Dokumentumok, összeáll, a bevezető' tanulmányt és a jegyzeteket írta Karádi Éva és Vezér Erzsébet. Bp. 1980. Gondolat K. 405 1.
Vasárnapi Kör vagy Vasárnap Társaság? Nem kívánunk a döntőbíró szerepében tetszelegni, csu
pán úgy találjuk: elkelne itt valaminő' konszenzus, a látszatra mégoly steril kérdés ugyanis tüstént két továbbit involvál. Célszerű-e, indokolt-e, hogy e nagy igényű gyülekezet, - Karádi Éva szavával - „ .. . a magyar filozófia történetének talán egyetlen európai rangú korszaka" (41.) kétféle elnevezéssel szerepeljen a szakirodalomban? Illet
ve: hasznos-e, szerencsés-e nemletezonek tekinte
ni, említés nélkül negligálni az előttünk jártak érveit és koncepcióját? Korántsem a Karádi-Vezér szerzőpárosé az elsőség érdeme; ugyané témának kutatója, szakértője Nóvák Zoltán is, ki előbb terjedelmes tanulmányban (vö.: A magyar filozófiai gondolkodás a századelőn. Bp. 1977.
300-376.), utóbb önálló monográfiában (A Vasárnap Társaság. Bp. 1979.) fejtette ki véle
ményét az elnevezést illető kételyekről és lehető
ségekről csakúgy, mint a vitakör létének valószí
nű időkeretéről, a tagság kérdéseiről stb. Dicsér
tük, noha nem tekintettük abszolút érvényűnek Nóvák felfogását (vö.: ItK 1980. 222-224.), s eztán is elképzelhetőnek, sőt, szükségesnek ítél
nők a vele folytatandó polémiát, bizonyos állítá
sainak korrekcióját avagy cáfolatát - épp a tudo
mányos igazság, a századelő eszmetörténetének további tisztázása érdekében. Egyvalamit tartunk elképzelhetetlennek: e markáns koncepció meg
kerülését és elhallgatását, mert azt feltételeznünk is bajos, hogy már az 1977-es előtanulmány sem juthatott Karádi Éva és Vezér Erzsébet kezébe.
Sajnálatos, hogy nem vállalták a szembesítés, a nyílt vita „kockázatát" a Nóvák képviselte ki
hívással. Nagyobb óvatosságra, üdvös mérsékletre, egynémely állítások, hipotézisek felülvizsgálatára intett volna a konfrontáció. Könyvük látta kárát e magyarázhatatlan kitérésnek.
Legfőként Vezér Erzsébet bevezetője sínylette meg a kínálkozó adat- és nézetegyeztetés, egy jótékony kontroll hiányát. Ugy vélnők, a Lukács és Balázs vezette szellemi társulás önsúlyával, valódi méreteivel is tekintélyt parancsol, nincs szüksége semmiféle megemelő, fölstilizáló mani
pulációra. Vezér azonban nem éri be az igazol
ható tényekkel; ingatag, kétes hitelű feltevésekkel toldja meg, egészíti ki őket minduntalan, s teremt köréjük nemegyszer hamis, mesterségesen ger
jesztett erőteret. Megvolt a Vasárnapnak - idő
ben, taglétszámban egyszersmind - a maga jól körülhatárolható érvényességi köre, valóban aktív s az eredeti törekvéseket reprezentáló kisugárzá
sa, értetlenül figyeljük hát a kontúrokat elmosó,
„parttalanító" próbálkozásokat. Vezér (s oszto
zik kétséges fikciójában Karádi Éva is) 1926-ig tételezi kontinuusnak a társulás létét. Hisszük, hogy nem szűnt meg egy csapásra a kohézió, az összetartozás tudata, nem mentek „semmi köd
be" tüstént a korábban dédelgetett - bár akkor sem maradéktalanul homogén - eszmék, ám a proletárdiktatúra, majd az emigráció idején olyannyira meghasadt, szétzilálódott, szellemé
ben úgy átalakult, tagságában oly nagyon fel
hígult a kör, hogy Vasárnapról, a szó igazi ériel
mében már nem beszélhetünk. Novákkal valljuk (vö.: A Vasárnap Társaság. 72-73.): 1919 a meg
szűnés esztendeje, s ami utóbb következik, már csak bágyadt nosztalgia, félénk és hasztalan kísér
lete az újraélesztésnek. Kétségtelen, hogy ki
mutatható a volt tagok gondolkodásában, még inkább szóhasználatában, terminológiájában vala
mely öröksége, folytonossága a „vasárnapos"
ihletésnek, mégsem az eszmerendszerek egyezése vagy hasonlósága, hanem szétfejlődése és külön
bözése a karakteres immár. „Az utak elváltak"
1919-ben, végérvényesen. S amiként nem növel
heti a Vasárnap jelentőségét létének fiktív meg
nyújtása, szintúgy fölöslegesek a taglétszám bővítésére, erőszakos gyarapítására tett kísérletek is. Nóvák könyve - igen helyesen - más-más kategóriába sorolta a kör aktív magját, kulcssze
replőit s a peremfigurákat, valamint a lazán kap
csolódó szimpatizánsokat (i. m. 70-72.). Meg
nyugtatóan tisztázta azt is, hogy semmiképp sem tekinthető a csoport tagjának Révai és Varga Jenő, Bartók és Kodály. Vezérek viszont „nagy
vonalúan" őrizkednek mindennemű distinkciótól, s kétely nélkül „vasárnapos"-nak minősítik a fentieket csakúgy, mint Spitz A. Renét és Gábor Andort, Kner Imrét és Karikás Frigyest - folytat
hatnók. Megengedhetetlen szerintünk ez az el
járás, hisz teljességgel fellazítja, relativálja a kör
höz tartozás ideológiai határait és konzekvenciáit, s közös nevezőre hozná a Lukács-Balázs-féle szuggesztív centrumot a peremszereplőkkel, a távoli tisztelőkkel és ismerősökkel, valamint az alkalmanként felbukkanó - s a hangadók által esetleg vajmi lenézően emlegetett -
beszélgető-partnerekkel. Fülep Lajos pl. nemigen számítható a „törzshöz" (sokkal inkább a Szellemi Tudo
mányok Szabad Iskolájának előadójaként, mint
„kültag" tevékenykedett), s bármi sóváran kötő
dik is Kner Imre az elmúlt időkhöz (12., 1 4 6 -147.), vonzalma nem fenntartás nélküli, koránt
sem szól a társaság egészének (146-147.), Balázs Béla naplói pedig annyi idegenkedéssel, sőt, fity-málással beszélnek róla (80., 99.), hogy „vasár
napos" mivoltában is kételkedni kezdünk. Sajnos, az Életrajzi mutatóban is ez a tarthatatlan, egyen
lősítő szemlélet érvényesül. Szócikket kap itt Fogarasi és Mannheim csakúgy, mint Gábor Andor és Révész Géza (ilyformán joggal hiányol-hatnók Goszthonyi Mária és Stephani Elza biog
ráfiáját is! . . .), ráadásként a jól ismert alkotók életrajzvázlata csupán közhelyek előszámlálására szorítkozik.
A társaság kedvenc vitatémáiról roppant gyér jellemzést kapunk (9.), a kommentár híján közölt témalistából pedig az következnék, hogy Szabó Ervin, Bartók és Kodály egyaránt megtartotta előadását a Szellemi Tudományok Szabad Iskolá
ján (10.). Nóvák Zoltántól (i. m. 176.) tudjuk, hogy nem így történt. A kezdetben a kör cent
rumához tartozó Ritoók Emma pálfordulását magyarázván, Vezér a nyilvánvaló képtelenségtől sem riad vissza. Sok minden taszíthatta a Vasár
napban A szellem kalandorainak szerzőjét, ám a
„baloldali, internacionalista felfogás" (14.) bizo
nyosan nem, lévén a társulás - Lukács szerint is - Jobboldali ellenzék" (23.), pozíciója pedig egyelőre - valódi nemzetköziség helyett - vala
miféle sajátos kozmopolitizmusé, „szabadon lebe
gése". A legfájóbb azonban kétségkívül az a szűk
keblű, mostoha bánásmód, amelyben Vezér a Nyugatot részelteti. Kölcsönös gyanakvással s feszültséggel volt teli csakugyan a folyóirat s a Vasárnap viszonya, ámde bizonnyal ará
nyosabban oszlott meg a felelősség, mintsem a bevezető sugallná. Vezér egyetértően citálja Sinkó igaztalan és elfogult formuláját ( 1 9 - 2 0 . ) , s a maga véleményét mindenestül e balszerencsés sarkításhoz igazítja. Kiemeli harcostársai közül s szembefordítja velük Ady Endrét, a Nyugat elle
nében és tagadásképp próbálja interpretálni költé
szetét, valamiféle imaginárius, „tiszteletbeli vasár
napost" sejtetve benne (18 19.). önkény ez, nem is akármilyen! Túl sommás minősítésnek véljük továbbá a rosszallóan hánytorgatott imp
resszionizmust (a Nyugat egészét, jelentőségét aligha jellemezheti e kitétel!), nem kis meghökke
néssel értesülünk a folyóirat „természetes örege-désé"-ről (21.), hiszen a hőskor évtizedében
járunk még, s kivált nem hisszük, hogy a Vasár
napban „egyeduralmának fenyegetettségét" érez
te meg Osváték orgánuma (uo.). Miként veszé
lyeztette a Nyugat presztízsét egy keveseket tö
mörítő szekta? Közelebb jutnánk az igazsághoz, ha a magyar élettel és művészettel szemben tanú
sított tüntető közönyt s a Vasárnap programos ezoterikusságát, olykor önélvező sterilségét és spekulativitását (példa erre Lesznai Anna naplója is) neveznők meg a folyóirat ellenszenvének okául. Ezért* idegenkedett Babits Balázstól és
Lukácstól, ezért Tóth Árpád s Juhász Gyula ki
rohanásai. Említi s idézi e véleményeket Vezér is;
miért, hogy nem jut el a megfelelő konzekven
ciákhoz? Ily előzmények után meglep némileg a lezárás enyhültebb, toleránsabb hangvétele (23.), s a kijelentés, mely szerint a Nyugat volt „a mégiscsak legszínvonalasabb irodalmi folyó
irat". . . (22.).
Kevesebb kritikával illetnők Karádi Éva tanul
mányát, lévén filozófiai kompetenciánk jóval csekélyebb. Úgy tetszik, a Vasárnaptól is kapott ihletést e tömör esszé stílusa. A magunk részéről nyomatékosabban hangsúlyoznánk a vasárnapos bölcselet neoplatonizmusát ( 2 7 - 2 8 . ) , s ekként távoli rokonságát, szándéktalan összerímelését az egykorú osztrák filozófia bizonyos tendenciáival, hiszen Lukács vélekedése is följogosít erre (36.).
Teoretikusan minden bizonnyal igaz, amit Karádi a társaság egy részének bolsevik fordulatáról tételez ( 3 4 - 3 7 . ) ; ám ha meggyőz is e gondolat
menet általában, elméleti síkon, elmosódik a kap
csolata a gyakorlattal, az egyes személyekkel, s megválaszolatlan hagy egy fontos kérdést: miért nem léptek erre az útra többen is, köztük oly kiválóságok, mint Mannheim és Häuser? Elenged
hetetlennek látszik a differenciálás, a konkrét esetek s mozgatók földerítése!
A dokumentumok kiválasztásával egyetértünk nagyjából. Kivált a levelek, Balázs naplói, Lukács etikai töredékei és Mannheim írásai jelentettek számunkra revelációt. Mindenképp elhagytuk vol
na Sinkó Ervinnek a szövegkörnyezet sugallata híján értelmetlenné torzult mondatát (51.), Révai József mindkét cikkét, egyáltalán: az 1919 után keletkezett tanulmányok és vallomások több
ségét, épp mert csupán átalakult, „megszüntetve megtartott" formában él bennük a Vasárnap ere
deti szelleme. Szívesebben láttuk volna helyettük pl. Fülep Magyar művészet c. esszéjének egészét vagy részleteit, netán más írásokat is Balázstól, Ritoóktól stb. Karádi Éva véleményével szemben megjegyeznők, hogy Kner Imre emelkedett hangú cikkében a vasárnapos ihletéssel legalább
egyen-rangúnak tetszik a preraffaeliták, Ruskin és Morris ösztönzése, a kézműipar, az egyedi darab dicsérete. Kár, hogy a szöveggondozás műhely
titkairól egy mondat erejéig sem értesülünk, a jegyzetanyag pedig gyakorta következetlennek bizonyul. Olykor kétszer is megtudjuk ugyanazt (pl. Lázár Mária és Strindberg esetében:
59.-383.), másszor meg sejthetjük csupán, ki
csoda Hindu (110.) avagy Lázár doktor úr (143.).
Fölösleges magyarázni Nyehljudovot és Katyusát, Kittyt és Levint, kivált ha Bolkonszkij és Rosztov esetében elmulasztjuk ezt (385.). Nem konzek
vensek a jegyzetek a német nyelvű címek, kifeje
zések és kisebb-nagyobb szövegek fordításában,
márpedig ez nem lehet pillanatnyi szeszély kér
dése. Machot és Avenarius-t szerzőpárossá avatni kár (390.), előbbi különben sem volt német, Emil Laskról szólván viszont hiányoljuk Babits nevé
nek s a filozófus halálára írt nagy versének említé
sét (388.). Azt is csak egynémely levelek árulják el - helyesbítve mintegy Häuser emlékezetét (9.) - , hogy korántsem volt abszolút érvényű a társa
ságban a magázódás szokása. Folytathatnók . . . Gyors egymásutánban két könyvünk is van immár ugyanarról. Joggal fájlalhatjuk, hogy a másodiknak csupán a dokumentumok közlésével sikerült meghaladnia, felülmúlnia az elsőt.
Lőrinczy Huba
„INDULÓ BALRA"
Tanulmányok a szocialista világirodalom kialakulásáról.
Szerk. Illés László. Bp. 1979. Kossuth K. 552 1.
Irodalomtudományunk fejlődése az 1960-as évek közepén fordulóponthoz érkezett. Az addig jobbára csak befelé tekintő, nemzeti keretek
között gondolkodó, s legfeljebb a nevezetesebb szovjet aktualitásokhoz kapcsolódó tudományág
ban ekkor került előtérbe az „ablaknyitás" igé
nye, az a fontos és helyes törekvés, hogy elsajátít
suk és a magunk hasznára fordítsuk mindazt, amit a legkorszerűbb nemzetközi ismeretanyag számunkra nyújtani tud. Megtanultuk a kommu
nikációelmélet és a szemiotika alapfogalmait, a műközpontú elemzés különféle fogásait, s a strukturalizmus-viták terén mindenki mást ma
gunk mögött hagytunk. A közvélemény - ért
hető módon - általában csak ezeket a feltűnő, egyeseket lelkesítő, másokat riasztó jelenségeket tudatosította magában, holott jóideje megindult nálunk egy másik, lényegében ugyanezt a céii szolgáló folyamat is: a marxista irodalomszem
léletről alkotott képünk pontosítása, a marxista irodalomfelfogás mélyebb megismerése.
Ablaknyitás ez is, ha nem is távoli horizontok
ra, hanem saját szomszédságunkra, a többi szocia
lista ország irodalomtudományi eredményeire.
Nem kevésbé fontos és nem is könnyebb feladat ez, mint a polgári elgondolások kritikai feldol
gozása. Fontosságát - közhely lévén - itt nem is részletezem; nehézségei abból adódnak, hogy fur
csa módon a marxisták közötti véleményeltérések tisztázásában jóval kevesebb gyakorlatra tettünk szert, mint a polgári koncepciókkal szembeni vitákban. Még mindig nem szoktuk meg, hogy a tudományos fejlődés szükségszerű velejárója,
hogy az azonos világnézetű, azonos módszerrel dolgozó kutatók között, s így a marxisták között is mindig legyenek vitakérdések, s ha ilyeneket tapasztalunk, higgadt, tárgyszerű, az ellenfél ér
veire figyelő gondolatok helyett jobbára hallga
tással - ez lehet diplomatikus vagy semmibe ve
vő-, ritkábban pedig az eretnekeknek kijáró mo
dorban reagálunk.
Az ablaknyitás sajátos esete, amikor nem a jelenkor panorámájára tekintünk, hanem a múlt
ra. Sajátos annyiban, hogy a fejlődés normális menete a kontinuitás és diszkontinuitás szerves egységében halad előre, s ilyenkor nem kell külön gesztusokkal felfedezni és tudatosítani a múltat, hanem azt a megfelelő mértékben őrzi a jelen. A marxista irodalomszemlélet fejlődése azonban nem mindig volt hajlamos a kontinuitás mozzana
tának érvényesítésére, s így állt elő az a helyzet, hogy saját múltunk tényeit, kategóriáink hajdani tartalmait, mai vitáink előképeit olyan erőfeszíté
sekkel kell feltárnunk, rekonstruálnunk és tuda
tosítanunk, mintha egy vadonatúj, idegen eszme
rendszer feltérképezésére vállalkoznánk.
Az Induló balra címmel kiadott gyűjtemény létrehozói egyazon gesztussal nyitnak ablakot múltunkra és szembesítendő eredményeinkre, amikor az 1917 és 1945 közötti szocialista világ
irodalmi folyamat történetét különböző nemzeti
ségű szerzők által megfogalmazott, s így több szocialista ország szakközvéleményének sajátos látásmódját, problémamegközelítését, egyéni eredményeit tükröző tanulmányokkal állítják elénk. Az együttműködésben a bolgár és magyar
231
Irodalomtudományi Intézet, az NDK Művészeti Akadémiájának Szocialista Irodalomtörténeti Osztálya és a szovjet Gorkij Világirodalmi Intézet vett részt, a munkálatokat - Georgi Dimov, Alek-szandr Dimsic, Illés László, Oleg Jegorov, Klaus Kandier, Alfred Klein, Szabolcsi Miklós és Pavel Toper részvételével - nemzetközi szerkesztő bizottság irányította. A kutatási program ered
ményeiből elsőként egy német nyelvű kötetet publikáltak 1978-ban A szocialista reáltmus nemzetközi irodalma címmel, Klaus Kandier szer
kesztésében; az ehhez képest bővített és javított magyar kiadást Illés László szerkesztette. A mű minden kétséget kizáróan az 1970-es évek magyar irodalomtudományi kiadványainak élvonalába tartozik, olyan munka, amely mind előkészítésé nek gondosságát, igényességét, mind pedig társa
dalmi hasznosságát tekintve túlzás nélkül minta
szerűnek nevezhető.
Tanulmányai négy tematikai csoportra oszla
nak. Az első, a Szocialista forradalom és világ
irodalom című rész írásai azt a problémát vizsgál
ják, milyen értelemben beszélhetünk szocialista vüágirodalomról, müyen azonosságok és különb
ségek mutatkoznak az egyes szocialista irodalmak összehasonlító vizsgálatában. Jurij Barabás tanul
mánya a kérdést a legáltalánosabb teoretikus szin
ten veti fel, s arra a megállapításra jut, hogy „Az életben és a művészetben végbemenő lényegi vál
tozások - konkrét megnyilvánulásaikat tekintve - országonként ugyan nagyon különbözhetnek, a szocialista fejlődésnek azonban alapvető objektív törvényszerűségei vannak. Ezek teremtik meg a kultúrák közeledésének alapját. E közeledés leg
fontosabb alkotóelemei: az eszmei és az esztétikai pozíciók azonossága, a pártosság és a népiség lenini elvei, a realizmusért, az új típusú hős alak
jának megalkotásáért vívott harc" (14.1.). Ez a közeledés természetesen nem jelent uniformizá-lódást, a szerző nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a szocialista irodalom esetében „bonyolult, sokrétű, dinamikus, mindazonáltal sajátosan egy
séges eszmei-művészi rendszerrel állunk szemben"
amelynek „valamennyi alkotóeleme (azaz minden egyes nemzeti irodalom) magán visel megismétel-hetetlenül sajátos vonásokat, egyszersmind olyan általános vonásokat, amelyek jellemzőek a többi egységet alkotó — nemzeti irodalomra. Minden egyes alkotóelem bonyolult, sok jelentésű, ám organikus kapcsolatban áll a többivel" (15.1.).
Az azonosságok és különbségek dialektikája annál is bonyolultabb, mert - amint ezt Mihail Hrapcsenko Az Októberi Forradalom és a szocia
lista irodalom alkotó alapelvei című tanulmánya
világossá teheti - a Jurij Barabás által a közeledés alapelveiként megjelölt esztétikai kategóriák ese
tében nem egyszer a terminológiai azonosság mögött lényeges tartalmi különbségek is meg
húzódhatnak. Mert igaz ugyan, hogy a közért
hetőség-probléma megoldása, a szocialista és kriti
kai realizmus viszonyának meghatározása vagy a szórakoztató irodalom kérdéseinek felvetése s egy sor más koncepció igen nagy mértékben rokon a nálunk elterjedt elképzelésekkel, de éppen a pár
tosság, népiség és a realizmus fogalmának itt olvasható meghatározásai igencsak távol állnak a magyar kutatási eredményektől. S itt nem valami
féle újkeletű differenciák jelentkeznek, hanem olykor meglehetősen régiek. Nálunk már Révai József számára is világos volt, hogy a szimboliz
mus mint stílus adott esetben - nevezetesen Ady esetében a módszer és érték értelmében vett realizmus megjelenési formája is lehet; Hrapcsen
ko viszont legfeljebb azt engedi meg, hogy egyes alkotók szimbolizmusok ellenére hozzanak létre esztétikailag jelentős alkotásokat.
Ilyen felfogásban magától értetődő, hogy Hrapcsenko - bár korántsem elítélő hangsúllyal, de - elkülöníti egymástól a szocialista realizmust és azt a művészetet,, amelyben „a szocialista, for
radalmi hangulatok és eszmék" az „úgynevezett avantragde művészet stb. költői formáiban öl
töttek testet" (31-32.1.). Szabolcsi Miklós viszont úgy ítéli, hogy „az első, ún. klasszikus avantgárdé (1910-1925) a forradalmi fellendülés időszakának volt egyik adekvát kifejezője, és idő
szerűtlenné ennek elmúltával vált, ily módon azt a szocialista világirodalom egyik áramlatának tekinthetjük" (59. 1.). Az én tudásom szerint itt a tények feltétlenül Szabolcsi felfogását igazolják.
Tanulmánya egyébként is kitűnik azzal a törek
vésével, hogy az adott problémakörben lényeges kategóriákat - világirodalom, szocialista világ
irodalom, szocialista nemzeti irodalom stb. -minél pontosabb, megfoghatóbb, tartalmi és ter
jedelmi vonatkozásokat egyaránt feltáró meghatá
rozásokkal közelítse meg. Döntő jelentőségű ezek közül a szocialista világirodalom fogalmának ki
dolgozása s e fogalom elkülönítése a szocialista realizmus kategóriájától: az előbbi az utóbbinál
„tágabb, elsősorban történeti jellegű fogalom. Az egyik nem teszi fölöslegessé a másikat; mindkettő történeti jellegű folyamatot jelez, de az egyik inkább különféle áramlatokat összefogó gyűjtő elnevezés, míg a másik a szocialista világirodalom áramlatainak legkimagaslóbb vonulatát jelzi. A szocialista világirodalom fogalmába, körébe az át
meneti (a polgáritól a szocialista felé tartó)
mű-vek, pályák is beletartoznak" (61. 1.). Egyedül a szocialista realizmusra vonatkozó definíciója támaszt bennem némi kételyt: e megjelölés sze
rinte „az egész bonyolult irodalmi folyamat leg
fontosabb szakaszát jelöli, ugyanakkor legfon
tosabb alkotó módszerét, és egy más értelemben:
a kimagasló művek egész sorozatát" (61.1.). Az alkotó módszer és a kimagasló művek (azaz mű
vészeti érték) értelmében felfogott szocialista rea
lizmus jelentése számomra is világos természete
sen - az egybevág a nálunk uralkodó fogalomértel
mezéssel - , nem tudom viszont, hogy miként és melyik történeti szakasz lenne így nevezhető'.
E teoretikus jellegű részhez a tanulmányok második, A szocialista realizmus kialakulása a nemzeti irodalmakban című csoportja a történeti vonatkozások kibontásával csatlakozik. A szer
kesztő' eló'szava nem kis szerénységgel azt hang
súlyozza, hogy e rész „távolról sem valamennyi"
irodalmat öleü fel - és viszont az anyagrész pá
ratlan gazdaságán ámulok. A szovjet, német, magyar, bolgár, cseh, szlovák, lengyel, jugoszláv, francia, angol, amerikai, japán, kínai és latin
amerikai szocialista irodalmak fejló'déséró'l kapunk itt áttekintést, s ez a különleges extenzi-tás hasonlóan különleges adatgazdagsággal pá
rosul; nem nehéz megjósolni, hogy a kötet e tanulmányait fogják majd szakembereink a leg
több haszonnal kamatoztatni. Pontosabban szól
va nemcsak ezeket, hanem a következő', harma
dik, a Nemzetközi írószervezetek és a szocialista világirodalom fó'cím alá sorakoztatott írásokat is, amelyek a tárgyalt idó'szak szocialista és anti
fasiszta irodalmának szervezésében és ideológiai irányításában fontosabb szerepet játszó csoporto
sulásokról, szervezetekró'l nyújtanak külön, rész
letesebb képet.
Ám ezek a dolgozatok sem csak irodalom
történeti szempontból, s bennük tükrözó'dő tény
feltáró munka révén oly figyelemre méltók, ha
nem tovább gazdagítják a különböző elméleti álláspontokról alkotott képünket is. Világossá válhat pl, hogy a szovjet szakirodalmon belül a mitikus fantasztikum alkalmazhatóságának kér
dése még mindig igen ellentétes nézetek ütköző
pontja: Hrapcsenko korábban már említett tanul
mánya igen elmarasztalta Garaudyt, amiért a mítoszalkotásban pozitív lehetőségeket talált (37-38.1.), Lomidze e részben közölt írása viszont pontosan ugyanezért a gondolatmenetért nagyra értékeli Gorkijt (95.1.). Hasonló a helyzet a szocialista és a kritikai realizmus viszonyának meghatározásában is. Hrapcsenko - szerintem igen helyesen - azt hangsúlyozza, hogy „a szocia
lista és a kritikai realizmus közötti különbség ko
rántsem abban fejeződik ki, hogy az egyikre min
denekelőtt az igenlés, a másikra főként a tagadás a jellemző" (35.1.); a mi most zárult kutatási programunk is ezzel egybehangzóan emelte ki,
denekelőtt az igenlés, a másikra főként a tagadás a jellemző" (35.1.); a mi most zárult kutatási programunk is ezzel egybehangzóan emelte ki,