A TILTOTT DAL

Vasárnap délután. A fogolytáborban. Az orosz foglyok unottan lézengenek a major körül.

Ellepik a gémes kút hosszú vályúját, a kukorica-górék gerendáit, mint egy fáradt, khakiszín madársereg. Most ők a magyar föld napszámosai és vasárnap lévén, munkaszünet van. A közeli uradalomból az ispán, a faluból az öreg jegyző feleségükkel, leányaikkal idejárnak szórakozni, olcsó, de kedves kis ajándékokat: cigarettát, pogácsát osztanak ki az atyuska mostohagyermekei között. Ezért azután hálából előállanak a jobb hangú oroszok, énekkart rögtönöznek és méla szláv nótákat énekelnek. Egyszer, mikor már elfogytak a nóták, előállott egy magas, fekete orosz, mintha valami nagy dologra szánná el magát, fölnézett az égre, karjait különös pózzal összefonta a mellén és melegen zengő tenorján belekezdett egy dalba.

Egyedül énekelte az első sorokat, a többiek rémült arckifejezéssel néztek rá egy percig, aztán reszkető mosoly ült az arcukra, akik távolabb voltak, szaladva jöttek oda és a következő pillanatban száz torok zengte ugyanazt a dalt.

Az orosz forradalmi himnusz volt. Odahaza halál, vagy Szibéria jár érte. Nekihevült, kipirult arccal énekelték. A kukoricagóré árnyékában állottak, egy kopasz eperfa alatt. Sokáig énekeltek, a szívük már fehéren izzott ettől a daltól – magyar földön voltak. Különös volt így ez a szituáció, ők, a nagy Oroszország szabad polgárai csak akkor énekelhették ki kedvükre magukat, mikor Magyarország rabjai lettek.

A HADIANYÓS

Ilyent is termett már a meglepetésekben nem fukar világháború. Az eset a következő:

Mindjárt a mozgósítás után levelet kapott a közös hadügyminisztérium, amelyben körülbelül ez volt olvasható: „Kérem a behívásomat, mert a harctérre akarok menni, hogy a hazáért harcoljak.” Egy ügyvéd neve volt aláírva.

Nemsokára rá az ügyvédet csakugyan behívták s miután szolgálatra alkalmasnak találták, külön meg is dicsérték, hogy oly hazafias sorokkal kérte besorozását. Az ügyvéd nagyot nézett s mikor fölmutatták neki levelét, rögtön megismerte az írást: elvált feleségének anyja volt a szerző.

Pör lett belőle, mégpedig hatóság félrevezetése címén. A bíró a pör folyamán megkérdezte az ügyvéd ex-anyósát, hogy személyes gyűlölet, vagy talán más valami ok bírta-e a hamis levél megírására?

– Szó sincs róla! – válaszolt az ex-anyós. – De hát mért ne szolgáljon éppen? Ha berukkol, legalább valami haszna lesz belőle az államnak. Valamit én is akartam tenni ezekben a nehéz időkben az ország érdekében.

Fölmentették.

[Forrás: A Nagy Háború anekdotakincse. Összegyűjtötte és szerkesztette: Nagy Endre.

Budapest, 1915, Singer és Wolfner]

Gyóni Géza:

Végvári sáncokban Hat lábnyira a föld alatt A mécsek gyéren égnek.

Fölöttünk egyre szántanak A vasfejü legények.

Hat lábnyira a föld alatt Még lánggal ég az élet.

Hat lábnyira a föld alatt Kis ur az ember, pajtás.

Az élet egy-két pillanat, S a halál egy sóhajtás.

Hat lábnyira a föld alatt Mégis remélünk, pajtás.

Hat lábnyira a föld alatt Mégis vidám az élet.

Még nóta is szól, hallga csak:

Ó, drága magyar lélek!

Hat lábnyira a föld alatt Dalolnak a legények.

Hat lábnyira a föld alatt Csak kiteleljünk, pajtás:

A harcok majd lezajlanak S megenyhül minden sajgás;

Hat lábnyira a föld alatt Lesz még öröm-kurjantás.

Hat lábnyira a föld alatt Érik a Jövő, pajtás.

Vérből majd szebben kél a mag S dusabban hajt a hajtás.

Hat lábnyira a föld alatt Már nem soká tart, pajtás.

(Przemysl, február 27.)

[Forrás: Gyóni Géza összes versei. Magyar Elektronikus Könyvtár]

Vészi Margit:

Repülőgépen a cattarói öböl felett

Az x-i repülőtéren megtekinthettem a remek hangárokat, melyekben repülésre készen várnak a ragyogó gépmadarak; még a biplánok oldalán megerősített gépfegyvereket is „játszatják”

egy kicsit kedvemért. Rettentően demoralizálóan fagyaszthatja meg a vért az erekben, ha ez az idegtépő kattogás az ellenség feje fölött felreccsen.

– Minden alkalommal tönkre „spriccelünk” velük egy pár tucatot közülük, – magyarázza az egyik pilóta-főhadnagy, egy iskolásfiu gyerekesen ravasz nevetésével. – De csak olyankor, ha érdemes. Addig keringünk fölöttük, amig rémületükben az eszüket vesztve, egy csordába szaladnak, bujnak össze, – olyankor érdemes „spriccelni”!

Itt sorakoznak katonás rendben a bombák is, hosszú sorban a falnak támasztva. Szép szürkére festettek, felül vasgyürü-nehezék, hogy függőlegesen zuhanjanak le. Útjukat egy szabályozó-készülék határozza meg, melyet a repülőgép oldalára illesztenek; tükör-kereső stopper-óra és egy bonyolult görbékkel berajzolt táblázat, arról olvassák le a magasság és sebesség alapján a bombavetés pillanatát. De vannak, akik csak ugy „érzés után”, gép nélkül vetik a bombát, mint a „fejnaturalista” zenészek. Van itt egy pilóta-főhadnagy, aki eddig százhúszszor volt tűzben, gyakran jön átlyukasztgatott szárnnyal haza, de az ellenséges ütegek állását a legna-gyobb nyugalommal fényképezte le mindannyiszor. Ő kapta az első kitüntetést a cattarói öbölben.

Akarnék-e repülni? Hogy akarnék-e! Hogyne, de mennyire! Telefonálnak a kommandóhoz engedelemért és megkaptuk. Repülhetek! Most, mindjárt! A magyar pilótatiszt elfoglalja helyét elől, a kormány mellett, a százados szeretetteljes gondossággal vizsgálja, simogatja végig a drótokat és szárnyakat; felkapaszkodom a kétfedelű gép hátsó ülésére, arcomra húzom a hósapkát, a montőrök már forgatják a nagy csavart.

„Készen!! – Elengedni!!” És már rohanunk is. Oldalt kihajolva, megerőltetten figyelem a földet: azt a pillanatot akarom meglesni, amikor a földtől elszakadunk... Nem értem, – hiszen már magasan járunk? Alattunk a szafirtükör zöldbársony keretben, – az öböl. És itt mögöttünk az a tarka folt, mely mint kis hegyivirág csüng egy sziklafalon, moha közé rejtőzve: ez Castelnuovo. És szemközt velünk, az a hóban ragyogó magas hegység, a Lovcen... Ó, hogy fázhatnak fenn a francia tüzérek!

Jobbra fordulunk és messze magunk alatt hagyjuk Punta L’Ostro büszke erődjét és azt a bizonyos világítótornyot, amelyet az entente-sajtó leromboltnak jelentett. Repülünk a rózsa-színbe vesző láthatár, az égőkék végtelen, nyilt tenger felé. A pilóta mindkét kezét magasra emeli: a motor észbontó kattogása mellett nem érteni a szót, – mutatja, hogy gépünk egészen hozzájárulása nélkül, önállóan, magára hagyva dolgozik. Az óraműre mutat: 500 méteren felül járunk már!

És szállunk, szállunk, és ugyanaz, pontosan ugyanaz az érzés ringat, amelyet gyakran éreztem, álmomban repülve. Más ez, mint a Zeppelin járása, melyet két évvel ezelőtt Potsdam felett tapasztaltam. Kék levegő, kék víztükör, kék hegyláncok, – egy kék mennyországban úszunk... Egy boldog súlytalanság emel magasra, én magam szállok, a gépről megfeledkez-tem... az én testemnek nincs súlya, én irányítom puszta kívánsággal utunkat, boldogan és könnyedén, mintha madár volnék, a nap felé, nyílegyenesen fel!

Régóta szállunk már? Nekem egy pillanatnak tetszik. Alattunk, a szafirkék tengertükrön, egy sötétkék folt siklik sebesen: az árnyékunk, megfordultunk, – és most a pilóta elállítja a motort, csendesen, himbálózva, siklórepüléssel ereszkedünk lefelé. Most lehet beszélgetni is:

„Csodálatos, oh Istenem, milyen csodaszép!”

Mind közelebb nyomul fel, közelebb emelkedik hozzánk a nedves-zöldmező és ott állanak már s integetnek a tisztek. Lágyan, szelíden, puhán lesimulunk a földre, mikor a gépből kiszállok, olyan kicsit zavart, kicsit öntudatlan, félig-ébren érzéssel nézek körül, mintha valakit könnyű délutáni álmában meglepnek.

A mi repülőink

Másnap este vacsora után együtt ülünk egy meleg, kedves szobában; a repülőtisztek vendége vagyok, a tengerész-pilótákat is áthívták a hidroplán-állomásról, a harmadik faluból. Itt ülnek ezek az újkori héroszok, kik minden nap ezerszer teszik kockára életüket, – ez a különös uj emberfajta, melyben ugyanaz a nagyszerű szellem él, mint általában hadseregünk tisztjeiben.

Csak aki közelről, munka közben figyelheti őket, tudja megérteni, mekkora szívósságot követel pl. a vezérkar munkája. Az egész bonyolódott gépszerkezet mozgató szíjait erős és nyugodt kezekkel igazgatni, és mit jelent a frontban vesződni, leírhatatlan nélkülözések közepett, sivár sziklacsúcsokon, ellenséges gránáttűzben élni nap, nap után, a levegőben leselkedő ezer veszélyt leküzdeni!

Ezek a repülők az első generációja egy típusnak. Megvan bennük is a tengerészek vasnyu-galma és megindító naiv gyerekessége, – az a magától értődő természetesség, mellyel a saját hőstetteiket megítélik,– mennyire csodáltam ezt pár nappal ezelőtt, mikor vendégük voltam egyik este egy torpedózúzó hajón. De ezek a repülők másak, komplikáltabbak; mintha a gépek a maguk univerzális képességeivel, ezek a vízen úszó, földön gördülő, szemkápráztató magasságokban szálló gépek a maguk végtelenül tág szemhatárával a gazdájukat is átfor-málták volna; itt, ezekben az emberekben meglelni az intellektus legszélesebb horizontját, az emberség egész széles skáláját.

A kirándulásaikról beszélgetnek, katonásan és egyszerűen. Aztán egyikük énekelni kezd, halkan, ízlésesen, Brahms, Strauss Richárd dalait énekli, aztán Puccinit és Debussy nehéz muzsikáját, és mind vele énekelnek, mind ismerik valamennyi dalt és valamennyi szövegét.

Azután a bombáik kerülnek szóba:

– Emlékszel, az a kedves, furcsa bomba, amelyiknek olyan nagy sárga füstje volt...

És szóba kerülnek a Prix Goncourt pályanyertes könyvei és régi ismerősként beszélnek olyan művekről, amilyeneket egyebütt csak a megcsontosodott könyvsmokkok ismernek. Egyetlen egy sem beszél magáról, mind lenézi a nyilvánosságot és az olcsó dicsőséget, de újból mindig visszatér két szó, amelyet egészen csendesen ejtenek ki: „szolgálat” és „kötelesség”. És ezeknek a szavaknak itt egészen más értelmük van, mint nálunk, künn az életben: nekünk a kötelességünk az, aminek elvégzésére kötelezve vagyunk. Itt – minden, amire az ember leg-megfeszitettebb erejével képes. És „szolgálat”, egészen egyszerűen szolgálat az, ha valaki egy nap ötször is felszáll ellenséges tűzben és négy hónap alatt százhúszszor repül golyó-záporban...

Elmarad mögöttem porzó távolban a napsugaras öböl, könnyű szívvel, nyugodtan nézek még egyszer vissza; soha, soha többé nem fogok bizalmatlankodva kételkedhetni: az olyan ország, amelyet ilyen hadsereg védelmez, nem pusztulhat el soha...

[Forrás: Vészi Margit: Az égő Európa. Budapest, Dick Manó kiadása. Második kiadás.]

Bertolt Brecht:

A tőrdöfés dicsérete 1

Kezdődik a háború, az uralmon lévők Indították el. Ti

Harcoltok. Lövészárokban

Harcoltok. Éjjel-nappal harcoltok A tölténygyárakban, az eke mellett, a kapcsolótáblánál és a rajzasztalnál A konyha tűzhelyénél és a

Varrógépnél harcoltok. Úgy vélitek, A háború a ti háborútok

S hogy a ti létetek védelméről van szó És jobb jövőtöket készítitek elő.

Magatok előtt látjátok az ellenséget.

Úgy vélitek, a háború a ti háborútok.

2

Most a legvéresebb a háború.

Bonthatatlanul egymásba kapaszkodva álltok : Munkások munkások ellen.

A háború harcai

Feledtetik a béke harcait.

A nélkülözés filléreivel nehezen Felépített szakszervezetek Szétverve. Az osztályellenség Oldalán harcoltok. A tapasztalatok Úgy tűnik, feledve, s feledve tűnik A harc a levesért.

3

Amikor a háború a legvéresebb Akkor fogy ki a leves.

4

Még folytatjátok a hősi küzdelmet. Még halljátok Az uralmon lévők parancsát a hátatok mögött, de A leves már fogyóban.

A győzelem int. Az életben maradóra Már vár a boldog befejezés, de A leves kevesebb.

5

Ha kifogy a leves

Vége a reményeiteknek. Megjelenik a kétség. Hamar.

Megtudjátok: a háború

Nem a ti háborútok. A tulajdonképpeni ellenséget A hátatok mögött látjátok meg.

A fegyverek megfordulnak És kezdődik: a harc a levesért.

(1931)

Méliusz József fordítása

[Forrás: Brecht legszebb versei. Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1965]

Botár Árpád:

A láthatatlan hadsereg

A francia kémtörténelem feljegyez egy eseményt, amely élénk világot vet a háborús idők orosz diplomatáinak lelkületére és humorára. Nem tudjuk, hogy vajjon megtörtént-e, de »se non e vero, e ben trovato«.

A semleges Romániában egy nagyon ügyes német ügynök kémkedett, aki tökéletesen beférkőzött az orosz katonai attaché, Semenov ezredes bizalmába. Az ügynök, akinek német hűségéhez szó sem férhetett, egy napon rendkívül fontos hírnek jutott a birtokába és a buka-resti német követséghez rohanva, kérte, adják át a legtitkosabb I. számú sárga chiffrekulcsot, hogy értesülését azonnal továbbíthassa. A követségi tisztviselők azt felelték, hogy csak abban az esetben adhatják át a kért kulcsot, ha a katonai attaché hozzájárul.

Az ügynök sietett a katonai attachéhoz és kérte, legyen segítségére.

– Mit óhajt megsürgönyözni? – kérdezte az attaché.

– Bocsánatot kérek, de a főhadiszállás hírszerző parancsnokának meghagyása folytán híreimet csak vele közölhetem.

– Akkor sajnálom, de a kulcsot nem adom át.

Az ügynök ekkor elmagyarázta, hogy állásával játszik, ha parancsnoka rendelkezése ellen cselekszik, hogy nagy fontosságú és nagy horderejű katonai hír továbbításáról van szó, amely egy egész arcvonalat érdekel stb. stb.

Mind hiába! Az attaché hajthatatlan maradt.

Az ügynök kétségbeesetten távozott a német nagykövetség palotájából és szomorú ábrázattal tért be a Capșa nevű kávéházba. Nemsokára Semenov ezredes nagy társasággal, hölgyekkel, urakkal vígan, félig bepezsgőzve, énekelve, berobogott a kávéházba. Pezsgő, bor, cigány, női kacaj, víg dal következett. Egyszer csak Semenov meglátja jó barátját, a német ügynököt.

Hozzá megy s megkérdi, mi baja van, hogy olyan búsan, szomorúan gubbaszt a sarokasz-talnál. – Gyere brátye közénk mulatni!

A német ügynök bosszúsan, de őszintén elmondotta, hogy egy nagyszerű hírnek jutott a nyomába, hogy előléptetést, sőt nagyobb jutalmat is vár, de mind hiába, mert nem tudja köz-vetíteni a hírt, mivel a követség megtagadta a kulcs átadását!

Ekkor Semenov átölelte barátját, orosz szokás szerint összevissza csókolta.

– Egy ilyen drága jó barátomon segítek, még pedig azonnal. – Michael Alexandrovics – szólt oda titkárjához – szaladj azonnal a követséghez és hozd ide az I. számú német sárga chiffrekulcsot. Hadd segítsünk ezen a jó emberen.

Egy pár perc alatt a titkár az alig kétszáz lépésnyire levő orosz nagykövetségről elhozta a kívánt kulcsot. A német ügynök először nagyot nézett, még nagyobbat bámult, megivott egy pár pohár pezsgőt és megírta megbízójának; a rejtírásos sürgönyt.

... Pár nappal később az oroszok Memel irányában megtámadták a német arcvonalat, de már várta őket Mesbaum német tábornok hadserege. Három orosz dandár pusztult el... Ez volt a sürgöny eredménye.

Forrás: Botár Árpád [volt cs. és kir. mozgó hírszerző állomásvezető, eml. százados]: A látha-tatlan hadsereg. Kémnek, árulók, merénylők. Kiadja a Tapolcai Lapok Nyomdavállalata, 1938

Köntös-Szabó Zoltán:

Fehér zászló Erdély felett

A regényfolyam egy erdélyi unitárius tiszteletes naplóbejegyzéseire épül, amelyeket sok-sok éven át vezetgetett diáriumába, mártogatós tollal. A szaporodó füzetek rendszerváltásokat és házkutatási hullámokat túlélve, kaptárban, templomi kazetták mögé rejtve, családi ház pincéjében megbújva vészelik át a történelmet, s benne a pap és családja, illetve erdélyi környezete világháborús viszontagságait.

[1916 júniusában jegyzi a mártogatós toll:]

Megindult az antant általános támadása! Hozzászoktunk a körmönfont hadihírekhez, most riadalom vett erőt rajtunk, vége a talányos hadijelentéseknek: elérkeztünk a háború legkriti-kusabb fordulópontjához. A csendőr őrmester szerint sok függ Románia döntésétől. Csübi aggodalmát Simó atyámfia túlzónak tartja, őkelme meglátása: Ferdinánd megőrzi semleges-ségét, a román király jól tudja, hogy a neutralitás megszegésével országa jövőjét és nyugodt fejlődését kockáztatja. – (...)

Eseményfoglalat [1916], augusztus 30-a, szerda: a kisbíró a mai nap folyamán háromszor tette közhírré a legújabb katonai tájékoztatót: az Osztrák–magyar Monarchiát, de legfőképp az erdélyi részeket ért váratlan román támadás okán elhatároztatott a veszélyeztetett területek kiürítése. Elengedhetetlen a polgári lakosság biztonsága, hogy csapataink sikerrel vehessék fel a küzdelmet a támadókkal. Az érintett megyék elöljárói minden gazdát óvnak attól, hogy elprédálják jószágaikat. A kormány a menekülési vidékeken a legrövidebb időn belül állat-védelmi depókat létesít. A hatóságok a közösség szívéhez, tisztességéhez és hazafiságához apellálnak: istápolják a szervezetlenül menekülőket, kövessenek el mindent, hogy mentől kevesebbet nélkülözzenek a földönfutók. –

Hiób-hír a keleti hadszíntérről: Orsovától heves harcok után visszavettük csapatainkat, Nagyszebennél és Brassótól északra a román csapatok követik a mieinket, tétovázva.

Kérdeztük Csübitől: miként értelmezendő, hogy „tétovázva”? Széttárta a karjait. Ki vagyunk állítva katonai szakértővel. És pánikkeltővel: ennek fele se tréfa, Ádám, így anyósom, maga a családfő, döntsön! Jön, nem jön, én elmenekítem a lányomat és az unokámat. Napok óta zajlik a vita, Ibolyám osztja édesanyja nézetét: szedjük fel a sátorfánkat, amíg nem késő. Habozom:

atyai apósom döntésére várok. A földönfutók beszámolói rémségesek, híveim közül sokan csatlakoznak a menekülőkhöz. – (...)

[K. tiszteletes „a sírós-könyörgős viták” közepette is állhatatos marad: nem hagyja cserben a rábízott gyülekezetet. Családja szekérre pakol és elhagyja Etelkafalvát.]

Gyergyó vidékén a román csapatok tapogatózva igyekeznek előbbre jutni állásaink felé. Ezt a hírt Csübitől hallottam, s miként legutóbb a „tétovázásra”, a „tapogatózásra” sem kaptam szakértői választ. Nem is fogok egyhamar: tegnap alantosaival együtt kereket oldott. Enyéim-ről semmit sem tudok: remélem, eljutottak Torda-Aranyos vármegyéig, s talán Bágyonban, távoli rokonaim hajlékában leltek menedékre. –

Maroshévíznél fenyegető átkarolás fenyegeti csapatainkat. Újsághír, kisbíró által kidobolt hír, menekülők hozta hír, egyaránt félelemkeltő: Csíkszeredától nyugatra csapatainkat a túlerőben lévő ellenséges támadás elől a Hargita hegységbe vették vissza. Az orvtámadás hallatán az ország minden szegletéből tömegesen jelentkeznek az önkéntesek. Késve kapjuk az újságokat, de ahhoz éppen idejében, hogy öljön a keserűség: botrányos ülés a képviselőházban, a Károlyi körül tömörült ellenzék Tisza Istvánt és a kormányt hibáztatja a román invázió miatt. –

Osztom Simó meglátását: a hiba megesett, civakodással, egymás okolásával rajtunk nem segítenek. Bérces honunk határairól kálváriajárásra kényszerülnek atyánkfiai, s eközben a fővárosban patvarkodás, rút marakodás dúl. A képviselők padveréssel, kiabálással adják a tigrist: meg kell védeni Erdélyt! Mások okolása helyett honatyákhoz méltó tanakodással kellett volna megelőzni a tragédiát A támadás és az evakuációk során mindenünk kockára tétetett: életünk sincs biztonságban. S mindezen közben parttalan vita és méltatlan hajcihő színhelye a Duna-parti Országház. Nemcsak félünk, szégyenkezünk is: országirányítóink bot-rányos mód tárják fel jajunkat és gyászunkat, s e fejveszettséggel felbátorítják támadóinkat. – Mi innen úgy látjuk, dőlt a keserűség az egyházfiból, hogy felelős tényezőinket legfennebb az a hiba terheli: nem tételezték fel egy nemzet koronás főjéről, hogy hazudni tudjon. Csaló-dásunk azonban nem ok arra, hogy vészterhes időkben országgyűlésünk házát botrányok tanyájává züllesszék. Őkelme tegnapi prédikációmból idézett: félünk, de nem mutatjuk, sírunk, de csak hajlékaink falai között, próbáljuk megtorpanásra bírni a szekérre, lóra kapott menekülő szeretteinket, felebarátainkat, mondván: maradjatok, térjetek vissza portáitokra, a Predeálról felénk gomolygó vészterhes felhők eloszlanak s kisüt a Nap, hiszen a baljós felhők fölött kék az ég. –

A képviselőház ülésén Tisza miniszterelnök bejelentette s kommentálta a román hadüzenetet, utána nyomban szóra emelkedett Pop-Cicio, őkelme a román nemzetiségi párt nevében nyilatkozott, s biztosított mindenkit az erdélyi románok hűségéről. A lojális nyilatkozatot dörgő tapssal honorálta a képviselőház. Ezt követően Apponyi, Andrássy és Károlyi grófok bírálták a kormányt, s annak elnökét, aki a Károlyi-párt zajongása közepette válaszolt a táma-dásokra, kérvén a képviselőket: eljárásukkal legalább ne csökkentsék bajba jutott nemzetünk erejét. –

Szószéken, cinteremben, jártamban-keltemben nyugtatom s kérem híveimet: félre a pánikkal, fogadják be és segítsék a nálunk rekedt otthontalanokat. Ezt cselekszik lelkésztársaim a szomszédos községekben, már akik a nyájuk mellett maradtak, s nem hagyták el a parókiájukat. Mert útra kelők is akadnak számosan, sajnos. Többségük autentikus székely, mit szólnak ehhez fanyalgó presbitereim? Azt: könnyű helytállásra biztatni másokat, amikor a mieink viszonylagos biztonságban vannak. – (...)

[K. tiszteletes a templomba veszi be magát híveivel: lepedőből rögtönzött zászlót tűz ki a toronyra. A dandár parancsnoka kinyittatja a tölgyfa ajtót; senkinek sem esik bántódása.]

Október 21-i eseményfoglalat: Isten igazságos: Erdély újra szabad. Bukarest előbb-utóbb a szövetségesek kezébe kerül. Ferdinánd, így a fáma, elveszítette Dobrudzsát is. Tőlünk megtarthatja, így Simó, csak ne aspiráljon bérces honunkra. –

Szűnőben a vészterhes időszak, bárha hadainknak Székelyudvarhelynél vissza kellett húzód-niok a főerőkhöz, viszont: Nagyszebentől délre és a Vöröstoronyi-szorosban kivívott győzel-münk ellensúlyoz mindent. Ferdinánd csapatai leverettek, elfogattak, katonáink haditette:

impozáns! A hadműveletek kedvező alakulása folytán, egyre többen térnek vissza a keleti megyékbe. –

Hírek enyéimről: rövid marosludasi tartózkodás után Aranyosgyéresig, ill. Tordáig futottak.

Most végre megfordították kocsijuk rúdját. Táncosné elméje elborult: kacarászva, magát illegetve járja a falut. –

Az országrész belsejébe menekültek visszatérhetnek elhagyott otthonaikba. A kormány javában munkálkodik a visszatelepítésre vonatkozó rendeleteken: az ország útjain pihenő- és

Az országrész belsejébe menekültek visszatérhetnek elhagyott otthonaikba. A kormány javában munkálkodik a visszatelepítésre vonatkozó rendeleteken: az ország útjain pihenő- és

In document Sorscédulák a nagy háborúból (Pldal 120-200)