Adásvételi szerződés (emptio venditio)

1. §. Áru és vételár, az adásvétel általános szabályai I – IV és LX – LXI.

Emptio venditio,¹⁰⁶³ adásvétel alatt áru és vételár kicserélését értjük. Az adásvételt egyenlően kétoldalú, bonae fidei, konszenzuális szerződésként definiáljuk a mai modern, a pandektisztika rendszerét és fogalomvilágát követő római jogi dogmatikánkban.¹⁰⁶⁴ Ez az áruforgalom legfontosabb szerződési típusa, amely minden jogrendszerben centrális szerepet játszik.

Brissonius is az adásvétel gazdasági jelentősége miatt helyezhette ezt a szerződési típust a szerződési formulák tárgyalásának élére. Ezzel a szerkezeti döntéssel egyrészt eltért az un. institutio-rendszertől, amely a re, verbis, litteris, consensu csoportosítást alkalmazza. Ezzel szemben a klasszikus római jogászok a civilis causa, a kötelmet keletkeztető releváns elem alapján a reálszerződések (dologátadás), a szóbeli (meghatározott kérdés-felelet, stipulatio) vagy az írásbeli forma betartása és a puszta megegyezés alapján létrejövő szerződések csoportját különböztetik meg hagyományosan.¹⁰⁶⁵ Másrészt Brissonius a modern tankönyvek szerződési rendszerétől is lényegesen különböző rendszerezést vezet be: ma a pandektisztika nyomán a formál-, reál-, konszenzuális szerződések és a peresíthető pactumok csoportja között teszünk különbséget a római szerződési jog tárgyalásakor.¹⁰⁶⁶

A humanista jogász szemmel láthatóan korának gazdasági értékrendjét követi a szerződési formulák újszerű csoportosításával. A konszenzuális szerződéseket kiemeli, előre hozza, hisz ezek képviselik a jogilag legfejlettebb, legjobban kidolgozott és gazdaságilag is túlnyomó jelentőségű csoportot (adásvétel, bérlet fajai, megbízás, társaság). Ezt követően tárgyalja a reálszerződéseket, ahol a fő csoportot számára a hitelnyújtás, hitelélet szerződési konstrukciói jelentik. Végül a stipulatio, a verbálszerződés ismertetésére tér át: ezt a szerződési típust is igen részletesen tárgyalja, hisz a mindennapos jogéletben kulcsfontosságú volt. Bár maga az alapszerződés egyszerűbb dogmatikai szintet, egy korábbi jogfejlődési stádiumot képvisel (formakényszer, objektív felelősség), de már a római jogtudósoknál megfigyelhetjük, hogy a szerződési jog un. Általános részének témaköreit (pl.

feltétel, időtűzés, érvénytelenség, alternativ obligatio) tipikusan a stipulatio témakörénél tárgyalták.

Mielőtt Brissonius szerződési formuláinak ismertetésére rátérnénk, célszerű egy pillantást vetni Gaius Institució-rendszerére. Brissonius még nem ismerhette Gaius tankönyvét, amelyben a 2. századi jogtudós elemi ismereteket foglal össze a

1063 A kéttagú elnevezéshez l. Nelson / Manthe 1999: 249sqq.

1064 A konszenzuális vételről jó áttekintést ad Wolf 2001a: 33sqq.; Yaron 2004: 61sqq.

1065 A különböző rendszerezési kísérletekhez l. Molnár 1993: 272sqq..

1066 L. Molnár / Jakab 2012: 281-283.

klasszikus római jogról.¹⁰⁶⁷ Röviden, de dogmatikailag igen szemléletesen jellemzi az adásvételt: elsősorban a szerződés létrejöttére koncentrál, azt a jogi pillanatot akarja megragadni, amikor a jogi kötelék (és ezzel a perelhetőség) megszületik (actio nata est). (Gai. 3, 139-141):

Az adásvétel akkor jön létre, amikor az árról megállapodtak, annak ellenére, hogy még a vételárat nem számolták le és foglalót sem adtak. Ugyanis, amit foglaló címén adnak, az pusztán az adásvétel megkötésének a jele. A vételárnak határozottnak kell lennie. Ugyanis ha úgy állapodtunk meg, hogy amennyire Titius értékeli a dolgot, annyiért veszik meg, Labeo tagadja, hogy ennek az ügyletnek bármiféle joghatása lenne. Véleményét Cassius is helyesli; Ofilius viszont ezt is adásvételnek tekinti; ezt a véleményt követi Proculus is. Továbbá a vételárnak készpénzben kell állnia. Vajon más dolgokban állhat-e a vételár, pl. rabszolga, vagy tóga, vagy telek lehet-e más dolog ára, joggal kérdezik? A mi tanítómestereink szerint más dologban is állhat a vételár. Innen ered az, hogy közönségesen úgy vélik, hogy csere által kötik meg az adásvételt, és hogy az adásvételnek ez a fajtája igen régi ...¹⁰⁶⁸

Az adásvétel a konszenzussal, a felek közti egybehangzó akaratnyilvánítással jön létre. A kötelem keletkezéséhez nincs szükség sem a dolog átadására, sem a vételár vagy foglaló lefizetésére vagy az adásvétel tárgyának átadására. Ezzel a megállapítással Gaius a római jog és a görög jog közötti különbséget hangsúlyozza:

az ókori görög jogban a puszta megállapodás sohasem eredményezett perelhetőséget. A kötelmet, a teljesítési kényszert valamelyik fél előteljesítése (pl. a vételár lefizetése) alapozta meg.¹⁰⁶⁹ Ezzel szemben a római jog megelégedett az áruban és a vételárban való puszta megállapodással. Gaius azt igyekszik rögzíteni, hogy mikor jön létre érvényesen a konszenzus (és ezzel a kötelem) a vételárra vonatkozóan.

Gaius a következő definíciót adja az adásvételről (3, 139): Emptio et venditio contrahitur, cum de pretio convenerit. Az emptio venditio, a konszenzuális adásvételi szerződés létrejön, amikor a felek megegyeznek a vételárban. Az árura vonatkozó consensus szükségességét meg sem említi, mert a készvétel vagy az árverési formában való vétel az uralkodó a mindennapos gyakorlatban, ahol az áru mindig adott (a szerződéskötés az eladó ajánlattételével indul).¹⁰⁷⁰ A vételárat elengedhetetlen fogalmi elemnek tekintette a Szabiniánusok és a Prokuliánusok iskolája is. A Szabiniánusok szerint a vételár kikötése az elhatárolás alapja a cserétől.¹⁰⁷¹ A Prokuliánusok ezzel szemben azt hangsúlyozzák, hogy vételár hiányában nem lehetne meghatározni, hogy melyik fél a vevő és melyik az eladó;¹⁰⁷² így a keresetek megadásánál zavarba jöhetne a praetor.

1067 Nelson /Manthe 1999: 13sqq.

1068 Brósz Róbert fordítása nyomán.

1069 Wolff 1957: 26-72; Jakab 2009: 73sqq.

1070 V. ö. Jakab 2003a: 284.

1071 Az adásvételnek a cseréből való kifejlődéséről „gazdaságtörténeti‖ fejtegetésekbe kezd Paulus D. 18, 1, 1, 1. Hasonlóan tárgyalja a problémát már Gaius 3, 141; a gondolatmenetet átveszi Iust. Inst. 3, 23, 2.

V. ö. Arangio-Ruiz 1954: 134sqq.; Daube 1949: 213sqq.; Bürge 1982: 128sqq.

1072 D. 18, 1, 1, 1 Paul.; D. 19, 4, 1 pr. Paul.; Zimmermann 1992: 251.

Ezt követően Gaius megismétli, hogy a szerződés érvényes létrejöttéhez a puszta consensus elegendő,¹⁰⁷³ nem szükséges a vételár részleges vagy teljes kiegyenlítése, sőt foglaló adása sem: quamvis nondum pretium numeratum sit ac ne arra quidem data fuerit. Ezzel a megjegyzéssel a hellenisztikus jogkörtől¹⁰⁷⁴ ill. a szerződési gyakorlattól¹⁰⁷⁵ akarja elhatárolni a római, fejlett konszenzuális vétel teóriáját.¹⁰⁷⁶ Az ezután következő fejtegetések is a vételárra vonatkoznak; a de pretio conveniri fordulatot igyekszik pontosítani a jogász. Különösen két kritériumot emel ki:

pretium autem certum esse debet;¹⁰⁷⁷ és item pretium in numerata pecunia consistere debet:¹⁰⁷⁸ a vételárnak határozottnak és pénzben kifejezhetőnek kell lennie.¹⁰⁷⁹ Az utóbbi kritérium ismét a cserétől határolja el az adásvételt.¹⁰⁸⁰ Figyelemre méltó, hogy Gaius milyen nagy hangsúlyt fektet a vételár meghatározására, mint az adásvétel lényeges (essentialia) alkatrészére.

Vessünk egy pillantást végül a római jog 6. századi dogmatikájára: hogyan határozza meg az adásvételt a jusztiniániszi Institúciók vonatkozó fejezete (Iust. inst.

3, 23 pr.):

Az adásvétel megtörténik, mihelyt a felek az árra nézve megegyeznek, bár a vételárat még ki sem fizették és foglalót sem adtak. Amit ugyanis foglaló címén adnak, az a megkötött adásvétel jele. Ez azonban csupán azokra az adásvételekre vonatkozik, amelyeket írásba foglalás nélkül kötöttek, mert az ilyen adásvételeknél semmi újítást sem vezettünk be. Az írásbelieknél azonban elrendeltük, hogy az adásvétel csak akkor jön létre, ha a vételi okiratot elkészítették, akár a szerződő fél által aláírva, illetőleg ha jegyző készítette, akkor, ha az irat záradékkal el van látva és a felek által aláírva.

Amíg ezekből bármi hiányzik, helye van a meggondolásnak s a vevő, valamint az eladó bánatpénz fizetése nélkül visszaléphet a vételtől. Mindazonáltal bánatpénz nélkül csak akkor engedjük meg nekik a visszalépést, ha foglaló címén még semmit sem adtak; mert ha ez megtörtént, akár írásban, akár írás nélkül kötötték az eladást, a szerződés teljesítésétől vonakodó, ha ő a vevő, elveszti, amit adott, ha pedig ő az eladó, a kétszerest kell neki fizetni, jóllehet, a foglalóra nézve nincs semmi kikötve.¹⁰⁸¹

Jusztiniánusz tankönyve szinte szó szerint átveszi Gaius felfogását a szerződés keletkezéséről. Az első két mondat azonos indítása után azonban gyökeresen új szabály következik. A konszenzuális szerződés klasszikus tana, amely a formátlanul kinyilvánított, egyező akaratkijelentésben látja a civilis causát (a kötelemkeletkeztető tényállást), a 6. századra erős restrikciókat szenved. Az írásbeliség, a szerződési akarat okiratba foglalása a gazdaságilag jelentős, nagyobb

1073 Kaser 1975: 547; Pringsheim 1961: 48sqq.; Nelson/Manthe 1999: 252sqq.

1074 A görög-hellenisztikus készvételhez v. ö. Pringsheim 1950: 88sqq., 190sqq.

1075 A foglaló szerződési gyakorlatához az egyiptomi görög-hellenisztikus papiruszokban v. ö. Jakab 2011: 123sqq.

1076 Ez az aspektus jelenik meg a periculum-irodalomban Pap. Fr.Vat. 16 alatt: Vino mutato periculum emptorem spectat, quamvis ante diem pretii solvendi vel condicionem emptionis impletam id evenerit.

1077 Gai. 3, 140.

1078 Gai. 3, 141.

1079 Hasonlóan definiál Iust. Inst. 3, 23, 2 is. V. ö. Thomas 1967: 77-89.

1080 Nelson/Manthe 1999: 257sqq.; hasonlóan D. 18, 1, 1 pr.-1 Paul. és Iust. Inst. 3, 23, 2. V. ö. Kaser 1975: 550; Zimmermann 1992: 253sqq.

1081 Mészöly Miklós fordítása.

értékű áruknál szinte kiszorította a gyakorlatból a formátlan konszenzus tanát. Az okiratba foglalás olyan általánossá vált, hogy Jusztiniánusz császár jogászai az írásbeli formát tekintették jogilag relevánsnak, ehhez kötötték a kötelem keletkezését.

A jogtudománnyal ismerkedő, kezdő diákoknak szánt mű jól tükrözi a korabeli szerződési gyakorlatot: a felek többnyire szakemberhez, jegyzőhöz vagy jogászhoz fordultak, ha nagyobb értékű dologról kötöttek megállapodást. Itt tulajdonképpen feltételes formakényszert ír elő Jusztiniánusz: ha a felek az írásbeliség mellett döntenek, akkor a szerződés csak az okiratba foglalással jön létre érvényesen. A szerződési szöveg megszerkesztése, a jegyző záradéka és a felek aláírása képezi az okirat szükséges kellékeit. Csak a hiánytalanul írásba foglalt szerződés tekinthető érvényesnek. Amíg bármelyik elem hiányzik, a felek jogkövetkezmény nélkül elállhatnak a szerződéstől.

A Kr.u. 2. és a 6. század között tehát lényeges hangsúlyeltolódás történt. Gaius tisztán a dogmatikus elemzés, korának korszakalkotó jogtudományi absztrakciója aspektusából mérlegeli, hogy melyik jogi pillanatban tekinthető érvényesen létrejöttnek a kötelem. Jusztiniánusz jogászai (Dorotheus, Theophilus¹⁰⁸²) a szerződési praxist, annak adottságait már a dogmatikai szempontok elé helyezik. A mindennapos gyakorlatban a szerződések túlnyomó többségét okiratba foglalták. A szerződési akarat írásbeli kinyilvánítása megkönnyíti a bizonyítást egy esetleges perben és ezzel jobban megfelel a jogbiztonság követelményének, mint a formátlan konszenzust előtérbe helyező „tiszta dogmatika.‖ Már ez a paradigma váltás is jól tükrözi a jusztiniánuszi kodifikációt rekordsebességgel megvalósító jogásznemzedék pragmatikus szemléletét.¹⁰⁸³ A szerződési gyakorlatban kikristályosodott usus előtérbe nyomul, áttöri a logikus szabályok szerint rendszerezett dogmatika szigorú kereteit.

Még markánsabban jelentkezik ez az alapelv a foglaló megítélésében. Gaius a foglalót, a gyakorlat szerinte irreleváns jelenségét ki akarja rekeszteni az adásvétel jogából. A 6. századi jogászok éppen ellenkezőleg gondolkodnak: tudatosan beemelik a szerződési gyakorlatban elterjedt jogfigurát az elméletbe, diszpozitív jogként rögzítik a jogéletben elterjedt szerződési kikötést.

Brissonius, amint azt már fent is említettem, elsősorban Jusztiniánusz tanítványa volt. A római jogot elsődlegesen a Corpus Iuris Civilis forrástömegéből ismerte.

Zsenialitását jelzi, hogy ráérzett erre a paradigma váltásra, megsejtette a szerződési klauzulák fontosságát, primér jelentőségét a jogélet fejlődésében.

A rövid elméleti-történeti kitekintés után térjünk vissza Brissonius formulagyűjteményéhez: feladatunk az adásvételről szóló fejezetek rövid kommentálása. Brissonius először az ún. Általános részhez sorolható szabályokat tárgyalja, amelyek mindegyik vételi típusra vonatkoznak: ide tartozik mindenekelőtt az áruban és a vételárban való megállapodás. Megfigyelhető azonban, hogy itt is a szerződési formulák tükrében vizsgálja az egyes jogintézményeket.

De re rustica című könyvében Varro az állattenyésztéssel összefüggésben hasznos tanácsokat ad olvasóinak arra vonatkozóan, hogyan kell az állatok adásvételét lebonyolítani. Az üzletkötés sémáját a legszemléletesebben a juhok

1082 Wieacker 2006: 291sqq.

1083 Stein 2005: 48sqq.

vételénél ábrázolja: A megegyezésbe egyesek több, mások kevesebb feltételt vettek fel, melyek azonban inkább technikai, nem jogi jellegűek voltak.¹⁰⁸⁴ Egyébként általánosan a régi formulát alkalmazták. A formula itt az ügyletkötésnek a gyakorlatban némileg ritualizált módját jelenti.

Ha a felek formátlan alkudozás során az árut és a vételárat már konkretizálták, sor került a megegyezés eredményének rögzítésére. A vevő még egyszer rákérdez az eladás tényére és a vételár nagyságára: tanti sunt mi emptae?¹⁰⁸⁵ Majd az eladó megerősíti: sunt. Ezzel a kijelentéssel elismeri elidegenítési szándékát és a kialkudott vételárat. Ezután a vevő stipulatióval ígéri a vételár megfizetését:

expromisit nummos.¹⁰⁸⁶ Kész fizetni, ha az eladó is kész arra, hogy előzetes megállapodásuk pontjait jogi kötőerővel bíró formában megismételje. A fizetés előfeltétele a szokásos garanciaígéretek szolgáltatása: emptor stipulatur prisca formula sic.¹⁰⁸⁷ Csak a stipulatio elhangzása után fizette ki a vevő a vételárat (vagy ígérte azt stipulatióval) és ruházta át az eladó a dolog tulajdonjogát. Ha tehát a felek már formátlanul megegyeztek az elidegenítésben, akkor a régi formális cselekményekhez folyamodtak, hogy alkujuk jogi kötőerejét bizonyossá tegyék.

Figyelemre méltó, hogy mennyire kiegyensúlyozott a két szerződő fél pozíciója.

Vásárlási szándékának kinyilvánítása és a kialkudott üzleti feltételek elismerése után a vevő formális ígérettel biztosítja teljesítési készségét.¹⁰⁸⁸ A fizetés előtt azonban megköveteli a kialkudott garancia-ígéretet az eladótól.

Az antiqua formula, a régi formula tehát a szerződéskötés menetét és a jogügylet tartalmát határozta meg. Ez a „szerződési minta‖ ajánlás jellegű, amely a feleknek az ügyletkötés kitaposott útját mutatja mind a szakmai-technikai részletekben, mind a régi jog formális szabályainak útvesztőjében.¹⁰⁸⁹ A tulajdon átszállásához a hatályos jog néhány esetben megköveteli, hogy bizonyos előfeltételek teljesüljenek.¹⁰⁹⁰ Úgy tűnik, hogy a kereskedési szokások játszottak döntő szerepet abban, hogy bizonyos típusú ügyletnél alkalmazták-e valamelyik formálszerződést, így például a stipulatiot, vagy sem. A vevő felteszi az eladónak a kérdést: „Ez a dolog el lett nekem adva ennyiért és ennyiért?‖ Az eladó erre igennel válaszol. Vagy az eladó zárja le az alkut egy kifejezett, formalizált kijelentéssel: „Ez a telek neked lett eladva, ennyiért (est, sunt).‖¹⁰⁹¹

Az adásvétel megkötésének fenti formulája tanúsítja, hogy az ókori Rómában az egyedi (specifikus) vétel volt szokásban: a vevő kiválasztotta, megvizsgálta az árut, és az egyedre koncentráltan alkudta ki a vételárat, ill. tett ajánlatot a vételárra az

1084 Varro, rust. 2, 2, 5. Egy nyáj eladásokor pl. a legfiatalabb és a legöregebb állatból kettőt számoltak egy helyett, v. ö. Jakab 2009: 234sqq.; Rüfner 2000: 52; Casavola 1954: 567.

1085 Varro, rust. 2, 2, 5; v. ö. Olde-Kalter 1963: 101 illetve 157.

1086 Varro, rust. 2, 2, 5.

1087 A habere recte licere az evictióért való helytállást garantáló stipulatio része volt, v. ö. Honsell 1969:

25. Kaser 1951: 151 a klauzulát a res nec mancipire korlátozza. Ellenpéldával szolgál azonban Tab. Herc.

60, ahol egy rabszolgalány vételénél is alkalmazták ezt a fordulatot.

1088 Leifer 1937: 218 hasonlóan elemzi a szöveget.

1089 Varro, rust. 2, 1, 15.

1090 A szövegben „közbeeső aktusként‖ emlegetett eljárás alatt általában a traditiót értik, v. ö. Schönbauer 1932: 206. A rabszolgákon való tulajdonszerzésre Varro (2, 10, 4) a következő törvényes módokat sorolja fel: örökség, mancipatio, in iure cessio, elbirtoklás, hadizsákmányból vétel, árverési vétel csődeljárás (végrehajtás) során.

1091 Jakab 1997: 157sqq.

árverés keretében. A fajlagos (generikus) vétel (emptio venditio), nem fordult elő sem rabszolga, sem mezőgazdasági telek vagy házas ingatlan elidegenítésekor.¹⁰⁹² Egyedül mezőgazdasági termékek, azaz helyettesíthető dolgok (bor, olaj, gabona) kereskedelmi forgalmában volt szokásos a mennyiség és a minőség szerinti eladás (generikus vétel); de ilyenkor többnyire a stipulatio alkalmazása mellett döntöttek a felek, így rögzítették az eladó teljesítési kötelezettségét.¹⁰⁹³

A consensus fent ismertetett formális rögzítése talán leginkább az árverési formából vezethető le: az eladó ajánlatát több „elfogadási nyilatkozat‖ is követi, ha több potenciális vevő vesz egymás után részt a licitálásban. Ebben az esetben kimondottan szükséges az utolsó ajánlat, a tényleges szerződő partner személyének kifejezett deklarálása, különben nem lenne egyértelmű, hogy melyik ajánlattevő lép be félként a jogviszonyba.¹⁰⁹⁴

A következőkben Brissonius variációkat sorakoztat fel az áru és a vételár meghatározására: „El lett nekem adva Stichus vagy Pamphilus.‖ Modern dogmatikánkban alternatív obligatioként definiáljuk az olyan jogviszonyt, amelyben a szerződés tárgya, a szolgáltatás vagylagosan kerül meghatározásra; a két vagy több szolgáltatás közül az egyikkel kell, illetve lehet teljesíteni. De a szerződés alanyainál is szerepelhet több személy a kötelemben, például: „A telek nekem és Titiusnak lett eladva.‖ Itt két személy szerepel a vevői pozícióban (többalanyúság), akik valószínűleg egyetemesen adósak a vételárral.

Ezt követően Brissonius több példát is hoz a feltételes vételre: „A telek el lesz adva nekem, ha eddig és eddig tehermentessé teszed — vagy Titiustól visszavásárolod.‖ Ha a felek feltételben állapodtak meg, a szerződés hatálya egy jövőbeli bizonytalan eseménytől függ.¹⁰⁹⁵ Ha a feltétel meghiúsul, azaz a tehermentesítés vagy a visszavásárlás nem sikerül, akkor sohasem fognak joghatások fűződni ehhez a szerződéshez.

Bizonyos esetekben maga az adásvétel tárgya, az áru csak relatíve határozott, például: „A Sempronius-telek, amilyen jogon Semproniusé, úgy legyen neked eladva ennyiért és ennyiért.‖ Itt arról van szó, hogy az eladó, aki esetleg Sempronius örököse, nem rendelkezik pontos ismeretekkel a kérdéses telek jogi állapotáról:

lehet, hogy a telek szolgalommal, jelzáloggal van terhelve, de az is lehet, hogy tehermentes. Ezért fontos az eladáskor kikötni, hogy úgy kerül eladásra, ahogy azt Sempronius tulajdonul bírta (nemo plus iuris elve). Ezzel a kikötéssel az eladó kizárja helytállási kötelezettségét az esetleges joghibákért.

Elterjedt volt a mindennapos szerződési praxisban a nemtetszés esetére való visszalépési jog kikötése is.¹⁰⁹⁶ Vagy felfüggesztő, vagy felbontó feltételként vitték be ezt a felek a szerződésükbe.¹⁰⁹⁷ Például „Stichus, ha bizonyos határidőn belül elnyeri a tetszésed, legyen eladva neked ennyi és ennyi aranyért.‖ A vételár is lehetett pusztán relatíve határozott:¹⁰⁹⁸ „amennyiért akarod, amennyit méltányosnak találsz, amennyire becsülöd, annyiért legyen a tiéd.‖ Ilyenkor persze nem árverési

1092 Ernst 1997: 290.

1093 Rüfner 2000: 52.

1094 Thielmann 1968: 49-51.

1095 Kaser / Knütel 2008: 69sqq.

1096 Pókecz Kovács 2012: 202sqq.; Peters 1973: 84.

1097 Misera 1982: 84; Flume 1976: 325; Pókecz Kovács 2012: 206sqq.

1098 Jusztinger 2008: 229sqq.

vételről van szó, hiszen ilyen kikötés csak közeli barátságban vagy permanens üzleti kapcsolatban álló szerződő felek között képzelhető el.

A II. fejezetben Brissonius kiemeli, hogy az eladó és a vevő primér szolgáltatási kötelezettségét sokszor stipulatióval is megerősítették a felek. A Brissonius által Varrotól idézett kérdés-felelet („Ennyiért el lett adva nekem? Igen.‖) azonban nem feltétlenül stipulatio formájában hangzik el. Brissonius még ugyan így véli, de a források alaposabb megvizsgálása arra az eredményre vezetett, hogy itt inkább szokásjogi alapon formalizált szerződéskötési rítusról van szó.¹⁰⁹⁹ E felfogás mellett szól különösen a terminológiai érv: a szöveget Gaius közismert definíciójával (3, 92) összevetve szembetűnik, hogy itt hiányzik a spondere vagy a promittere ige. A stipulatio tipikus terminológiájának hiányában helyesebb a dictum, és nem a promissum (stipulatio) kategóriájába sorolni ezt a kikötést.

Varro mellett egy szintén korai forrásra, Plautus komédiáira is hivatkozik a humanista jogtudós, hogy alátámassza a szerződéskötési formaságok ősi gyökereit.

A Hetvenkedő katonából idézett párbeszéd értékes párhuzamot jelent, amely a lex contractus és a formátlan vétel felemás formaságainak ellentmondásos viszonyát és összjátékát illusztrálja.

A III. fejezetben Brissonius hangsúlyozza, hogy a vételárnak pénzben kell állnia (hasonlóan Gaius 3, 139 és Just. inst. 3, 23 pr.). A vételár lehet abszolúte határozott (fix összeg) vagy csupán relatíve határozott („amennyire Titius becsülni fogja, amennyi pénzérme a házi pénztáramban található‖). Esetleg az eladó nem is nevezi meg a pontos összeget, amennyit árujáért követelni akar: „Annyiért lesz eladva a telek, amennyiért az örökhagyó vette‖ — ha például örökség eladásáról van szó.¹¹⁰⁰

Brissonius hangsúlyozza, hogy elegendő megegyezni a vételárban, nem szükséges a pénzérmék tényleges leszámolása a szerződés érvényességéhez. A klasszikus római jog túllépett a készvétel koncepcióján (a görög jogban ez az elv egyeduralkodó maradt mindvégig az ókorban¹¹⁰¹): az eladó hitelezhette a vételárat vagy biztosítékot követelhetett a kifizetésére: „Ha a telket azzal a kikötéssel vetted, hogy július 1-ig megfizeted a vételárat.‖

Ehhez kapcsolódik a LX. fejezet: Ha készpénzfizetésre kerül sor, akkor szakember által megvizsgált, „hitelesített‖ pénzérmékkel kell kiegyenlíteni a tartozást. Szokásos volt nummularius, pénzváltó (a bankár egyik formája) bevonása, aki átvizsgálta a fizetőeszközt, pl. az ezüst drachmákat.¹¹⁰² Brissonius több ókori szerző, így Plautus, Tertullianus és Apuleius műveiből idéz ezen üzleti szokás létének alátámasztására.

Ehhez kapcsolódik a LX. fejezet: Ha készpénzfizetésre kerül sor, akkor szakember által megvizsgált, „hitelesített‖ pénzérmékkel kell kiegyenlíteni a tartozást. Szokásos volt nummularius, pénzváltó (a bankár egyik formája) bevonása, aki átvizsgálta a fizetőeszközt, pl. az ezüst drachmákat.¹¹⁰² Brissonius több ókori szerző, így Plautus, Tertullianus és Apuleius műveiből idéz ezen üzleti szokás létének alátámasztására.

In document Humanizmus és jogtudomány (Pldal 175-200)