IV. A népnévi eredetű településnevek névszerkezete
4. A népnév jelzőként szerepel településnévben
4.3. A településnévnek nem népnévi jelzős párja van
A népnévi jelzővel álló településnevek harmadik, és egyben legkevésbé jel-lemző típusát az a 41 elnevezés adja, amelyben a névpárok között az alapnév mellett egy vagy több, más szemantikai mezőbe tartozó jelzővel létrehozott név-alak is adatolható. Ezek a jelzők maguk is állhatnak szemantikai párban. Bizo-nyos esetekben az egyes névváltozatok denotátuma a források közlése vagy a tér-képek tanúsága alapján azonosítható, a szorosabban összekapcsolható névalakok világosan láthatók, az esetek jó részében azonban nemigen derül ki, hogy az etnonimával egyénített névforma a névváltozatok közül melyik névalak szinoni-mája lehetett. Az alábbiakban lássunk néhány példát!
A leggyakrabban az alsó-/felső- és a kis- differenciáló névrész szerepel a név-alakokban. Egyik tipikus példája az efféle névalakulásnak a Bihar vármegyében fekvő Magyarfenes névtörténete. A 13. század végéről adatolható eredeti Fenes település a 15. század végén Magyarfenes, a következő század közepén Alsó-, illetve Felsőfenes ikertelepülésekre vált szét. JAKÓ megállapítja, hogy a „közép-kori oklevelek minden esetben határozottan megmondják, hogy lakói magyarok voltak” (J. 241). Ugyanakkor véleménye szerint a magyar jelző megjelenése ro-mán mellételepedésre mutat, ám a továbbra is meghatározó, esetleg újra kizáró-lagossá vált magyar többséget jelzi az alsó és felső előtag használata (i. h.). Ehhez hasonló a Hunyad megyei Magyarbós névtörténete: a 15. század végén megje-lenő Bós település részeit a 16. század első harmadában Alsó- és Felsőbós néven említették, s ezek egyikének lehetett szinonim neve a Magyarbós.
A 14. század elején felbukkanó dobokai Szászberéte Beréte alapneve mellett a településnek egy további szinonim névalakja is létezett, a Szekérberéte. A falu század közepi kettéválásának lett eredménye az Alsó- és Felsőberéte névalakok-nak az írásosságban való megjelenése. A 13. század második felében ír egy okle-vél a Küküllőben fekvő Teremi településről, ám a 15. század elején már két Teremiről olvashatunk. Egy újabb forrás pedig szinte ezzel egyidőben Alsó-, Felső- és Oláhteremi részeket említ. Talán az első két, szorosabban összetartozó rész ösz-szefoglaló neveként jöhetett létre a 16. század elején a Nagyteremi elnevezés.
A zalai Dörögd település a 13. században bukkan fel. A következő évszázad-ban megjelenik az oklevelekben legkorábévszázad-ban latin alakévszázad-ban szereplő Al(só)dörögd és ikertelepülése Fel(ső)dörögd, a 15. század közepéről pedig a Kisdörögd név-forma is adatolható. A forrásokból nem világos, hogy az utóbbi névalak a két település egyikének szinonim elnevezése-e, avagy a kettő összefoglaló neveként
értelmezendő. A népnévi jelzővel szereplő Oláhdörögd a településhez kapcsol-ható legkésőbbi megjelenésű elnevezés, denotátuma bizonytalannak tűnik, mint ahogy a Balaton vidékén az oláh ~ Oláh jelző értelmezése is.
A jellemzően szemantikai párban előforduló differenciáló jelzők között lehet említeni a kis és nagy lexémát. A Vas megyei Mákva település a 14. század első harmadában Kismákva és Nagymákva részre vált szét, a század közepén pedig megjelenik a Németmákva névalak is, amelynek denotátuma azonban nem azo-nosítható pontosan. A 14. század közepén Kraszna megyében felbukkanó Go-roszló települést a 15. század második felében MagyargoGo-roszló és GoGo-roszlófalva néven ismerték. Két részét Nagygoroszló és Kisgoroszló elnevezéssel említik.
Forrásainkban a kolozsi Cég a 14. század első felében jelenik meg, amikor Kiscég és Nagycég is önálló településként tűnik fel. A 16. század elejéről adatolható elő-ször az Alsócég névforma, amely a települések földrajzi elhelyezkedését figye-lembe véve talán a délebbi fekvésű Kiscég szinonim elnevezése lehetett. Az elő-ször a 15. század kezdetén megjelenő Oláhcég denotátuma pontosabban nem ha-tározható meg.
A fentebb említett szabályos oppozíciós párok mellett csonka megfelelésekkel is találkozhatunk olyan esetekben, amikor a névhasználó közösség a szemantikai-lag összetartozó jelzőpár egyikével nem hozott létre helynevet. A Bereg megyei Kerepecke települést párhuzamosan ismerték Kiskerepec és Oláhkerepec néven is. A jelzőkkel történő differenciálást a településtől délnyugatra fekvő másik, e település alapnevével megegyező elnevezésű Kerepec település megléte indokol-hatta. Azaz az ehhez hasonló esetekben tulajdonképpen arról van szó, hogy a dif-ferenciált névvel (is) jelölt településen kívül egy az alapnevével azonos névvel jelölt másik település is létezett. Így az egyik település differenciáló jelzővel ki-egészített névalakja áll szemben a másik település alapnevével, az egyértelmű identifikáláshoz pedig ez is elég.
Kissé más a helyzet a Veszprém megyében említett Tótréde település eseté-ben. Az oklevelek a 13. század második felében megjelenő helyet a 14. század végén Réde, a 15. század végén pedig Kisréde néven is feltüntetik. A település nagyságára utaló jelzőt a kissé délebbre fekvő Nagyréde magyarázza, amelynek azonban etnikumjelölő megkülönböztető jelzős névváltozatáról nem szólnak az oklevelek. Az oppozíciót az előző példához képest tehát nem az alapnév és az egyéb szemantikai jelzős név megfelelése fejezi ki, hanem különböző szemanti-kai körből származó jelzőpárok. Az etnonimával álló névalaknak viszont itt sem jött létre korrelatív párja.
Figyelemre méltó a Szepes vármegyében a 13. század végén felbukkanó Olasz (4.) településnek a 14. század második feléből adatolható Magyarolasz név-alakja, hiszen benne két etnonima kapcsolódik össze. Az elnevezés az e telepü-léstől délre fekvő másik falu, Nagyolasz azonos időben megjelenő differenciált
névalakjával áll korrelációban. A névalkotást minden bizonnyal a település lakosságának etnikai képében bekövetkezett változás motiválhatta: a korábban jellemző olasz, azaz a ’nyugati újlatin nyelven beszélő’ népesség száma csök-kenhetett, a magyarság döntő többségbe kerülhetett, s az ezt kifejező etnikum-jelölőt használták fel a névadók a délebbre fekvő településtől való egyértelmű megkülönböztetésre. Megjegyzendő, hogy névanyagunkban a hasonló szemanti-kai felépítésű településnév igen ritka. Látszólag ugyanezt a szemantiszemanti-kai viszonyt mutatja a Közép-Szolnok megyei Horvát (3.) településnek a 16. század elejéről adatolható Csehhorvát névváltozata, azonban meglátásom szerint ennek differen-ciáló névrésze nem közvetlenül az etnonimára megy vissza, hanem inkább a te-lepüléstől nyugatra fekvő Cseh település közelségére utalhatott, tehát a viszonyí-tott helyzet kifejezésére szolgált. A Csehhorvát névalakot így nem is ebbe, hanem az 1. névszerkezeti típusba tartozónak kell tekintenünk. Az abaúji Horvátnémeti települést forrásaink Al(só)német(i), Felnémet(i) ~ Kisnémet, Középnémet(i) tele-pülésekkel említik együtt, s minden bizonnyal a fenti települések közelében fek-hetett, és elnevezését a tőlük való egyértelmű elkülönítés igénye hívhatta életre.
Ugyanakkor nem mellékes, hogy csupán egyetlen adatát ismerjük, és a tovább-éléséről sem tudunk, így akár alkalmi, oklevélnév is lehet. A településnév a főtag -i morfémája okán a 2. névszerkezeti típusba sorolható.24
A településnév-differenciálódás során jellemzően előforduló, ám az itt vizs-gált típuson belül csupán elszórtan megjelenő differenciáló névrész a népnévi jel-zős névalakok mellett a három (Németkál, Háromkál, Kál); az új (Németkányó, Újkányó, Németújkányó, Kányó); és a hosszú (Tótlovász, Nagylovász, Hosszúlo-vász(i), Lovászi).
Az ide tartozó nevek körében névrészcsere is megfigyelhető, amelynek so-rán az etnikumra utaló differenciáló névrészt személynév váltott fel. Ilyen pél-dául a Belső-Szolnokban fekvő, a 15. század elejéről idézhető Magyarlápos, amelynek a 13. század végétől adatolt Lápos alapneve mellett a 14. század első harmadában Józseflápos névváltozata is használatban volt. A 13. század végén Sopron vármegyében felbukkant Cenk települést Tótcenk néven is ismerték, amelynek az északabbi, önállóvá lett részét a 14. század közepén Dánielcenke néven említik. A két település közül az egyik szinonim elnevezése volt a 15. század eleji Vámoscenk.
A névtípusban leggyakrabban a tót (14) és az oláh (10) etnonimával álló tele-pülésnevek vannak jelen. Rajtuk kívül a német (7), a magyar (6), a szász (3) és az úz (1) tűnik fel nem etnikumjelölő jelzős településnévi oppozícióban.
24 Az ómagyar kori településnévi anyag negyedik és egyben utolsó két etnonimát tartalmazó név-egyede a kolozsi Magyartótfalu, amelynek problémáját a 4.1. típusnál tárgyaltam.
A 6.diagram által mutatott kronológiai jellemzőket elemezve azt mondhatjuk, hogy az itt elemzett alkategóriába tartozó neveknek éppen a fele a 15. században adatolható először, s ez lényegében megegyezik a két másik, korábban tárgyalt altípus kulminációs időszakával. Az altípusba sorolható nevek számát tekintve ez a legkisebb csoport, a névalakok az ország területén 28 megyében elszórtan talál-hatók meg: közülük 5 adattal Kolozs vármegye jár az élen. Az azonban megálla-pítható, hogy e névalakok is jellemzőbben az ország keleti területének megyéiben fekvő települések névváltozatai.
6. diagram. A népnévi előtagú, nem népnévi névpárral rendelkező nevek kronológiája
A népnévi jelzővel álló településnevek névföldrajzi elemzése azt mutatja (lásd a 8. térképet), hogy ezek az elnevezések világosan kirajzolódó tömbösödést a ke-leti és a nyugati országrészen mutatnak. Legnagyobb számban Kolozs (49), Torda (25), Temes (21), Erdélyi Fehér (18), Bihar (13) és Hunyad (12) vármegye terü-letén fordulnak elő. Jelentősebb arányban vannak jelen még az e tömbhöz föld-rajzilag közvetlenül köthető részeken északról: Doboka (10), Kraszna (6), Szol-nok (17), Szatmár (10), keletről: Küküllő (10) vármegyékben. Az utóbbiakhoz közelebb álló számban mutathatók ki ilyen szerkezetű nevek az ország nyugati határvidékén fekvő Zala (7), Vas (6), Sopron (6) és Pozsony (6) vármegyékből is. Ezeken kívül — Sáros megye kivételével — az ország területén csak kis szám-ban nagyon elszórtan fordulnak elő hasonló struktúrát mutató elnevezések. A ke-leti területeken döntően az oláh, magyar, szász és tót etnonimák töltik be a jelző szerepét, a nyugati határrészen a német, kisebb mértékben mellette a magyar, és még kevesebb tót népnév van jelen az első névrészekben. Úgy gondolom, hogy a sűrű előfordulást mutató vidékek esetében bátran beszélhetünk arról, hogy a kérdé-ses nevek a keleti és nyugati területek etnikai jellemzőit hűen tükrözik vissza,
0 2 4 6 8 10 12 14
12/1. 12/2. 13/1. 13/2. 14/1. 14/2. 15/1. 15/2. 16/1.
hiszen bár tudjuk, hogy az etnonimák nem feltétlenül a lakosok népi hovatarto-zását jelzik, de ezeken a területeken korszakunkban a történettudomány által is igazoltan éltek a nevek előtagjában jelzett népcsoportok.