Mivel az érzékenységet a kutatók különböző módon fogalmazták meg, a vizsgált folyószakaszok megítélése is különböző lehet. Mint a korábbiakban bemutattam, a különböző zavaró hatásokra (még ha hasonlítottak is egymásra) a folyószakaszok eltérő válaszokat adtak, hiszen például a kanyarulat-átvágások a Tiszán mélyülést, míg a Maroson az oldalazó erózió felerősödését eredményezték, vagy a lefolyás megváltozása és a kisvizek gyakoribbá válása a Hernádon csupán a kanyarulatok átalakulását okozta, míg a Dráván medermintázat változást.
mederszélesség (m)
évek
1. Nagylak-Magyarcsaná d
112
Allison és Thomas (1993) szerint az érzékenység a rendszernek a zavarásra való fogékonysága. Ebből a megközelítésből vizsgálva mind a négy vízfolyás érzékenyen reagált a változásokra, bár a legdrasztikusabb, tehát legérzékenyebb választ a Maros adta, mivel medermintázata alapjaiban megváltozott, míg morfológiailag alig történt változás a Tiszán, tehát érzékenysége annak a legkisebb.
Mivel a vizsgált szakaszok változásait erővel nem lehetett számszerűsíteni, ezért az érzékenység Brunsden és Thornes (1979) megközelítési módja szerint (S= zavaró hatás ereje/ellenálló erő) a változások nem értékelhetőek. Azonban a Chorley et al. (1984) által kidolgozott, a rendszer regenerációs képességét jelző érzékenység (S= pihenő idő/zavaró hatás visszatérési ideje) már bizonyos esetekben értékelhető. A kanyarulat-átvágások (1855-92) befejezte után a Tiszán az 1920-as évek végéig helyreálltak a meder eredeti horizontális és az 1950-es évekig a vertikális paraméterei is. A Maroson bár a kanyarulat-átvágások korábban befejeződtek (1846-71), a horizontális paraméterek a mai napig nem álltak helyre, sőt, a kiegyenesített szakaszon még legalább ugyanennyi időnek kell eltelnie, mire kanyarulatok alakulhatnak ki. Tehát a Tisza pihenő ideje (30-60 év) legalább fele-ötöde a Marosénak, (≥150 év), azaz a Maros többszörösen érzékenyen reagált erre a zavaró hatásra. A nagy esése és durva fenékhordaléka miatt valószínűleg a Drávának is a Maroshoz hasonló hosszúságú időre lenne szüksége a kanyarulatok helyreállításához, azonban mivel itt a kanyarulat-átvágások ma is zajlanak (térben és időben rendszertelenül), a regenerációs képessége még lassabb lehet.
A vizsgált folyókon a gátak, völgyzárógátak és tározók építése bár jól meghatározható években történt, véleményem szerint mégsem lehet hatásukat a regeneráció szempontjából értékelni, ugyanis ezek a zavaró hatások irreverzibilis folyamatokat indítottak el: a meder leszűkült és nem agy csak extrém körülmények között állhat vissza az eredeti szélessége, a vízszintek süllyedése pedig folyamatos. Tehát a zavaró hatás ezekben az esetekben nem csupán a létesítmények megépítésekor, hanem az azóta eltelt időszak teljes hosszában érvényesül. Ezért a folyórendszerek regenerációs képessége ezen hatással szemben nem értékelhető, hiszen nem kezdődhetett el a zavarásmentes regenerációs időszak sem.
A partbiztosítások és regenerációs képesség kapcsolata a fenti két példa kombinációjának tekinthető, ugyanis a partbiztosítás folyamatos zavaró hatást jelent, hiszen megépítése után a meder belső ívének épülése folyamatos, így a kanyarulat élesebbé, illetve a szelvényterület szűkebbé válása is folyamatos. Ugyanakkor van egy bizonyos szelvényterületbeli alsó küszöbérték, amit ha elér a meder, akkor a jellemző vízhozamok levezetésének biztosítására tágulnia kell, így megindul a partbiztosítás alámosása és természetes felszámolódása, azaz a zavaró hatás véget ér, és csak ezután indulhat el a regeneráció. A Tiszán eddig ott láttam rá példát, ahol a partbiztosítás régen épült (1910) vagy extrémen gyorsan fejlődő kanyarulatoknál. Tehát ezen esetekben kb. 80-100 évnek kell eltelnie
113
ahhoz, hogy a zavaró hatás megszűnjön, és csak ezután kezdődhet el a helyreállás, amelynek hosszát még nem lehet pontosan megállapítani, hiszen csak az utóbbi évtizedben kezdődött el.
A rendszerek érzékenysége vizsgálható a küszöbértékektől való eltérés mértéke alapján is (Downs és Gregory 1993, Gilvear 1999, Heritage et al. 2001), hiszen a küszöbérték közeli állapotban az érzékenység is nagyobb, a zavaró hatásokat a rendszer kevésbé tudja pufferelni. Természetesen a rendszer egyes elemei közelebb állnak a küszöbértékekhez, mint mások, például küszöbérték közeli állapotban vannak a szűk meder-keresztmetszetű szakaszok a Tiszán, túlszélesedett szakaszok a Maroson vagy a Dráván, vagy nagy ívhosszú kanyarok a Hernádon.
A rendszereknek érzékenységük alapján Thomas (2001) két típusát különítette el. A vizsgált folyószakaszokat ért összes zavaró hatást és a rá adott válaszokat figyelembe véve a robosztus rendszerek közé sorolható a Tisza és a Hernád, hiszen a – a többi folyóhoz képest mérsékeltebb – zavaró hatásokat többé-kevésbé elnyelték anélkül, hogy formarendszerük átalakult volna. Mindkét folyón meanderező medermintázat maradt fenn a zavaró hatások ellenére, bár kanyarulataik jellege megváltozott, hiszen a Tisza beágyazódott és keskenyebbé vált, miközben a Hernádon a kanyarulatok mérete egységesebb lett. Ugyanakkor, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a meanderező mintázatra jellemző övzátonyok lassan eltűnnek a bevágódó Tiszáról, illetve szigetei már el is tűntek a szabályozásokkor, akkor a Tisza a fragilis és robosztus rendszerek közötti átmeneti állapotot képviseli.
Az érzékeny rendszerek jellemzőit mutatja a Dráva és a Maros, hiszen a jelentős mértékű kiegyenesítés, illetve a vízvisszatartás miatt egyes szakaszaik a metamorfózis jeleit mutatják. A Maros Magyarcsanádtól Makóig húzódó szakasza a szabályozások előtt leginkább anasztomizáló-meanderező medermintázatú volt, amelyet csaknem teljes mértékben kiegyenesítettek. Ezt a medermintázat váltást egy második, természetes mintázatváltás követte, amikor fonatossá vált.
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy csak morfológiájában történt meg a metamorfózis, hidrológiai tulajdonságait tekintve a Maros a meanderező folyók jellegzetességeit mutatja. A Dráván a medermintázat váltás részben a kanyarulat-átvágások, részben a víztározók víz- és hordalék-visszatartása miatt következett be a Dráva felső szakaszán. Természetes állapotában a meder anasztomizáló-fonatos illetve lefelé haladva egyre inkább meanderező mintázatot öltött. Majd a beavatkozások hatására a felső szakaszon a sodorvonal egyre kevésbé ágazott el, a medermintázat egyszerűbbé vált, az ártéri szigetek kisebb, mederközepi szigeteknek adták át helyüket. A főág egységessé válásával a felső szakasz ma kanyargós-fonatos mintázat közötti átmentet mutat, miközben a bevágódás miatt a középső és alsó szakaszon a meanderező mintázat válik egyre kifejezettebbé. Az, hogy a Tisza és a Hernád eltérő módon reagált, mint a Maros és a Dráva, véleményem szerint magyarázható az erőteljesen eltérő mértékű emberi hatásokkal, illetve a hordalék-háztartás valószínűsíthető felborulásával.
114