A patológiás stressz-reakciók rizikótényezői

1. BEVEZETÉS

1.1. A gyermekgyógyászati eseményekhez kapcsolódó stressz-reakciók

1.1.4. A patológiás stressz-reakciók rizikótényezői

A poszttraumás stressz rizikótényezőiről felnőttekben több meta-analízis is beszámol. Brewin, Andrews, és Valentine (2000) tizennégy rizikótényezőt vizsgáltak, 77 publikációt áttekintve. A legnagyobb hatásméretet a trauma körüli időszak rizikótényezői

tekintetében találtak, mint a trauma súlyossága (r=0,23), a szociális támogatás hiánya (r=0,40), és a fennálló környezeti stressz (r=0,32). Gyenge hatásméretű rizikótényezőnek bizonyultak ezen kívül egyes demográfiai tényezők (nem, SES, alacsony iskolai végzettség), valamint pretrauma változók, mint az egyénben vagy a családban előforduló pszichiátriai megbetegedés, és korábbi adverz életesemények.

Ozer, Best, Lipsey, és Weiss (2003) hatvannyolc vizsgálatot tekintettek át, és hét potenciális rizikótényezőt elemeztek. Szignifikáns, de gyenge összefüggést találtak a PTSD és a korábbi traumák, a családi pszichopatológia, a premorbid pszichés működés szintje között, gyenge-közepes hatásméretről számoltak be a szociális támogatás, a traumára adott akut érzelmi reakciók, és az életveszély percepciója tekintetében. A legerősebb kapcsolatot a PTSD és a peritrauma időszakban jelentkező disszociatív tünetek között találták (r=0,35). Ez utóbbi eredményt egy, 59 további vizsgálatot elemző meta-analízis is megerősítette (Lensvelt-Mulders és mtsai, 2008).

Littleton, Horsley, John, és Nelson (2007) meta-analzíse a megküzdés és a poszttraumás stressz összefüggéseire fókuszált. Harmincnégy publikáción alapuló elemzésükben közepes hatásméretet találtak az elkerülés tekintetében (r=0,37), de az aktív megküzdés egyik formája sem mutatott szignifikáns kapcsolatot a poszttraumás stressz tüneteivel.

A meta-analízisek tehát számos rizikótényezőt igazoltak, bár ezek hatásmérete gyenge/közepes volt. Másfelől, az elemzések arra is utalnak, hogy a PTSD rizikótényezőit célzó vizsgálatok heterogenitása igen nagy, a módszertani különbségek, a trauma típusa, a minta jellemzői jelentősen befolyásolják az eredményeket. Összességében úgy tűnik, hogy premorbid tényezők alapján nehéz azonosítani a fokozott rizikóval rendelkező személyeket; a trauma alatt, illetve az azt közvetlen követő időszakban fellépő faktorok, elsősorban a traumára adott akut (kognitív, emocionális, fiziológiai, és viselkedéses) reakciók, illetve az aktuális környezeti tényezők (szociális támasz, környezeti stressz) vizsgálata sokkal ígéretesebb (Brewin, 2005).

A gyermek- és serdülő mintákon végzett vizsgálatok összefoglaló elemzései kissé későbbről származnak (1. táblázat). Egy 14 vizsgálaton alapuló tanulmány (Cox, Kenardy, & Hendrikz, 2008) balesetet szenvedett gyermekekben és serdülőkben a PTSD közepesen erős kapcsolatát igazolta a trauma, mint életet fenyegető veszély értékelésével, illetve a traumatikus eseményre adott szülői reakcióval; gyenge összefüggést találtak

továbbá a premorbid pszichopatológia és a női nem tekintetében. Után-követéses vizsgálatokban ezekhez járult hozzá a fiatalabb életkor, mint rizikótényező, szintén gyenge hatásmérettel. A sérülés objektív mértéke, a korábban elszenvedett traumák, illetve családtag/barát involváltsága nem bizonyultak szignifikáns rizikótényezőnek.

Kahana, Feeny, Youngstrom, és Drotar (2006) nyolc, különböző krónikus megbetegedésben szenvedő, serdülő mintán végzett vizsgálatot áttekintve azt találta, hogy a poszttraumás stressz tüneteit leginkább a szociális támogatás rendelkezésre állásával, és az életveszéllyel, illetve a betegség súlyosságával kapcsolatos vélekedések jelezték előre, a hatásméretet azonban kicsinek/közepesnek találták. Továbbá, tizennyolc, balesetet szenvedett fiatalokat vizsgáló tanulmány alapján, a szocio-ökonómiai státusz és a szociális deficit gyenge/közepes, míg a rövid-távon jelentkező depresszív, szorongásos és stressz-tünetek, valamint a trauma súlyosságára vonatkozó kogníciók nagy hatásméretű perdiktornak bizonyultak.

Alisic, Jongmans, van Wesel, és Kleber (2011) longitudinális vizsgálatokat (N=34) elemezve azt találta, hogy gyermekekben és serdülőkben az akut, illetve rövid-távon jelentkező kóros pszichológiai reakciók (poszttraumás stressz tünetek, depresszió, szorongás), valamint a szülői stressz-reakció a poszttraumás stressz legfontosabb hosszú távú (közepes/nagy hatásméretű) prediktorai. A nem, a sérülés súlyossága, a hospitalizáció időtartama, valamint a kórházi felvételkor mért pulzus gyenge hatásméretű prediktornak bizonyult. Az életkor, a szocio-ökonómiai státusz, az etnikum hosszú távon nem mutatott összefüggést a poszttraumás stressz tüneteivel.

Trickey, Siddaway, Meiser-Stedman, Serpell, és Field (2011) meta-analízise 25 potenciális rizikótényezőt elemzett, 64 vizsgálat bevonásával. Közepes/nagy hatásméretről számoltak be az alacsony társas támogatás, illetve az életveszély percepciója, a rövid-távon jelentkező súlyos szorongásos reakciók és komorbid pszichopatológiai problémák, a szociális visszahúzódás, a maladaptív kognitív stratégiák alkalmazása (elterelés, gondolat elnyomás), és a családi működészavar tekintetében.

Összességében tehát az elemzések azt mutatják, hogy a traumára adott kóros pszichológiai reakciók legfontosabb rizikótényezői gyermekekben és serdülőkben a trauma, mint életet fenyegető veszély szubjektív értékelése, a traumára adott akut érzelmi reakciók, valamint a szociális támogatással kapcsolatba hozható változók, elsősorban a szülő patológiás stressz-reakciója.

16 1.1.5. A szülői stressz-reakciók jelentősége

A meta-analízisek eredménye szerint tehát a gyermekek, illetve serdülők traumához való alkalmazkodásában kiemelt szerepe van annak, ahogyan a szülő reagál a gyermeket ért traumára. A vizsgálatok szerint a szülő stresszre adott reakciója befolyásolja a gyermeknek a balesetre, mint traumára adott biológiai és pszichológiai reakcióit (Nugent, Ostrowski, Christopher, & Delahanty, 2007), és előre jelzik a gyermek poszttraumás stressz-tüneteit (Landolt, Ystrom, Sennhauser, Gnehm, & Vollrath, 2012). Le Brocque és munkatársai (2010a) vizsgálatában a reziliens szülők gyermekei között szignifikánsan több volt a reziliens, míg a krónikus szub-klinikai tünetekkel jellemezhető szülők gyermekeinek több mint a fele a krónikus poszttraumás stressz tüneteit mutatta 6 hónappal a trauma után.

A szülő és a gyermek tüneteinek együtt-járásához a közös környezeti stressz mellett hozzájárulhat, hogy a súlyos szorongásos vagy depresszív tüneteket mutató szülő maladaptív mintát mutat a helyzet értelmezésére és a megküzdésre, kevésbé érzékeny a gyermek jelzéseire, szükségleteire, így kevésbé tudja őt támogatni ebben a nehéz élethelyzetben; éppen akkor, amikor a gyermeknek a leginkább szüksége van erre (Cox és mtsai, 2008; Kassam-Adams és mtsai, 2013). A vizsgálatok szerint például a szülői beszámoló a gyermek stressz-tüneteiről jellemző módon megbízhatatlan, torzít a szülői stressz-tünetekkel kongruens módon (Clawson, Jurbergs, Lindwall, & Phipps, 2013;

Kassam-Adams, García-Espańa, Miller, & Winston, 2006). A szülő közvetlen reakciója a traumára az interperszonális kapcsolatokat is érinti, Hall és mtsai (2006) vizsgálatában például a szülő akut szorongásos reakciója bejósolta a szülő-gyerek, illetve a családi konfliktusok előfordulását három hónappal a trauma után.

A szülő poszttraumás stressz tünetei ezenkívül befolyásolják a kezeléssel való együttműködését is (Streisand, Braniecki, Tercyak, & Kazak, 2001), a traumára emlékeztető ingerek elkerülése extrém esetben a kezelés elutasításához, az egészségügyi szolgáltatások késedelmes igénybevételéhez is vezethet, veszélyeztetve a gyermek szomatikus állapotát (Mowery, 2011). Az egészségügyben, az utóbbi időben, egyre lényegesebb szempont az ellátással való elégedettség, ezért fontos megemlíteni, hogy a szülői szorongás rontja azt (Mowery, 2011).

Mindezek miatt a gyermek-egészségügyben fontos a poszttraumás stressz modell ismerete, és szemléletének alkalmazása az ellátásban (trauma-informed pediatric care;

Ko és mtsai 2008); ezen belül a kóros szülői stressz-reakciók felismerése, rizikótényezőinek vizsgálata, valamint a szülők támogatása a gyermeküket ért traumatikus történésekhez való alkalmazkodásban (Melnyk, 2000).

A rizikótényezőket vizsgáló, fentebb ismertetett meta-analízisek eredményei alapján a szülőnek a traumára adott azonnali reakciója kulcsfontosságú mind a gyermek, mind a szülő hosszú-távú alkalmazkodásában. A kognitív elmélet szerint a környezeti ingerekre adott reakcióinkban a kognitív jelentésadás folyamatai elsődlegesek; az érzelmi, fiziológiai és viselkedéses válasz a kognitív értékelés függvénye (Beck és Dozois, 2011).

A kognitív elmélet (Brewin és mtsai, 1996; Brewin & Holmes, 2003; Dalgleish, 2004;

Ehlers & Clark, 2000) szerint a kóros stressz-reakciók kialakulásában és hosszú távú fennmaradásában is különösen nagy szerepe van annak, milyen jelentést ad a személy a potenciálisan traumatizáló történéseknek, hogyan vélekedik saját reakcióiról, és milyen kognitív stratégiákat alkalmaz a helyzettel való megküzdésben és saját (kognitív, érzelmi, fiziológiai és viselkedéses) reakcióinak szabályozásában. Mivel e tényezők pszichológiai eszközökkel befolyásolható változók, ismeretük kiemelten fontos a hatékony preventív és terápiás intervenciók tervezésében. A továbbiakban ezért a stressz-reakciókat potenciálisan befolyásoló kognitív tényezőkkel foglalkozunk.

1.2. A kognitív érzelem-szabályozó mechanizmusok szerepe az alkalmazkodásban

Az érzelmek Lazarus (1990) találó megfogalmazása szerint „az idők bölcsességét”

képviselik, mivel olyan választ jelentenek az ismételten jelentkező környezeti kihívásokra, melyek „evolúciósan kipróbáltak”, azaz adaptív értékük magas. Ez az általános megállapítás valamennyi érzelemre, azaz a negatív érzelmekre is igaz. A negatív események indukálta érzelmek – például a szorongás, a harag, a szomorúság – nagy motivációs erővel bírnak, arra késztetik a személyt, hogy oly módon aktivizálja megküzdő potenciálját, hogy azt a negatív érzések redukciója kísérje (John & Gross, 2004). A negatív érzések ily módon – bár a személy számára átélésük zavaró, kellemetlen – adaptívak, segítik az alkalmazkodást a nehéz élethelyzetekben. Ha azonban túl erőteljesek, vagy túl hosszan fennmaradnak, rontják a sikeres megküzdés esélyét és pszichés zavarok kialakulásához vezethetnek. A mentális egészség megőrzéséhez elengedhetetlenül fontos az érzelmek – elsősorban a negatív minőségű emóciók – sikeres szabályozása.

1.2.1. Az érzelem-szabályozás elméletei

Érzelem-reguláció alatt azon tudatos és nem tudatos folyamatok összességét értjük, melyekkel a személy az érzelmi válasz kiváltódását, minőségét, intenzitását és időtartamát módosíthatja (Thompson, 1994; Gross, 2001). A szabályozás módja befolyásolja az érzelmek szubjektív megélését, az érzelmek kifejezését és az érzelmeket kísérő fiziológiai jelenségeket is. Az érzelem-reguláció fogalma alá számos fiziológiai, motivációs, viselkedéses és kognitív stratégia sorolható, amelyek az inger-szelekció, a szituáció módosítása, a figyelmi fókusz megválasztása, a helyzet kognitív értékelése és a válasz-szelekció révén látják el szabályozó funkciójukat (John & Gross, 2004).

Az érzelem-szabályozás kutatásának gyökerei a pszichoanalízis elhárító-mechanizmusokról szóló elméletéig (Freud, 1937), a megküzdési mechanizmusok Lazarus és Folkman (1984) nevével fémjelzett modelljéig, valamint az önszabályozással kapcsolatos fejlődés-lélektani vizsgálatokig (Mischel, Shoda, és Rodriguez 1989) nyúlnak vissza (Gross, 2001).

Az elmúlt tizenöt évben számos kísérelt született az érzelem-szabályozás bonyolult folyamatainak rendszerezésére. Gross (2001) folyamat-elmélete az érzelem-szabályozó

mechanizmusokat aszerint csoportosítja, hogy az érzelmi válasz kiváltódásának folyamatában mikor aktiválódnak, és az érzelem-szabályozás időzítésének és hatékonyságának összefüggéseit hangsúlyozza. Koole (2010) a motivációs-funkcionális dimenzió mentén osztályozza az érzelem-szabályozó mechanizmusokat. Egy másik kategorizáció a tudatos vs. automatikus folyamatok megkülönböztetése (Bargh és Williams, 2007), mely azután az explicit és implicit érzelem-szabályozás elkülönítéséhez vezetett (Greenberg, 2007; Gyurak, Gross és Atkins, 2011; magyar nyelven ld. Kökönyei, 2008 összefoglalóját).

1.2.2. A kognitív érzelem-szabályozás meghatározása

A kategorizáció egy további lehetséges formája a kognitív mechanizmusok elkülönítése a viselkedéses szabályozástól. Az érzelem-reguláció céljából alkalmazott, tudatos figyelmi és gondolkodási folyamatokat kognitív érzelem-szabályozó stratégiáknak nevezzük (Garnefski, Kraaij, & Spinhoven, 2001a). Az előbbiekhez sorolandó például a szelektív figyelem (az emocionális ingerek figyelmen kívül hagyása), a tudatosan alkalmazott figyelem-elterelés, illetve az inger emocionálisan különböző aspektusaira való fókuszálás (Ochsner & Gross, 2008), utóbbiakhoz pedig azon stratégiák, melyek valamilyen módon megváltoztatják a helyzet jelentését, kognitív értékelését. Ilyen gondolkodási stratégiák például, a helyzet lehetséges jó oldalainak számbavétele (pozitív átértékelés, Carver, Scheier, & Weintraub, 1989), vagy a történtek tágabb értelmezési keretbe helyezése (perspektívába helyezés, Allen & Gilbert, 1995), de ezekkel ellentétes mechanizmusok is, mint a veszteség vagy a veszély felnagyítása (katasztrofizálás, Sullivan, Bishop, & Pivik, 1995), a negatív gondolatokon, érzéseken való rágódás (rumináció, Nolen-Hoeksema, Parker, & Larson, 1994), illetve önmagunk vagy mások hibáztatása a történtekért (Anderson, Miller, Riger, Dill, & Sedikides, 1994;

Tennen & Affleck, 1990).

John és Gross (2004) az érzelem-szabályozás kognitív mechanizmusait antecendens-fókuszú stratégiáknak nevezik, mivel az érzelmi válasz teljes kibontakozása előtt látják el szabályozó-funkciójukat, és szembeállítják ezeket a válasz-fókuszú (response focused) érzelem-szabályozó stratégiákkal (például az érzelemkifejezés elnyomása), melyeket a vizsgálatok szerint kevésbé adaptívak. A kognitív érzelem-szabályozó stratégiák

pszichoterápiás eszközökkel módosítható kognitív tényezők, ezért vizsgálatuk kiemelten fontos lehet a pszichés zavarok megelőzésében és gyógyításában.

1.2.3. Kognitív érzelem-szabályozás és mentális egészség

A kognitív érzelem-szabályozó mechanizmusok affektív, fiziológiai, kognitív és interperszonális hatásukon keresztül jelentősen befolyásolják a személy mentális jól-létét (John & Gross, 2004). A nem-adaptív érzelem-szabályozó stratégiák alkalmazása az érzelmek szubjektív átélésében magasabb intenzitást, az érzelmeket kísérő fiziológiai reakciókban emelkedett választ eredményeznek, valamint a kognitív működés és az interperszonális folyamatok szabályozásának zavarával járnak együtt (John & Gross, 2004).

A kognitív érzelem-szabályozás és a mentális egészség kapcsolatát sok empirikus vizsgálatban igazolták. Regressziós modelleket alkalmazó kutatások eredményei szerint szoros összefüggés van a kognitív érzelem-szabályozó stratégiák – elsősorban az önvád, a rumináció és a katasztrofizálás gyakori használata, illetve a pozitív átértékelés alacsony szintje – és a depresszív tünetek (Garnefski, Boon, & Kraaij, 2003; Garnefski, Teerds, Kraaij, Legerstee, & Van den Kommer, 2004; Garnefski & Kraaij, 2006a; 2006b;

Garnefski & Kraaij, 2007; Jermann, Van Der Linden, D'Acremont, & Zermatten, 2006; Kraaij, Pruymboom, & Garnefski 2002; Kraaij és mtsai, 2004), az állapot-szorongás (Garnefski és mtsai, 2001a; Kraaij, Garnefski, & Van Gerwen, 2003), valamit a személyiséget jellemző harag mértéke (Martin & Dahlen, 2005) között. Garnefski és Kraaij (2007) egy éves időintervallumot átfogó, longitudinális vizsgálatában a kognitív érzelem-szabályozó stratégiák egyéni mintázata a depresszió és a szorongás szignifikáns prediktorának bizonyult, a variancia figyelemreméltó részét (28%-át) magyarázva.

Egy 141 vizsgálatra támaszkodó meta-analízis (Aldao, Nolen-Hoeksema, &

Schweizer, 2010) a rumináció, az átértékelés és az elfogadás összefüggéseit vizsgálta négyféle pszichopatológiával (depresszió, szorongásos zavarok, evészavarok, pszichoaktív szer abúzus). Eredményeikben a rumináció erős pozitív összefüggést mutatott a szorongással, depresszióval, evészavarokkal és a szerhasználattal, míg az átértékelés gyenge negatív kapcsolatban állt a szorongással és depresszióval, de nem az evészavar tüneteivel. Az elfogadás nem mutatott szignifikáns összefüggést a meta-analízisbe bevont pszichopatológiákkal.

Hu és munkatársai (2014) meta-analízisében 48 vizsgálat alapján azt találta, hogy az átértékelés pozitív összefüggésben áll a mentális jóllét pozitív indikátoraival (az élettel való elégedettség, pozitív érzelmek), míg fordított irányú kapcsolatban a mentális egészség negatív indikátoraival (depresszió, szorongás, negatív affektus). A hatásméret azonban kicsinek/közepesnek mutatkozott.

1.2.4. Kognitív érzelem-szabályozás és poszttraumás stressz

A kognitív érzelem-szabályozó stratégiák szerepét a stresszre adott reakciókban számos traumatikus életeseménnyel összefüggésben vizsgálták.

A leginkább egybehangzó eredmények a rumináció és a poszttraumás stressz összefüggése tekintetében születtek. Háborús özvegyekben a rumináció az elhúzódó gyász, depresszió és poszttraumás stressz szignifikáns prediktorának bizonyult (Morina, 2011). A rumináció és a poszttraumás stressz tünetek közötti összefüggést igazolták továbbá interperszonális erőszakot (Hu, Koucky, Brown, Bruce, & Sheline, 2014;

Michael, Halligan, Clark, & Ehlers, 2007), illetve balesetet szenvedett sérültekben (Meiser-Stedman és mtsai, 2014; Ehring, Frank, & Ehlers, 2008), és egészségügyi szakdolgozókban is (Bennett, & Wells, 2010).

A katasztrofizáló gondolkodást is összefüggésbe hozták a poszttraumás stressz tünetek kialakulásával (Hyland, Shevlin, Adamson, & Boduszek, 2013), valamint a krónikus fájdalom és a PTSD komorbiditásával (Alschuler, & Otis, 2012). Egy, tűzoltók körében végzett — a témában módszertanilag ritka — prospektív vizsgálatban, a katasztrofizáló gondolkodás magasabb szintje a bevetés előtt, bejósolta a poszttraumás stressz tüneteit (Bryant, & Guthrie, 2005).

Az önvád és a PTSD egyenes irányú kapcsolatát interperszonális erőszak áldozataiban a vizsgálatok konzisztensen igazolták (többek között: Hassija, & Gray, 2012; Cantón-Cortés, Cantón, & Cantón-Cortés, 2012), más traumatikus eseményekkel kapcsolatban azonban eltérő eredmények is születtek. Tűzoltókban az önvád pozitív összefüggést mutatott a poszttraumás stressz tüneteivel (Meyer, és mtsai, 2012), míg stroke-on átesett betegekben nem jelezte előre a komorbid PTSD-t (Field, Norman, & Barton, 2008). Egy korai vizsgálat eredményei szerint, közlekedési balesetet szenvedett egyénekben csak akkor igazolható a fenti összefüggés, ha a személyek a balesetet saját felelősségük körébe sorolják (Delahanty és mtsai, 1997).

Összességében tehát a vizsgálatok azt mutatják, hogy a nem-adaptív kognitív érzelem-szabályozó mechanizmusok figyelmet érdemlő szerepet játszanak a stresszre adott kóros érzelmi reakciók kialakulásában és fennmaradásában.

Az adaptívnak tartott stratégiákról szóló adatok sokkal inkonzisztensebbek. Egy felnőtt mintán végzett, keresztmetszeti vizsgálatban a figyelemelterelés kevesebb poszttraumás stressz tünettel járt együtt, míg az átértékelés és a PTSD kapcsolata nem bizonyult szignifikánsnak (Bennett, Beck, & Clapp, 2009). Meiser-Stedman és munkatársai (2014) 10-16 éves, balesetet szenvedett serdülőkben, ennek ellentmondóan, azt találták, hogy a figyelemelterelés hatása nem volt szignifikáns, az átértékelés azonban mind keresztmetszetben, mind az után-követés fázisában pozitív összefüggést mutatott a poszttraumás stressz tüneteivel; hosszmetszetben azonban ezt a kapcsolatot teljes mértékben mediálta a rumináció. Eredményeik értelmezésében a szerzők feltételezik, hogy a serdülők átértékelésre tett kísérlete, kognitív készségeik fejletlensége miatt, eredménytelen marad, és terméketlen ruminációvá válik. Az életkor, mint elégséges magyarázó tényező ellen szól Hussain és Bhushan (2011) vizsgálta, melyben felnőtt mintán, menekültekben igazolták a poszttraumás stressz tünetei és az átértékelés egyik speciális formája, a perspektívába helyezés pozitív összefüggését. Továbbá, motorbalesetet szenvedett, poszttraumás stressz zavarral diagnosztizált betegekben az expozíciós terápia hatékonyságát vizsgálva, a várólistás csoportban az átértékelés két különböző formája, a pozitív átértékelés és a perspektívába helyezés a tünetek csökkenésével állt kapcsolatban, míg az intervenciós csoportban a pozitív átértékelés fordított irányú összefüggést mutatott a terápiás hatással (Wisco, Sloan, & Marx, 2013).

A szerzők szerint lehetséges, hogy ezek a kognitív stratégiák adaptívak a spontán felépülésben, míg egyes terápiás formákkal interferálhatnak, felmérésük ezért fontos a terápiás tervezés szempontjából is. Összességében a vizsgálatok ellentmondásosak, további kutatás szükséges az adaptívnak tartott kognitív stratégiák, például az átértékelés különféle formái és a traumára adott reakciók kapcsolatának megértésére, eltérő életkori csoportokban és különböző traumatikus eseményekkel összefüggésben.

1.2.5. A kognitív érzelem-szabályozás szerepe a szülői stressz-reakcióban Számos vizsgálat igazolta a szülői kognitív érzelem-szabályozó mechanizmusok szerepét a gyermek megbetegedésére, illetve hospitalizációjára adott stressz-reakciókban

is. Down szindrómás gyermekek szüleiben az önvád és a rumináció egyenes irányú összefüggést mutatott a depresszív tünetekkel, míg az átértékelés a pozitív érzelmek magasabb szintjével járt együtt (van der Veek, Kraaij, & Garnefski, 2009). A pozitív átértékelés alkalmazásának gyakorisága előre jelezte a poszttraumás növekedést PIC-en kezelt csecsemők szüleiben (Barr, 2011). Továbbá, fejlődési rendellenességgel született gyermekek szüleiben a pozitív átértékelés a szubjektív jóllét magasabb szintjével járt együtt (Glidden, Billings, & Jobe, 2006). Krónikus fájdalomban szenvedő gyermekek szülei magasabb distresszről számoltak be, amennyiben katasztrofizáló gondolkodás jellemezte őket gyermekük fájdalmával kapcsolatban (Caes, Vervoort, Eccleston, Vandenhende, & Goubert, 2011). Krónikus betegséggel élő gyermekek szüleiben a rumináció az alacsonyabb érzelmi jól-léttel mutatott összefüggést (Goldbeck, 2001).

Farkastorokkal született csecsemők szüleiben magasabb szorongás és emelkedett stressz jellemezte az önvádló gondolatokról beszámoló szülőket, bár a depresszió tekintetében ez az összefüggés nem volt szignifikáns (Nelson, O'Leary, & Weinman, 2009). Cisztás fibrózisban szenvedő gyermekek szüleiben az önvád rosszabb alkalmazkodással járt együtt a gyermekben és a szülőben egyaránt (Wong & Heriot, 2008). Daganatos megbetegedésben szenvedő gyermekek szüleiben az önvád a pszichopatológia magasabb, az átértékelés a mentális problémák alacsonyabb szintjével járt együtt (Greening &

Stoppelbein, 2007). Az elfogadás hiánya előre jelezte a magasabb szülői stresszt Down szindrómában szenvedő gyermekek gondozóiban (Norizan & Shamsuddin, 2010).

1.2.6. A kognitív érzelem-szabályozást befolyásoló tényezők

Míg számos kutatás irányult a kognitív érzelem-szabályozó mechanizmusok konzekvenciáinak vizsgálatára, kevesebbet tudunk azokról a tényezőkről, amelyek a kognitív érzelem-szabályozó mechanizmusok alkalmazását (és adaptivitását) befolyásolják. Pszichoterápiás szempontból ezek vizsgálata lényeges, hiszen az ok-okozati összefüggések láncolatának megértése elengedhetetlen a terápiás terv kialakításánál.

Sheppes és Gross (2011) összefoglalójukban amellett érvelnek, hogy az időzítés az a kulcstényező, amely meghatározza, hogy a személy milyen kognitív stratégiát, és milyen hatékonysággal alkalmaz az érzelmek szabályozására (process-specific timing hypothesis). Feltételezésük szerint az információ-feldolgozás korai szakaszában operáló

kognitív stratégiák, például a figyelem-elterelés alkalmazása (melyben a kulcsingerrel összefüggésben nem álló neutrális tartalomra irányul a figyelmi fókusz) az érzelmek intenzitásától viszonylag függetlenül könnyű és sikeres lehet; az információ-feldolgozás kései szakaszában alkalmazott stratégiáknak viszont nagyobb mennyiségű és előrehaladottan feldolgozott mentális tartalmakkal kell versengeniük, így ezek alkalmazása függ az érzelmek intenzitásától. Sheppes és Gross (2011) szerint, például az átértékelés, melyben az eredeti ingerrel összefüggésben lévő, de más érzelmi minőségű jelentéssel ruházzuk fel az élményt, nehezebben és kevésbé hatékonyan alkalmazható erősebb intenzitású érzelmek esetében.

Vizsgálataikban (Sheppes és Meiran, 2007; Sheppes, Catran, & Meiran, 2009) szomorú tartalmú film nézését szakították meg különböző időpontokban, és kérték a vizsgálati személyeket, hogy alkalmazzák a megadott kognitív érzelem-szabályozó

In document A kognitív érzelem-szabályozás szerepe a stresszre adott reakciókban (Pldal 13-0)