Van a belügyminisztériumban, vagy ha nincs, hát bizo-nyosan volt még Tisza Kálmán alatt is egy skatulya, amit a belügyminiszterek egymástól örököltek már hosszú idő óta.
Rajner Páltól elörökölte Tóth Vilmos, Tóth Vilmostól Sza-páry Gyula, SzaSza-páry Gyulától Tisza Kálmán.
A skatulyát mindenik miniszter felbontotta, s mindenik
7• 99
elcsodálkozott a tartalmán, mert egy rendjel volt benne: a vas-koronarend másodosztályú keresztje.
Ez olyan rejtélyesnek tűnt fel a minisztereknek, mint nekünk a »Fuit« sírkő a Városligetben. Egy vaskoronarend, ami itt hányódik, vetődik, és az ördögnek sem kell. Egy rend-jel, amihez nem akad gazda Magyarországon, ez hallatlan ! Micsoda história lehet ebben a satulban eltemetve !
A legöregebb miniszteri tanácsosok emlékeztek rá, és elre-ferálták.
Én azonban meg akarom kímélni az olv:asó publikumot a minisztertanácsosok referádáitól, inkább magam mondom el a rendjel történetét.
Természetesen összefügg Ferenc gróffal. Másképp nem is beszélnék róla.
A gróffal ugyanis az történt az idők hosszú folyamán át, hogy megöregedett. Még akkor is szép és hatalmas ember volt, talán nagyon is hatalmas.
Némely erőszakoskodásai szemet szúrtak Rajner Pálnak, s egy napon az öreg egy pecsétes levelet kapott a minisztérium-ból.
A levél mellett ott volt a kis dobozka is.
- Bontsa csak fel, barátom, mi van benne 1 - mondá a titkárjának.
A titkár felbontotta, és kihúzta belőle a vaskoronarendet.
- Hát ez mi 1 - kérdé a gróf, de nem nyúlt hozzá.
- Az egy rendjel.
- Jó. Hát a levélben mi van, olvassa el a levelet is.
A titkár fölolvasta az írást harsány hangon.
»B. grófot főispáni állásától hanyatló egészsége folytán fölmentem, s hasznos szolgálatai jutalmául a vaskoronarend középkeresztjét adományozom.«
- Ohó, no hó! - kiáltott fel a gróf (ez volt a kedvenc felkiáltása). - Hát ki mondotta, hogy én beteg vagyok? No, ez szép história. Menjen csak, amice, a doktorhoz, hívja ide.
Bizonyosan Pesten járt, s füllentett a miniszternek. Ez már mégis szemtelenség ettől a doktortól. Megcsapatom. De meg-álljon csak, amice, olvassa csak még fel egyszer.
A titkár még egyszer felolvasta.
- És mit gondol maga, amice, mit akartak ezzel mondani?
100
- Azt, hogy méltóságod már nem főispán.
- Azt nem lehet, fráter - mondá a gróf rendületlenül.
_ Hiszen az alkotmányt még nem törülték el, hiszen az
or-szággyűlés még együtt van.
(Az utolsó oligarcha még azt gondolta, hogy az alkotmány csupán az ő kedvéért van meghozva.)
Csakhamar előkeresték a doktort, de az égre-földre eskü-dözött, hogy már hat esztendeje nem volt Pesten, és soha éle-tében nem látta Rajnert.
- Akkor hát más doktor volt. No, majd előkeresem, ha a föld alól is. Hanem most legelőször üljön le, szekretárius am.ice, és írja, amit diktálni fogok.
A szekretárius reszkető kezekkel pingálta:
»Nagyméltóságú miniszter úr!
Nagyméltóságodat szépen felültette valaki, hogy az én egészségem hanyatlik. Én, hála istennek, teljesen egészséges vagyok, elannyira, hogy még a gomblyuk betegség sem bánt.
Azért hát itt küldöm ezen iskátulyát, azzal az alázatos meg-jegyzéssel, hogy úgy látszik nagyméltóságod bokros teendői zepettnem ért rá eleget forgolódni jó modorú úriemberek kö-zött.«
- Punktum, amice. Hozza ide, hadd írjam alá.
Aláírta, és megporozta.
- Most pedig lássunk a többi ügyekhez.
Elővette az asztalról a hivatalos aktákat, és végzéseket jegyzett föl rájuk, mintha semmi sem történt volna.
A titkár csak nézte, nézte egy darabig, de azután nem állhatta meg, hogy ne figyelmeztesse.
- Minek töri magát méltóságod 1 Hiszen ez már nem a mi dolgunk. Itt már nem méltóságod parancsol.
- Hogy nem én parancsolok 1 - kérdé megütődve. -Hát igazán azt gondolja, amice 1 -Hát igazán azt hiszi, hogy annak az írásnak több ereje van, mint nekem?
Biz annak több ereje volt.
Különben még sok ideig élt azután folytonos friss egész-ségben, s mindig kutatta azt a gaz doktort, aki Rajner Palit felültette az ő egészsége hanyatlásával.
Merthogy a saját eszéből ily ráfogással élt volna Rajner Pál, azt már még Rajner Pálról sem lehetett néki föltenni.
101
Néhány év előtt hunyta be a szemét végképp az utolsó magyar oligarcha, akinek olyan nagy volt a tekintélye, és akit oly tisztelet környezett, hogy tulajdonképpen sohasem merték a szemeit felnyitni.
Halála után a megfenekedett rendjel természetesen újra felszabadult örömtelen vesztegléséből; a belügyminisztérium most már bátran visszaküldhetto Bécsbe.
Vissza is küldte, amint halljuk, nemrégen.
(De talán nem is kellett volna elárulnom, hogy van most egy fölösleges vaskorona, a rend kancellárjánál.)
A TÚLVILÁGI UTAS
A vidékünkbeli emberek nem szeretnek utazni. A nagy
kéklő hegyek beszegezik előttük a világot. Mi is lehetne azo-kon túl?
Még az úri fajta nép is így gondolkodik. Egyetlenegy ember élt a környéken, az is vagy száz év előtt, valami Nagy Ferenc nevezetű, akiről azt mesélik, hogy egyszer Prágában lett volna. Egész nemzetségét úgy hívják azóta: a »prágai Nagyok«, s egyikből sem lett a restóráción semmi.
De ha egy volt ilyen, ezer meg ezer akad olyan, aki soha-sem volt messzebb a szomszéd városkánál, s ezek közt is kiváló Rédeky Pál, aki mikor a nagy pöre végett, melyre a fele vagyonát költötte el, fel kellett volna mennie Bécsbe, azt mondta: »Inkább vesszen minden, mintsem én vala.ha Bécsbe menjek.« És nem is ment egy tapodtat sem.
Népszerű lett emiatt, egész az adminisztrátorságig vitte.
Hogy mit csinált, mit nem, biz én már elfelejtettem, de tény, hogy V. Ferdinánd király fölidézte Bécsbe ad audiendum verbum regium.
Rédeky Pál leült az asztalához, mikor az idézést meg-kapta, megírta a lemondását s egy instánciát a királyhoz, hogy
- azt mondja - esküje tartja soha nem menni Bécsbe, engedje meg neki őfelsége, nagyon sajnálja, de nem mehet.
Hja, messze volt még az akkor az idevaló embernek 1
Lőn azonban, de csak sok-sok év múlva azután, hogy az öreg Bécs fogta magát, és közelebb jött.
102
Fölépítették a szárnyvaButat. A hegyeinket kettészelték, selyem rétjeinkre rárakták a V8B paBzomántokat, hogy azon menjenek a kerekek.
Maga Rédeky Pál is mellette volt a VaBÚtnak, ő kezde-ményezte, ő sürgette. Pénzt, jólétet hoz a vidékre, mondá, megdrágítja gabonánkat. Kár, hogy nem volt itthon, betegen feküdt a budai Császárfürdőben, ahová az orvosok parancsol-ták, mikor az első fölpántlikázott szekérsor megindult.
Az egész vidék összejött arra a napra kíváncsian és kétel-kedve.
- Már csak megnézzük - mondták a parasztok - , ha igaz-e?
- Bolond beszéd 1 - kiáltozá Sóki Márton, a tiszlói csizmadia. - Semmi sem lesz belőle 1 Nem megy az, atyafiak, tíz lépést sem 1
- Hát hová menne is ló nélkül? - vélte Koczka Máté nevetve.
Kovács Gábor uram, az egyházfi, erőnek erejével a vonat elé akart feküdni, de nem engedték az űrök. »Pedig - jegyzé meg - ha nem haBználna, hát bizonyosan nem ártana.«
A vaBúti bakterek nem győzték zsebre rakru a sok csúfo-lódást: »Tegyék már fel kendtek a kantárt, mert kendtek fog-ják húzru ezt a német falut.«
(Falunak nézték a mieink az egymás végibe kapcsolt hOBBzú sor házikót.)
Ezalatt összejöttek a meghívott úri vendégek, fölszálltak a vagonokba, s a nagy bqlond gép egyszer csak prüszkölni kez-dett, mint a kehes ló, miközben kieresztette a füstöt nagy kévékben, hogy mint a felleg szállt szürkén a kukoricás földeken.
Egy fütty, s uramfia, a nagy szekérsor csakugyan meg-indult robajjal, s hovatovább mindig gyorsabban, mint a
kilőtt nyíl.
Kovács Gábor ájtatos keresztet vetett magára, és hüle-dezve hebegé:
- No, ez nem istentől van, emberek 1 Ez az ördög mun-kája!
- Hiszi a piszi - felelte Tóth István. - Ló van abban, sógor, azt mondom én még most is.
103
- De hol? Hisz láttuk volna !
- Jaj, el van az ott, lelkem, bújtatva. Úgy lesz az, hogy minden második házikóban.két parádés paripa húzza az utána
következő házikót.
Ez volt a legvalószíndbb, ez vált hitté; csak az ájtatosab-bak és vakbuzgók vették istenkísértésnek és az ördög incsel-kedéseinek.
S ezeknek lett igazuk, mert mihelyt visszaérkezett délre a próbavonat, elkezdődtek az ég csodái, isten haragjának nyilat-kozásai.
A nagy lakomán, mikor éppen a távollevő Rédeky Pál egészségére emeltek poharat, s fölhangzott a harsogó »éljen«, sürgöny érkezett Budáról, hogy Rédeky Pál meghalt. Pont kilenc órakor halt meg, éppen mikor itthon a vonat elindult.
Együtt indult vele a lelke (tessék most már . . . ha kellett neki a vasút!). Ott künn azalatt kegyetlen vihar kerekedék, kicsavarta a fákat tövestől, kitépte a házak fedeleit, az árrá
nőtt záporeső fölszakította több helyütt a vasúti síneket, a toronyban a nagy harang, mellyel a felhő ellen harangoztak, megrepedt, a villám belecsapott egy vasúti őrházba, a Réde-kyék kaszásai, akik haza menekültek a mezőrül, véres eső
csöppeket láttak a fűszálakon . . . (De úgy van az, ha az istent megkísértik.)
Harmadnapra volt a Rédeky temetése kitűzve délután három órára. Mert félháromkor érkezik meg a vonat a kopor-sóval. Nagy pompa lesz, olyat még nem látott Gernyefalva ! Nyomtatott cédulák mentek szét a környékbeli urakhoz.
Kilenc pap jött el a szomszéd falvakból, köztük a prépost is.
Az érkező hintóktól óriási darabon feketedtek az országutak.
A família elhozatta a diákkántust is Selmecbányáról. Meg-érdemli a boldogult, mert derék, jellemes, szavatartó úriember volt egész holtig. Hanem azért mégis meg kellett elégednie a kis haranggal, mert a nagy meg volt repedve tegnapelőtt
óta.
A Rédeky-kastély zsúfolásig megtelt halottas gyülekezet-tel. A feketével bevont ravatalt felállították a hársak alatt, a székeket kirakták, a fáklyákat meggyújtották, a kántor a torkát köszörülte, s a rokonok könnyes szemekkel foglaltak helyet a ravatal fejénél.
104
Senki sem hiányzott már, csak maga a halott.
A prépost, aki teljes ornátusban volt, türelmetlenül húzta ki 6ráját:
- Már jöhetne.
Petrőczy Károly ( ő rendezkedett, intézkedett a halottas háznál) sietett megnyugtatni:
- A s6gor mindjárt itt lesz. Már kiment érte a kocsi az ind6házhoz.
Kevés vártatva csakugyan berobogott a kocsi, könnyű hullámzás támad ilyenkor a tömeg közt, mindenki ágaskodik,
előre töri magát.
De a kíváncsiság csak sitteg-suttog; ahelyett a bámulat és megdöbbenés fölszisszenése hangzott. A családtagok zavar-tan futkostak ide-oda.
- Mi baj van 1 Mi történt 1 - kérdezték az emberek összenézve s egymás tyúkszemére taposva csörtettek a ravatal felé, ahol a családbeliek suttogtak sápadtan egymás között.
Petrőczy kétségbeesett hangon, képéből kikelve adta a magyarázatokat:
- A sógor nem jött el. Megkésett 1
Val6ban az történt, a halott elkésett a saját temetéséről ...
Keresték a vonaton, de nem volt sehol, pedig itt a távirat Budár6l, hogy a holttest reggel útnak lett indítva.
Itt most már nem lehetett egyebet tenni, mint engedelmet kérni a halottas gyülekezettől, amiért hiába fárasztották ide.
- Hogy megváltozik az ember, ha meghal - hajtotta egyre főtisztelendő Mukucsek plébános úr bosszankodva - , míg élt, milyen pontos volt a megboldogult !
A gyászsereg eloszlott, a család pedig sietett sürgönyileg reklamálni a halottat. De biz az nem jött sem másnap, sem harmadnap, sem negyednap: nem volt annak se híre, se hamva.
Végre egy hét múlva megtalálták Bécsben. Ott biz azt Bécsben, ahova semmi áron nem akart elmenni.
A halottas-vagont valamely állomáson tévedésből a bécsi vonathoz kapcsolták, s a szegény Rédeky Pál egy hétig utaz-gatott valahol Ausztriában a halála után.
Azért állítom én váltig, hogy legjobb otthon meghalni, vagy egyáltalában meg sem halni.
106
A MARCSA ÖCSÉM
Mikor a szegedi árvíz volt, magam is elmentem megnézni a rendkívüli szomorú, de érdekes eseményt. Egész Szegedből
csak mintegy másfél holdnyi terület maradt szárazon, s ezen a Hungaria szálloda. Hanem hát szoba nem jutott benne ilyen
magamszőrű embernek. Nagy úrnak kellett annak lenni, aki ott szobát kaphatott. Maguk a miniszteri főhivatalnokok is ott háltak a töltésen, ócska kupékban. Egy ilyen kupéra tisztán emlékszem, fel volt írva krétával: »Reformá.tua lelkészi hiva-tal«. Egy kupé volt az istenháza is. (Nagy dolog az, hogy már az isten is igénybe veszi a vasutakat.) Abban a kupéban adta össze Varga tiszteletes úr a házasulandókat (ámbátor nem igen volt házasulási kedv ilyenkor), s keresztelte meg az újszülötteket (mert ezeket éppen nem zsenírozta a nagy sze-rencsétlenség).
Természetesen, hogy kupét sem kaphattam, s elkeseredve gondoltam rá, hol hálok az éjjel, amikor véletlenül megpillan-tom, amint a Tisza-parton csónakba ül egy Pestre sokat járó szegedi ismerősöm, a derék Csukay Mihály.
Rákiáltok a töltésről, megismer, s nyájas arccal száll ki kezet fogni.
Hol veszi itt magát?
- Eljöttem ezt a nagy veszedelmet megnézni.
- No, ugye szomorú dolog? Hol van ön szállva 1 - Sehol, az isten szabad ege alatt, éppen azon töprengek, hol hálok meg az éjjel.
Az öreg gondolkozni kezd egy darabig.
- Igaz, hogy mi is sokan vagyunk, de azért tessék velem jönni, majd csak elférünk valahogy. Ugye, Anna?
A köpcös polgárember kérdőleg nézett a cs6nak felé, ahol egy csinos, javabeli asszonyka ült az evezős legények közt.
Az asszony mosolyogva biccentett fejével.
- No, hát szálljunk be szaporán. Az én öregem! - mondá aztán az asszonykára mutatva.
Beültem, s az evezős legények vígan hasították a vizet a
Felsőváros felé:
Önök is vízben vannak? - kérdém útközben, - A földszint bizony úszik, de a ház erős, kiállja. Most 106
mindnyájan az emeletre szorultunk, pedig sokan vagyunk, s a hely egy kicsit szűkecske . . . azért hát külön szobát nem is adhatok, mert nem jut. Reménylem nem neheztel meg ...
- Oh, kérem, így is nagy hálával tartozom.
- Majd elrendezi azt az anyjuk. Ugye, Anna?
- Ne búsulj te azon - felelte Csukayné asszonyom kedélyesen. - Kedves vendégünk elhál a kis kék szobában a Marcsával.
A Marcsával? - akartam fölkiáltani önkéntelenül, de Csukay úr megelőzött, megütődő hangon közbeszólva:
- Hogyan ? Hát a Marcsa itthon van?
- Igen, délután jött be a tanyáról a nagy csónakon.
- Nem szeretem, hogy bejött. Ott kellene lennie foly-tonosan. Mert a vízi kalózok oda is elrándulhatnak.
- Azt mondja, fél ott.
- A gyámoltalan. - sziszegte nemzetes Csukay Mihály uram -, már látom, hogy férfi kell oda. S magam megyek ki holnap reggel.
Az arcvonásai bosszankodó jelleget vettek fel, de ami meglepett, az volt, hogy semmi észrevételt nem tett az ellen, hogy mi ketten foglaljuk el a kis kék szobát a Marcsával.
Csodálatos dolog ! De hát meg vannak az emberek bolon-dulva? Hogy egy fiatal leányt . . . Hallatlan ez 1 Vagy én nézek ki olyan öregnek? Hisz nem vagyok több harminc évesnél.
Bab 1 De miféle ostobaság az tőlem, hogy fiatal leánynak képzelem, hiszen azt senki sem mondta, hátha valami éleme-dett anyóka ...
Kíváncsiságom hatalmasan föl volt ébresztve, alig vártam, hogy már helyén legyünk.
Egy-két evezőcsapás, s a csónak becsusszant a kapu tetején egy kis hézagon.
- Itthon vagyunk - mondá a gazda, s maga segített kiemelni a csónakból, míg az asszonyka fürgén ugrott ki a saját erejéből; fölmentünk vagy négy lépcsőn (ennyi volt ki a
vízből), s egy igen kedves lakályos fészek nyílt meg előttünk.
- Ez az ebédlőnk - szólt a gazda -, de csak a jobb napokban, mert most ez is tele van ágyakkal. Tessék magát kényelembe helyezni.
107
Az asztal már meg volt terítve az estelihez. Volt azon tán tizenöt teríték is.
- A famíliám is nagy, de még menekülők is mindég van-nak - veté oda Csukay mintegy magyarázatul a nagy asztal-hoz.
Kisvártatva mindnyájan összegyűltek az estelihez.
Csupa leány és asszony. Szép pirospozsgás menyecskék, alabástrom arcú leányok. Vajon melyik ezekből az én Marcsám ~
- A sógorném . . . a lányaim . . . özvegy Ketarczyné Horgosról ... a cousine-om - mutogatta be rendre a nem-zetes úr.
Leültem a háziasszony mellé, de az egész estély alatt szórakozott valék, folyton tűnődve, melyik a Marcsa 1 Volt is már kinézve egy szép barna asszony, akit annak óhajtottam;
de reményem csak a pite felhozataláig tartott, mert akkor odaszólt a háziasszony hozzá: »No, ez a te kedvenc ételed, Viktor, egyél I« (tehát Viktor a szép barna 1) Most aztán egy
szőkére esett szemem, de arról is csakhamar kisült, hogy Tecka.
Elüldögéltünk az asztalnál majd tizenegy óráig, de a Marcea név nem fordult elő. A legfeszültebb kíváncsiság ölt,
midőn végre felkeltünk, s a gazda hirtelen neje felé fordult:
- Igen ni. Hiszen a Marcsa nincs itt. Hát mit beszéltél te nekem?
- Dehogy nincs 1 Fáradt volt, lefeküdt még mielőtt hazajöttünk volna.
- Vacsora nélkül 1
Alkalmasint jól meguzsonázott.
Eszerint a kék szobában fekszik 1 Igen.
Ott vetettél ágyat vendégünknek is 1
Minden készen van. Csak tessék kérem nyugodtan aludni reggel, ameddig tetszik. Senki sem fogja háborgatni.
A zsalukat leeresztettem, hogy a világosság be ne hatoljon.
Házigazdám karon fogott most.
- Ha úgy tetszik, kérem.
Kivezetett a folyosóra, onnnan nyílt a kék szoba ajtaja, kezembe adta a gyertyát, és a szoba küszöbén kezet fogott velem.
108
- Jó éjt - mondá.
- Jó éjt - hebegtem izgatottan és beléptem.
De amint az ajtó bevágódott utánam, a hideg széláramlat elfújta a gyertyát, s én a sötétben maradtam.
Mármost hol vegyek én itt gyufát? Az egyik szögletből jóízű szuszogás nesze hallatszott. Ob, Marcsa ott vagy hát 1 Oh, csak már láttalak volna.
Elkezdtem tapogatódzni a szobában, s ráakadtam végre az ablakra. Leeresztettem a zsalukat, hogy lássam a gyufa merre van, de a zsaluk roppant robajjal zuhantak le, s Marcsa fölébredt.
Ki az, mi az? - kérdé egy megriadt hang.
Bocsánatot kérek, én vagyok.
Miféle én?
Én, a vendég.
Miféle vendég?
Mindjárt megmagyarázom, kisasszony ... csak gyer-tyát gyújtok.
- Megbolondult?
S eközben hallottam, amint a gyufa megsercent a falon, s egyszerre kigyúlt a fény, bevilágítván a kis szobát.
Az ágyban vézna szabólegényféle alak feküdt nagy kecs-keszakállal, és hosszú vörhenyes bajusszal.
- Aha - szólt szemeit törülgetve -, a sógorném, amióta alszom, tábori ágyat tett ide. Most már én kérek bocsánatot.
Nem tudhattam, hogy vendég van a háznál.
- Nem tesz semmit - dadogtam fogvacogva.
- Kihez van szerencsém? - kérdé megszelídülve.
- Én egy régi barátja vagyok a ház urának. Ön talán rokon?
- Hát nem mondták meg, hogy itt fekszem?
- Nekem, megvallom, egészen mást mondtak, s ezt egy kissé furcsa eljárásnak is találom.
- Mást?
- Azt mondták, hogy egy Marcsa nevű asszony vagy kisasszony alszik az ágyban.
A szabólegényes ember fölkacagott.
- Hisz akkor igazat mondtak, mert engem hívnak Mar-csának. A testvérbátyám »Marcsa öcsémnek« hív mindég.
109
- Mondhatom, ízetlen egy szoká.s 1
- Értem önt - mondá, és újra nevetett -, de nincs oka apprehendálni, mert csakugyan az az én valódi nevem.
- Valódi neve 1
- Ez van bejegyezve az anyakönyvbe: Caulcay Mária!
A Felsővárosban különösen sok férfi Mária és Terka van.
- Őrültség 1
- Nem őrültség biz az. Nagy értelme volt annak, ami-kor én születtem a Bach-szisztem alatt. Furfangos apáink kifundálták, hogyan lehetne kikerülni a katonáskodást. A fiú
csecsemőket bediktálták leányoknak, s az ördög sem
kérde-zősködött utánunk, mikor a huszadik évet elértük.
Másnap sokat nevettek az én esetem fölött a »Marcsa
*
öcsémmel«. Tudakozódtam Mihály gazdától e szokás felül, s ő is megerősítette a fentebbieket:
- A golyhó igazat mondott, csakugyan Marcsának kereszteltette atyám, talán azért is maradt ilyen asszonyos gyámoltalan legény. Nem ritka eset ez nálunk kivált a Felső
városban. Vagy negyven ilyen asszony nevű fickót tudok.
Mert az volt a jelszó: »Kárt okozni a németnek, ahol lehet«.
A TANÁCSÚR FURFANGJA
Természetesen a derék Apafi Mihály őnagysága idejében történt az alábbi pörös eset is, mert nagyon bolond dolog. S a
későbbi kor gyermeke minden bolondot bizonyos emberek kormányzása alá kommasszál.
Volt pedig ezen időben két nagyon kemény regula a feje-delmi udvarnál, az egyiket az istentelen Teleki Mihály uram, a fejedelem minisztere hozta, a másikat az istenes fejedelem-asszony, Bornemissza Anna.
Hogy azt mondja: »aki a fejedelem iránti hűséget meg-szegi, és a sereget háborúságos időben elhagyja, halállal bűn
hődjék.«
llO
Ez volt az egyik regula, a másik pedig ekképpen szólott vala:
»Aki korhelykedik és dobzódik, egy havi fogságbüntetés érje.«
Hogy melyik volt a Teleki uramé, és melyik a fejedelem-esszonyé, azt - noha már hosszú idő folyt le azóta - még ma is könnyen kitalálhatja minden ember.
Hogy melyik volt a Teleki uramé, és melyik a fejedelem-esszonyé, azt - noha már hosszú idő folyt le azóta - még ma is könnyen kitalálhatja minden ember.