(1914)
Ha egy művészet leglényegét próbáljuk kikutatni, először fejlődésének korai szakaszánál kell elidőznünk, ahol az alkotó és a művészetet élvező ember még egy és ugyanaz a személy. A műalkotás ugyanis – bármely művészeti ághoz tartozzék – mindenekelőtt emberi kéz műve, azaz az alkotó ember kezének és munkaeszközeinek segítségével jön létre valamely rendelkezésre álló matériából: tehát nem is lehet más, mint ember és anyag kölcsönhatásából létrejövő eredmény. Méghozzá – elsősorban – olyan eredmény, amely az alkotás közben motorikusan működésbe lépő apparátustól, talán éppen a teljességnek tekinthető emberi szervezet felépítményéből származik – amely szervezetből egyben a szellemi adottságok és az akarat lehetőségei is fakadnak. Ha ezt alkalmazzuk az építészetre, az eleve megvéd attól az egyoldalú tévúttól, hogy – hamar megfeledkezvén a testnek és érzékszerveinek az alkotásban játszott szerepéről – azonnal alkalmasnak véljük magunkat arra, hogy magasabb rendű szempontokat érvényesítsünk. Így elkerülhetjük azt a különös kizárólagosságot, amely a képzőművészeti alkotásban a látást tekinti a legfelső hatóságnak, és egy műalkotást csak annak mértékében ismer el, hogy az mennyire a szem követelményei szerint lett alakítva, és mennyiben felel meg a szemlélő pusztán optikai hozzáállásából fakadó elvárásoknak. Azonban az a mester, akire ezzel az elmélettel utalunk, maga is megfogalmazta a figyelmeztetést: az ember nem pusztán és kizárólagosan „látó teremtmény” [Augengeschöpf], azaz szó szerint véve „csupa szem”, mint ahogy a hallgatást illetően alkalmanként azt ígérjük, hogy „csupa fül”
vagyunk. Eme úgynevezett magasabb rendű érzékek állítólagos előjoga mindenesetre csak a magasan fejlett szellemi műveltség fázisában valósulhat meg, amelynek kezdetei messzire nyúlnak vissza, és amely általában jelentős haladást és akár évezredes történelmet feltételez.
Mindaddig, amíg a műalkotás létrejöttéhez az ember érzékszervei – mint akaratának eszközei – szükségeltetnek, addig az érzékelés mindezen területei hozzájárulnak az alkotáshoz. Nem lehet döntő vagy önmagában mérvadó egy bizonyos kitüntetett érzékszerv, amely végül azt szeretné lehetővé tenni, hogy tartózkodjunk a dolgok megérintésétől, hiszen eleinte kizárólag az anyag nyomással és ütéssel történő alakításáról van szó. Az emberi szervezet egészét ugyanis – amíg az cselekvő érintéssel részt vesz az anyag alakításában – közreműködőként kell elismernünk; és nyitott kérdés, hogy mozgásszerveink, illetve általában a testünk mennyiben határozza meg a műalkotás mint emberi alkotás alapvető ismertetőjegyeit – még jóval a tisztán optikai hozzáállás előtt, különösen, az úgynevezett „távlati kép” [Fernbild] nyugodt szemlélése közben. Az erre adandó választ pedig egy egyedüli érzékszerv esztétikai egyeduralmára
vonatkozó mindenfajta előítélet nélkül fogjuk elfogadni, legyen bár ez az érzékszerv még vitathatatlanabbul csalhatatlan, mint a szemünk.
Ebbéli meggyőződésünkből kiindulva vizsgáljuk itt meg az építészeti téralakítás alapvetéseit, a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt magától értetődően csak a legfontosabbakra szorítkozva.
1.
Az ember és a felhasználható matéria közötti kapcsolat kiindulópontja – az általa kialakított térbeli képződménynél – bizonyosan az emberi test, már csak azért is, mert természetes szerszámaink – azaz maguk a végtagok – beavatkozására van szükség a rendelkezésre álló anyag mindenfajta alakításához. A térforma szintén a lehető legszorosabban összefügg élő alkotójával és annak sajátos testfelépítésével. Eszerint az adott egység, mindennek a kiindulópontja az emberi csontváz, amelynek a két jellegzetes, horizontális osztású kiterjedése – előre és hátra, illetve jobbra és balra – alárendelődik a vertikális tengelynek mint az adott alapegység legnagyobb és legjellemzőbb dimenziójának. E teremtmény – őt más élőlényektől megkülönböztető – egyenes tartása, illetve jellegzetes előre nézése, amely az összes kifelé irányuló kapcsolatteremtés és tevékenység kiindulópontja, már magába foglalja a sajátos térképzés csíráját. A környezetébe történő beavatkozásnak, az emberi erővel legyőzhető dolgok odébb tolásának és áthelyezésének, végül pedig egy saját, térbeli védőburok létrehozásának a mozgatórugója természetesen a szabad helyváltoztatás lehetőségében rejlik ezen a földi színtéren. Ez az egyik ponttól a másikig irányuló spontán mozgás valószínűleg sokáig még négy lábon történt. Induljunk ki tehát a kúszó testtartásból, ahogy egy vadász alkalomadtán még most is visszahúzódik vagy észrevétlen támadó állásáig ellopakodik. Ha egy rejtekhely eléréséről van szó, még a hasa is érintheti a földet. Itt tehát már a test egészen más típusú felvetésével van dolgunk, amelynek megfelelő teret kellene találnunk vagy teremtenünk.
Ebben a speciális esetben az emberi test függőleges tengelye a helyváltoztatásának megfelelő horizontális irányba ereszkedik. Ha a nem túl kemény anyagba, például homokbuckába vagy vályogmasszába fúrja vagy ássa be magát, az előállt mélyedés nagyjából egy fekvő, alul ellapított hengerformához fog hasonlítani, vagy akár közelít a félhengerhez. Ez a csőszerű forma azonban alig nagyobb a test saját hosszánál: veszély esetén pusztán menedékül, vagy az időjárás viszontagságai ellen védelemként szolgál, esetleg éjszakai táborhelyként, – egyébként pedig bizonyára csak olyan búvónyílásként, ami a mögötte rejlő nagyobb üreghez vezet. Ez az üreg viszont már magasabb, hiszen az ember maga alá húzott lábával a térdére támaszkodik, az előrekúszáshoz pedig guggolásra van szükség. A munka folytatásához az ülő tartás már magától adódik, és érzékelhető lemondásba kerül – még ha csak a belső tér kedvelt részeiben is, ahol az emberi vakond szeretne megfordulni és a kijárathoz visszatérni –, hogy nincs
lehetőség a kiegyenesedésre. A nyúl és a róka, a hód és a borz odúépítése mutatja meg nekünk azt az utat, amely – a lyukfúrás következő fázisaként – a túloldalon egy másik kijárat létesítésére irányul. De a barlanglakó embereknél, ha így akarjuk megfigyelni őket, erre a fázisra még nem kell gondolnunk. És hogy a kiegyenesedés döntő jelentőségű előjogának igénye még valóban sokáig nem fogalmazódott meg az emberben, azt az a sokféle, könnyű szerkezetű, szabad ég alá épített lakhely bizonyítja, mely összehasonlításul kínálkozik. A primitív népek kunyhói már nem a hasmánt a földön fekvő ember fölé emelt félhengeres védőtetők,1 hanem alacsony építésű sátrak, illetve fából készült lakhelyek, ahol aligha számolhatunk lakójának teljes kiegyenesedésével.
Amint mégis megtettük a döntő lépést a kiegyenesedés felé, úgy az emberi alaknak is meg kell kapnia jogosítványait. A test által meghatározott egységet uralja a vertikalitás, amelyhez a két horizontális tengely derékszögben kapcsolódik, és egy üreges tér lehatárolásakor az adott test átlagterjedelme a meghatározó tényező. Ha megpróbáljuk az egyenesen, zárt lábbal álló, két karját a teste mellett függőlegesen lógató embert a feje búbjától a talpáig egy térmértani befoglaló formába beleképzelni, a forma a hengerhez közelít. Ez a henger annál szabályosabbnak fog tűnni, minél inkább figyelembe vesszük az ember saját függőleges tengelye körüli körbefordulásának lehetőségét, ami az álló figurának megengedi, hogy aktív elölnézetét minden oldalra elfordítsa, és így az üreges tér oldalait lesimítsa maga körül. A függőlegesen álló emberi alak legszorosabb tokba zárásának elképzelése tulajdonképpen az oszlopforma alapgondolata, melynek „fejezetéről” és „lábazatáról” nem beszélnénk a minden oldalra kiterjesztett, körbefordulva lekerekített törzs előképére való hivatkozás nélkül.
Ha azonban a karoknak megadjuk a maguk mozgásszabadságát és megrajzoljuk tevékenységük – a törzsből kiinduló legszélesebb kiterjedésüknek megfelelő – külső határát az embert körülvevő anyagban, melyet mindenekelőtt átlátszatlan tömegként, a fentiek szerint homokbuckaként vagy vályogmasszaként képzelünk el, akkor ez a hatáskör (azaz a kitapogatható saját tér határa) felül a gömbformához fog közelíteni. Különösen, mivel a kezek túlnyúlnak az ember fejmagasságán, és a nyugodtan álló alak befoglaló hengerformája helyett inkább egy fölfele szélesedő, alul, a lábfejnél keskenyedő tojásformát kapunk, melynek talprésze szükségszerűen lapított alapként szolgál. A függőlegesen álló ember maga által kialakított, kitapogatható tere tehát a hengeres és az ovális körforma között található, legalábbis, amíg a kiindulópontot a nem elmozdítható vertikális tengely alaphelyzetében feltételezzük. Ez az elméleti feltevés azért szükséges, hogy kihangsúlyozzuk az emberi test három dimenziójának a legszűkebb térformához való meghatározó viszonyát. És ez az alapvető tény akkor nyeri el legnagyobb jelentőségét, ha ráirányítjuk a figyelmet, hogy mindeközben kizártuk az emberi szem közreműködését; igazán csak így válik világossá, hogy
1 Sommerwohnung der Menomini-Indianer [A menomini indiánok nyári lakhelye], XIV. ábra. Annual Report of Ethnology 1892/3, vö.: H. Frobenius, Ozeanische Bautypen [Óceániai építkezési típusok], Berlin 1899.
mit is jelent ez a közreműködés. Ezzel meg is teremtettük az alapját egy vak ember spontán téralakításának kísérleti megfigyeléséhez: csak ennek a befoglaló formának a valamely irányba történő eltolásáról lehet szó, és a kérdést csak arra hegyezhetjük ki, hogy a vak ember a maga körül kitapogatható masszában – eltekintve az anyag ellenállásából fakadó eltérítő hatásától – haladás közben mennyire képes tartani a kívánt irányt.
Ezzel már egy jelentős lépést teszünk meg, amennyiben az alkotónak megadjuk azt, ami az ember második előjoga: az előre haladó helyváltoztatást, amit már a földbe vájt üreg alacsony búvónyílásának tárgyalásakor előzetesen említettünk, amikor még négykézlábon történő előrehaladást feltételeztünk. Felegyenesedett tartásban viszont, amivel most már mint következő tényezővel számolnunk kell, a járás mint előrehaladó lépéssor jön létre. A test alsó felének, ahová így már a lefelé irányuló karok nem érnek le, az álló tartásból segítségül kell hívnia az ülést, a lekuporodást vagy a kúszást mindenhol, ahol a láb, a térd vagy a sípcsont nem elég a matérián való átjutáshoz vagy annak eltávolításához. Ha az előre mutató irányt tartjuk meg uralkodó irányként úgy, hogy az elölnézet oldalra és hátra történő elfordulásától eltekintünk, ezen a módon kétségtelenül az egyéni magassághoz szabott, vagy akár a kar hosszával megemelt magasságú akna keletkezik. Az akna oldalfalainak távolsága nem lehet más, mint egyrészről a minimum, azaz az adott emberi test vállszélessége, másrészről a maximum távolságot a jobbra és balra kinyújtott kézzel dolgozó karok fesztávolsága jelenti.
Minden egyes előrefelé megtett lépésnek megfelel egy függőlegesen félbevágott tojáshéj formájú ismétlődés, vagy térmértani kifejezéssel élve: az ovális alapforma folyamatos mozgatása az így megtett út elejétől a végéig jelöli ki a körülvevő anyag belsejében létrejövő térképződményt. A lezárás nem lehet más, csak konkáv forma, amely alul nagyjából egy félhengerhez, fönn pedig egy gömb belső felületének formáját ölti a barlanglakó feje fölött, összességében tehát kagylóboltozathoz (concha) hasonlóan zárul. Ezáltal újfent igencsak figyelemreméltó eredményre jutottunk. Amíg az oldalfalak a teret kialakító személy jobb és bal oldalán – a munka folyamatos előrehaladtával – simává és többé-kevésbé függőleges síkká válnak, addig az üreges tér vége – a tapintással alakítható természetes térnek megfelelően – gömbszerű felület vagy félkupolával fedett félhenger formáját veszi fel. Ezáltal a monumentális térforma – amelyet megőrzött a szakrális építészet – levezethető mint a természetes, tapintással kialakított tér alkotóeleme, amivel minden plasztikus formaképzés alapvetését is bebizonyítottuk. De ez egyelőre nem tartozik ránk; továbbra is követnünk kell a tér alakulását valamely tűrhetően formázható anyag belsejében, amikor is az utolsó tényezőt, az ember szeme világát is számításba vesszük, és megfigyeljük, hogy a kitapogatható tér miként tágul ki látható térré.
Éppen itt, a már korábban elért lezárásnál egy csapásra megváltozhat minden, ahogy az érzékek felsőbb régióit, a fejrészen elhelyezkedő szempárt is együttműködésre kérjük fel, és a bejáraton keresztül elég világosságot engedünk a derengésbe. Így ha a tér alakítója a külvilágból újra belép a barlangba, hogy folytassa munkáját, az alagútszerű mélyedés hátsó
zárófala észrevehető változáson megy keresztül. Az előresiető, fürkész tekintet a tér hátsó határát csak síkként érzékeli mindaddig, amíg a konkáv görbülethez közelebb nem ér, és a tekintet hamarosan összehangolódik az oldalfalak függőleges síkjával, még ha minden bizonnyal akaratlanul és fokonként is.
Magától értetődik, hogy a – minden esetben egy gömb belső felületéhez közelítő – látható tér természetes formája már a megelőző térképzést is befolyásolta, csakúgy, mint a lezárás során.
Tehát egy barlangszerű tér lépésről lépésre történő keletkezésének sematikus konstrukciójába már a kezdetektől be kell vennünk a látótávolsághoz mért külső határvonalat. Eközben azonban figyelembe kell vennünk, hogy ez a térbeli bővülés nem képes elérni a szabadban érzékelt horizont távlatainak hatását, hanem eleinte folyamatosan a környezetét letapogató látás tevékenységére korlátozódik, méghozzá elérhető, a karok fesztávolsága által meghatározott közelségben. Ez legalábbis addig érvényes, amíg az előre haladó járás közben a teret alakító személy testének középvonala határozza meg a haladás irányának tengelyét, és ehhez az egyenes vonalhoz képest jobbra vagy balra nem engedünk meg oldalirányú kitéréseket. De, a magunk feltételezésében, a konstrukció eredeti alapvetését megváltoztattuk aszerint, hogy ezeknek az oldalra – csakúgy, mint az előre – irányuló bővítéseknek figyelembe kell venniük előrehatoló tekintetünk szükségletét. Így a belső tér keletkezése közben (ami itt számunkra a döntő) először mindig a letapogató, a kivitelező munkát felügyelő látás gyakorolja a vezető szerepet, és a nyugodt szemlélés hatása csak azután válik érzékelhetővé, ha a tér alakítójának olykor alkalma nyílik a falazat elkészült szakaszától hátrébb lépni, majd vizsgálódva ebbe a maga által lehatárolt térbe újra belépni. A vertikális síkok szimultán felfogásának igénye ezután itt is túlnő a függőleges felületek szukcesszív érzékelésének igényén.
A döntő lépés először ott következik be, ahol az alagút az utolsó záró falszakasz mögött, hosszanti oldalaihoz képest derékszögben elágazik. Magyarázatként itt már nem elegendő, ha a látómezőnk síkszerű jellegére utalunk, már csak azért sem, mert ez a síkszerűség éppen az itteni szürke félhomályban nem tud teljes hatásában érvényesülni. Tehát nem marad más lehetőség, mint hogy vagy újra az emberi test – derékszögű koordinátákkal meghatározott – formáját hívjuk segítségül, vagy rögtön az emberre mint szellemi lényre utaljunk, amely szükségszerűen fogja fel a tér háromdimenziós voltát, és tengelyrendszerének tiszta viszonyrendszerét úgy követeli és alkalmazza, mint egy biztos és jótékony házszabályt, amely a lakást lakójával összeköti.
A könnyebb anyagból épült, szabad ég alatti térképződményeknél ezt csak nappali fényben lehet megfigyelni. Ezzel azonban egy döntő jelentőségű fordulóponthoz jutottunk, melynek elvi jelentőségét először le kell szögeznünk, majd egyszer s mindenkorra bizonyítanunk kell.
Az imént említett, az ember és a térképződmény között létrejövő, a természetből fakadó és megingathatatlan összefüggésből következik, hogy az elméleti alapvetésre fel vagyunk hatalmazva, sőt, indíttatva érezzük magunkat arra, hogy a terek építészeti körbeburkolásának
létrejöttekor három alkotóelemet különítsünk el, melyek ugyan állandóan egymásba fonódnak és a fejlődés folyamán feloldhatatlan egységbe nőnek össze, de kísérleti célból mégis szükséges őket szétválasztani: ezek a kitapogatható [Tastraum], a bejárható [Gehraum] és a látható tér [Sehraum]. Az első és a harmadik kifejezés már használatos, és az alapja két különböző, elismert érzékelési terület. A középső, a „bejárható tér” nevét egy olyan másik kifejezéstől kell kölcsönöznünk, amely – az előző, természetszerűleg szembeállított érzékpárral ellentétben – nem tud logikus módon valamely ekvivalens párt felmutatni, de éppen ezért alkalmas arra, hogy a másik két fogalom közötti átmenetet érzékeltesse, és egyben előrebocsássa, hogy itt olyan természetes kapcsolódási módról van szó, amely a kitapogatható térben keletkezik, és amelyhez a kézzel végzett tevékenykedésünket felügyelő, de még mindig letapogatónak nevezett látás hozzákapcsolódik, hogy aztán csak az előrelépés fázisában tegye meg a döntő jelentőségű fordulatot. Másrészről eközben csak a helyváltoztatásról történő átmeneti lemondás és egy fix nézőpont felvétele az, ami az optikai benyomások egyeduralmát érvényre juttathatja, és egy nyugodt nézetet, akár az úgynevezett távoli kép szemlélésének igényét kielégítheti. A három tényező, a kitapogatható, bejárható és a látható tér sorrendjének felállításával a pszichofizikai és az esztétikai kutatásnak is megmutattuk azt az utat, amelyről a kutatás – például ha kizárólag a látószervünket veszi alapul, és a térérzékelést egyoldalúan kezeli – nem térhet le büntetlenül.
Ennek a fejlődési sornak az előjogát másodsorban a helyváltoztatás során létrejövő térképződmények kialakulásának elve, valamint a bejárható tér alapvető fontossága indokolja, amikor a térképződmény az adott személy vagy személyek maradandó lakhelyévé bővül. Az ember által kialakított térképződmény mint lakóépület az elméleti alapvetésekben is elsőbbséget követel az úgynevezett szakrális vagy monumentális építészettel szemben, ahol a valódi élőlény helyére egy kitalált, sőt akár élettelen test lép – a fétis vagy a plasztikus istenkép, azaz mindkét esetben olyan helyettesítő, amely híján van annak a legfontosabb alaptulajdonságnak, amely a térben a spontán helyváltoztatás tevékenységét lehetővé teszi.
Azaz – az emberek múlékony megnyilvánulásaival és kapcsolataival ellentétben – éppen hogy változatlanul létezőként és örökkévalóként feltételezhető, tehát az állandóság [Beharrung]
merevségét alkalmazza az elmozdulás [Bewegung] élő elve helyett. Az esztétikát és a művészettudományt már túlságosan régen vezette tévútra a klasszikus archeológia meghatározó érdeklődési köre, a hieratikus szempontok hegeli előtérbe helyezése már régen letérítette a lakóépületek vizsgálatának egészséges és termékeny útjaitól, és elhamarkodottan átterelte a templomok és szentélyek építészetének mellékvágányára. Ehhez magától értetődően hozzájárult az a körülmény, hogy az ilyen eszmei jelentéssel bíró épületek jobban fennmaradtak, és az elmúlt időszakok történeti kutatásai szükségszerűen ezekre a monumentális épületekre voltak ráutalva, amíg a múlandóbb lakóépületek, azaz éppen az ez irányú művészeti tevékenység legfontosabb lenyomatai – a gyors hanyatlásnak kitéve és új
épületek által kiszorítva – az újabb generációk kutatásai számára veszendőbe mentek. E fennmaradt emlékek megismert aránya azonban egy pillanatig sem téveszthet meg minket arra vonatkozóan, hogy melyik oldalon kell keresnünk az építészet mint művészet leglényegének alapvető bizonyítékait. És manapság – az előttünk fokozatosan feltáruló etnográfiai ismeretanyag alapján – bátran kijelenthetjük, hogy az építészet mint téralakító művészet számára általánosságban a lakóház az alapvető és döntő jelentőségű, és a szakrális épület – lényegének megfelelően – szükségszerűen már csak egy variációt jelent a testet formáló plasztika [Körperbildnerin Plastik] irányába. Ahol azonban a plasztika a személy elszigetelt függetlenségében annak állandóságára szomjúhozik, illetve a szobrászi alkotás teljes, bár csak fiktív feltételével bír, és a szobrászi alkotást a halhatatlanná tétel művészetévé avatja.
A primitív lakóépületek tanúbizonyságai, amilyenekre a Csendes-óceán távoli népeinél vagy az északi sarkvidék környékén még ma is rábukkanhatunk, sokkal mélyebb értékeket képviselnek az általános művészettudomány és az arra támaszkodó esztétika számára, mint az összes templomrom és szentély együttvéve, amelyet a klasszikus archeológia eddig feldolgozott. Ez meggyőző következtetésként adódik abból az egyszerű definícióból, amelyben az építészetet mint téralakító művészetet úgy határoztam meg, mint az – élethez fűződő természetes elvárásaikkal együtt felfogott – embereket körülvevő belső térnek a létrehozóját.
A lakóépület egyben az hely, ahol az esztétika tudományos törekvései számára közvetlen kapcsolódási pontok adódnak ahol azonnal a művészet élő teremtésére vonatkozó aktuális jelentőségükben igazolódhatnak be. Az egész úgynevezett „modern lakáskultúránk” talán nem ezen az előítéletmentes értékelésen, vagy még inkább építészeti téralakításunk szabadságának elvén nyugszik, amely szemben áll az összes valaha volt stílussal és azok nagyobb részt szakrális formavilágával? Teljes tudatossággal tanítom német egyetemeken idestova harminc éve az „építészeti alkotás lényegét” mint a belülről fakadó térképzést. De az építészet megfelelőjeként általam választott, avagy teremtett szó, a téralakító [Raumgestalterin] – egy idegen szó, amelyet még a humanista műveltségű bölcselők is szerkezettanilag összerakhatnának –, ez a német szó két alkotóelem tudatos összekapcsolásából származik:
A lakóépület egyben az hely, ahol az esztétika tudományos törekvései számára közvetlen kapcsolódási pontok adódnak ahol azonnal a művészet élő teremtésére vonatkozó aktuális jelentőségükben igazolódhatnak be. Az egész úgynevezett „modern lakáskultúránk” talán nem ezen az előítéletmentes értékelésen, vagy még inkább építészeti téralakításunk szabadságának elvén nyugszik, amely szemben áll az összes valaha volt stílussal és azok nagyobb részt szakrális formavilágával? Teljes tudatossággal tanítom német egyetemeken idestova harminc éve az „építészeti alkotás lényegét” mint a belülről fakadó térképzést. De az építészet megfelelőjeként általam választott, avagy teremtett szó, a téralakító [Raumgestalterin] – egy idegen szó, amelyet még a humanista műveltségű bölcselők is szerkezettanilag összerakhatnának –, ez a német szó két alkotóelem tudatos összekapcsolásából származik: