Az előző fejezetben tárgyalt kromatikus kísérletek csupán átmeneti megoldást jelentettek a trombita fejlesztésében, mert nem feleltek meg az általános zenei hangigénynek, amely a természetes szépségben, kiegyenlítettségben és a homogenitásban fejeződött ki. Az új hangzásideál a trombita mellett valamennyi fúvós hangszer megújításában meghatározó szerepet töltött be. További próbálkozásokra ösztönözte a trombitásokat és természetesen a kürtösöket is, hiszen a két hangszer problémái hasonlóak voltak. A fojtással és a billentyűkkel képzett hangok nem feleltek meg az igényeknek, ezért a kísérletezések más irányban indultak el. Egyedül az invenciós trombita jelentett kiindulási pontot, mert toldalékcsövei biztosították a hangszer áthangolását. Arra kellett megoldást találni, hogy a hosszabbító csöveket ne kelljen cserélgetni, hanem úgy legyenek beépítve a hangszerbe, hogy a játékos szándéka szerint mégis ki lehessen azokat iktatni. Ezt a célt szolgálta a szelep (das Ventil), amely végleges megoldást jelentett és alkalmazható volt minden rézfúvós hangszeren. Működésének az a lényege, hogy a cső hossza nem tolóka vagy cserélhető toldalékcsövek segítségével növekszik meg, hanem mechanikus úton a levegő átirányításával. A főcsőbe épített váltószelep úgy szabályozza a levegő útját, hogy vagy akadálytalanul továbbengedi a főcsőben, vagy a beépített toldalékcsőbe irányítja, és onnan visszavezeti a főcsőbe. Működése az egyvágányú vasútnak váltóval ellátott kitérőjéhez hasonlítható. A toldalékcsövek, azaz a szelepjáratok hosszát a teljes csőhosszhoz viszonyítva úgy számították ki, hogy azok a természetes hangsor hangjait fél, egész és másfél hanggal mélyítsék. A szelepek egyenként és kombinálva is működtethetők. A három szelep összesen hét fogáskombinációt tesz lehetővé, hét kisszekundot, összesen egy
10.18132/LFZE.2007.7
bővített kvartot képes mélyíteni, amivel már ki tudja tölteni a természetes hangok közötti távolságot. Minden hang megszólaltatható, miközben megmarad a hangok kiegyenlítettsége is. Ahhoz, hogy a szelepek elnyerjék majdani végleges formájukat, a feltalálóknak három területen kellett megfelelniük. A szelepek kialakítása, és a szelepet működtető rugós szerkezet megépítése váratott magára, majd a következő feladat a szelepek és az egész szelepszerkezet előnyös elhelyezése volt, végül a szelepekhez tartozó toldalékcsövek elhelyezését, és a hangszer végleges formáját kellett megtervezni. A találmány korszakalkotó jelentőségét bizonyítja, hogy még napjainkban is, — lassan 200 év elteltével — az akkor feltalált szelepek fejlettebb változatait használják. A következőkben figyelemmel kísérhetjük a fentebb említett szükséges lépéseket, és nyomon követhetjük a szelepek fejlődésének állomásait.
Bár Magyarországon a rézfúvós szakma a szelep kifejezés német megfelelőjét, a Ventil szót (das Ventil) használja, értekezésemben a magyar szóhasználatot alkalmazom.
Friedrich Blühmel − Heinrich Stölzel közös szabadalmának története
A szelep feltalálása egy különös és izgalmas történet, amelynek minden részletét a mai napig sem sikerült tisztázni. Friedrich Blühmel és Heinrich Stölzel párhuzamosan kísérletezett az 1810-es évektől kezdve. Mindketten a szabadalmi elsőségre pályáztak. A versengés 1818-ig tartott, amikor végül megegyeztek egymással.
Friedrich Blühmel (?−1845) bányászként dolgozott a waldenburgi kőszénbányáknál, eredetileg fafúvós hangszereken és hegedűn játszott. Innen származik a „bányászoboista”
jelző, amit olyannyira büszkén viselt, hogy levelezésében, a saját neve mellett feltüntetett.
Több újítása is volt, amelyek közül talán a legjelentősebb a tympanival kapcsolatos. 1828.
szeptember 20-án szabadalmi kérelmet nyújtott be az üstdob hangolásának
10.18132/LFZE.2007.7
megkönnyítésére. Elsők között fedezte fel az egyetlen csavarral működő emelőszerkezetet, amely leegyszerűsítette és tökéletesítette a hangolást. (Addig ugyanis négy csavar beállításával lehetett behangolni az üstdobokat.1) Sokoldalú, találékony ember volt, akit a technikai fejlesztések motiváltak.
Heinrich David Stölzel (Stoelzel) zenészcsaládból származott, dédapja orgonista, nagyapja kamarazenész, apja városi muzsikus volt. Heinrich Stölzel 1777. szeptember 1-jén a szászországi Schneebergben született. Több hangszeren egyformán jól játszott (hárfa, cselló, kürt, trombita), a plessi herceg zenekarában volt alkalmazásban (Felső−Szilézia). Stölzelt − elmondása alapján − elsősorban zenei igényessége késztette a kísérletezésekre, a hangszer tökéletesítésére. 1844-ben halt meg Berlinben.
Friedrich Blümel életrajzában szerepel, hogy a nehéz fizikai munka következtében keze tönkrement, ezért kénytelen volt abbahagyni a hegedülést és áttérni az egyszerű rézfúvós hangszerekre, a trombitára és kürtre. Abban a korban ez nem jelentett problémát, sőt természetes volt, ha valaki többféle hangszeren is jól játszott. Jóllehet pontosan nem tudhatjuk, hogy mikor történt a váltás a hegedűról a rézfúvós hangszerekre, mindenestre Blühmel a hegedű után azonnal megtapasztalhatta ezeknek a hangszereknek a fogyatékosságait. Mint jó műszaki érzékkel rendelkező ember az foglalkoztatta, hogyan lehetne a hangszerek hiányosságain segíteni. Az alapötletet az olvasztókemencéknél alkalmazott váltószelep nyújtotta, amely az alsó vagy felső részbe irányította a levegőt.
Miután a kezelőnél megismerte a szelep nyitó-záró működését, arra keresett választ, hogy milyen mértékben kell meghosszabbítani a levegő útját a hangszerben, hogy a skálából hiányzó hangokat meg lehessen szólaltatni. Összevetve a hangsorokat rájött, hogy egy fél- és egy egészhangú mélyítéssel valamennyi hang elérhető. Ezután elkészítette új tökéletesített kürtjét, amelynek pontos dátuma nem ismert. Későbbi iratokból
1 Heyde, Herbert, Das Ventilblasinstrument, (Leipzig: VEB Deutscher Verlag für Musik, 1987), 67.
10.18132/LFZE.2007.7
visszamenőleg megtudjuk, hogy 1811−12 körül írásbeli kérelmet adott be újítására és bemutatta kész hangszerét is az illetékes szerveknél. A hivatal azonban jóváhagyása nélkül visszaküldte az iratokat.
Heinrich Stölzel 1800-tól szolgált a plessi herceg zenekarában, és Blühmelhez hasonlóan a kürt tökéletesítésének szentelte idejét. Kürtjének kiegyenlítetlen hangzása − ami a fojtás következménye volt – zavarta, de egyben inspirálta is kísérletezésében, melynek célja a hangszer legalsó hangjától a legfelsőig egyforma tiszta hangminőség elérése volt. Olyan hangszer kifejlesztésére törekedett, amelyen fojtás nélkül is minden hang megszólaltatható. 1814-ben készült el kürtjével és ugyanazon év december 6-án levelet írt III. Frigyes Vilmos porosz királynak. Levelében ismertette találmányát, és a király támogatását kérte. Kifejtette, hogy hangszerén minden hang egyenlő erővel és tisztasággal szólal meg, mechanizmusa egyszerű és könnyen elsajátítható. Nem szükséges többé toldalékcsöveket cserélni, hiszen alaphangolásban anélkül is minden hang játszható.
Az általa készített szerkezetet trombitára és kürtre egyaránt lehet alkalmazni. Levele végén reményét fejezte ki, hogy találmányát alkalmazni fogják a zenekarokban, s a király jutalomban részesíti (teljes levél: függelék 11. kép). A kancellária válaszlevelében szakvéleményeket kért és a hangszer megvizsgálását.
Stölzel 1815 tavaszán bemutatta hangszerét a boroszlói színház igazgatójának Bierey-nek, aki több újságban is beszámolt az új találmányról, és nagyon pozitívan méltatta.
(Allgemeine Musikalische Zeitung 1815. május 3.)2
A szabadalmi kérelmekkel kapcsolatban 1815 decemberében kiadtak egy közleményt, amely Poroszorország egész területére vonatkozott. Ennek hírére 1815. december 29-én Stölzel kérvényt nyújtott be találmányára, és 15 évre kért szabadalmat. Mellékelte a régi beadványt és a kancellária által egy éve kért szakvéleményeket is. Az iratokból nem tűnik
2 Dullat, Günter, Metallblasinstrumentenbau, (Frankfurt am Main: Verlag Erwin Bochinsky, 1989), 147.
10.18132/LFZE.2007.7
ki egyértelműen, mégis valószínűsíthető, hogy hangszerét csak Bierey látta. Az ő szakvéleményéből megállapítható, hogy a kürtön két jobb kézzel működtethető szelep volt.
A Pénzügyminisztérium válaszában tudatta Stölzellel, hogy csak szabályos rajzok, leírás és a találmánnyal felszerelt szelepes hangszer bemutatása esetén érvényesíthető a szabadalom.
1816. február 15-én bemutatta hangszerét, amelynek rugós szerkezetében közben kisebb módosítás történt. Valószínűleg azonban nem nyújtott be minden kért iratot, mert kérelmét nem fogadták el.
A 20. ábrán Stölzelnek az első hengeres csavarrugóval működő szelepe látható. Tetszetős, kitűnő munka, értékét még növeli, hogy ez a nyomószelep első konstrukciója.
20. ábra Stölzel szelepének rajza; bal oldalon: 1. a fedélhez forrasztott tok, 2. a szelepház, 3. fedél, 4. nyomórúd
10.18132/LFZE.2007.7
A hengeres csavarrugó a fedél és a keresztcsavar között nyugszik. Jellegzetessége a szelep alján kimenő főcső.3 A jobb oldalon lévő rajzon a levegő áthaladásának útja követhető, az első szelep lenyomott helyzetében. A nyomógombos, hengeres csavarrugós szerkezetet később is megtartották, a toldalékcsövek síkban történő elhelyezése is előremutató, görbületük a levegő vezetésére kedvező. Ebből a szempontból, éppen a jellegzetessége, a főcsőnek a szelep alján való továbbvezetése nem szerencsés, mert a levegő útja a szelepen keresztül haladva minden esetben merő-legesen megtörik. A korábbi Stölzel-féle szelep felül egy stifttel, alul pedig a ház felső részén egy átlósan haladó csavarral volt felszerelve a hengeres csavarrugó fékezésére. Elképzelhető, hogy az újabb kivitelezés Christian Friedrich Sattler (1778–1842), lipcsei hangszerkészítő javítása.4 (21. ábra)
Az ábra bal oldalán látható kerek lemez, közepén a tengely formáját követő négyszögletes kivágással, az átlósan áthaladó csavar szerepét tölti be az új szelepen. A lemez alulról támasztja meg a rugót, egyenletes felfekvést biztosítva számára.
21. ábra
3 Heyde, Herbert, Das Ventiblasinstrument, (Leipzig: VEB Deutscher Verlag für Musik, 1987), 16.
4 Heyde i. m. 16.− Heyde Friedrich Schneider (1786−1853) zeneiskola igazgatóra hivatkozik, aki Elementar-buch című művében azt feltételezi, hogy az újabb szelepen történt változás Christian Sattler javítása.
10.18132/LFZE.2007.7
1816 folyamán különféle német városokba vitte el hangszerét bemutatni és árulni.5 Ügyének meggyorsítása érdekében 1817 végén Berlinbe költözött, és 1818. február 19-én ismét benyújtotta szabadalmi kérvényét. Hat évre kért szabadalmat.
Ekkor azonban a történetben új fordulat állt be. Egészen idáig az eseményekből úgy tűnt, hogy Stölzel az egyedüli várományos és csak idő kérdése, hogy találmányára végre megkapja a szabadalmat. Ám Blühmel és pártfogója Gerhard − a bányahivatal főtanácsosa
− valószínűleg folyamatosan figyelemmel kísérték Stölzel tevékenységét, és amikor megtudták, hogy Stölzel készül szabadalmi kérelmének újabb beadására, megelőzték.
Először Gerhard főtanácsos írt levelet 1818. január 29-én a Kereskedelmi Minisztériumba, amelyben közli, hogy tudomására jutott, Stölzel szabadalmi kérelme a kürt tökéletesítésére, továbbá arról is tudomást szerzett, hogy Stölzel az elsőbbségre pályázik, jóllehet ez nem őt illeti meg. Az első feltaláló ugyanis Friedrich Blühmel, aki már 1811-12 körül az illetékes hivatal rendelkezésére bocsátott szelepes kürtöket. Állításának alátámasztásául iratokra, és Blühmel korábbi újítási kérelmére hivatkozik, amelyet még ő (Gerhard) nyújtott be ugyanebben az időben. Blühmel 1818. február 18-án − Stölzelt egy nappal megelőzve − beadta szabadalmi kérvényét saját szelepére, amelyben 10 évre kért szabadalmat valamennyi rézfúvós hangszerre.
Blühmel kérvényében évekre visszamenően leírja, hogy milyen nehézségei voltak a kísérletezések során és hogyan haladt előre, amíg 1816-ban sikerült két szelepet beépítenie trombitájába és meg lehetett szólaltatni a teljes hangsort. Munkájával azonban nem volt megelégedve, mert a szelepek túl nagyok voltak és ennek következtében elhelyezésük sem volt megfelelő. A megoldást ismét az ipari felhasználásnál találta meg. Abban az időben egy új nyomószelepes szerkezetet látott a bányavidéken, amely sokkal egyszerűbb volt és
5 Heyde i. m. 19.
10.18132/LFZE.2007.7
ennek a működési elvnek alapján alakította át szelepeit. Az új szelepekkel épített egy trombitát és egy kürtöt. Kérelméhez rajzot és leírást is mellékel.
22. ábra 23. ábra
A 22-24. ábrák a szabadalmi kérelemben szereplő leírás alapján készültek. A 22. ábrán a levegő útja követhető a hangszerben a két dobozszelepen keresztül. Alatta a 23. ábrán alaphelyzetben látható a szelep, ebben az esetben a levegő átlósan halad át, és a főcsőben folytatja útját (a-a). A szelep lenyomott állapotban a toldalékcsőbe (c) irányítja a levegőt.
A 24. ábra a váltó részeit mutatja be. Az 1. rajzon a váltó látható a nyomógyűrűvel és a váltójáratok négy bemenetével. A 2. rajz más síkban ábrázolja a váltót, szemléltetve a három váltójáratot. A szelepházat (szelepdobozt) ismerteti a 3-4. rajz. A nyomórúd bemeneti részén a szelepdoboz fémlemezei között csavarokkal rögzített pamuttömítést alkalmaz Blühmel a porosodás megakadályozására.
24. ábra
10.18132/LFZE.2007.7
Az alsó és felsőlemezt hosszú süllyesztett fejű csavarok rögzítik a doboz oldalához. Az alsó lemezen látható négyszögletes kiképzés a csavar négyszögletes fejének a bemenete. A csavarok belül vannak elhelyezve, ezért Blühmel a szelep akadálytalan működése érdekében a váltó mindkét oldalán íves mélyedést alakított ki. (24. ábra 2. rajz) A szelepet hengeres csavarrugó állítja vissza alaphelyzetbe. Blühmel szelepénél a dobozforma nem előnyös. A szelep működése − gondoljunk a sarkokra − a hengeres formánál egyszerűbb. A nyomóerő szintén nem hat olyan centrálisan, ezért kezelése nehézkes, ugyanakkor a szögletes kiképzésnek köszönhetően a szelep mozgás közben a legkisebb mértékben sem fordul el. A levegővezetés szempontjából a szelep lenyomott helyzete a kedvezőbb, ebben az esetben ugyanis a levegő teljesen akadálytalanul halad át a toldalékcsövön, míg alaphelyzetben a szelepben átlósan van vezetve és útja két helyen megtörik.
A kürtön és a trombitán 2 szeleppel játszható a teljes hangsor, harsonán
Blühmel fellépésével kapcsolatban egy dolog nem világos: ha ő már 1811-ben adott be újítási kérelmet, azaz abban az időben már készen volt a találmánya, akkor miért nem
Gerhard főtanácsos személyes fellépésének és befolyásának köszönhetően végül a Stölzel elleni „támadás” sikerrel járt. A hivatal elbizonytalanodván már azt kezdte firtatni, hogy vajon Stölzel önállóan kísérletezett-e és nem vett-e át valamit Blühmeltől.
Mindenesetre Stölzel esélyei csökkenni kezdtek. Ekkor újabb váratlan fordulat következett be, mert a két feltaláló a több éves vita megoldásaként megegyezett egymással.
1818. április 6-án közös szabadalmi kérelmet nyújtottak be Stölzel & Blühmel cég néven. Kérelmükbe belefoglalták, hogy Blühmel 400 tallérért lemond szabadalmi jogáról, és azt átruházza Stölzelre. (Stölzel ezzel megszerezte az egyedüli használati jogot.) Tíz évre kérték találmányuk szabadalmaztatását Poroszország egész területére. Egy héten belül 1818. április 12-én megkapták a szabadalmi jogot.
A történet tehát szerencsés fordulatot vett, és békésen ért véget. A közös szabadalmi kérelem és annak időpontja a témával foglalkozó munkákban teljesen azonos. A megegyezés indítékait azonban nem ismerjük. A két szereplő valószínűleg belefáradt a sok eredménytelen utánajárásba, és feltételezhető, hogy az anyagi szempontok is közrejátszottak döntésükben. Leveleikben mindketten hivatkoznak a sok kiadással járó munkára és nehéz anyagi helyzetükre. Blühmelnek bizonyára nagy szüksége volt a pénzre, ezért ment bele az alkuba, ugyanakkor megemlíti, hogy Stölzel is rossz anyagi körülmények között élt és emiatt nem tudott tőle több pénzt kicsikarni.
A szabadalom általános értelemben a rézfúvós hangszerek szelepére vonatkozott. Azért nem vette figyelembe a különböző szelepmódozatokat, mert valamennyi ugyanazon az aerodinamikai elv alapján működött. Ennek következtében 1818 után Poroszországban már nem fogadtak el újabb szabadalmi kérelmeket a szelepekkel kapcsolatban. Az nem kétséges, hogy Stölzel és Blühmel közös találmányi kérelme 1818-ból származik, azonban az elsőbbség kérdése máig sem tisztázott. A történet foglalkoztatta a kortársakat, köztük
10.18132/LFZE.2007.7
Wilhelm Wieprechtet (1802−1872),7 a porosz hadsereg testőrzenekarának vezetőjét is, aki személyesen felkereste a két feltalálót, mégsem tudta meg az igazságot.
Stölzel nyomószelepe francia területen Stölzel-típusú, német területen pedig Stopfer- illetve Stopper-Ventilként vált ismertté. Blühmel doboz szelepét elsősorban Schuster karlsruhei hangszerész építette hangszereibe, akiről a szelepeket Schuster-Ventilnek nevezték el. Mindketten tovább folytatták a kísérletezést és tíz év múlva, újra jelentkeztek találmányukkal.
A nyomószelep és a kettős nyomószelep
Ebben a fejezetben a nyomószelepet (Ventil, Pistone, Piston, Valve) és a kettős nyomószelepet (Doppelrohrschubventil) tárgyalom. A szelepek feltalálásának és fejlesztésének főbb állomásai a következők:
1821. Christian Friedrich Sattler kettős nyomószelepe 1823. Joseph Kail és Joseph Riedl kettős nyomószelepe 1826. I. C. Labbay szelepes trombitája
1828. Jean Hilary Aste trombitája 2 szeleppel
1829. Jean Hilary Aste szelepes postakürtje (kornett) 1830. Leopold Uhlmann kettős nyomószelepe 1833. Wilhelm Wieprecht nyomószelepe 1839. Etienne François Perinet nyomószelepe
Időrendben a szelepszerkezet következő továbbfejlesztése Christian Friedrich Sattler (1778–1842), lipcsei hangszerkészítő nevéhez fűződik 1820–1821-ben.
7 Suppan, Wolfgang, Lexikon des Blasmusikwesens, ,(Blasmusikverlag¸ Fritz Schulz 1973), 301. − Wilhelm Friedrch Wieprecht Drezdában és Lipcsében végezte zenei tanulmányait, majd Berlinbe költözött. Mint hegedűs az Udvari Színház (Hoftheater) zenekarában helyezkedett el. 1828-tól a hadseregnél szolgált, pályája gyorsan ívelt felfelé, 1843-ban már valamennyi porosz katonazenekar igazgatója volt. Pozíciója lehetővé tette, hogy újításait bevezesse Poroszországban. 1835-ben Moritz hangszerkészítővel közösen, megalkotják a Basstubát. 1839-ben Skorra, berlini fafúvós hangszerkészítő mesterrel megépítették a Batyphont, amely valójában egy kontrabasszus klarinét.
10.18132/LFZE.2007.7
Sattler találmánya valószínűsíthetően egy kettős szelepfajta. Ernst Florens Friedrich Chladninak az Allgemeine Musikalische Zeitung 1821. júniusi számában megjelent egy cikke, amelyben bemutatja Sattler szelepét.8 A cikkben található leírás alapján készült rekonstrukciós képet mutatja a 26. ábra.
26. ábra
A 26. ábrán látható bal oldali rekonstrukciós kép mellett a kettősszelep oldal-, és elölnézete látható a tartozékokkal együtt. Az újítás előnye − Stölzel és Blühmel szelepeihez képest −, hogy a levegő teljesen akadálytalanul, törésmentesen halad át a szelepen keresztül a főcsőben és csak lenyomott állapotban töri meg annak útját. A szelepház nyitott és emiatt a szelepek működés közben könnyen beporosodnak. Nyomógombbal ellátott, keskeny csőben futó pálca működteti a dugattyúkat, amelyeket hengeres csavarrugó állít vissza az alaphelyzetbe. A szelepek hosszanti irányú elrendezése a trombitán teljesen egyedi és a nyomószerkezet működtetése szempontjából nem szerencsés. A kettősszelep a levegő vezetése miatt előnyös, de kezelése, annak tömege miatt, nagyobb erőkifejtést kíván, ami
8 Dullat, Günter, Metallblasinstrumentenbau, (Frankfurt am Main: Verlag Erwin Bochinsky, 1989), 150.
10.18132/LFZE.2007.7
hátránya a konstrukciónak. A hosszú, pálcás nyomószerkezet sem szerencsés, mivel törékeny és könnyen megszorulhat.
1823-ban a bécsi hangszerkészítő, Joseph Felix Riedl (?−1840) és a neves prágai kürtös, Josef Kail (1795−1871) együttesen jegyeztették be szabadalmukat egy új kettős nyomószelepre. Sattler szelepét vették alapul, és ezt fejlesztették tovább. Kettő helyett három szelepet alkalmaztak, amelyek lényegében megegyeznek Sattler szelepeivel, a szelepeket működtető mechanikában és a szelepek elhelyezésében azonban teljes átalakítás történt. Erről a szelepmechanizmusról egyetlen illusztráció áll rendelkezésünkre 1828-ból, Anton Nemetz bécsi trombitaiskolájából. A képen jól láthatók a változtatások Sattler hangszeréhez képest (függelék 11. kép). Már maga a három szelep elhelyezése is más, a hosszanti irányból keresztirányba lettek áttéve. A hosszú pálcák helyett billentyűk működtetik a szelepeket, amelyeket széles lemezrúgó állít vissza, jól kézre állnak, ezért nagyban könnyítik a játékot. Ez az új elrendezés megmaradt, és a billentyűkhöz hasonlóan véglegessé vált. Riedl és Kail tíz évre kaptak szabadalmat, és az általuk kifejlesztett szelep, úgynevezett „bécsi ventil” néven vált ismertté.
A kettősszelep továbbfejlesztésében egy lényeges probléma várt még megoldásra, a szelepek teljes burkolása, egy zárt szelepház kialakítása. Az 1823-as szabadalmi kérelemben szereplő szelepmechanizmus és a hangszer nem ismert. Ám feltételezhető, hogy Joseph Kail és Félix Riedl az évek során folyamatosan tökéletesítették találmányukat, tehát az 1828-as illusztráció már egy fejlettebb változat lehetett. Ezt alátámasztja a lipcsei Allgemeine Musikalische Zeitung 1826-ból származó tudósítása, amely arról számol be, hogy a kettősszelepet már az előző évben tökéletesítették.9 A szelepeket hosszú
9 Meer, John Henry van der, Hangszerek, (Budapest: Zeneműkiadó, 1983), 227.
10.18132/LFZE.2007.7
keresztrúdra rögzített lemezrugók működtették, és a szelepház fedetté vált. Egyetlen hosszanti nyílás maradt még, amelyben a szelepre rögzített pálca mozgott. (27. ábra)
27. ábra (Andreas Barth, 1838)
Összehasonlítva a Riedl-féle 1828-as illusztráción bemutatott hangszert (függelék 11. kép) a 27. ábrán látható trombitával, megállapítható, hogy Riedl trombitája sokkal korszerűbb.
1826-ban egy berlini, háromszelepes trombita Párizsba került François Georges August Dauvernéhez, (1799−1869) aki azonnal megmutatta azt J. C. Labbay hangszerkészítőnek, és megépíttette vele Franciaország első szelepes trombitáit. Ezeken a háromszelepes
„berlini” trombitákon játszották Dauverné, Legros és Bernard 1827. június 27-én Jean-Baptiste Chelard Macbeth című operáját. A hangszerek valószínűleg nem váltak be.10
Két évvel később 1828-ban a francia Jean Hilary Aste, − ismertebb nevén Halary − készített trombitát két szeleppel.
1829-ben Halary szelepekkel ellátott postakürtöt készített, és így született meg a kornett. Heyde szerint ez már a cornet à pistons volt, tehát nyomószelepes (dugattyús). A cornet jelentése pásztorkürt, kis falusi trombita, ami arra utal, hogy valószínűleg egy keskenyebb változata volt a postakürtnek. (Nem tévesztendő össze a Zink családdal, amelynek francia neve cornet à bouquin.) Először kerek volt, mint a postakürt, később kicsit nyújtott, trombita formájú.
10 Heyde, Herbert, Das Ventilblasinstrument, (Leipzig: VEB Deutscher Verlag für Musik, 1987), 76.
10.18132/LFZE.2007.7
1830-ban Leopold Uhlmann bécsi hangszerkészítő szabadalmat adott be egy kettős nyomószelepre, az úgynevezett „klasszikus” (állóperselyes) bécsi szelepre, amely billentyűszerű lapocskák segítségével működtet-hető, dugattyúi már zártak, hengeres csavarrugó segítségével jutnak vissza a kiindulási helyzetbe.
Ez a szelep-fajta ma is használatban van a bécsi kürtökön. (28. ábra)
28. ábra a) a szelepek lenyomva, b) nem lenyomott állapotban, c) dobbillentyű.
Uhlmann szabadalmánál jelenik meg először a dobbillentyűs szelepszerkezet, amely már végleges megoldást jelentett és napjainkig megmaradt. A kettősszelepek külső lefedése szintén jelentős állomás volt a szelepek fejlődésében. Figyelemreméltó, hogy Uhlmann, Sattler mintájára visszatért a hengeres csavarrugó használatára. A kettősszelep mechanikája lényegében megegyezik az egyes nyomószelep megoldásával. A
Uhlmann szabadalmánál jelenik meg először a dobbillentyűs szelepszerkezet, amely már végleges megoldást jelentett és napjainkig megmaradt. A kettősszelepek külső lefedése szintén jelentős állomás volt a szelepek fejlődésében. Figyelemreméltó, hogy Uhlmann, Sattler mintájára visszatért a hengeres csavarrugó használatára. A kettősszelep mechanikája lényegében megegyezik az egyes nyomószelep megoldásával. A