Ha valamely könyv visszhangra lel bennünk..., ha valamely festmény elbűvöl bennünket..., ha valamely zenemű megérinti a lelkünket..., önkéntelenül is kíváncsivá tesz: ki az alkotó, milyen irodalmi/művészeti áramlat követője, tevékenységének mi a motivációja, alkotása mily üzenetet továbbít felénk?
Ennél is fokozottabb érdeklődés ébred bennünk, ha régmúlt időkben keltezett levelekről van szó. Jancsó Béla (1903–1967) levélgyűjteményét – eddig két kötet jelent meg10 a tervezett négyből – fokozott érdeklődéssel vettük kézbe: egyfelől azért, mert az erdélyi művelődés- és irodalomtörténet rendkívül izgalmas, korszakos értékeket teremtő korába, a két világháború közti időbe engednek betekintést, másfelől Jancsó Béla személyisége több vonatkozásban is meghatározó szerepet töltött be. „A romániai magyar irodalom indulását és a nemzedéki őrségváltást a húszas–harmincas évek fordulóján Jancsó Béla írásainak ismerete nélkül megérteni nem lehet. S a nyomtatásban megjelent írás csak kisebb hányada az életműnek. A nagyobb rész mások indítása és az erkölcsi példa” – olvashatjuk a Jancsó Béla irodalmi hagyatékból Mikó Imre által összeállított kötet előszavában.
Ki is volt Jancsó Béla? A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szócikke, Pomogáts Béla Magyar Irodalom Erdélyben (1918–1944) című monográfiájának róla szóló fejezete, Mikó Imre kortársi vallomása, különösen pedig Jancsó Béla irodalomszervező, társadalomkutató szerepét számos tanulmányban feldolgozó Cseke Péter segíthet bennünket a megismerésben, az alapos elmélyülésben. A róla szóló írásokból kiragadott néhány gondolattal, megállapítással érzékeltet-jük Jancsó Béla munkásságának jelentőségét, sarokpontjait: „bátor hangvételű esszéíróként és irodalomszervező képességekkel rendelkező teoretikus”; „nem krónikása, hanem alakítója volt kora szellemiségének”; „egyike volt az erdélyi magyar szellemi élet modelltervezőinek”; „a kisebbségi magyar szellemi élet egyik nagy stratégája volt”; „sürgette az ifjúság demokratikus önszerveződését”... Mit jelentett számára „a világos kisebbségi jövőstratégia”? „...csak úgy maradhatunk meg, ha kialakítjuk azt a gondolkodásmódot, és megteremtjük azokat a szervezeti formákat, amelyek önálló államiság nélkül is megtarthatnak szülőföldünkön magyarnak”.
A megismerés folyamatában segíthet továbbá az enyészettől/pusztulástól a huszonnegyedik órában megmentett, a már megjelent levélanyag. Annak révén tárul elénk Jancsó Béla szellemi arculatát alakító, megjelenítő megannyi mozaikkép, ecsetvonás. A felbecsülhetetlen értékű leletmentés és a levelek közzététele egyaránt Cseke Péter érdeme. A levelek – joggal állapítja meg – magukon hordozzák „a történelmi idők vízjelét”.
Jelen írásunk e levelek révén kíván betekinteni abba az alkotóműhelybe, melyben mindenek-előtt a tervezés, a célok megfogalmazása és kivetítése, a gyakorlati tevékenység organizálása – a kisebbségi létstratégia programozása – vált/lett Jancsó Béla tevékenységének legfőbb mozgató rugójává. Az anyag bősége indít arra, hogy vizsgálódásunkat leszűkítsük az alkotói életpálya első évtizedében írott levelek szemlézésére, feldolgozására, melynek sarokkövei: az Remény című diáklap az indulást, a Tizenegyek antológiája (1923) az alapozást, az Erdélyi Fiatalok (1930) közösségének a megteremtése pedig a kiteljesedést hozta el számára.
A fentebb elősorolt irodalomtörténeti munkák és tanulmányok szerzői segítettek a jobb meg-ismerésben, adtak kezünkbe számos, a megközelítést és tájékozódást segítő eszmei eligazítást.
E folyamatot, a levélíró szellemi hátországának feltárását segíti az 1973-ban Dávid Gyula szerkesztésében megjelentetett, Mikó Imre előszavával ellátott kötet – Irodalom és közélet –, amely a korabeli ideológiai cenzúra által kikényszerített csonkítások, „szövegfoszlányok”
ellenére „képbe hozta” az addig teljességgel elhallgatott szerzőt, s ha korlátozottan is, lehetővé tette a Jancsó Béla alkotóműhelyébe való betekintést.
Ki is volt Jancsó Béla? – tesszük fel magunknak újólag a kérdést. Ki tudna erre pontosabban, szabatosabban válaszolni, mint ő maga! „Egyéniség, öntudat: életem kényszerű része. Nem lényege, csak formája a léleknek, mint ahogyan nem lényeg a víznek a part s a meder kövei, melyek irányát szabják s hullámmá torlasztják. De álmodunk, szeretünk, hiszünk, boldogságot akarunk, s a millió arcú emberben egy a vágy, miként egy az elem folyamban, tóban, tengerben, ködben, felhőben.” Soraiból, a szavakból éteri tisztaság árad, a mindennapok fölé emelkedő álomkép vetül elénk, egy tiszta és nemes lélek arcvonásai. Része a világnak, de mégis autonóm egyéniség, aki – Cseke Péter szavait kölcsönözve – szellemi otthonteremtésre vállalkozott.
A készülődés, az útkeresés személyes tájékozódási pontjai a kötetben olvasható tanulmányok, esszék a magyar és világirodalomból. A kiindulópont: a nemzettestről leszakított erdélyi társadalomban érzékelhető, azon úrrá levő csüggedt közhangulat, letargikus közállapot. Az érettségin épphogy túljutott ifjú – mint annyi kortársa – az irodalomtól vár életigenlő, buzdító szót: „Életgondok főbesújtottjai csüggednek, s a kérdésben fáradt tagadás: »anyagias vilá-gunkban van-e létalapja az irodalomnak«. S mondom erre hittel, igazán, kell.” Ez a szándék és akarat szüli meg a Tizenegyek antológiáját, amely – Jancsó Béla szavai szerint – „az erdélyi új magyar nemzedék első öntudatos generációs megmozdulása”. Esztendők múltán idézi vissza a keletkezés körülményeit. Egy maroknyi ifjú – ők tizenegyen – ráébredt, ráérzett a felelősségre, az elhivatottságra. E kis közösség tagjai „az önálló erdélyi irodalom kérdését nem csak hívő hittel, de gondolataikkal is érlelték”. Bár közülük csupán Tamási Áron vált igazi íróvá, mégis büszkén tette hozzá: „...mindenikünk megmaradt az erdélyi magyarság szolgálatában”. Benne is érlelődött az irodalom önmagán túlmutató szerepének a kérdés-felvetése: „Megvan-e a mai erdélyi magyar irodalomban az erdélyi magyar élet egész mélységének és szélességének képe? Megvan-e benne minden problémának bátor vállalása, szembenézése? Megvan-e az öntudatos törekvés a népünk gyökereihez leszállásra? Megvan-e a lélek tudatalatti mélységéről feltört ösztön erdélyi sorstestvéreinkkel való közös érdek és lélekközösségünk kimutatására?” Mi más ez, mint a helikoni erdélyi gondolat kibővítése, kapunyitás új horizontok felé. Ez volt az az eszmei mag, mely a húszas évek öntudatosodó erdélyi magyar ifjúságát – Jancsó Béla szervező, irányító munkájának köszönhetően – elvezette az újabb közösségformálódáshoz, az Erdélyi Fiatalok című nemzedéki kiadvány életre keltésének gondolatáig. Tudatosan vállalta és végezte az erdélyi szellemi organizátor szerepét. Mikó Imre joggal nevezte őt „nagy erjesztő”-nek, aki „világos kisebbségi jövő-stratégia kidolgozásával” kívánt az új élethelyzetbe sodródott ifjúság számára eligazító pontokat kijelölni. Meggyőződéssel hitte és vallotta, hogy az erdélyi valóságba ágyazott, de európai – pontosabban szólva: kelet-közép-európai – kitekintésű szemlélettel fölvértezett ifjúságra vár a kisebbségi sorsunk élhetőbbé, a megmaradás és a szellemi fejlődés útjának járhatóvá tétele. Vállalt/végzett szolgálata fölé jeligeként írhatjuk Tamási Áron szavait: „egy megújítandó Európában megújult magyarságot kell teremteni”. A szegedi orvosi egyetem hallgatója volt, ahol bekapcsolódott a korabeli haladó ifjúsági mozgalomba, miközben mind-végig kapcsolatban maradt az erdélyi diákmozgalommal. Hazatérésének személyes okai voltak.
Mint annyi más kortársa életében – Kós Károlytól Benedek Elekig, Bánffy Miklóstól a világot körbejáró Balázs Ferencig – meghatározó motiváció volt az erdélyi küldetés-tudat, az „Erdély-ben van rám szükség” belső parancsa. Önmagára nézvést is érvényesnek mondhatók a Nagy Imre festőművészről írott szép sorai: az élet „legmélyéről fakadó gyökérszálak” hívták haza,
„hazajött Zsögödre, falujába, és rendre megtalálta önmagát.” Jancsó Béla is hazatért, Kolozs-várra, valóra váltani a Kiáltó Szóban Erdély magyarsága elé tűzött programot: „Le kell vonnunk a tanulságot, szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.”
Az első évtized, e termékeny, cselekvő időszak hátterét kívánjuk nyomon követni, tetten érni, kiszűrni az első kötetben közölt dokumentumértékű levelekből, melyek „eszmetörténeti szempontból páratlan értékű anyagot” jelentenek mindazok számára, akik a két világháború közötti erdélyi szellemi életről kívánnak magunknak képet alkotni, példájukból, tapasztala-taikból, küzdelmeikből jelen feladatainkhoz erőt meríteni.
Több mint kétszáz levél segít Jancsó Béla szellemi arculata kibontakozásának megismeré-sében. A középiskola padjaiból alig kilépett ifjú korán, 1921-ben elköteleződik, érett világ-látással tekint jövője felé: „A mi életünk pedig még keservesebb, még nyomasztóbb, mint az előző nemzedéké, mert míg amaz még élvezte, bár rövid ideig, a nyugalmas béke áldását, mi viharban nőttünk fel, szenvedésben érlelődtünk meg, és abban is fogunk elpusztulni. A múlt emlékeitől befolyásolt nemzedék után nekünk kell új eszmék felé terelnünk, romjaiból megépítenünk, újrateremtenünk a világot (...) ez a mi nemzedékünk hivatása.” A gondolat tovább érlelődik, két év múltán konkrétabb tartalmat nyer: „A körülmények megadták nekünk az alkalmat az érvényesülésre, a beérkezésre, de a nagyobb munkánk most kezdődik:
önmagunk kibányászása, hogy megállhassunk azon az úton, amely tisztább, egészségesebb irodalmi nyilvánulásokhoz vezet.” Nem véletlen, hogy ott találjuk a nemzedéke látványos és figyelemfelkeltő cselekedetében: a Tizenegyek antológiája létrehozásában. Rátermettsége, alkalmassága nyer bizonyságot a Tamási Áron által neki írt buzdító szavakban is: „a Te kötelességed legyen a táborunkat szorosan egybetartani”.
A szegedi diákévek alatt újjászervezett Bethlen Gábor Kör, a budapesti Bartha Miklós Társaság, a felvidéki Sarló mozgalom tevékenységének megismerése, a Buday Györgyhöz, Fábián Dánielhez, Balogh Edgárhoz fűződő intenzív kapcsolat, a László Dezsővel, Mikó Imrével, Dsida Jenővel, Demeter Bélával, Bíró Sándorral tervelt és végzett munka egyre kiforrottabb cselekvési célokban ölt testet: megszervezni a kolozsvári román egyetemen és főiskolákon tanuló magyar diáktársadalmat, létrehozni egy olyan közösséget, amely a feleke-zeti szerveződéseken túl – „új, tisztult ideológia” szellemében – készül jövendő értelmiségi hivatására. A Kárpát-medencében új magyar ideológiát terjesztő, tudatosító szerveződés – hangsúlyozza 1929-ben – „az itteni fiúk haladó világnézetének megerősítésére volna nagyon fontos”. Ennek a fórumát teremtette meg az Erdélyi Fiatalokkal. „A lap ügye jól áll, meg fogunk tudni indulni” – adja hírül 1929. december 27-én Fábián Dánielnek. Nem kellett sokáig várni: 1930. január 18-án – „megjelent a lap első száma”, amely új szakaszt nyit a haladó erdélyi egyetemi ifjúság önszerveződésében. „Az itteni új ideológiájú fiatalok” lapja magánvállalkozásként látott napvilágot, „minden támogatástól mentesen, szellemileg és anyagilag teljesen függetlenül!!” A szerkesztők programja: „új erdélyi magyar ideológia, új ifjúsági öntudat, teljes ifjúsági anyagi és szellemi függetlenség”. Ebből nőtt ki az erdélyi falukutató mozgalom, az erdélyi társadalmi kibontakozás új útja, amely a Helikon írói közös-ségével párhuzamosan vállalta az erdélyi magyarság megmaradásának szolgálatát, nem parnasszusi magaslatról, hanem létközelben, még annál is mélyebben – Balázs Ferenc szavaival – „a rög alatt” is szolgálva, hűséggel és elkötelezetten. A kiadvány és a körötte kibontakozott mozgalom története – amint a Jancsó Béla levelezését felölelő következő kötetek is – már újabb történet, melyet az Erdélyi Fiatalok című (1986-ra datált, de csak az 1989-es román politikai fordulat után forgalmazott) ugyancsak Cseke Péter által gondozott kötet dolgozott fel a maga mélységében.
A leveleskönyv különleges és eléggé nem méltányolható értéktöbblete Cseke Péternek a leveleket kiegészítő/értelmező mikrofilológiai jegyzetanyaga, amely lexikoni pontossággal segíti az olvasókat, a korszak szellemi élete iránt érdeklődőket a jobb megismerésben.
Ugyanezt a célt szolgálja a Levelezőtársak alcím alatt közölt életrajzi adattár.