A SIMÓNÉ HÁZA - 42 cd PQ 'O '3

Keletkezéstörténet

A Simóné háza létrejöttének közvetlen előzményei, formálódásának idő-beli folyamata, keletkezésének külső körülményei és belső indítékai egy-aránt nyomon követhetők a pályakezdő Babits Mihály, Juhász Gyula és Kosztolányi Dezső közötti levelezés alakulástörténetében. A Babits első drámáját életre hívó konkrét élményt is napra pontosan ismerjük. A Tolna-megyei Közlöny 1904. szeptember 15-én, a Tolnavármegye című lap 1904.

szeptember 18-án számol be arról a költő szomszédságában bekövetkező tűzesetről, amelynek során szeptember 14-éről 15-ére virradó éjszaka a szek-szárdi Felső utcában leég Csötönyi Dániel háza. A tragikus eseményt követő nap reggelén Babits levelet ír Kosztolányi Dezsőnek, s természetesen neki is beszámol az előző éjszaka történtekről és azok rá gyakorolt hatásáról:

„Egész éjjel nem aludtam; a szomszédunk nagy nádas háza éjféltől kezdve ég ugyanis, és már leégett, de még most is ég (mint a mózes bokra haj-dan...) – és majd mostanig tüzet oltottam. Olyan szép volt! A szinérzetektől kezdve (Tűz, fehérfüst, szikraeső, kombinálva valóságos hullócsillagokkal, mert az égben még augusztus van, talán gör. kel. hitre tértek az angyalok – egész kis dunaünneppély Duna nélkül – mert duna és víz, – az nem volt

<...>) asszonysírás és férfiordítás, és gerendaropogás hangérzetein át, s a ko-rom szagérzetén, kuthuzás tenyér- és kánnaemelés izomérzetein (mért ne lennék én a tenyér- és izomérzetek Pilo Marioja? – szánalom, ijedtség, bá-mulás legbensőbb érzeteiig – minden olyan szép volt! [...] A házban már elcsendesültek és lefeküdtek; a szomszédban még nagy a recsegés, hányják a tetőről a zsarátnokot, és ujra-ujra fellobban a nagy fehérség, az udvarra néző ablakon folyton látom. A rendezett tanácsu város rendezetlen tűzoltó-sága immár elvonult. – ” (BaBitS 1998:109.)¹

A tűzoltás képe legközelebb, immár alkotói dilemmája jelképeként,

kö-1 A művekből és a hozzájuk kapcsolódó dokumentumokból (levelekből, nyilatkozatokból, kritikákból stb.) származó idézetek esetében most és a későbbiekben is törekszünk a betűhív közlésre.

zel egy esztendővel később, az 1905 július végén, de mindenképpen au-gusztus 3. előtt, Juhász Gyulának írott levelében tér vissza: „Ezennel üd-vözlöm Önben az objektív művészt: kérem, tartsa meg jó feltételeit s ne folytassa a lírát, amelyet hiszen Önnek is elég oka volt megúnnia, mint nékem. Szeretnék filippikákat tartani, nyilvánosan, ez átkozott szellem-irány, a líra ellen, amelynek egyáltalán nincs joga a művészetek örökké-valóságára igényt tartani, mert hisz egész új betegség! alig kétszázéves, az ókorban nem voltak lírikusok, a középkorban csak egyoldalú lírikusok voltak s a reneszánsz Petrarkáinak csak egyik oldala – és a leglaposabbik –, Aretinóinak pedig, hogy folytassam a geometriai hasonlatot – csak egyik éle – s nem a legélesebbik – volt a líra. Soha a 19. század előtt művészet alatt lírát nem értettek. Ön érteni fogja, minden Szász Károlyok dacára, ha azt állítom, hogy még a Goethe-félék sem az igazi lírikusok – ez apolloni-kus, parnasszusi, alkalmi költészet époly kevéssé a modern értelemben vett líra, mint a régi görögök dyonisiusi költészete a maga általánosságában.

A modern lírikus jellemvonása, hogy mikor költeni kezd, behúnyja szemét s ez az aligmúlt század előtt egyáltalán nem volt így. (Byron kezdte.) Hogy ne értsen félre, ki kell fejeznem, hogy nem annyira a líra nevű műfaj, mint az átkos lírai szellem ellen harcolok. És ezalatt nem az egyénit értem; min-den kor objektiv költői egyéni módon látták a világot s szubjektív költői (az úgynevezett lírikusok) egyéni reakciójukat fejezték ki – Pindarus lelkese-dését, Catullus dühét, Propertius érzéki indulatát –, de mindig a világért és a világ ellen; szemét behúnyni még a félénk Tibullusnak sincs esze ágában sem. [...] És van-e valami líraibb, valami inkább pillanatszerű s szembe-húnyó líra: mint az én kifakadásom a líra ellen. Igen: az kiabál, akinek legjobban ég a háza. Bizony én nem győzöm tűzzel a vizet – vagy akarom írni: vízzel a tüzet – de hisz tán jobb, ahogy előbb írtam, mert nem tűz már, csak lírai víz ez, amely üres óráimat elönti. Ön szerelmes, és nem lírikus;

irja meg: biztos óvszer ez a líra ellen? Ah, nyitott ablakok friss szele: áldott objektivitás, jöjjön el a te országod. Eladnám elsőszülöttségi jogomat egy tál – objektív lencséért!” (I. m. 162–163.)

Az önmagát nagyra hivatottnak érző, a korszerű, objektív költészet meg-teremtésére törő művészember „háza” ég itt, de azt csupán „lírai vízzel”

képtelen oltani. A szabványlíra kínálta eszköztár elégtelen a „tűzoltáshoz”, a szerelem mint magánéleti megoldás pedig legfeljebb lehetőségként me-rülhet fel. A vágyott objektivitás elérésére, már műnemi adottságai miatt is, a dráma megfelelőbb formának látszik. S az egy hónappal később, 1905.

szeptember 1-jén Juhász Gyulának írott levelében Babits, készülő fordításai

és tanulmányai mellett, már be is jelenti drámaírásra vonatkozó tervét: „Fo-gok küldeni néhány modern angol költőnek műveiből való szemelvényeket is, melyeket egyenesen Önnek fordítottam. Swinburne (a Baudelaire-utánzó) Browning (der Dunkele), Wordsworth, remek szonettjeim vannak tőle – Poe, Tennyson (on revient toujours...) és Whitman. Ezekből küldenék azon re-ményben, hogy Őn is megörvendeztet az önéivel. S ugyanezen költőkről kis tanulmányokat is írtam, melyeket szívesen elküldök. Egyébként Gőthét, Schopenhauert, Humeot, Tacitust, Byront olvasom felváltva, drámát írok és még nagyon sok mindent teszek. Többek közt fel akarok lépni az iroda-lom piacán (még mindig csak akarok, de ezúttal komolyan) és mint minden irodalmi barátomat, Önt is megkérem, nyújtsa ehhez tanácsait és segédke-zét. –” (I. m. 168–169.)

Az 1905. október 31-én Kosztolányi Dezsőnek, már Bajáról küldött, le-vélben hasonló magánéleti és írói kétségeket fogalmaz meg, s még részle-tesebb felsorolását adja készülő munkáinak, közöttük említve drámatervét, illetve azzal kapcsolatos alkotói nehézségeit is: „Magamról nem sok jót ír-hatok, bár azt nem mondhatom, hogy nem élek értelmi életet: sokat olvasok ugyanis, de kevés ami fel birna melegíteni. Irni azonban anyira nem tudok, hogy Hegedüs & Mohácsi felszolitására a Tüznek sem tudtam semmit ki-csiholni agyvelőm korán kiégett taplójából. Veszekedem a gyerekekkel (t.i. a tanítványaimmal) és iszom a papokkal (a kollégáimmal): ez a minden-napi sorsom. Nem mondhatom hogy környezetemben nincsenek intelligens emberek, azt sem, hogy absolute unatkoznék. De mégis roppant hiányokat érzek.[...] Terveimet kérdi? Mit érnek a terveim, míg nem lépek legalább egyet valósításuk felé. És hiába »hajt a lélek«, én mint a rossz ló, csökö-nyösen nem lépek. Az elszántság természetes színét a gondolat halványra betegíti. Belőlem vagy véletlenűl lesz valami, – vagy sohasem lesz semmi.

Itt Baján is megvan számomra az arcimédesi πovτoϖ. Kimozdíthatnám a földet ha csak a kisujjomat mozdítanám – de én egész hypochondricussan nem tudom a kisujjamat megmozdítani. Lehet azonban hogy mindez nevet-séges, képzelgő elbizakodottság. – A hiú ambiciókon kivül vannak irodalmi terveim is, mint mindíg. Egy társadalmi regény, mely nem lenne hosszu, de untig elég lenne ahhoz hogy ismerve állhatatosságomat, szinte féljek belekezdeni; byronikus beszély a renaissance korából (melyről sokat ol-vastam mostanában, Burckhardtot, Gobineau-t, Merezskovszkyt, Muthert,) – a beszély tartalmát Boccaccionak egy novellájából meríteném és roppant lélektanívá tenném; van egy excentrikus drámatervem – de kevésnek ér-zem erőm ez előttem teljesen járatlan mezőn; tűnődöm eposzom

folyta-tásán is. Mellettük csendesen fordítom Richepint – csupa gyakorlásként.”

(I. m. 177–178.)

A következő évi nyári szünidőben, 1906. augusztus 18-án, újra Szekszárd-ról és Kosztolányinak küldött levelének verses és prózai részében is, meg-említi készülő drámáját. A franciául és alexandrinokban írott verses rész-letben, melyet Jékely Zoltán fordításában közlünk, kísérletét egyenesen menekvésnek minősíti:

„És aztán, mindezek után, ami a munkát s a kenyérkeresést illeti, s bárki hús-zsák teszi, ha lapba ír – nem öndicséret ez:

nem lehetnék magam is, mint ők, oly ügyes? – De mért beszélek én magamról újra, váltig?

E téma untató, fárasztó s búsra válik.

Örök témám, hová szökhetnék ez elől? –

Mért nem vagyok kemény és cserzett, mint a bőr? – De mégis elszököm; és drámát írok végül,

reálist, tárgyiast, a lélek enyhelyéül, apollói tájul, hol szívem úszva ring...

Szereplők? Sok bolond – megvannak sorra mind:

Egy pesti félbolond s egy vén hisztérika, Egy hordár – falusi, ivásnak bajnoka.

Gondolom, épp elég jó ez a társaság, Közéjük menti most az én lelkem magát!”

(I. m. 529–530.)

A drámaírás ténye a vershez illesztett prózai kiegészítésben is nagyon sze-mélyes magánéleti és alkotói mozzanatok kíséretében merül fel: „– Ami a szerelmemet illeti, nem vagyok szerelmes, nem is voltam, legalább nem tovább két napnál és a Madarász uszoda incriminált prológussát utólag csináltam a költeményhez, mert azt hiszem, hogy illik hozzá. Véleményét ohajtom erről a versről, és a Tennyson fordításról, a többi mellékes. – Ön-nek, hazánk jeles költőjének könnyü; de nekem Ön az egyetlen közönsé-gem és most egyszerre olyan közönség-vágy fogott el, mint egy hatodik osztályu gimnazistát, aki csak jövőre lesz tagja az önképzőkörnek (nemde tanári hasonlat?). – Irom a drámámat, olvasom Schopenhauert s másokat.”

(I. m., 269.)

1906. augusztus végén, még ugyancsak Szekszárdról, szükségét érzi, hogy Juhász Gyulának is elbüszkélkedjen készülő drámájával: „Ugyanis, képzelje, drámát irok – az elsőt életemben. Mindjárt levelem elején eldi-csekedem vele, olyan nagy-nagy dolog ez előttem; nem is tudom, hogyan tíszteljem magam érte; pedig a dráma egyelőre csak egy felvonásos.” Majd rögtön ezután olyan kérdést intéz barátjához, ami, úgymond, „engem most rendkívűl ingerel, – feltétlen válaszát várva: Mit gondol: meg lenne-e ala-pítható, rövid időn belül, mai tehetségeinkkel, egy egészen sajátos jelleggel biró («s» = minden más nemzet modern lyrájától különböző) modern ma-gyar lyra?” (I. m. 275.) Az 1906. október 27-én, már Szegedről küldött hír-adásának egyik zárójeles megjegyzésében pedig drámájáról múlt időben, elkészült műként szól, és annak korszerűségeként fontos stiláris sajátossá-got emel ki: „(Én legalább írtam egy hosszu »modern« drámát, amelyben [:végig:] egyetlen egy mondat sincs befejezve s a rhapsodikus urak és höl-gyek csupa csonka sentenciákban jajgatnak.)” (I. m. 291.)

Az egyfelvonásost életre hívó konkrét élményen, a szekszárdi tűzese-ten, valamint a drámai műnem irányába tett tapogatózás különféle alkotás-lélektani és -technikai mozzanatain kívül kimutathatók a drámának olyan alakjai és jellegzetességei is, akiknek és amelyeknek a mintáit, inspirációit az író személyes környezetében, élete színterein találjuk. Az egyik ilyen közvetlen megfelelésre már Török Sophie felhívta a figyelmet, amikor a gépirat 14. fóliójának verzóján az Orvos kérdését („Hát hogy van ilyen-kor?”) a következő ceruzaírású megjegyzéssel kísérte: „A szekszárdi Dra-gits doktor szavajárása, az egész figura az, M. sokat emlegette és szerettük, a Harc az angyallal novellában is szerepel.” (BMKL I, 290.) Az említett novellában az orvost Tarditsnak hívják, s valóban ott is jellemzésének fon-tos eleme kedvenc szavajárásának megidézése: „Elfogódottan járkált e kar-dos angyalok fukar világában. Ügyelt az illemre és méltóságára. Óvatosan tapogatta botjával a sarat, s ily óvatosan tapogatózott az életben is, noha korát tekintve, már bőven lett volna ideje kissé tájékozódni. A nagy testű és félénk emberek famíliájának tagja volt, s egyszerre keltett tiszteletet és nevetséget, amint csetlő-botló nehézkességgel gázolt át a különböző úri lakások küszöbjein, mindig legalább háromszor ismételve ismerős és vál-tozatlan mondókáját:

– Alászolgája, jó napot kívánok, hát hogy van ilyenkor?

Ezt mondta fiatalnak és öregnek, férfinak és nőnek, nagyságosnak és te-kintetesnek, sőt állítólag még a cselédeknek is. Ezt mondta reggel és este, nappal, mint éjszaka.” (BaBitS 1987:434.)

A novella egy másik részletében a doktor életének további jellemzőit is megismerhetjük: „Nem hitt az asszony betegségében, ő maga sokkal betegebb volt páciensénél. Tudta, hogy rákgyanús; nemrég járt fönn Pesten, s megné-zette magát. Valószínűleg operálni kell... Iparkodott elhessegetni a gondolatot;

hisz már a legjobb esetben sem élhet nagyon sokáig. Elég sivár volt az élete a kiszikkadt aggszűz nővér mellett, akiért föláldozta éveit. Irigyen gondolt min-denkire, akit otthon házastárs várt, s furcsa tikkadtság lepte meg ebben a házas-társi ágyasszobában. Egy-egy pohárkával megiszogatni a pácienseknél: ez volt üdülése, mert ő nem pincézett! Nem volt benne a cimboraságokban, még csak nem is tegeződött az urakkal. Különc volt, és tudósnak tartották.” (I. m. 437.)

A novellában és a drámában szereplő személy a valóságban Dragits (Dra-gics) Imre szekszárdi járási orvos, virilista volt (Buda 1996:125), aki a Babits családot nemzedékről nemzedékre sújtó különböző betegségek miatt igen-csak gyakran megfordult a rokonság valamelyik tagjának házában. Neve, alakja és kiállított diagnózisai a család levelezésének állandó témáját jelentik (l. különösen uo., 125, 141, 154, 156, 175, 176, 208, 228, 253, 314). Sőt az őt ért betegségek hírét is minden esetben a családtagnak kijáró aggodalom és szeretet hangja kíséri. „Nagyon örültünk Misike gratulatiojának, drága kis kezecskéje legelső vonását eltesszük emlékbe, puszild meg érte mihelyettünk az aranyost. Csak ne ereszd ki a kis lelkeket még ez a járvány tart, azt mond-ják a levegőben van, nehogy megkapmond-ják. Dragics is influenzás, már tíz napja beteg” – írja például 1890. január 25-én, Szekszárdon kelt levelében a leendő író édesanyjának testvére, Kelemen Ilona. (I. m. 141.) Három évvel később, 1893. december 30-án ugyancsak ő panaszolja, hogy „az a pech ért bennün-ket, hogy Dragits úr megbetegedett s a kórházi alorvos kötözi be a sebet s jön egy hét óta, kit még nem ismerve, nagyon féltünk tőle” (i. m. 208).

Az egyfelvonásos dráma keletkezésének időszakában született levelek tanúskodnak arról is, hogy a mű középpontjában álló feszült anya–fiú vi-szony nagyon közvetlen, személyes élményekre vezethető vissza. A családi levelezés gondozójának, Buda Attilának anya és fiú 1906. év végi levél-váltására vonatkozó, összefoglaló megállapítása szerint „az új munkahely és az új környezet fokozta Babits egzisztenciális szorongásait, erre lehet következtetni a leveleire írt válaszokból. Anyja első hosszú levele is ebből az időszakból maradt fenn (i. m., 250), s ezt még jó néhány követte ebben az esztendőben. A fiatal tanár legszorongatóbb gondja az volt, hogy a minisz-térium nem küldte időben fizetését, ezért anyjától kényszerült pénzt kérni, aki küldött is neki, cserébe azonban nem felejtette el figyelmeztetni arra, hogy ne költekezzen és legyen tekintettel arra, hogy ő milyen nehezen jut

az otthonmaradottak életéhez szükséges pénzhez. Babits engedelmes gyer-mekként válaszolt anyja feltett kérdései közül az egyetlenre, amelyre értel-mesen lehetett válaszolni, s ennek köszönhetjük azt a plasztikus képet, amit szegedi kollégáiról festett (uo., 251)”. (BaBitS 1998:353–354.)

A hivatkozott levélváltásra pontosan azokban a napokban, 1906 októbe-rében kerül sor, amikor Babits A Simóné háza kéziratának végső formába öntésén fáradozik. Babits Mihályné Kelemen Auróra levele így szól: „Édes Misim oly röviden tudositasz oda érkezésedről hogy mert most már egy hete elválásunknak és még mindíg nincs bővebb tudósítás rólad édes fiam, most hát én irok hogy emlékeztesselek rá miként nagyon messze és igen hamar talán nagyon szivesen is itt hagytad édes anyádat a ki pedig an-nyit gondol reád, hogy hogyan boldogultál avval a nagy ládával Budapes-ten mert Bimbistől tudom hogy nem vették fel tovább, képzelem mennyi bajjal költséggel jutottál tovább és ugy sajnáltalak oly szivesen segitettem volna rajtad, de te még izgatottabb vagy nálamnál és most már egészen korlátoltnak tartod édes anyádat, talán ez is az oka hogy oly kevéssé hall-gatsz reám, nem akarod elhinni hogy azért nem adhatok többet mert nincs és mert testvéreidnek is szükségük van még reám, és ugy bántasz mindig engem ha takarékosságra intelek, pedíg a jövőre nézve is nagy hasznát ve-heted, mert hisz tapasztalhatod hogy a pénz mennyire röpül tölünk azért aggodom is miattad édes Misim hogy ott is most még ne bocsájtkozz sem-mi féle egyletbe vagy ne kötelezd magad semsem-mire hisz ez még nem biztos állás hisz csak helyettes vagy. Féltem hogy szép könyveid a surlodásban mind le kopott mert az Szegedig folyton dörgölödzködött, hogy ruháid is mind rosszul ért célhoz, irj már erről én nekem minél előbb és minden-ről hogy folyt le a vizittelésed hol voltál? milyen benyomást tettek reád a kollegák hogy fogadtak ki legjobb hozzád és kit szeretsz te közölük? ugy szeretnék mindent tudni rólad hogy van beosztva napod mégysz e eleget a levegőre és nem e éjjelezel sokat hogy vigyázasz e egészségedre? irj ne-kem most ismét olyan szomoru napok következnek nene-kem ma küldök Miska bácsinak pénzt koszorura halottak napjára, ugy látszik ez idén ő nem készül Szekszárdra, kérdezősködik rólad tegnapi soraiban még nem tudja hol vagy ha irsz emlitsd meg az ő jóságát hogy igy halottak napján mindíg vesződik a mi drága sirunkkal, megirhatnád Szegeden lételed Balog bácsinak is hisz ez illene mínap is egy levele volt a kezemben hozzád intézve a melyben ugy kifejezte érdeklődését irányodban, – a Szitnyai Elek cime Bpest VIII. ker.

Jozsef körut 23. sz. II. em. 11. sz. – Angyus irja hogy B. Dezső már egy hete hogy Pesten van és hogy sokat kérdezősködik rólad és valami

ujság-ban most a leány nevelésről irt ő. – Anna néni kérdezi hogy voltál e már Smidtéknél? irj e miatt is, – kedden volt a szürés künn voltunk a szöllőbe ott voltak a Dörnyeiék és Mirth Laciék, kevesebb a bor a tavalinál, Pistá-nak is irhatnál hogy buzditsd szép szóval a tanulásra, most meg nem akar zongorázni, nem ís tudom mit csináljak vele?

Csokollak ezerszer édes Misim és csokolunk mindannyian irj míndenről Irj hogy vagy pénzeddel? Tudd meg hogy a fizetésedért kell e kérvényt beadni és hova.” (BaBitS 1998:285–286.)

Babits, mint korábban idéztük, 1906. október 27-én jelenti büszkén Ju-hász Gyulának „hosszú modern drámája” elkészültét. Anyja levelére az ezt megelőző napon válaszol. Írásában hamar feltűnik a szűkös anyagi helyzete miatt érzett keserűség:

„Kedves Anyám

Épen irni akartam Neked, mikor a leveledet kaptam; és sietek válaszolni.

Semmi nevezetes sem történt az elmult héten; az iskolai előadások folytak, kedden már meg lesz az októberi konferencia. A kollégáimat végig vizi-teltem, meg a gimnáziumi igazgatót is; a viziteket már részben vissza is kaptam; de <a> csak az igazgatóm Homor talált otthon, aki tegnap a fiával volt nálam. Resteltem hogy még cigarettával sem tudtam őket megkinálni;

<p> és fűtetlen volt a szobám, pedig most nagyon hideg idő jár, jelenleg is kegyetlenűl fázik a kezem, amint ezt irom; meg a lábam. Bizony itt nem becsűlnek meg annyira, mint Baján, és én nem is valami kellemesen érzem magamat közöttük.” (I. m. 286–287.)

A tanárkollégáiról készített részletes leírás után levelének végén újra pénz-telenségét panaszolja: „Ami a pénzt illeti, elsején szükségem lesz 12 frtra a lakásért és 8-án még 26 frtra a kosztért, azonkívűl már novemberben va-lószinűleg fűtenem is kell, fát venni; és mosatnom. A pénzemről még sem-mi hír. Kérlek küldj annyít, amenyiből gondolod, hogy kijövök szásem-mitva, hogy most semmim sincs. – De hogy elsején már itt legyen legalább 12 frt, mert restelem, ha nem fizethetek pontosan. Napjaim beosztása elég rosz, mert óráim többnyire d.u. vannak 3 tól 6 ig, amikor leglustább az ember.

– Pistinek majd irok.

Kezeidet csókolja és míndenkit üdvözöl

«Ba» Misi

1906. okt. 26.” (I. m. 290.)

A levelezés a későbbiekben is hasonló hangnemben, az anya és fia közötti teljes értetlenség jegyében folytatódik (uo., 295–312; 255, 258, 262, 265,

269, 278, 281, 284). Az anya mit sem vesz észre abból a fia személyiségfej-lődésében hirtelen bekövetkezett, alapvető változásból, amelyet a fiatalkori levelek sajtó alá rendezője, Zsoldos Sándor így jellemez: „Babits személyi-sége, érdeklődése, témái – főbb vonásaikban – már a kezdet kezdetén »ké-szen vannak«, a továbbiakban csupán kibontja őket. Föltűnően korán válik

»éretté« már iskolásként, alkatából és családi körülményeiből adódóan is.

Tudatosan készül az irodalmi pályára. A versolvasás, -tanulás, -írás mellett már kisiskolásként lapot tervez indítani. Egyelőre a kapott minták hatására alkot (pl. Verne nyomán ír »regényt«). A minták alapján indulóból szinte egy csapásra lesz eredeti alkotó, ahogyan legtöbb pályatársából is a század elején. Az egyre magasabbra szárnyaló szellemű írónak addigi környezete egyre terhesebbé válik. Amennyire rászorul anyja gondoskodására, annyira menekül is előle, egyre nehezebben tud kommunikálni vele.” (I. m. 359.)

In document 42 cd PQ 'O '3 (Pldal 90-200)