(-fidar-: Énekeljek értelemmel. Látogatás Roska Tamáséknál. Új Város, 2002. 4. 6-8. old.)
Amióta Roska Tamás, egy újfajta elven működő számítógép feltalálója megkapta a Bolyai-díjat, a tévé- és rádióadók, napi- és hetilapok sorban készítik vele az interjúkat. Nem akármilyen eseményről van szó:
Magyarország legrangosabb, csak néhány éve alapított díját kapta meg egy nemzetközi hírű magyar tudós.
Amikor telefonon jelentkeztem én is, hogy időpontot kérjek tőle, felesége, Esztó Zsuzsanna vette fel a kagylót: 'Férjem most éppen mesét olvas unokáinak.'
A létrejött személyes találkozásunkkor ő maga még ennyit tesz az előbbihez magyarázatul, műszaki tárgyilagossággal: „Mikor gyerekeink is még kicsik voltak, mindent megtettem azért, hogy legalább az esti fürdetésben rész tudjak venni. S én mondtam az esti meséket is. Úgy érzem, ez helyes döntés volt.”
Aztán elkezdek abban az irányban érdeklődni, hogy nem volt-e nehéz, két ennyire kiemelkedő, s amellett eltérő jellegű tehetségű embernek együtt élnie, egymást és a család kötelezettségeit vállalnia. Az önmegvalósítás és a karrier szavakhoz érve azonban hirtelen az az érzésem támadt, mintha sáros cipővel léptem volna egy fehér szőnyegre: Arcukra tekintve megértettem, hogy ők ketten nem a saját személyüket, hanem a másikét tették az első helyre. A férj már a díj-átadó ünnepségen külön is fontosnak tartotta kiemelni: „Személyes köszönet illeti feleségemet, aki az élet mindennapjainak szépségével és hűségével, a család és az én pályám önzetlen támogatásával ajándékozott meg.” A feleség pedig ezt mondja:
'Édesanyám minket ötünket úgy nevelt fel, hogy teljesen ránk fordította minden képességét. Tökéletesen beszélt angolul, németül, nagyszerűen zongorázott, remek stílusban írt – verset, akármit. Az algebrát kifejezetten szerette. Ellátta a háztartást, amellett együtt tanult, élt, izgult velünk. Meg voltam győződve arról, hogy majd feleségként én sem tehetek másként. Azonban 9 éves koromban kiderült, hogy tehetségem van a zenéhez, ezért tanáraim és édesanyám biztatására ezt a pályát választottam azzal a meggyőződéssel, hogy a zongorázás számomra a férjhezmenetelről való lemondást kell hogy jelentse. Volt hozzá egy valódi jegygyűrűm is, amivel «eljegyeztem magamat a zenével.» Ám 20 évesen megismertem Tamást, s eldöntöttem, hogy akkor inkább lemondok a zongorázásról.
Azonban amikor már összeházasodtunk és sorban érkeztek különféle koncert-felkérések, a dolog másképpen alakult. Éppen Tamás volt mindig az, aki rábeszélt, hogy ne utasítsam őket vissza, magára vállalva egyúttal az
ebből adódó családi feladat-többletet. Így találtam magamat végül abban a helyzetben is, hogy zeneakadémiai tanár lettem. Minden órámat szombaton tartottam, közben a három gyerekünk mellett Tamás állott helyt. Ami a legutóbbi időket illeti, három éve a Zeneakadémia egyetemmé lett, és szükség lett művészeti doktori fokozatú tanárokra. Az egyetem megkeresésére megint Tamás reagált a leglelkesebben: Így lettem őszülő fejjel, nagymamaként Magyarországon az első zongoraművész-doktor.'
Eszembe jut ugyancsak az is, hogy amikor a kitüntetett e „magyar Nobel-díj” átvételekor a mostani és a volt köztársasági elnök, a miniszterelnök, a kormánytagok, akadémikusok és más válogatott személyiségekből álló, őt ünneplő közönség előtt beszédét mondta, még más is feltűnhetett az ünnepséget közvetítő tévé képernyője előtt ülő nézőnek:
Az ünnepelt olyan nagy teret szentelt annak, hogy köszönetet mondjon másoknak, mestereinek, kutatócsoportja tagjainak, tanítványainak, hogy ez már semmiképpen nem lehetett csupán kötelező udvariassági gesztus.
Ami a pályaválasztást illeti, ha valakinek apja, nagyapja, sőt fia is orvos, vajon miért jelentkezett a műszaki és nem az orvosi egyetemre?
„Kiváló középiskolai fizikatanárom miatt, aki nekem útkereső fiatalnak megragadó élményeket közvetített lelkesedésével, elméleti és praktikus adottságaival. A magam kutatási területein Magyarország egyébként olyan szellemi és kulturális hagyaték birtokában van, – hogy mást ne is említsek, mint a hagyományos számítógép megalkotóját, a magyar Neumann Jánost – amit mi magunk csak akkor kezdünk értékelni, amikor – mint nekem is – lehetőségünk nyílik arra, hogy külföldről tekintsünk hazánkra. Hogy tovább menjek, azzal sem vagyunk mindig tisztában, hogy milyen alapot jelent kultúránk számára a Biblia. Galilei kísérletét már száz évvel előtte elvégezte egy kínai tudós is, ám miután ő nem rendelkezett azzal a világképpel, a mely szerint az őt megteremtő Isten
«látta, hogy jó», tehát léteznek benne természettörvények, így számára az egész merő érdekesség maradt, s nem született belőle felfedezés.”
Hogyan viszonylik egymáshoz egy kutatócsoportban az egyéni és a közös tevékenység?
„A felismerés mindig személyes, de odáig sok más gondolata hat az emberre, s ezek a találkozások serkentik a felismerések megszületését.”
Nem rendelkezem sem villamosmérnöki, sem informatikai végzettséggel. Hogyan lehetne megérteni ennek az újfajta számítógépnek a lényegét?
„Az eddigi számítógépek mindent lefordítottak a logika és a számok digitális nyelvére, abból a feltevésből kiindulva, hogy az emberi agy is ezt teszi. Ám az agykutatásból mostanra kiderült, hogy ez nem így van. A
bal agyfélteke működése valóban ilyesféle, de a jobb félteke egészben észleli az időben és térben lejátszódó folyamatokat, nem részekre lebontva.
A hagyományos számítógép miután mindent pontokra szed szét, nagy nehézséggel kezeli a képeket, még inkább mozgó klipeket. Ha ezeket nem elszigetelt pontokkal, hanem folyamatos vonalakkal, foltokkal jelenítjük meg, sokkal könnyebben kezelhetők lesznek.”
Ha tehát most már jobban értjük az agy működését, vajon jobban megközelítettük az emberi elme működését is?
„Egyáltalán nem. A kettőt szakadék választja el egymástól.”
Üzenne-e valamit az Új Város olvasóinak?
„Magam is közéjük tartozom. Két dolgot. Az egyik, hogy nagyra értékelem a Fokoláre mozgalom keresztény globalizációs törekvését, a párbeszédet minden kultúrával. Én magam két kultúrában vagyok otthon, az európaiban és az amerikaiban, és állandóan érzem a kettő különbségét:
ugyanazt a dolgot különbözőképpen kell kifejezni az egyikben mint a másikban. Találkoztam más kultúrákkal is, pl. a japánnal, de idegenül érzem magam bennük.
A másik: egy élmény, amire röviden utaltam a díj-átvételi beszédemben is: Egy alkalommal, Amerikában a Bibliát olvastam – egy angol nyelvűt. Nem sokkal a Szeretethimnusz után a következő sorokra találtam szent Pálnál, amit nagyon a magaménak érzek: «Imádkozzam lélekkel, de imádkozzam értelmemmel is; énekeljek lélekkel, de énekeljek értelemmel is. .» (1Kor 14, 15)
Itt feleségének felcsillan a szeme: 'Amint Chiara Lubich mondta nekünk Rómában, a művészek találkozóján: A Szépség isteni attributum, mint a Szeretet, a Jóság, az Igazság...'