték egymást. Végre Szenttamási elkészűlt a keztyűgombolással és az ajtónak tartott. Ugyanakkor a nő melódikus, friss nevetéssel feléjük nyújtotta mind a két kezét.
- Lám, hát maguk... Szenttamási nélkül ki sem találtam volna, hogy Balázs Géza van itt, az én szomorú szájú lelkirokonom, - mondta különös, puha zengésű hangon és gyorsan belépett a szalonba. Karcsú, izmos jobbja gyöngéden simúlt bele a Balázs tenyerébe, percekig, - azután kedves, szégyenlős gesztussal visszahúzta és tréfásan dédelgetve köszöntötte Szenttamásit.
- Estére vártam magukat és Dorkának meghagytam, hogy gondoskodjék valami jó kosztról, - csevegett, miközben a díványra ült és maga alá húzta kivágott cipős, finom kis lábát. - Az öreg valószínűleg ebben az ügyben jár oda, mert a csengetésemre nem került elő és kénytelen voltam a konyhán keresztűl vonúlni be. A fürdőszobában mindjárt bele is bújtam a házi bőrömbe és sejtelmem se volt róla, hogy idebent valaki várakozik rám. De milyen kedves ez így! - mondta gyermekes jókedvvel. - Este bizonyosan ünnepélyesen fogadtam volna magukat és minden ünnepélyesség merev, rideg. Igy pedig csupa közvetlenség a találkozásunk... Hogy örülök én magának, Balázs! - fordúlt hirtelen a komoran hallgató ujságíróhoz. - A könyve óta olyan intim barátom maga nekem, aminő nincs több. Mindennap újra fölfedezek valamit a sorok közt, valamit, ami teljesebbé teszi a benső képemet magáról. És lépésről-lépésre jutok közelebb a megértésemmel, a szeretetemmel a szomorú szájú poétához.
- Ugyan, Ilona kisasszony... hiszen Balázs a jövő realistája! - vágott közbe Szenttamási gúnyosan.
- Csalódik, - mondta Ilona melegen. - Balázs a minden idők poétája. A Balázs regényében örök emberi dokumentumok vannak s ameddig köny és szenvedés lesz a világon: ezt a könyvet olvasni és szeretni fogják...
Balázs szó nélkül a zongorához ment és figyelmesen nézte a báróné arcképét. De a szája körül dühös, kétségbeesett, vad keserűség rángatódzott. Ilona is fölkelt és melléje lépett.
- Érzi, milyen gettaturás a Klára szeme? - kérdezte lassan. - Már két barátom szeretett bele halálosan ebbe a képbe. Az eredetijét egyik sem ismerte, de akármi bolondságra készek voltak miatta.
- És ön hisz az ilyen pardistance szerelemben?
Remegő aggodalom vibrált ebben a halk kérdésben és a Balázs szürke szeme könyörögve mélyedt a leányéba. De a topázszínű szemek fáradtan lecsukódtak és a leány szája egyetlen piros vonalnak látszott. Sokára, színtelen hangon ejtette a választ.
- Nem... Én már egyáltalában nem hiszek a szerelemben...
Szenttamási köhécselt és diadalmas pillantást vetett Balázsra. Az ujságiró megfogta a leánynak mind a két kezét, erősen megszorította a csuklóját és forró lélegzettel suttogta a fülébe.
- Én meg akarom tanítani rá!
Ilona fölnézett a férfira és piros lánggal gyúlladt ki az arca. Puhán mosolygó szájjal ismételte.
- Akar?...
És lehajtotta a fejét. Olyan volt az egész leány, mint egy nyitott szív.
(1909)