Minő mániák! — kiáltanánk föl, rosszmájúan és epésen, ha szerencsére nem tudnánk: a rögeszmék ragályosak is lehetnek; illik tehát óvatosan bánni velük. Bármennyire szeretnénk is tehát Aczél Géza versbeszédének modorát próbálgatni, le kell mondanunk arról, hogy „ka-jánra csavarjuk az írást" — hátha éppen a művész csúfondárosságának, „fintorokból élés"-ének az okához vezet el a magunkra erőltetett komolyság.
Minő mániák! — kihagyunk láttukon egy-egy „kaján mosolyt" akkor is, amikor a kuka-cok, rágcsálók, bogarak, hangyák, egerek, ürgék, tetűk és bolhák, poloskák és patkányok
„örökös rohama" jelenítődik meg s amikor a vers a megigazított csipketerítők, összeillesztett papucsok „tetű-harmóniája" miatt szór bibliai átkot (A mánia terjeszkedése 1—2.) — az ef-féle rögeszmék is megfontolás tárgyai lehetnek, még ha nyomban kiderül is róluk, hogy kevés-bé ön- és közveszélyesek, könnyebb talán kigyógyulni belőlük, mint azokból, amik szemmel látható igyekezettel törekszenek rendszerré szervezni maguk, azon vannak, hogy vízióvá nője-nek fel, álljanak össze. „Terjeszkedjenője-nek" — miként a költő ugrasztja ki, nemcsak egyetlen egy ciklus, de az egész kötet élére állítva a valamiképpen a lírai hőst is jellemző tulajdonságot.
Ehhez a szerves összeálláshoz és terjeszkedéshez igazán illik a kötet uralkodó „létideje":
az éjszaka. Ha elkészítenénk Aczél második verseskönyve fogalomkészletének statisztikáját, a szókincs meghatározó rétegét és részét az éjszaka s a vele rokon értelmű kifejezések adnák.
„Az éjszakákkal minden összefügg" — hangzik a főtétel, s ezt járja körül a mellékszólamok sokasága a számolatlanul nyelt „farkaséjszakák"-ról, az „éjjel" fellobogó lidércfényről, az
„üres", megfagyott fényű éjszakáról és így tovább. Az „üres" és „értelmetlen" éj képzete te-remtődik meg újra és újra. A „csillagtalan éjeink"-é, a „hulló festett éjszakák"-é, az „ezer-éves éj"-é. A változatlanság, a reménytelenség hangulatát árasztják ezek a képek. Az emlékek kamatoztatása 6. darabjából a „filosz barát finom kritikájá"-nak (ön)ironikus sorait idézve:
valóban nem a „létért vívott harcnak dühödt heroizmusá"-tól hangosak a költemények.
A kiszolgáltatottságot, a tehetetlenséget panaszolják, a világnak való kitettséget, a „zuhan ránk fogunkat kiüti szívünket alázza" helyzetét. Nagy nyomatékkal a már emlegetett üresség érzetét: „leng ez az üres hinta a magyar éjszakában".
Ezek után nem túlzás talán azt mondani: Aczél Géza par excellence éjszakai költő.
A töprengés, a vívódás ,,/éridejé"-be alámerülve a létezés értelmén mereng a legtöbbet; megkí-sértik valós és metafizikai fájdalmak, az elmúlás, a pusztulás, a halál, a semmi rémei; kaján mosollyal latolgatja az „ősi sorból" való menekülés esélytelen esélyeit; megérinti „az idő szo-morúsága". Olyan éjszaka az Aczél Gézáé, amelyik a saját tehetetlenségére való fájdalmas rá-ébredéssel ér véget. A kötet egyik legszebb, bensőségesen személyes, megkapó érzelmességű verse is ezt példázza:
mi biztatót mondjak felelős szóval mi biztatót mondjak
— vallja meg „játékban remegő, őzálmú" fia előtt a bizonytalanná válását (Elvétett intelem).
Megrendült hit; az eszme felhígulásának tételezése; a biztos irány — a „torony" ködbe veszése — ezekkel a szavakkal ítélhetnénk meg a kötet szemléletét. S marasztalhatnánk el mi-atta. Ha alkalmazni lehetne még a nem is oly rég divatos mércét, s ha eleve magasabb értékszá-mot lehetne szavazni a buzdító, lelkesítő, hittől csorduló, ódai hangoltságú költeményeknek, mint azoknak, amelyek a hitvesztés, a válsághangulat elégikus kifejezői. Csakhogy amivel az ember, nem minősíthető csak azzal a költő: ideológiájával, politikai érettségével, harcra kész-ségével. Nyerhet tökéletesebb esztétikai megformálást fáradt hitetlenség, mint buzgó hit. Áll-hat az előbbi teljesebb emberi fedezettel; vezetheti a tollat amott farizeusság, meg nem gon-dolt gondolat.
Aczél költészetének hitelességét éppen az teremti meg, hogy teljes emberi fedezet áll mö-götte. A „felelős szó" keresésének belső igénye. Ha a terepet sötétnek ítéli, nem a mások sze-mébe reflektoroz, hanem mindenekelőtt önmaga látásában keresi a hibát. Nem másokra dü-hös, ha nehezen boldogul az úton. Tudja, a múltat is hiába világítaná be (ami szintén oly diva-tos manapság) a nosztalgia megszépítő fényével — önmagát ámítaná csupán, hogy ezáltal előbbre jut. Menekül hát a múltba révedés szertartásai, a demagógia, a „csobogás", az önámí-tások elől, az „öncsalások vastagon felhordott színei" elől. Irtózik attól, hogy ezt a menekü-lést, csakúgy, mint a bizonytalanság- és tehetetlenségérzést ne annak nevezze, ami: válságnak.
Kiszolgáltatja magát, de nem átallja felhívni rá a figyelmet: versei „a válság metafizikájá"-t fogalmazzák meg.
„kassákon és füst milánon nevelkedett", az avantgardon kipróbált, az irodalomtörténeti stúdiumokon, kritikai leckéken iskolázott „koponyája" körül éppen ez a válsággondolat ke-ring a legrögeszmésebben. A költői személyiség öntudatát, önbecsülését, hivatástudatát és küldetéshitét nemcsak kikezdő, de már-már meg is semmisítő erővel. Az emlékek kamatozta-tása (6:) rajzolta önportré szerint: előbb
még a lírában kételkedett
már (szép ingerlő szűkülés) csak magában
Az önlefokozó, jelentőségcsökkentő, a tehetség dolgában önmagával szemben erős aggá-lyokat támasztó kishitűség, a „zseni-képzet"-et lépten-nyomon felverő kételkedés juttatja el ehhez a kijelentéshez. Mutatván: Aczél Géza nem azok közé a művészek (emberek) közé tar-tozik, akik az önépités zengzetes jelszavaival vonulnak ki arra a szigetre, ahonnan aztán kényük-kedvük szerint ostorozhatják a szolgálatukra érdemtelen közösséget, nemzetet, népet, társadalmat. A mánia terjeszkedése költője nem látja célnak magának mint menedéknek a fölépítését, nem hitegeti magát az önmegvalósítás szép eszméivel. Ugyanennyire hitetlenül te-kint a költő váteszszerepét, küldetéstudatát, szolgálatetikáját továbbéltető hagyományra. Érzi s vallja ugyan: „valahogy őrizni illenék a szót", de elrettenti az az egyszerre hétköznapi s tu-dományos felismerés, hogy maga a szó válságban van: nem fedi a gondolatot, többféleképpen érthető, magyarázható s manipulálható. A tiszta, egyértelmű, nyílt beszédet sóvárogja — ezért int, egyrészt, hogy „unaloműzőt ne játsszon... ezer egyikünk se", s hogy „álljunk le a csobogással", az öngerjeszett lamentálással, másrészt ezért, hogy „peruba vágyom", ahol
„szűkszavú értékes jeleket / dolgoznak mélyen kőbe fába". (Kallódások 24.)
Aczél verseskötetét ez a vágyakozó, reménykedő, sóvárgó attitűd — ez az érzelmi telített-ség jellemzi leginkább. A szélsőtelített-ségektől, a panegirikusi szárnyalástól, vagy a sárba rántó pamflettől egyaránt tartózkodik. Dühbe, gúnyba, nyers indulatba nemigen csapnak át az ér-zelmei, miként a mesterkéltség, az édelgés-bájolgás, az érzelgősség is távol áll tőle. Költészeté-nek korábbi szakaszában frissebben virítottak a humor, az irónia színei — most csak nagyobb kompozícióiban pompáznak (Égig érő krepp-papír, Lyuk a katedrán, Ókikötő). Aczél szem-léletének „mozdulása" éppen ezen mérhető a legjobban: a világ több tárgyához, dolgához fűzi most érzelmi kapocs; személyes érdekeltsége mindinkább arra viszi, hogy a kívül állás pozícióiból egyre többet feladva a „belül álló" helyzeteit küzdje ki magának és szenvedje az-tán meg. A kötet egyetlen maróan szarkasztikus, szókimondásában kegyetlen, megfogalmazá-sában keresetlen költeménye, az Ókikötő hangját is ez a pozícióáthelyezés fogja — annyira, amennyire — vissza. A „falábúak érdemkeresztjé"-ről, a „sápadt művirágok"-ról, az „agyuk-ban egyre rág a szú" állapotáról szóló direkt minősítéseket a „hűtlen fiú" önminősítése ellen-pontozza: „ritkán tapos az öblébe".
Ez a „ritkulás" lehet az oka az ironikus, az elemien humoros hatású versek gyérülésének.
A „hűtlen fiú" a küzdelem változó helyzeteit éli. Meg kell küzdenie önmagával s a korízléssel is, hogy az értékbizonytalanság idején ne restelljen olyan értékekhez ragaszkodni, amelyek a fanyalgás, a lenézés tárgyai. A család, az otthon így részesül érzelmei melegéből; az úgyneve-zett egyszerű emberek tiszta erkölcsiségének elismerésével s az elesettek iránti rokonszenvvel együtt. A záró ciklus, a „Fia épülésére" szerzett Grammatika elegáns is erre az ízlésre és szem-léletre vall parainézisszerűségévei, tanító szándékával — a szentimentalizmusra való hajlamot a szemérmesség, szégyenlősség igyekszik mérsékelni, kordában tartani. Még a stílus helyen-kénti tisztázatlansága, nehézkessége is magyarázható ezzel. És mintha az avantgarde formaje-gyek, a modern eszközök, a verselés mai módszerei is leginkább arra volnának jók Aczél Géza számára, hogy velük is fékezze érzelmei áradását, fegyelmezze hangulatait. A lírai én roppant vigyáz, hogy el ne ragadják érzései. A kötet képi világához nem éppen illő hasonlattal élve:
szentimentális lovait avantgarde gyeplőkkel zabolázza.
Mindenesetre jó lenne, ha eresztene a gyeplőn, oldaná mániája görcseit: nem tízévenként jelentkezne a verseskönyveivel. (Szépirodalmi.)
MÁRKUS BÉLA