A tájdiverzitás értékelése, kezelési javaslatok meghatározása 32

A meghatározott és jellemzett formatípusok mennyisége, illetve területi eloszlása alapján határoztam meg hatodik lépésként, a tájdiverzitás mértékét. A tájdiverzitás értékelésekor a tájhasználati formatípusok területi kiterjedését, valamint az összes formatípus egymáshoz viszonyított területi elrendeződését vizsgáltam, majd kategóriákba soroltam.

A tájdiverzitás fenntartásához vagy tájvédelmi szempontból optimálissá tételéhez a területek különböző kezelésére van szükség, ami a természeti értékek védelmét tartja szem előtt. Az adottságok és a természetvédelmi célok megállapítása, illetve összevetése után hetedik lépésként kezelési elveket és módszereket dolgoztam ki az egyes tájhasználati formatípusokra vonatkozóan.

Az egyes területeken a környezeti tényezők, illetve a különböző természeti és társadalmi hatások befolyásolják az optimális kezelések meghatározását. Javaslataimat a területre jellemző altípus adottságainak megfelelően pontosítottam úgy, hogy a különböző területek azonos formatípusaihoz javasolt kezelések altípusonként különbözővé, az adott területekre jellemzően egyedivé váltak.

A tájdiverzitás értékeléséhez és a javasolt kezelési módok meghatározásához az Igazgatóság digitális fotóanyagából SPOT-4 űrfelvételeket (Copyright CNES, 1999), 2000-ben készült légifelvételeket, az első és második katonai felmérésből származó térképi állományt (DVD ROM), valamint a mintaterületek élőhelyeit és élővilágát bemutató különböző felbontású – az Igazgatóság munkatársai által készített – fotókat használtam.

4. A tudományos kutatás folyamata és eredményei

A kutatás során mintaterületenként bemutatom azok természeti adottságait, állapotát és értékeit, feltárom egyedi jellemzőiket, megvizsgálom tájszerkezetüket, majd javaslatot teszek optimális kezelésükre. A kutatási mintaterületek bemutatása azonos szempontok szerint történik azért, hogy az eredmények összehasonlíthatók legyenek.

4.1. A Kardoskúti Fehértó^∗ területi egység tájvizsgálata, a mintaterületen folytatott kutatás eredménye

A területi egység földrajzi elhelyezkedését, a védettségi kategóriákat és a területrészek helyi megnevezéseit a 2.sz. ábra térképén mutatom be.

4.1.1. Természeti adottságok

Geológia

A terület negyedidőszaki fejlődésében a dél-alföldi folyóhálózat kialakulása és átformálódása játszotta a legjelentősebb szerepet. A folyóvízi üledékképződés áttevődésében, a hordalékkúpok kialakulásában a kis kiterjedésű, lokális süllyedések és kiemelkedések voltak meghatározóak. A süllyedékek között terül el az Orosházi-hát, amely egészen az Erdélyi-középhegység széléig tart. A Fehér-tó^∗∗ a Maros által kialakított hordalékkúp peremén helyezkedik el. A tó közvetlen környezetében 1-2 m vastag ártéri lösszerű üledék, illetve infúziós lösz van a felszínen, ami elsősorban homokos üledékre települt. Ezek az üledéktípusok lassan mozgó vagy állóvízi környezetben, dús mocsári jellegű növényborítás mellett halmozódtak fel (Szabó 1975).

Talajtan

A területi egység észak-nyugati peremén, Székkutas és Kardoskút között szikes talajszintet találunk, amelyek kialakításában az infúziós lösz mállása, lepusztulása, a kovasav lúgos talajvízbe történő beoldódása vett részt. A tó és a környező puszták - Csanádalbertitől Székkutasig, illetve az egykori „Vásárhelyi-puszta” is - a fokozatos sófelhalmozódás miatt elszikesedtek.

∗ Kardoskúti Fehértó: A Körös-Maros Nemzeti Park egyik területi egységének megnevezése az Igazgatóság által meghatározott egyedi nomenklatúra szerint.

∗∗ Fehér-tó: a Kardoskút határában található szikes tó, amelynek jellemzésekor a magyar helyesírási szabályoknak megfelelő földrajzi megnevezést használom.

2.sz. ábra A KMNP Kardoskúti Fehértó területi egység földrajzi helyzete és határnevei

Hidrológia

A Fehér-tó medre a Maros egyik holocénkori mellékágából alakult ki. Fokozottan száraz időszakokban a csapadék és a mederalji fakadóvizek csökkenése következtében a tó teljesen kiszárad. A tó környékén látható vízfeltörések igen szembeötlők. Az ásott kutakból – főleg a tó déli partján - tavasszal kifolyik a víz, pedig a talajvíz nem éri el a felszínt. A Farkas-tanya kútját 1910 körül ásták, a Czuczi-tanya kútját pedig 1904-ben. Eredeti mélységük 2,8-3 m. A kutak fala felül tégla, alul deszkázott. A kutak deszkázását általában a bővizű kutaknál alkalmazták.

A terület több vízrendezésen is átesett, amelynek eredményeképpen öntöző- és belvízcsatornák kerültek kialakításra. Ezek egy része ma már nem lát el vízgazdálkodási feladatot.

Klíma

A területen a legkevésbé csapadékos hónap a február és a szeptember, a csapadékmaximum pedig május-június hónapokban jelentkezik. A szélsőségesen csapadékmentes időszakok főleg nyáron alakulnak ki, akár 45-50 naposak is lehetnek. A téli hótakarás időtartama átlagosan 30 nap.

Az éves csapadékösszeg legalacsonyabb értékei 300 mm, a legmagasabbak 900 mm körül alakulnak. Az orosházi csapadékmérő állomás 100 éves adatsora alapján az átlagos évi csapadék 550 mm. A hőmérsékleti-, csapadék- és a potenciális párolgási adatokból számított vízhiány értéke 140 mm/év. A fátlan, sík terület segíti a talajfelszín gyors felmelegedését, illetve a szelek felerősödését. Érdekes jelenség, hogy a nyugatról jövő nyári zivatarfelhők nagy melegben - amikor a felmelegedett felszínről felszálló légáramlatok erősebben érvényesülnek -, elkerülik a területet.

Élővilág

A területen valamikor uralkodó gyeptársulás az ürmöspuszta (Artemisio santonici-Festucetum pseudovinae) volt, amely foltokban ma is jelen van. A szikes rét az időszakosan vízborította területen kialakult társulás. Szinte kizárólag egyszikűekből áll és a felhagyott nedves szántókon is fejlődik. A száraz gyepek között mozaikolva vagy a mocsarak szegélyén fajszegényebb változatban jelennek meg a mézpázsitos szikfokok. A Fehér-tó keleti medencéjében időszakosan megjelenő társulás a víziboglárkás, tófonalas vagy csillárkamoszatos szikes hínár. A tó medrétől délre, helyenként vakszikes foltokkal mozaikolva a kétszikűekben sokkal gazdagabb mézpázsitos foltok jelennek meg. A padkás szikeseken és szikes tavak medrében, illetve a kiszáradó szikes csatornákban elsősorban a Crypsido-Suaedetum maritimae társulás jellemző, amelynek kiterjedése a tófenéken a kiszáradás mértékétől függ. Az alföldi sztyepprétek rendkívül ritkán, csak a magaslatokon jelennek meg.

Az időszakosan vízzel borított mocsaras foltokban találhatók a zsiókás és sziki kákás szikes mocsarak, e mellett kialakulhatnak olyan bolygatott és nyílt foltok is, amelyeken pionír növényzet jelenik meg. Ártéri és mocsári ruderális gyomnövényzet az állattartó telepek mellett vagy csatornákban alakulhat ki.

A kutatási terület löszgyep faja a vetővirág (Sternbergia colchiciflóra), amely a tóparti Czuczi-tanyától dél-nyugatra fekvő löszpusztagyepen 15-20 ezres tőszámmal van jelen, a közönséges borkóró (Thalictrum minus) és a heverő csűdfű (Astragalus austriacus). A tómeder fajai a kizárólag szikes tavak iszapján élő sziki sóballa (Suaeda maritima), a kiszáradó tómeder elsőként megjelenő pionír faja a bajuszpázsit (Crypsis aculeata) és a fakó libatop (Chenopodium glaucum).

A szoloncsákos sziki rét jellemző fajai a réti sás (Carex distans), a kisvirágú pozdor (Scorzonera parviflora) és a sziki pitypang (Taraxacum bessarabicum) (Molnár; Bíró 1995).

A mintaterületen egyetlen helyen található egy 15 évnél fiatalabb, felhagyott szántóra telepített, jellegtelen erdő, részben spontán betelepült cserje- és gyepszinttel. Az állományban kőris és tölgy él, a szegélyen cserjefajok jelennek meg, gyepszintje jellegtelen, gyomfajokból áll.

A nyílt, kétszikű fajokban szegény, fiatal vetett gyepeken elsősorban a környező szántók gyomfajai jelennek meg. A mezőgazdasági épületekhez tartozó - gyakran gépek vagy termények tárolására használt - területeken a ruderális gyomnövények az uralkodók.

A vizes, pusztai élőhelyekhez kötődő vonuló madarak egyik fontos alföldi megállóhelye Kardoskút. A tómeder az éjszakázó és pihenőhelyet biztosítja, a környező puszták és mezőgazdasági táblák pedig a táplálékforrás szerepét töltik be. Egyes években a darvak (Grus grus) és a vadlibák (Anser sp., Branta sp.) tízezres tömegekben jelennek meg a Fehér-tavon, e mellett a kis pólingok (Numenius phaeopus) és a pajzsoscankók (Phylomachus punax) tavaszi vonulása is meghatározó. A széki lile (Charadrius alexandrius) és a gulipán (Recurvirostra avosetta) változó, de rendszeres fészkelő állománnyal van jelen a védett területen. (Tirják 1995).