196
197
„Mire kívánja hát alapozni a világnak a rendjét, amelyet kormányozni akar? Az egyének szeszélyeire talán? Micsoda zűrzavar! Talán az igazságosságra? Fogalma sincs róla! Mert ha lenne, bizonyára nem azt tette volna meg a legáltalánosabb emberi szabállyá, hogy ki-ki saját országának erkölcseit kövesse. Az igaz méltányosság ragyogása minden népet meghódított volna. A törvényhozók pedig e szilárd igazságosság helyett nem a perzsák és a németek képzelgéseit és szeszélyeit vették volna alapul. Akkor az igazságosság minden korban és a világ minden államában gyökeret eresztett volna, ehelyett azonban egyetlen olyan igazságos vagy igazságtalan dolgot sem lelünk, amely ne változna meg az éghajlat változásával.” (94/294)2
Ha az igazságosság megismerhető volna, akkor koroktól és országoktól függetlenül mindenhol érvényesülne – állítja Pascal. Ehelyett azonban azt látjuk, hogy az igazságosság ki van téve a földrajzi és történelmi változékonyságnak:
„Ha három fokkal északabbra toljuk, teljesen felforgatjuk az igazság-szolgáltatást. Az igazság egy délkörön múlik. Néhány év hatályosság után a legalapvetőbb törvények is megváltoznak. A jognak megvannak a maga korszakai, a Szaturnusz belép az oroszlán jegyébe: íme egy bűn-tett eredete. Nevetséges egy igazságosság, amelyet egy folyó határol!
Igazság a Pireneusokon túl, tévedés a Pireneusokon innen.” (ibid.)
Az igazság relativitásának érve nem csak azt bizonyítja, hogy mindeddig nem sikerült megtalálni az igazságosságot, hanem a jövőbeli kutatást is teljesen elbizonytalanítja. Pascal szerint fölösleges a természeti törvényekre hivatkozni, éppúgy, mint az állam eredetét vagy legelső formáját kutatni:
„[Sokan] azt vallják, hogy az igazságosság […] azokban a természeti törvényekben rejlik, amelyek minden országban közösek. Bizonyára konokul kitartanának e vélemény mellett, ha a merő véletlen szülte emberi törvények között csak egyetlen egyetemes is akadna. A dolog iróniájaként azonban az emberi szeszélyek oly mértékben különbözőek, hogy nincs egy sem ilyen. […] Azt mondják, vissza kell térni az állam ősi és alapvető törvényeihez, amelyeket egy igazságtalan szokás lerom-bolt. Ez biztos módja annak, hogy mindent elveszítsünk: ezen a mérlegen semmi sem bizonyul majd igazságosnak.” (ibid.)
2 A Gondolatokat saját készülő fordításomban idézem. Az új kiadás alapját a Phillippe Sellier-féle számozás fogja adni, ezért elsőként ezeket a számokat adom meg, de másodikként a jelenleg Magyarországon elérhető Pődőr-féle kiadás számozását is feltüntetem.
198
Pascal szerint nem létezik tehát olyan természeti törvény – amilyenről például Locke beszél – amely alkalmas volna az igazságosság egyetemes meghatározására, és soha nem volt olyan állapot a múltban, amely akár csak megközelítette volna az igazságosságot. De az értelmet sem tartja alkal-masnak arra, hogy az igazságosságot meghatározza vagy létrehozza, hiszen – mint mondja – „a puszta értelemre alapozva semmi sem igazságos önmagában, idővel minden meginog” (ibid.).
Pascalnak ez az erősen szkeptikus álláspontja Montaigne-től ered. Az itt idézett passzusok erősen rímelnek Montaigne-nek az igazságosságra vonat-kozó fejtegetéseire, amelyekkel a Raymond Sebond apológiája című esszéjé-ben találkozunk.3 Tőle kölcsönzi részben az igazságosság meghatározásának formuláját is: az igazságosság nem másban, mint a szokásokban (coutumes) gyökerezik: „Minden méltányosság a szokásból fakad, egyedül ez teszi elfoga-dottá. Ez tekintélyének misztikus alapja. Ha valaki visszavezetné alapelvére, megsemmisítené” (ibid.). Az igazságosság tehát az adott nemzetre jellemző szokásoktól függ, és semmi mástól. Pascal azonban még Montaigne-en is túltesz a szkepszis terén, hiszen a szokást semmi másra nem hajlandó vissza-vezetni: „Montaigne téved – írja –: a szokást pusztán azért kell követni, mert szokás, nem pedig azért, mert ésszerű vagy igazságos. A nép csak azért követi, mert igazságosnak hiszi. Különben nem követné, jóllehet szokás volt követni. Ugyanis egyedül az értelemnek vagy az igazságosságnak szeretjük alávetni magunkat. E nélkül a szokás zsarnokságnak számítana.” (454/325).
Pascal azt állítja tehát, hogy a társadalmi rend egyedüli alapja a szokás. A szokás pedig sem nem ésszerű, sem nem igazságos. A törvények, amelyek a szokásokra épülnek, szintén nem ésszerűek és nem is igazságosak: „Semmi nem oly vétkes, mint e törvények, amelyek visszaszorítják a vétkeket. Akit igazságos voltuk késztet betartásukra, az egy képzelt igazságosságnak enge-delmeskedik, nem pedig a törvény lényegének. A törvény lényege saját maga, pusztán törvény és semmi más” (94/294).
Pascal értelmezésében az igazságosság merő illúzió. Mivel lehetetlen definiálni, ezért lehetetlen politikailag megvalósítani. Nem lehet sem a természeti törvényre, sem az értelemre alapozni. Marad tehát az önkény. Az, amit mi igazságosságnak nevezünk, tehát a társadalmi rend, csak látszólag igazságosság: valójában nem más, mint a népenként és koronként váltakozó szokásokon alapuló önkény, amely sem nem ésszerű, sem nem igazságos. A kérdésre, hogy igazságos-e a társadalmi rend, egyértelmű nem a válasz.
3 Magyarul: Raymond Sebond mentsége. Esszék I, Pécs, Jelenkor, 1999.
199 II.
Ez az erősen szkeptikus, sőt nihilista beállítottság azonban távolról sem meríti ki Pascal véleményét az igazságosságról. Néhány töredéke ugyanis egészen más álláspontot tükröz: „Az ember nagyságát még alantas vágyai uralmának ellenére is jól mutatja, hogy e vágyakból képes volt egy csodálatra méltó szabályozást nyerni, és a szeretet képmását létrehozni” (150/402). Ez a töredék rendkívül tömör és összetett, ezért alaposabb kommentárra szorul.
Az a szabályozás, amiről itt szó esik – miként azt más töredékek hasonló szóhasználata egyértelművé teszi –, nem más, mint a társadalmi rend alapját képező szabályozás, tehát a törvények és az igazságszolgáltatás, röviden a társadalmi igazságosság. A töredék tehát az igazságosságról állít három dolgot: 1. A társadalmi igazságosság az ember nagyságát bizonyítja, 2. A társadalmi igazságosság az alantas vágyból (concupiscentia) származik, 3. A társadalmi igazságosság csodálatra méltó és képmása a szeretetnek (caritas).
Ez a három állítás nem áll összhangban azzal, amit fentebb megállapítottunk az igazságosságról, ti. hogy az puszta illúzió. Épp ellenkezőleg: nagyon is reális jelenségként tűnik fel, amelynek pozitív tartalma van.
Az igazságosság újabb pascali értelmezéséhez a második és a harmadik állítást kell megvilágítanunk. Mit jelent az, hogy a társadalmi igazságosság az alantas vágyból származik, pontosabban, hogy az ember képes volt alantas vágyaiból létrehozni az igazságosságot? Az alantas vággyal a latin concupiscentia és a francia concupiscence kifejezést adom vissza. Ez a kifejezés keresztény teológiai közegben bukkant fel, először Szent Jánosnál, majd Szent Ágostonnál, és őtőlük veszi át Pascal. Az alantas vágy etikai és pszichológiai jelentősége az ősbűnből érthető meg. Miként Pascal egyik levelében kifejti, az embert teremtése után és az ősbűn elkövetése előtt végtelen istenszeretet és véges önszeretet jellemezte.4 A bűnbeesés nem más, mint elfordulás Istentől, amelynek követ-keztében a végtelen istenszeretet helyét az önszeretet vette át, amely ettől fogva egyeduralkodóvá vált az emberben. Az ember önszeretete az ősbűn óta végtelen, folytonosságát pedig az alantas vágy uralma biztosítja az emberi természetben. Az alantas vágy, amely nem más, mint saját boldogulásom és boldogságom vágya akár mások kárára is, az egoizmus forrása az emberben.
Ennek fényében már jobban érthető az első két állítás: az ember nagyságát bizonyítja, hogy mértéktelen önszeretetéből és önzéséből képes volt létrehoz-ni a társadalmi igazságosságot. Ezzel Pascal nem állít mást, mint Hobbes és Spinoza, ti. hogy az emberre jellemző természetes önzés az értelem segít-ségével eljut önmaga korlátozásához. Hiszen az ember felismeri, hogy saját
4 Ld.: Levél Périer úrhoz, apja, az idősebb Pascal halálára, 1651. október 17. In. Írások a szerelem szenvedélyéről, a geometriai gondolkodásról és a kegyelemről.
Budapest, Osiris, 1999. 261-262.