Az erőkar hosszának a futás teljesítményére gyakorolt hatása az irodalmi eredmények alapján nem egyértelmű. Ezen vizsgálatunk fő célja volt, hogy a két változó közötti kapcsolatot megvizsgálni továbbá az erőkar hosszának ízületi kinematikára, a plantarflexorok izom aktivitására és izomköteg hosszváltozására gyakorolt hatását megfigyelni szubmaximális sebességű futás alatt. Megerősítve az elképzeléseinket, eredményeink azt mutatják, hogy a hosszabb erőkar (testmagasságra normalizálva) és az alacsonyabb oxigén fogyasztás (jobb futás gazdaságosság) között kapcsolat van, azaz a
68
gazdaságosabb maratonfutók hosszabb erőkarral rendelkeznek (131). Hasonló protokollt alkalmaztunk, mint Sano és mtsai (12) azonban az eltéréseket fontos kiemelni. A vizsgálatban részt vevő futók homogén csoport alkottak, mind maratoni távon versenyeztek és azonos rasszhoz (kaukázusi) tartoztak. Valamint az erőkar hosszának meghatározásához, MRI felvétel alapú módszert alkalmaztunk, amely pontosabb eljárásnak bizonyul (88,132) a Sano és mtsai (12) által alkalmazott fénykép alapú technikánál. Az általunk számolt erőkar hossz adatok hasonlóak a korábban leírt értékekhez (9–12,120).
Különböző tanulmányok arra engednek következtetni, hogy a futás gazdaságosság és a futó teljesítmény között szoros kapcsolat van (60,61), de vannak ennek ellentmondó eredmények is (11). Az ellentmondónak tűnő közlések miatt felmerül a kérdés tehát, hogy a jó futóteljesítmény párosul-e kiváló futó gazdaságossággal, hiszen ezen változókat nagyon sok tényező befolyásolja (56,133). Mooses és mtsai (11) egy korábbi tanulmányukban nem találtak kapcsolatot a futás gazdaságosság és a futóteljesítmény IAAF által használt Spiriev pontértékében megadott (134) egyéni legjobb futóteljesítménye között kelet-afrikai közép és hosszútávfutók esetében. Kiemelték ugyan, hogy a vizsgált minta homogén csoportnak minősül embertípust tekintve, mert azonos törzshöz tartoztak a vizsgálatban részt vevők, azonban versenytáv szempontjából már nem alkottak homogén csoportot a futók. Sano és mtsai (12) vizsgálatában hasonló volt a helyzet, hiszen 800 métertől maratoni távig különböző versenyszámokban szereplő futók voltak. Emiatt felmerül a kérdés, hogy a futósebességek miatt az ízületek kinematikai mintázatban megjelenő különbségek (5,135) hogyan befolyásolják az eredményeket. A talajfogás stílusa sebességfüggő jellemzővel bír, azaz alacsonyabb sebességű futás esetén (pl. maratoni tempó) jellemző a saroktalpas talajfogás elit futók esetében is (93,136,137), és a futás sebességének növekedésével egyre inkább jellemzőbb az előtalpas futási stílus. Középtávfutók többsége teli talpas vagy előtalpas talajfogási stílust alkalmaz vélhetően a magasabb futási sebesség miatt (138,139). Elképzelhető, hogy a talajfogás stílusa befolyásolja a futás gazdaságosságát, és megváltoztatja a futás gazdaságosság és az erőkar hossza közötti kapcsolatot. Gruber és mtsai (140) vizsgálata alapján nem gazdaságosabb az előtalpas futás a sarok talpas futáshoz képest.
Vizsgálatunkban nem határoztuk meg direkt módon a talajfogás stílusát, azonban a sarok-talpas talajfogásra jellemző magas tibialis anterior EMG aktivitást figyeltünk meg a
69
talajfogás első szakaszában, amely alapján nagy a valószínűsége, hogy a vizsgálatban részt vevő futók sarok talpas talajfogási stílust alkalmaztak (141). Valamint az alkalmazott alacsony futósebesség miatt is feltételezhető, hogy saroktalpas talajfogási stílussal futottak, akárcsak s korábbi vizsgálatokban hasonló protokollt alkalmazva. Az erőkar és a futás gazdaságosság közötti kapcsolattal foglalkozó vizsgálatokban (10–12) nem írják le, hogy a vizsgálati személyek milyen talajfogási stílust alkalmaztak, azonban az alacsony futósebesség miatt nagy valószínűséggel saroktalpas talajfogással végezhették a mérés alatti futásokat. Ebből következően feltételezhetjük, hogy nem a talajfogás típusa okozta az eltérő eredményünket a korábbi vizsgálatokban találtakkal összehasonlítva (9–11). Ezekben a vizsgálatokban az általunk alkalmazott protokollhoz hasonló sebességen történt a futás gazdaságosság mérése (12-16 km-1). A mi erőkarjának biomechanikai változókra gyakorolt hatását. Feltételezték, hogy az izomnak nagyobb erőt kell kifejtenie, ha az erőkar hossza rövidebb, ezért az ínra ható nyújtóerő is nő. Ez megnöveli az ín stiffness-ét, ami javítja az ínban tárolható és visszanyerhető elasztikus energiafelhasználást ezáltal csökkentve a plantaflexor izmok energia felhasználásának mérték az elrugaszkodás alatt. (4,80). A futásgazdaságosság javulásával csökken az oxigén felhasználás mértéke, amit vizsgálti eredmények is alátámasztanak (1,60,119). Ezen eredményekkel megegyező összefüggést találtak Barnes és mtsai (10) és Mooses és mtasi. (11) is megerősítve azt a koncepciót, mely szerint a rövid erőkar előnyös lehet hosszútávfutásban, amelynek elképzelhető, hogy evolúciós okai is vannak (8). Nekünk azonban más elképzelésünk van, és ez alapján azt feltételeztük, hogy a hosszabb erőkar esetén csökken a plantarflexorok erőkifejtése azonos forgatónyomatok elérése alatt, azaz az ízületi nyomaték kifejtéséhez szükséges izommunka energia felhasználása jelentősen csökkenhet. Mivel az izom erőkifejtése mérséklődik, az ínra ható nyújtó erő is csökken és kisebb is lehet az ízületi behajlás mértéke, azaz kevesebb nyújtási energiát lehet visszanyerni az elrugaszkodás alatt. Feltételezzük, hogy a kisebb mértékű
70
ínban tárolt energia nagysága elegendő azonos mennyiségű izommunka elvégzéséhez, ezáltal hosszú erőkarral is hatékony lehet a távfutó. Megegyezően a hipotézisünkkel eredményeink azt mutatják, hogy az erőkar hossza (testmagasságra normalizálva) korrelál a 3 és 3,5 ms-1 sebességűfutás alatti oxigénfogyasztással. Azok a futók, akik hosszabb erőkarral rendelkeztek, kevesebb oxigén fogyasztásával teljesítették a futószalagon elvégzett protokollt, tehát gazdaságosabban futottak. A feltevésünkkel megegyezően kisebb volt a bokaízületi behajlás mértéke a támaszfázis alatt azoknak a futóknak, akik hosszabb erőkarral rendelkeztek, ami közvetett módon jelezheti a hatékony energiafelhasználást. Szakirodalmi eredmények alapján levonható a következtetés miszerint az erőkar hossza dorzálflexió közben csökken és plantarflexió közben nő (88,116,142–145). A támasz fázis első felében dorzálflexió történik, tehát nagy valószínűséggel csökken az erőkar hossza, ezért a hosszabb erőkar előnyösebb lehet az ín megnyújtásához szükséges izomerő/izommunka csökkentéséhez rövidebb erőkarhoz képest.
Általánosan elfogadott elmélet, hogy az elasztikus energia tárolás-visszanyerés mechanizmus fontos szerepet játszik a futás energia igényének csökkentésében (67).
Tehát az izom-ín komplexum rövidülésének nagy része az ínban kell, hogy bekövetkezzen a támaszfázis első felében (ízületek behajlása). Ez azt jelenti, hogy az izom közel a nyugalmi izomköteghosszhoz, az optimális izomköteghosszon végez munkát, és az ínból visszanyert elasztikus energia felhasználása miatt alacsonyabb a kontraktilis elemek munkájának metabolikus költsége (4,80). Ebben az esetben az ízületi behajlás és kinyúlás mértéke közel azonos kell, hogy legyen. Azonban eredményeink azt mutatják, hogy a bokaízületi kinyúlás mértéke kétszer akkor, mint a behajlás, ami azt jelenti, hogy az elrugaszkodás alatt az izomnak (izomkötegeknek) is rövidülni kellett (megnövekedett izom energiafelhasználásra utal) az Achilles ínnal együtt. Ebben az esetben a hosszabb erőkar lehetővé teszi a nagyobb ízületi forgatónyomaték létrehozását kisebb izomunkával, ami csökkenti a kontrakció energiafelhasználását ellentétben a rövidebb erőkarral. Mivel az izom kontraktilis elemeinek kisebb erőt kell kifejteni, nagyobb sebességgel rövidülhetnek, amely a bokaízület nagyobb szögsebességű plantárflexióját eredményezi, ami végsősoron nagyobb futósebességben érvényesülhet.
Ha a futás sebessége állandó, akkor viszont az adott táv lefutása kevesebb energiafelhasználással jár. Vizsgálatunkban mi csak a laterális gastrocnemius
71
izomköteghosszváltozását mértük. Viszonylag kis mértékű hosszváltozást figyeltünk meg dorzál és plantarflexió közben, ami alacsony izomenergiafelhasználásra utalhat (4).
Sajnos nem tudtuk mérni az Achilles ín hosszváltozását, ezért nem tudjuk megbecsülni az ín feszülésének mértékét sem. Azonban feltételezhetjük, hogy a támasz fázis első felében az ínban jött létre hosszváltozás (nyúlás), amit korábbi tanulmányok is alátámasztanak (12,81). Az általunk elemezett idő-megnyúlás adatok között nagy volt a szórás, a fékezés és elrugaszkodás alatti átlagos hosszváltozás mértéke sem korrelált a bokaízületi behajlás és kinyúlás mértékével.
A plantarflexor izmok által kifejtett erő mértékét nem számoltuk ki a támasz fázis alatt, de hosszú erőkar esetén az alacsonyabb izomerő kifejtése alacsonyabb EMG aktivitással kell, hogy párosuljon. Ennek a feltételezésnek megfelelően jelentős kapcsolatot találtunk az erőkar hossza és mediális gastrocnemius izom elektromos aktivitása között. Továbbá a jobb futás gazdaságossági mutatóval rendelkező futók alacsonyabb mediális gastrocnemius EMG aktivitást mutattak elrugaszkodás alatt 3,5 ms
-1 sebességű futás közben. Az általunk megfigyelt neuromuszkuláris mintázat hasonló a japán futók hasonló sebességen történő futása alatt megfigyelt értékekhez (12). Úgy tűnik, az erőkar hosszának van hatása az ízületi elforgás mértékére, mert a hosszabb erőkarral rendelkező futók kisebb dorzál flexiót mutattak futás alatt, amivel megfelelő propulziót lehet létrehozni. A kisebb mértékű dorzál flexió kisebb mértékű izom-ín komplexum megnyúlást eredményez, tehát kevesebb nyújtási energiát lehet az Achilles ínban tárolni majd visszanyerni. Ugyanakkor az izomerő csökkenésével az izomunka energia igénye is jelentősen csökkenhet, ami csökkenti a futás energia felhasználását is.
A rövidebb erőkar növeli a kontraktilis elemek által kifejtett és az ínra ható nyújtó erőt (13), ami növeli az Achilles ín stiffness értékét (10). Ezen körülmények között javulhat az ínban tárolt és visszanyert elasztikus energia felhasználása, de a nagyobb izomerő kifejtéséhez felhasznált metabolikus energia mértéke nagyobb lehet, mint amennyivel a visszanyert elasztikus energia csökkenti a kontraktilis elemek munkáját az elrugaszkodás alatt (66). Több tanulmány is bizonyította, hogy a rövidebb erőkar alacsonyabb oxigén fogyasztással van kapcsolatban, de ennek ellentmondó eredmények is vannak a szakirodalomban. Werkhoven és Piazza (13) nem talált kapcsolatot az erőkar hossza és az oxigénfogyasztás között, míg Sano és mtsai (12) szerint a hosszú erőkar és Achilles ín
72
előnyös lehet a kenyai futók számára, akik jelentősen hosszabb erőkarral, és alacsonyabb oxigénfogyasztással rendelkeztek, mint japán társaik.
A futás gazdaságosságot számtalan tényező befolyásolja (42,59,133) ezért lehetséges, hogy ezen változók különböző kombinációja ugyanolyan hatékony lehet.
Eredményeink azt mutatják, hogy a hosszabb erőkar, kisebb mértékű bokaízületi dorzál flexió és alacsonyabb MG izom elektromos aktivitás jobb futás gazdaságossággal van kapcsolatban. Azon tanulmányokban, ahol a rövidebb erőkar tűnik előnyösebbnek (9–11) nem mérték az ízületi kinematikát, a lábszárizmok elektromos aktivitásának mintázatát a futó teszt alatt, ami összetettebb képet adna a kapott eredmény megértéséhez. Ezért feltételezzük, hogy ezekben a változókban lévő esetleges eltérések magyarázhatják a miénktől eltérő eredményeket ezekben a tanulmányokban.
Futószalagos teszt limitációi:
A vizsgálatban használt módszerek limitációiról érdemes említést tenni az adatok interpretálása miatt. Sajnos nem volt lehetőségünk az egész izom-ín komplexum hosszváltozás nyomon követésére, ami részletesebb képet adna az ínban bekövetkező hosszváltozásról futás alatt. A laterális gastrocnemius futás alatti izomköteghossz változás méréséhez használt kétdimenziós ultrahanggal szkenneltük, annak ellenére, hogy ez a módszertan nem képes követni teljes mértékben az izom háromdimenziós mozgását.
Ennek a mérési korlátnak nem számszerűsíthető a torzító hatása, illetve mekkora mérési hibát okoz, és nem megállapítható, hogy konzisztens hibáról van-e szó. Azonban az általunk mért köteghossz változás mértéke hasonló mindkét sebesség alatt a szakirodalomban megtalálható értekéhez (12). Az alkalmazott 3 ms-1 és 3,5 ms-1 sebesség szintén hasonló az ilyen jellegű vizsgálatokban használt protokollhoz (11,12). Ez a sebesség volt a használt futószalag felső határa is, azonban a futás sebessége növelése nagy mértékben befolyásolhatja az izom-ín interakciót. A magasabb futósebesség közelebb állna a vizsgált futók versenysebességhez is, ami jobban modellezné a maratoni futás alatti izom-ín működését.
73 5.4. Hipotézisek beválásának vizsgálata
Eredményeink alapján az alábbi megállapításokat tehetjük a megfogalmazott hipotézisekre vonatkozóan:
I/a Feltételeztük, hogy az Achilles ín erőkarjának hossza és a felugrási magasság között nincs erős, közvetlen kapcsolat, de közvetetten, a felugrási magasságot befolyásoló egyéb tényezőkön keresztül hatással van az emelkedés mértékére.
A hipotézist igazoltnak tekintjük, hiszen nem találtunk korrelációt az Achilles ín erőkarja és a felugrási magasság között.
II/a Feltételeztük, hogy a soleus morfológiai paraméterei erősebb kapcsolatot mutatnak a futó teljesítménnyel, mint gastrocnemiusok ugyanazon paraméterei.
A hipotézist igazoltnak tekintjük, hiszen a gastrocnemiusok vizsgált paraméterei közül egy sem mutatott korrelációt a maratoni futó teljesítménnyel, azonban a soleus legtöbb paramétere (téfrfogat, tömeg, izomköteghossz, anatómiai és élettani keresztmetszet) szignifikáns kapcsolatot mutatott a maratoni futó teljesítménnyel.
II/b Feltételeztük, hogy azok a futók, akik nagyobb anatómiai és élettani soleus keresztmetszettel, rövidebb soleus izomköteghosszal rendelkeznek, rövidebb idő alatt teljesítik a maratoni távot.
A hipotézist igazoltnak tekintjük, mivel a soleus legtöbb paramétere (térfogat, tömeg, izomköteghossz, anatómiai és élettani keresztmetszet) szignifikáns kapcsolatot mutatott a maratoni futó teljesítménnyel.
II/c Feltételeztük, hogy az Achilles ín vastagsága pozitív korrelációt mutat a futó teljesítménnyel.
A hipotézist igazoltnak tekintjük, mivel az Achilles ín disztális régiójának legnagyobb keresztmetszeti területe erős korreláciban áll a maratoni futó teljesítménnyel.
II/d Feltételeztük, hogy a nagyobb izom-ín keresztmetszeti arány jobb futó teljesítménnyel áll kapcsolatban.
74
A hipotézist igazoltnak tekintjük, mivel a soleus élettani keresztmetszete és az Achilles ín keresztmetszete is erős korrelációt mutat a maratoni futó teljesítménnyel, ezért a soleus izom-ín keresztmetszeti arány is erős korrelációt mutat a maratoni futó teljesítménnyel.
III/a Feltételeztük, hogy azok a futók, akik hosszabb Achilles ín erőkarral és vastagabb Achilles ínnal rendelkeznek jobb futás gazdaságossági mutatóval rendelkeznek.
A hipotézist igazoltnak tekintjük, hiszen az Achilles ín erőkarjának hossza (testmagasságra normalizált) alacsoyabb oxigénfogyasztással (azaz jobb futás gazdaságosságal rendelkeznek) teljesítették a futó tesztet.
III/b Feltételeztük, hogy a gazdaságosabban futóknál alacsonyabb EMG aktivitás és kisebb mértékű izomköteghossz változás várható, ami az alacsonyabb energiafogyasztásra utal.
A hiptézis részben tudjuk igazoltnak tekinteni, ugyanis nem találtunk kapcsolatot az izomköteghossz változás mértéke és az oxigénfogyasztás között, viszont a mediális gastrocnemius alacsonyabb elektromos aktivitás korrelált az alacsonyabb oxigénfogyasztással.
III/c Feltételeztük, hogy a hosszabb Achilles ín erőkarral rendelkező futók kisebb mértékben hajlítják és nyújtják a bokaízületüket a futás támaszfázisában.
A hipotézist igazoltnak tekintjük, mivel az Achilles ín erőkarjának hossza és a bokaízületi behajlás és kinyúlás között szignifikáns korrelációt találtunk.
75 6. Következtetések
1. Első vizsgálatból levonható következtetések.
1.1. Bizonyítékot szolgáltattunk arra, hogy a bokaízületre szorítkozó maximális dinamikus erőkifejtés során (helyben páros lábas, függőleges szökdelés) keletkezett mechanikai teljesítményt és a súlypontemelkedés nagyságát, mint következményt, az Achilles ín erőkarjának hosszúsága önmagában, közvetlenül nem befolyásolja.
1.2. Minthogy az erőkar hossza jelentős pozitív kapcsolatot mutatott a
talajreakcióerő maximumával és az erőkifejtés meredekségével, amely változók szignifikáns kapcsolatban voltak az emelkedés nagyságával, levonható az a következtetés, hogy az Achilles ín erőkarjának hossza közvetett úton
befolyásolja a függőleges emelkedés mértékét, azaz a mechanikai teljesítményt.
1.3. Ezt az állításunkat támasztja alá a többváltozós regressziós elemzés eredményei is, amely szerint minél hosszabb az erőkarja, minél nagyobb a talajreakcióerő és minél rövidebb a felugrási idő, annál nagyobb a függőleges emelkedés
nagysága.
2. Második vizsgálatunk eredményéből az alábbi következtetések vonhatók le 2.1. A lábszár morfológiai MRI vizsgálatunkban arra a megállapításra jutottunk,
hogy a soleus-Achilles ín keresztmetszeti arány kétszer nagyobb az elméleti optimumnál, illetve ez a nagyobb izom-ín arány jobb maratonfutó
teljesítménnyel párosult. Ezzel bizonyítékot szolgáltattunk arra nézve, hogy az állat és kadaver izom és ín keresztmetszetre vonatkoztatott izom/ín aránynak nincs optimuma humán mozgások esetén.
2.2. A futóteljesítmény szempontjából a nagy soleus élettani keresztmetszet, vastag Achilles ín, de arányaiban megnövekedett izom/ín keresztmetszeti arány előnyös a maratoni táv rövidebb idő alatti lefutásához.
2.3. Eredményeink tovább gyarapítják a soleus izom jelentősebb szerepét
hangsúlyozó vizsgálatok számát, amelyek szerint a soleus izomnak nagyobb szerepe van a hatékony és gazdaságos futásban, mint a gastrocnemius izmoknak.
3. Harmadik vizsgálatunkból az alábbi fontosabb megállapításokat tehetjük.
76
3.1. A hosszabb Achilles ín erőkar csökkentheti a szubmaximális futás alatti oxigénfogasztást (növeli a futás gazdaságosságát).
3.2. Eredményeink arra engednek következtetni, hogy a kaukázusi futók esetén előnyös a nagyobb soleus izom élettani keresztmetszet, rövidebb soleus izomköteghossz, valamint a vastag Achilles ín.
3.3. A hosszabb erőkar alacsonyabb oxigénfogyasztással társul, ami alapján elképzelhető, hogy hosszabb erőkar csökkenti a plantarflexorok erőkifejtésének nagyságát (alacsonyabb izomfeszülés) azonos ízületi forgatónyomaték elérése mellett, ami csökkenti a kontraktilis elemek metabolikus energiaigényét, ezáltal csökkentve a futás nettó energiaigényét is.
3.4. Eredményünk elsősorban sarok talpas technikát alkalmazó kaukázusi hosszútávfutókra lehet érvényes.
77 7. Összefoglalás
Kutatásunk fő célja az Achilles ín erőkarjának motoros teljesítményre gyakorolt hatásának feltárása volt. Emellett azt is vizsgáltuk, hogy az erőkar hossza milyen kapcsolatban van plantarflexor izmok működésével. Korábbi a témával foglalkozó irodalmi eredmények ellentmondásosak, mivel az erőkar és a motoros teljesítmény között ellentétes irányú korrelációt, vagy éppen a korreláció hiányát demonstrálták. Ezen ellentmondás feloldása érdekében a jelen dolgozatban az erőkar szökdelő és futóteljesítményre gyakorolt hatását elemeztük. Első kísérletünkben a szökdelő tesztet egy erőplatón hajtották végre a vizsgálati személyek és a gyakorlat végrehajtása közben rögzítettük a jobb lábszár ízületi szögváltozását, a plantarflexor izmok aktivitását és a LG izomköteg hosszváltozását. Második vizsgálatunk MRI és ultrahang készülék segítségével készítettünk felvételeket a jobb lábszárról a plantarflexor izom-ín komplex anatómiai paramétereinek meghatározásához. Harmadik vizsgálatunkban futószalagon teljesített szubmaximális terhelésű futás alatt rögzítettük a vizsgált futók oxigén fogyasztását, jobb lábszáruk ízületi szögváltozását, a plantarflexor izmok elektromos aktivitását, valamint a LG izomköteghossz változását.
Feltételezéseinket igazolni tudtuk döntő többségében. Szökdelés esetén közvetett kapcsolatot találtunk az erőkar hossza és a felugrási magasság között, valamint direkt kapcsolatot az erőkar hossza és a futás gazdaságossága között. Eredményeink azt mutatják, hogy komplex interakció van a bokaízületi forgatónyomaték létrehozásában az erőkar hossza és az izomműködést meghatározó változók között. Alapvetően a hosszabb erőkar indirekt módon magasabb felugrási magassággal és közvetlen módon alacsonyabb futás alatti oxigénfogyasztással társult, ami gazdaságosság szempontjából előnyösnek tűnik.
Továbbá arra a megállapításra jutottunk, hogy a soleus-Achilles ín keresztmetszeti arány kétszer nagyobb az elméleti optimumnál, illetve ez a nagyobb izom-ín arány jobb maratonfutó teljesítménnyel párosult. Tehát futóteljesítmény szempontjából nagy soleus élettani keresztmetszet vastag Achilles ínnal párosulva előnyös lehet több elasztikus energia tárolás-visszanyerésre, azaz gazdaságosabb futást tehet lehetővé. Az eredményeinkből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy összhangban a hipotézisünkkel, hogy a triceps sure izom-ín komplexum morfológiai és szerkezeti jellemzői kapcsolatban vannak a maratoni futóteljesítménnyel.
78
Továbbá a hosszabb erőkar alacsonyabb oxigénfogyasztással társul, ami alapján elképzelhető, hogy hosszabb erőkar csökkenti a plantarflexorok erőkifejtésének nagyságát (alacsonyabb izomfeszülés) azonos ízületi forgatónyomaték elérése mellett, ami csökkenti a kontraktilis elemek metabolikus energia igényét ezáltal csökkentve a futás nettó energia igényét is. Feltételezhetően a plantarflexor izmoknak alacsonyabb erőkifejtésre van szüksége a propulzióhoz szükséges ízületi forgatónyomaték eléréséhez ezért az Achilles ín stressz értéke alacsonyabb, ami az ín szöveti sérülések rizikóját is csökkenti. Eredményünk első sorban sarok talpas technikát alkalmazó kaukázusi hosszútávfutókra lehet érvényes.
79 8. Summary
The main purpose of this study was to investigate the impact of the Achilles tendon moment arm on motor performance. Also, we investigated the interaction between the Achilles tendon moment arm and the function of the plantarflexor muscles. Previous studies came to different conclusion about this phenomen. The majority of these studies showed positive correlation between the length of Achilles tendon moment arm and running or jumping performance, however there is evidence of opposite relation and non-existing relation between these variables also. To clarify this connection, we studied the impact of Achilles tendon moment arm on hopping and running performance.
The main purpose of this study was to investigate the impact of the Achilles tendon moment arm on motor performance. Also, we investigated the interaction between the Achilles tendon moment arm and the function of the plantarflexor muscles. Previous studies came to different conclusion about this phenomen. The majority of these studies showed positive correlation between the length of Achilles tendon moment arm and running or jumping performance, however there is evidence of opposite relation and non-existing relation between these variables also. To clarify this connection, we studied the impact of Achilles tendon moment arm on hopping and running performance.