Rendezés az a művészet, amely láthatatlan marad a kész mű mögött. A kész munka, mint eredmény sejteti a művészt és ez, mint a lélek — láthatatlan. A rendezés művészetének ez a finom megállapítása és magyarázása Wilhelm von Scholtztól származik. Művész a rendező, bizo-nyos mértékben alkotó is. Munkájának artisztikus magá-tólértetődöttsége: a gesztusok, a finom és kifejező tónu-sok, figurákat, vagy mondanivalókat mélyen aláhúzó, vagy elejtő magyarázása teszi azzá abba a mindent összefog-laló „Gesammtkunst"-ban, melyet a szinpad magába zár.
Modern szinház ma már el sem képzelhető rendező nél-kül. Az utolsó két évtized produkálta és azóta ujabb, meg ujabb fejlődésben mutatja be ezt az uj müvészfajtát a vi-lág különböző szinpadjain.
Rengeteg tanulmány, cikk, könyv igyekszik bemutatni a rendező munkáját, de ezek mind csak a rendezésről és a művészetéről szólnak, nem pedig a rendezés és a mun-kának művészi lényegéről. A meiningeni hercegről, L'Ar-rongeról, Lauberől, Dingesstadtről, Reinhardtról, Gordon Craigről majdnem az összes szinházesztétikusok irtak, de ezek az irások csak irójuk impresszióit, szinházi világnéze-tét vetitik ki az illető rendező személyén, vagy munkáján keresztül, de egyik sem mutatja meg azokat a relációkat, melyek a rendezőmüvész szükségességét bizonyítanák, mint társadalmi jelentőségű tényezőt, mint a szinházak reformátorát, a szinpad centrális erejét, a színész és a költő egyenlő értékű kényurát és szolgáját. Még a legtökélete-sebb képet a kritikusok munkáiból rekonstruálhatjuk, mert ezek a hibák megvilágításával egyúttal a rendezők mun-káiból is sejtetnek valamit.
Laikus szem nem is lát különösebb vonatkozást, egy-másrautaltságot a rendező, a szinpad, az iró és a színész között. Egészen természetesnek tartja, hogy a megirt
szin-84
padi munkát a szinész betanulja és este jól összeváloga-tott díszletek előtt a közönség mulattatására elmondja, el-játszó lehetőleg „élethűen". A rendezőt ebben a produk-cióban legfeljebb, mint erélyesebbkezü szinészt, vagy az igazgatót képzeli el, aki megbünteti a próbára későnjövő-ket és aki megmutatja, hogy hol menjenek ki és be a ját-szók, hogy valami zavar ne támadjon az előadáson. Ha pedig már igen jártas a szinpad titkaiban, akkor azt is tudja, hogy a rendező állitja fel a díszleteket, bizonyos festői csoportokba „rendezi" a színpadon mozgó színésze-ket. Különösebb elhatárolásokat nem is lát a szinész és a rendező munkája között és minden bizonnyal alacsonyabb-rendű teljesítménynek tartja a rendezést, mint a szinész játékát. Pedig a rendező művész, alkotó, aki átformálja, színpadra alkalmassá teszi az iró munkáját a reális érzé-kelhetőség szempontjából, közelebb hozza a színpadot, átstilizálja a színész játékát az iió elgondolásához, mely a maga leirt eredetiségében csak víziószerű valami. A meg-elevenedés, a realizálás csak hosszú próbák folyamán, ezer gyötrő művészi értékelésen keresztül válik azzá, amit a közönség este a lámpák világításában oly egyszerűnek tart. A rendező művészete abban áll, hogy a különböző jellemfigurákat egységesiti, az iró intencióit, költői vízióját láthatóvá, valósággá teljesiti ki, egy centrum köré csopor-tosítja a színeket, hangokat, karaktereket, szóval mindazo-kat a lehetőségeket, melyekből az az atmoszféra megterem-tődik, mely egy szinpadi mü stílusát színpadra vetítve meg-adhatja.
E cikk keretében a rendezővel, mint szociális tényezővel fogunk foglalkozni, aki a szinház kapcsán a társadalmi életre befolyást gyakorol, mint művésszel a színpaddal ösz-szefüggően, mint ujjáalkotóval az iróhoz való viszonyában és a színésszel egyenlőrangu és produktív erővel, a szí-nésszel kapcsolatban.
A szinház és a rendező.
A szinház par excellence szórakozóhely, de egyszers-mind kifejezője egyszers-minden korok ideológiájának. Ezt a két szempontot a különböző korok izlésdivatjai befolyásolják, minek következtében a szinház mindig a legbiztosabb kri-tikája a közönség kulturáltságának. Amelyik közönség
megelégszik a meglevővel és soha nem vágyódik ujabb, jobb után, az nem is érdemel többet és jobbat.
A görög és római szinházak tömegszórakozóhelyek vol-tak, részben istenkultusz teremtette őket, részben az a szük-ségesség, hogy a maguk vágyait tragédiába, vagy komé-diába olvadva, bizonyos megtisztultságban az istenekhez közel láthassák. Itt a rendező maga az iró és a szinész egy személyben és ezért feleslegesnek tartjuk szociális értékét különösebben hangsúlyozni. A középkor szinházai szintén szoros összefüggésben állottak az istentisztelettel és a ke-resztény világnézet kifejezői voltak, rendezői a papok. Ter-mészetesen ezek a rendezők nem a mai értelemben vett rendezők, hiszen akkor még szó sem lehetett a dráma egyszerű formájánál fogva sem olyan komplikált együtt-játszásról, mint amilyet a ma szinpadirodalma megkövetel.
Az állandó szinházak rendezői a későbbi időkben már hi-vatásos szinészek voltak, akik — mint Shakespeare, vagy Moliére — jelentékenyen befolyásolták koruk társadalmát és Ízlését. A modern rendező (és itt már Reinhardtról, Brahmról, Antoineról van szó) a maga magasabbrendü kultúrájával keresi azt a formát, mely a közönség szóra-kozó kedvét és társadalmi vágyainak, Ízlésének maximu-mát kielégítheti. Ez a forma nemcsak a szinpadirodalmat alakitja, nemcsak az iró témáját, problémáját befolyásolja, hanem azt a keretet is, mely a szükségességnek megfelelő realitást is megadhatja, azaz a szinházat is, mely a társa-dalmi vágyak projekcióját: a szinpadi müvek előadását és a vágyók, a szórakozni akarók, a tömegek, vagy a kivá-lasztottak befogadását aszerint teszi képessé, hogy a kellő időben meg van-e az az ember, az a fontos társadalmi faktor, az a rendező, aki megérzi ezeket a vágyakat, meg-tudja teremteni azt a kifejezési formát, melyre éppen szük-ség van.
A szinpad és a rendező.
Amiképpen az egyes körök, izlésdivatok, ideológiák, szükségességek megváltoztatják a szinházak formáját, .a szinpad irodalmát, ugy alakítják át a színpadot a költők mondanivalói. Meddő vitát eredményezne annak a kérdés-nek a feltevése, hogy a szinpad teremti-e a szinpadirodal-mat, vagy pedig a szinpadirodalom eredményezte a szin-pad uj formáját? Ezek szorosan együvé tartozó dolgok, el
nem választhatók, egymással elevenen együtthaladók, függvényeik egymásnak. És mégis... A szinpadot erősza-kosan megváltoztató forradalmárok az irodalom kedvéért változtatták meg a szinpadot és igazi nagy, erős drámai-talentumok alig tettek koncessziókat a szinpad számára.
Ha tettek, azok az engedmények csak esetlegesek voltak, melyek nern feszitették volna szét a szinpad meglevő ered-ményeinek jelenlegi határait. Valahol azt a megállapítást hallottam: „Nem fejlődhetik a drámairodalom ott, ahol a szinpad technikai és intellektuális lehetőségeivel még min-dig ott tart, ahol esztendőkkel azelőtt." A drámaírók (és itt nem a tömegtermelőkről beszélünk) mindig az „uj" terem-tésen fáradoznak és fejlődésük a szinpad fejlődését is ki-kényszeritik. A görög drámaírók mondanivalóinak ez egy-szerű „skéné" is megfelelt, a naturalisták megteremtették a mai szinpadot és az expresszionisták talán a jövő színpad-ját készítik elő, melyek még irodalmi formában, mint prob-léma-tendenciák élnek, de amelyek egy zseniális forradal-már agyában talán forradal-már mint realizálható szinpadformák vá-gyódnak megteremtésre. A rendezőmüvészetnek a szinpad, térbeli megnyilatkozásforma, ahova az iró elgondolását (a megirott szinpadmüvet) elhelyezi, a maga vizióját az iró szavaival a dekoráció és a szinész anyagi mivoltán ke-1 észtül megérzékiti. Ez a munkája a külső rendezés. Fal-ckenberg még anyagi és szellemi részre tagolja a rendező munkáját, de mi a színészt, mint eleven anyagot dekoratív megjelenésével, a külső rendezés munkájába kapcsoljuk be, míg lelki produkcióját a belső rendezés fogalma alá tartozónak tekintjük. Természetesen a külső és belső ren-dezés ilyen élesen csak az elméletben választódik el, mert a gyakorlatban semmi jelentősége sincs sem az egyik, sem pedig a másik megkülönböztetésnek.
Az iró és a rendező.
Az iró és a rendező viszonya a legharmonikusabb és legösszeolvadóbb. Az iró munkáját a rendező értékeli szín-padra, a rendező simítja a szinpad eszközeihez és a szi-nész játékában hozza legközelebb ahhoz az elgondoláshoz, melyből a szinpadi mü megteremtődött. Az élet kényszere vagy felvetett problémája, mely az iró agyában formálódik témává, teljesedik kompozícióvá, ugyanolyan
szuggeszti-ven él a rendező elképzelésében, mint akár az iró agyá-ban. Ennek a szuggesztív érzésnek kell hatni a színész já-tékán át a közönségre. Amit az iró elgondol és leír, azt kell realizálni, a színész egyéniségéhez simítani, abba a levegőbe teremteni, ami hasonlít az élethez, ami az eleven valóság illúzióját adja. A rendezőnek legalább olyan fan-táziájának kell lennie, mint az irónak van, receptív képes-ségűnek, hogy a legfinomabb árnyalatokat megérezze és kis mértékben irónak is, hogy az irót szándékával együtt felértékelve tudja ujrakölteni a szinpadra.
A rendező az iróhoz való viszonyban hol alárendelt, hol meg fölérendelt szerepet játszik. Ahol részletkérdésről van szó, azaz szinpadi szempontból bizonyos kisebb vál-toztatások szükségesek, ott legtöbbször a rendező fölé-rendeltségét az irónak is el kell ismernie. Ahol azonban az egységesség, a stilus terhére történnék valamilyen változta-tás, (mely rendszerint a kifejező eszközök hiánya miatt van;
dekoráció, szinészi felfogás), ott már az iró tiltakozása föl-tétlenül helyénvaló. Az iró és a rendező között diszharmó-nia természetesen legritkább esetben fordulhat elő (és itt ismét a gyakorlat volna az irányadó), mert az ideális szinház csak olyan szinpadi müvet fogad el, mely pro-grammjának megfelel és ott a rendező, a priori elfogadja az iró készségét bizonyos relativen tökéletes alkotás telje-sítésére.
Itt ki kell térnünk arra a ma már helytelen felfogásra, hogy a rendező és a dramaturg munkáját széjjel lehet vá-lasztani. A rendező elsősorban praktikus szinpadmüvész, akinek biztos stilusérzéke van és helyes szinészösztöne. Ví-ziójában, mely egy szinpadi mü elolvasása után agyában él, a figurák megelevenednek, a történések színesen, szin-padi értékükben peregnek le lelkiszemei előtt és igy min-den esetlegesség, mely azt az egységes képet zavarná, mint felesleges momentum kitörlődik ebből a képből. Igy a rendező, mint praktikus dramaturg, a valóságban is törli (húzás) az ő stiluselgondoláshoz szükségtelen, sőt zavaró momentumokat. Az ökonomikus elosztás, jelenetek összevo-nása, kihagyása ugyancsak dramaturgiai munkák, melye-ket az irodalmi képzettségű rendező biztosabb kézzel csi-nál meg, mint akár a kizárólag irodalmi szempontokból ér-tékelő dramaturg, akár pedig a szinészrendező, aki csak a szinpad és a szinész szempontjából értékeset látja meg.
Egy másik, ugyanilyen fontosságú kérdést kell e he-lyen tisztáznunk; az úgynevezett litteráris rendező és szinész-rendező értékeléséből származó kérdést.
Két szinházesztétikus és praktikus szinházi ember, Carl Hagemann és Theo Modes teljesen ellentétes véleménye qz az alap, melyből a legvilágosabban megállapíthatjuk, hogy teljesen mindegy, honnan kerül elő a rendező. Akár szinész volt azelőtt, akár a szerkesztőségi asztal mellől ke-rült a szinpadra, a fontos az, hogy amit produkál, mindig uj és a lehetőséghez képest tökéletes legyen. Hagemann azt mondja, hogy a jövő rendezője a litteráris rendező és a múltban is azok voltak a nagyok, mint L'Arronge, Antoine, Brahm, Laube stb. Ezzel szemben Theo Modes felsorol mintegy husz kiváló rendezőt, köztük Reinhardtot, akik szi-nészek voltak. A magyar szíszi-nészeknek Rákosi Jenő, Hevesi Sándor, Jób Dániel, Bárdos Artúr a ma élő ismertebb literá-ris rendezői, akikkel szemben olyan nevek vannak, mint Ivánfy Jenő, Gál Gyula, Janovics Jenő, Góth Sándor, akik szinészrendezők. A magyar vidéki színészetnél teljesen is-meretlen a litteráris rendező, mert a vidéki szinházak, talán az egy kolozsvári magyar szinházat kivéve, készen kapják műsoraikat a budapesti színházaktól. Ennek nemcsak az az oka, hogy nálunk a szinházkultura is centralizálva van, ha-nem az is, hogy vidéki színházaink élére ritkán kerülnek olyan értékű emberek, akiknek más törekvésük is volna, mint lehetőleg sok pénzt keresni és a közönséget annyira kielégíteni, amennyire éppen csak illik.
A szinészrendező és litterális rendező közötti különbség szerintünk csak az, hogyha a szinészrendező történetesen jó szinész is egyúttal, nem tud ellentállni annak a vágynak, hogy az egész müvet „maga alá ne rendezze", azaz nem képes annyira objektív lenni, mint a litteráris rendező, aki mindig a darab szelleméből és a szinész diszpozíciójából óhajtja a szinpadi mü legtökéletesebb egységét és stílusát kihozni.
Minden szinpadi müvet annyiféleképen lehet rendezni, ahány rendezői kézbe kerül és egyformán jó lehet, értékét tekintve, akár szinész, akár irórendező formálja azt szin-padra, ha megközelíti az iró felfogását és nem áldoz fel a stilus egységéből semmit bizonyos szubjektív természetű esetlegességek kedvéért.
A rendező és iró viszonya föltétlenül harmonikusabb a litterális rendező esetében, mert a szinészi hiúságnak sem kell feláldoznia semmit és közvetlenebb az intellektuális érintkezése a szinpadi mü kapcsán, ha minden a művészi előadás érdekében történik.
A szinész és a rendező.
A szinész nem halott-anyag a rendező kezében. Élő, érző, gondolkodó, teremtő művész, akinek épugy bele kell kapcsolódnia az eleven életbe, mint minden más művész-nek. A ma színésze vagy az u. n. intelligens szinész, vagy pedig az ösztönös. Produkciójában mindkettő egyforma ér-ték. Az első igyekszik magába olvasztani azt a figurát, amit a költő elképzelt, az utóbbi ösztönösen önmagát ol-vasztja fel abba a jellemfigurába, amely az ő diszpozíció-jából kitelik. Nem akarunk ezzel a kérdéssel hosszasabban foglalkozni, mert az erre vonatkozó elmélet olyan szubjek-tiv értékelésü, hogy a mi megállapításunk is ebbe a hi-bába esnék bele. Különben sincs szükségünk rá a rende-zőhöz való viszonyának fejtegetésénél, legfeljebb annyi-ban, hogy az u. n. intelligens szinész néhány magyarázó szó után teljességgel beleilleszkedik abba a stilusba, me-lyet a rendező elképzel, mig az ösztönös szinész a maga őseredetiségével csak erőszakosan tud beletörődni ebbe a stilusegységbe, mely ugy a szinész, mint a rendező szá-mára kettős munkával jár.
A színészt alkotásában nem befolyásolhatja a rendező, egy meglevő kész részletproduktumot illeszt össze csak és ez hogyan történik, az a rendező művészete. A cél fontos!
Az eszközök a rendező temperamentuma szerint változnak, de minden körülmények között vigyáznia kell arra, hogy a özinész eleven anyag és abból az anyagból mindig azt a legtöbbet kell kihozni, amelyre a szinész képes. A cél fon-tos ... Egységes, stilusos, az iró elgondolásához legköze-lebb álló előadást kell teremteni és ebben a célban kell ki-merülnie a rendező minden művészetének. Az az izzó szvedély, mely az alkotót jellemzi, elönti a rendezőt is és en-nek a szenvedélyen-nek hatása alatt kell állania a színészen-nek is, mikor eggyé olvad az iró munkájával, a maga kitörő alkotó erejével azzá egyesül, amit a színpadon nyújt.
A rendező minden színészből a maximumot igyekezzék
kihozni, amit annak müvészképességei nyújthatnak s tom-pítsa ott a szinész túlzásait, ahol ezt a mii egész szelleme megköveteli. Soha ne tegyen engedményt, ha az a mü ká-rára történik és minden szinészt olyan egyéni eszközzel nyerjen meg művészi céljainak, hogy ez a ridegség a világ legtermészetesebb dolgának lássék. Igy tudnak az egyért együtt dolgozni; szinész és rendező s igy soha nem lesz ál-dozat az álál-dozat, amit látszólag egymás kedvéért, valójá-ban pedig a szinház iránti szeretet követel.
STRINDBERG
A nagyváradi színházban 1920-ban kezdődtek meg a munkáselőadá-sok. A „Mámor" és , Juli a kisasz-szony" a rendes szinházi előadá-sokon kívül munkásmaiinén is elő-adattak. Ezeknek az előadásoknak elöljáró beszédeit, dramaturgiai magyarázatait és rendezői beállí-tását közlőm az alábbiakban:
Ünnepi alkalom, hogy végre megvalósulhatott az első munkásmatiné. Még a régi világ emberei mozognak a szinpadon, a túlzott lelkiismeretüek, akik még a gondolat-ban elkövetett bünt is bűnnek tartják, pedig ezek ma már csak emlékek, amit jó az emberek eszébe juttatni.
Világháború zajlott le és forradalmak tették elaszti-kussá az emberek erkölcsi kételyeit. Ma már ezek a kéte-lyek alig nyugtalanítják a sziveket alvás közben. Ma már ébren is rosszak vagyunk, az álmaink pedig gyilkosak. Hol van a hajnalodás ebből a sokáig tartó éjszakából? Hol az uj humanista derengés, mely újra kívánatossá teszi a fé-nyes nappalt? Az uj hajnal: a kibékülés, az, amitől várjuk az ember megmentését. A cselekvő ember keze forr össze a másik kézzel és ujjongó örömmel fog egymásra találni.
Keletről jönnek a Tagorék, hogy a bevérezett testű nyuga-tot magukra eszméltessék és számukra ez a feleszmélés gyönyörűség lesz. Hinnünk kell a szeretetben és önszán-tunkból vessük ki magunkból a gyűlöletet. Akkor a legna-gyobb gyengeségünk: a jóság, a legnalegna-gyobb erősségünk lesz.
Az asszonyok legyenek a fáklyavivők, ők vezessék a megvakult, botorkáló embereiket, akik a hisztérikus Euró-pának levitézlett hősei lettek. Az asszonyok öntsék belénk a kollektív ember hitét és az anyaságuk szerettesse meg velünk a másik embert.
Nem múlnak el belőlünk könnyen a mult hagyományai:
93
a bün, gyűlölet és harc, de az uj hajnal friss szellője me-gint uj hiteket tisztit elfáradt agyunkba.
Strindbergről kellene beszélni, az ő elvont, hánykódó-lelkü embereiről, megmagyarázni azt az időszerűséget, ami az ő embereit uj emberekké teszi.
Strindberg az életet, az embereket, a férfi és a nő egymáshoz való viszonyában tudja megmagyarázni és ezért nem igazi dráma a „Mámor", abban a régi esztéti-kai értelemben, mely világnézetek harcát igyekszik meg-magyarázni az emberek szenvedésén át. A „Mámor" köl-tője, asszonya szenvedő, élő ember, aki cselekszik, szeret, jó, rossz, ingatag és ember és mindez olyan elvont mély-ségben, hogy mi csak a művészet szines prizmáján ke-íesztül tudjuk élvezve elhinni, hogy ezek az emberek élnek.
A szinpad sem adhat már önmagáért való gyönyörű-séget, — minden indokolt rajta. Hogy Strindberget játszik, hogy igy, ilyen beállításban, ilyen világítással, a sziné-szek mozgásának bizonyos mértani egyszerűségével, a hangoknak felfokozott patetikus lendületével, annak ma-gyarázását — tisztelt nézőközönség — engedjék meg né-hány szóval.
Strindberget ma bemutatni — aktualitás. A ma embere, a ma művésze. Semmi tradíció nem volt vérében. Elvetett mindent, ami régi volt, felforgató, forradalmár, eruptiv erejű művész volt, harcos: életében és művészetében. Egy-szerű dialógusai kifejezők és ez az egyEgy-szerűség a legtuda-tosabb művészet nála, aki ezzel tudja megmutatni a gon-dolatok gyors, átalakító hatását az emberekre. Nála kívül-ről jött véletlenek éppoly sorsszerüen döntők, mint a gon-dolatok, ami a lelki élet nihilizmusáig kergetné az irót, ha nem lenne benne az emberi, vagy isteni hit, mely vallásos-sággal igyekszik megmagyarázni a dolgok rendjét. Nem a könnyebbség miatt lett hites, vallásos ember Strindberg.
Hites lett, mert küzdő életében nem tudott a végokokig eljutni. Itt még a multszázadbeli ember küzd a maival és filozófiája nem érkezett el a természettudomány mai ered-ményéig.
Szinpad szempontjából időszerű ma Strindberg azért is, mert ő volt az elsők egyike, aki a régi megkötött sza-bályos formát elvetni igyekezett. Strindberg darabjai közül
a „Mámor" a legalkalmasabb arra, hogy a modern ex-presszionista rendezés eredményeit bemutassuk rajta.
A fekete függöny és drapéria nem mint különlegesség, mint túlzó ujatakarás szerepel a rendező munkájában.
Technikai szükségesség és a fekete elmosódó szintelenség kifejezője annak a hangulatnak, mely a végtelenbe mossa a tragikus érzések más szinnel kifejezhetetlen fájdalmát.
Leegyszerüsiteni mindent és megközeliteni az embert a maga fenséges egyszerűségében, ahogyan azt Strindberg elképzelte. És ezért kellett a zene segitsége is. Bach, Bethoven, Grieg, Mozart fájdalmat, reménytelenséget, uj szerelmek ujjongó örömét, a megbékülés enyhe boldogsá-gát lopják be a szavak mellett a hallgatóság szivébe. î\t minden aláhúzás és egyszerűsítés kiegészítő szimbólum, mely a néző és szinész közötti távolságot akarja megrövi-díteni. A reflektorok megnyúlt, árnyékot vetitő rezgése fé-lelmetes nyugtalansságot ad a Patetique Sonata lenyű-göző muzsikájához. A fekete ruhás emberek merevsége és Grieg zenéjének halálmotivuma az emberi élet nagyon bizonytalan értékét állítja szembe a halál bizonyosságá-val. A dobpergés és a bezárt kapuk az uj Adám és Évát löki ki a pokol-paradicsomból. A fehér tejcsarnok, a tisz-taság és megbékülés szimbóluma. A temető és a szen-vedő szerelmes Jeanne, az abbé mélységesen tiszta
Leegyszerüsiteni mindent és megközeliteni az embert a maga fenséges egyszerűségében, ahogyan azt Strindberg elképzelte. És ezért kellett a zene segitsége is. Bach, Bethoven, Grieg, Mozart fájdalmat, reménytelenséget, uj szerelmek ujjongó örömét, a megbékülés enyhe boldogsá-gát lopják be a szavak mellett a hallgatóság szivébe. î\t minden aláhúzás és egyszerűsítés kiegészítő szimbólum, mely a néző és szinész közötti távolságot akarja megrövi-díteni. A reflektorok megnyúlt, árnyékot vetitő rezgése fé-lelmetes nyugtalansságot ad a Patetique Sonata lenyű-göző muzsikájához. A fekete ruhás emberek merevsége és Grieg zenéjének halálmotivuma az emberi élet nagyon bizonytalan értékét állítja szembe a halál bizonyosságá-val. A dobpergés és a bezárt kapuk az uj Adám és Évát löki ki a pokol-paradicsomból. A fehér tejcsarnok, a tisz-taság és megbékülés szimbóluma. A temető és a szen-vedő szerelmes Jeanne, az abbé mélységesen tiszta