A segítés mint együttműködés: poszthumán relációs ontológia

86

87

Tronto, 1993). El kell ismerni, hogy a gondoskodás etikája pozitív hatással lehet a demokratikus állampolgárságra, a jog pedig a segítői kapcsolatok védelmére (Shakespeare, 2006).

Az Önálló Életvitel Mozgalom és a gondoskodás etikája végső soron nem a segítés fogalmát, hanem az emberképet és az ember függőséghez való viszonyát keretezi újra. A humanizmus emberképétől eltávolodva hozzájárul a poszthumán emberkép XXI. századi megteremtéséhez, mely az újmaterializmus filozófiai, feminista, queer és társadalomelméletéből emelkedett ki (Braun, 2004, Lemke, 2015; Coole és Frost, 2010).

Poszt-antropocentrikusnak is nevezhetjünk (Wolfe, 2010; Fox-Alldred, 2017; Braidotti, 2011; St Pierre, 2014).

Az antikvitás és az itáliai reneszánsz embereszményére építő humanizmus (Goodley et al., 2014) az autonóm, racionális, ép testű fehér férfit emelte ideálul (Braidotti, 2013). Nem csupán földrajzi egységek, hanem testek, elmék és társadalmi kapcsolatok (pl. a segítő kapcsolatok) gyarmatosító tendenciája is megerősítette az emberek közötti alá- és fölérendeltséget. A fogyatékos emberek és a gyarmatbirodalmak lakói nem arról váltak ismertté, hogy ők valójában milyenek, hanem arról, hogy milyenek nem (Goodley et al., 2014). Az ipari forradalmat követő társadalmi struktúraváltozás felerősítette a fogyatékos emberek dependenciájának a láthatóságát. Megerősödött a humanizmus emberképe, az autonóm, független, tiszta én–te-határokkal rendelkező ember illúziója (Shildrick, 2012). A társadalmi problémákat elfedte az egyén fogyatékosságaira történő fókuszálás.

EGYÁLTALÁN NEM ESIK JÓL SEGÍTŐKET IGÉNYBE VENNI, DE EZT, AMIKOR FELISMERTEM A HELYZETEM A BALESET UTÁN […] VILÁGOSAN FELFOGTAM, HOGY SEGÍTSÉGEK NÉLKÜL EZT NEM FOGOM TUDNI MEGOLDANI.

A humanizmus emancipatív törekvéseit – mint az egyetemes emberi jogok lefektetését, a társadalmi szolidaritás és felelősségvállalás célkitűzését – elismerve, a poszthumanizmus alternatívát kínál önmagunk újrapozicionálására a világegyetemmel, a természettel, a spiritualitással, az állatvilággal, a technikai vívmányokkal való kapcsolódásainkban.

Alternatív emberképe kritikai és kreatív újragondolásra invitál bennünket arról, hogy a jelen pillanatban hol és hogyan állunk és merre tartunk a folyamatos valakivé, valamivé válás

88

során (Braidotti, 2006, 2013). A humanizmus univerzalizmusát, esszencializmusát azért kívánja elkerülni, mert annak emberképe szerint, pl. az emberi testnek léteznek bizonyos jellemző-együttesei, amelyeket az azonos típusú létezők minden helyzetben képviselnek.

Ezek a jellemzők pedig (pl. a végtagok száma vagy működési módja) helyzet-függetlenséget és megváltoztathatatlanságot hirdetve normává válhatnak. Így a gondolkodásmód az eltérő testekkel élő létezőktől megvonhatja a teljes emberi státuszt, és eugenikai intézkedéseknek adhat teret (Feely, 2016).

Elismerjük és magunk is érezzük, hogy komoly merészség és nyitottság szükséges a humanista szemlélet újragondoláshoz. Stabil viszonyítási pontjaink, origóink újrapozicionálása a feladatunk, a régi látásmódunk, szemüvegünk letétele és egy új, reményeink szerint befogadóbb, sokszínűbb, binaritásokon túlmutató, autonómia helyett heteronómiát a középpontba állító világ-, élet- és emberfelfogás megértése a cél. Ahol az ember emberi és nem emberi, kozmikus és földi, egyaránt teremtett és önmagát teremtő lény, akinek fiktív autonómiáját felülírják a kapcsolódásai (Braidotti, 2005, 2013). Ezt az újragondolást mi a fogyatékosságnak nevezett jelenségen keresztül tesszük meg.

Ember és ember, ember és állat, ember és gép közötti komplex összekapcsolódásban, komplex hibridizációban vagyunk mindannyian, különböző mélységekben. Ki-ki okostelefont, katétert, szemüveget, pacemakert, kerekesszéket, implantátumokat, protéziseket használ. Ha ezt komolyan vesszük, hogyan tudjuk újrakonstruálni az emberi test határait? S mit tanulhatunk ezekből az új határátlépésekből? Mi történik akkor, ha úgy tekintünk az emberre, mint aki egyszerre korlátozódik egyéni testre, és szimultán kapcsolódik, átnyúlik, átfedésbe kerül más testekkel és mechanikai eszközökkel?

A REGGELI KÉSZÜLŐDÉS KÖZBEN EGYSZER SEM JUT ESZEMBE, HOGY NEM MAGAM VÉGZEM EL A REGGELI RUTIN MOZDULATOKAT. AZ AKTUÁLIS SEGÍTŐMMEL ÖSSZEHANGOLTAN ZAJLIK A FOLYAMAT, MAJDNEM ÚGY, MINTHA A SAJÁT KEZEMMEL VÉGEZNÉM EL. MAJDNEM UGYANÚGY, MINT MINDENKI MÁS. AZ EREDMÉNY MAJDNEM UGYANAZ, MINTHA MAGAM TETTEM VOLNA. A BALESET ELŐTTI IDŐKBEN IS ELŐFORDULT, HOGY ÚGY LÉPTEM KI AZ AJTÓN, HOGY NEM VOLTAM TÖKÉLETESEN ELÉGEDETT A FIZIKAI ÉS MENTÁLIS ÁLLAPOTOMMAL. TOLERÁLOM A TÖKÉLETLENSÉGET.

89

A poszthumán szemléletben az ontológia, az episztemológia és az etika szétválaszthatatlanul összekapcsolódnak. A létezést és a tudás-termelést/megismerést egyaránt kapcsolódásokban megvalósuló folyamatként értelmezzük. Ahogy az etikus cselekedetet is, amely egyedül nem határozható meg, hanem kizárólag másokkal való kapcsolódásban (Thayer-Bacon, 2003;

Romm, 2017; Cajete, 2000, Bergum és Dossetor, 2005; Bauman, 1993; Given, 2008). Így létezésünk minden kapcsolódása etikai folyamatként tételeződik: legyen a kapcsolat másik oldalán egy elektromos ágy, egy személyi segítő, vagy akár önmagunk. Nem önmagában az ember a világ mértéke többé, hanem a kapcsolódásai. A kapcsolódások válnak a morális univerzum közepévé. Ezt nevezzük relációs ontológiának, amely azt hangsúlyozza, hogy kapcsolódások és interdependencia nélkül nem képzelhető el létezés. A létezők kapcsolódásai ontológiailag alapvetőbbek, mint a létezők önmagukban: valójában kapcsolódásokból állnak azok, amelyeket mi dolgoknak vagy személyeknek hívunk. Vannak pl. biológiai, logikai, érzelmi, fizikai, technológiai, kulturális, morális, transzcendentális, politikai, szexuális, esztétikai, képzeletbeli kapcsolódásainak (Wildman, 2006; Benjamin, 2015; Sidorkin, 2002; Yannaras, 2011). Létezésünk elementáris kapcsolódásainak üzenete, hogy nem tudjuk „kivenni magunkat a képletből” semmilyen körülmények között.

Kapcsolataink által beleszövődünk a valóságunkba, és ha a kapcsolatot állítjuk a figyelmünk középpontjába, megkérdőjeleződnek azok a határok, amelyeket eddig természetesnek véltünk.

A kapcsolódások és azok változása általi folyamatos valakivé/valamivé válásban (franciául: la devenir, angolul: becoming) (Deleuze–Guattari, 2009; Hernádi 2014) leendésben(Gyimesi, 2000) vagyunk. A relációs ontológia felteszi azt a kérdést: mi történik akkor, ha a megszokott medikális és olykor fogyatékosságtudományi diskurzus központi fogalmaiként használt autonómia- és függőség-koncepciók helyett arról beszélünk, amikről azok valójában szólnak: kapcsolódásokról? Mi történik, ha nem abból a nézőpontból vizsgálódunk, hogy Zsuzsa a személyi asszisztenseitől függ, és nem is abból, hogy általuk nyerhet függetlenséget, hanem megpróbáljuk megérteni, hogy az ő kapcsolódásait mi jellemzi? (Gibson, 2006)

Minden cselekvés kapcsolati megnyilvánulásként értelmezhető, ezért ontológiailag elválaszthatatlanok vagyunk egymástól. Vagyis: nem léteznénk kapcsolatok nélkül, nem

90

képzelhető el a létezés élő vagy élettelen dolgokhoz való kapcsolódásaink nélkül. Ezek a létezéshez szükséges kapcsolódások nagyon markánsan, az egész társadalom által észrevehetően jelennek meg a fogyatékossággal élő emberek helyzetében. De mindannyiunk életében ott vannak, más formában és különböző mértékben. A poszthumán elv megkérdőjelezi az autonóm szubjektumot, és a segítői kapcsolatot látja a relációs ontológia legláthatóbb formájának.

A függőség nemcsak része, hanem a feltétele is a létezésünknek. A saját életünkben,ha ezt nem vesszük észre, akkor a fogyatékos embert nagyon gyorsan

„idegennek”, „másnak” bélyegezzük. A poszthumán gondolkozás lehetővé teszi, hogy egyszerre tekintsük másnak és hasonlónak a fogyatékos embert. Hiszen épp a dualista (saját–

másik, normális–abnormális) világszemléletet, az esszencializált látásmódot feloldva élteti és tartja értéknek, hogy „mások”, „másikok” is legyünk – a hasonlóságunk eltörölhetetlen tudatában. A függőség és a sérülékenység központi része az életünknek, melyet magunkban is fel kell ismernünk (Bozalek, 2016).

A legtöbb kritikai fogyatékosságtudománnyal foglalkozó szerző a definíciókényszer modernista, dichotóm kereteiből kibújni próbálva keresi a párbeszéd egyéb, normativitást kerülő alternatíváit. Nem univerzális meghatározásokat közöl központi fogalmával kapcsolatban, hanem szituáltságát feltáró, komplex, reflektív értelmezéseket. Ezekben a segítésről szóló, alábbi meghatározásokban három, alapvetően hasonló tartalmi elem található (Shakespeare, 2000; Watson et al., 2004; Williams, 2001; Winance, 2010; Bozalek, 2016):

 a segítést univerzális tapasztalatnak tekintik. Mindannyian megtapasztaljuk a segítés valamilyen formáját az életünk során a mindennapjainkban. A segítés az emberré válás és az emberként élés feltétele, fundamentuma.

 A segítést kizárólag az adott helyzettel, kontextussal, a benne részt vevő emberek milyenségével együtt tartják értelmezhetőnek. A segítés mindig politikailag, társadalmilag, kulturálisan és egyénileg interpretált. Olyan univerzális tapasztalat, amely minden helyzetben valójában mást és mást jelent.

 Örökös kapcsolódásaink egyik formájának tartják a segítői–együttműködői kapcsolatot.

91

Shakespeare (2006) azonban felteszi a kérdést: valójában mennyire hiteles azt állítani a segítői kapcsolatok jobb megértése céljából, hogy minden ember függőségekben él?

Nagyon meghatározó különbség van a nem fogyatékos emberek függőségei és a fogyatékos emberek kényszerű függőségei között, és a függőségek kölcsönössége között. Könnyen elcsépeltté válhat az a közhely, hogy minden ember sérülékeny, hogy minden embernek szüksége van segítségre, és mindenki függőségekben él, hiszen léteznek helyzetek, mikor az egyik életben maradása nem függ a másik emberétől, fordítva viszont igen (Kittay, 1999).

A hagyományos függőségek („conventional dependency”, Shakespeare, 2006, p.

146) nagyon különbözőek tudnak lenni, mint az a kiterjesztett függőség, amelyet fogyatékos emberek megtapasztalnak. A feminista elméletalkotók figyelmen kívül hagyták, hogy sokszor egyenlőtlenség van a függőség mértéke között, a fogyatékosságtudományi elméletalkotók pedig arról feledkeztek meg, hogy a függőség nem kizárólag a társadalmi berendezkedés eredménye, s a személyi asszisztencia nem kínál megszabadulást minden függőségi viszonyunktól. Valójában a személyi asszisztencia révén is újabb és újabb függőségi viszonyokba bonyolódunk bele, és a fogyatékos emberek az önálló életvitel modellben is gyakran függnek a jóindulattól, a figyelem mértékétől, az időbeosztásoktól, a gazdasági és szociális tőke hiányától (Shakespeare, 2006; Leece és Peace 2010).

Az univerzális függőség, a relatív függetlenség és az egymástól való függés változékonyságának felismerése egyformán fontossá vált ahhoz, hogy jobban megérthessük a segítői kapcsolat dinamikáját. Ahhoz, hogy kiléphessünk bináris gondolkodásunkból, az assamblage fogalma kínál eszközt.