42 SZATHMÁRI ISTVÁN
húznak, taszítanak vissza, de már ott van a búsbajszú kolléga, ahogy fontoskodva törli a szemüvegét, az uzsonnája, mindig ugyanolyan papírba csomagolva, már az asztalon, és tudom, biztos vagyok benne, disznósajt lapul a két szelet kenyér között, és Pirit is látom, az örökké menstruáló nõt, akárha a nõiesség, a puncilét ismeretlen mártírja volna, igen, úgy felakadt szemekkel, szépen. De ez még csak a kezdet, jajaj, a fõnök, az ötvenes, nyakkendõs férfi, már ott ólálkodik az aszta-lomnál és kérdi, jól aludt Júlia, jól, és akkor tényleg arra gondolok, hogyan is aludtam én, miként is forogtam az ágyban, mennyire izzadtam át a virágos ágy-nemût, mikre is gondoltam, igen, ébren és álmomban, mert így is tudok, szok-tam, mit is fantáziálszok-tam, álmodom, tudom, tudom, hogy álmodom, és akkor valamit akarok én, és ha jól csinálom, már meg is van, igen, múltkor a Pétert gondoltam el, álmodtam meg, hogy nem dõl annak a széles, vajszínû kályhának, nem megy oda hozzá, hanem mellém áll és a mellemhez nyúl, és én nem indulok a fürdõbe, nem lubickolok a bazi nagy kádban, hanem átölelem és szép lassan bedugom a nyelvem a picit rángatózó szájba, és nem mondom, hogy rossz, meg-bánni való, mégis másnap vagy késõbb, azt mondom a Péternek, majd máskor Péter, máskor, és magamra csukom az ajtót, és már elõre örülök a forró, gõzöl-gõ, illatos víznek. Vagy, hogy a szomszéd szobájában ülök és nézegetem a hal-ványzöld nippeket a kisasztalon, meg a rózsaszín gobelineket a falon, a nagy kandúr meg csak úgy dorombol az ölemben, és a szomszéd átmegy a másik szobába, de nyitva hagyja az ajtót, és hallom, hogy szuszog, szuszog nagyon az aktuális nõvel, feltehetõleg a kanapén, és ha már nincs álom, álombéli mese, akkor alig köszönök neki, és igencsak taszító ember, látja uram, ettõl félek én, ettõl is, hogy ilyen egyszer, olyan máskor, vagy mit tudom én, de a séta a kör-úton, az szép, nagyon szép, akárha nem is hétköznap lenne, de hát így is van valójában, vidáman tülkölnek a buszok, sportruhás emberek nyomják a pedált, csak néha, néha dobja, löki fel magát bennem valami.
Mert másként is éltem én valaha uram, apró faluban nõttem fel és az anyám ivott, ha kimentem az udvarra, csak az üres üvegeket láttam, meg azt a pár lefo-gyott, kopasznyakú csirkét, és ha tehettem, a barátnõmnél voltam, szép, fehér házuk volt a hegy alatt, és õ mondta, mondogatta, elmegyünk innen, biztosan, és a városi gimnáziumban már majdnem önállóak voltunk, és anyám még csak nem is írt nekem, olykor, ha beleszippantottam a levegõbe, a falu szagát keres-tem, de elmúlt ez is, mint minden, így van, higgye el uram, már fõiskolára jár-tam, és akadt egy ember, aki megszeretett engem, elvett hamarosan, a barátnõm külföldre szökött és néhanapján színes lapokat küldözgetett nekem, de abbama-radt ez is, és megszületett a fiam, akit imádtam én, de apás lett, apakedvelõ nagyon, munkába álltam, csináltam, mit kellett, fõztem, vasaltam, kitakarítot-tam a szobát, közben éreztem, mintha nem is velem történnének a dolgok, akár-ha más sorsát, életét láttam volna egy hosszú fekete-fehér filmben, mintakár-ha a valóság fölött lebegnék kicsit, egyedül voltam, mert jólesett, igen, és szép lassan kopni kezdtem, kikopni mindenekbõl, olyan tompa bódulat vett rajtam erõt, hisz tudja, van, ahogy van, mintha vastag üvegfal választana el mindentõl engem, és akkor bevágódott a barátnõm, és azt mondta, megyünk, tényleg elmegyünk,
43
SZATHMÁRI ISTVÁN
igen, és már vitt is, vitt magával, hurcolt, de csak Shiráz maradt meg bennem, ahogy ülök a parkban és nézem az örökkék eget, és körülöttem színes léggöm-bök szállnak, és mikor visszajöttem, a férjem már külön lakott, és vitte a fiút is, igen, mert a mama más, más, mint a többiek, mondta a gyereknek, és az édes, az ennivaló, az én aranyom bólintott erre, és õ is mondta, igen, a mama más, és ez úgy fájt nekem, de az idõ tette a magáét, a szokás, mindig ez a szokás, csak ez van uram, az egész élet csak errõl szól, igen, meg hogy az ember néz, kinéz az abla-kon, de azért még léteznek csodák, mint ahogy mondottam volt az elõbb, felke-lünk, fogat mosunk, és másfelé indulunk, de visszatérünk uram, vissza, habár, nem is olyan régen, már-már történt valami, történhetett volna, temetésen vol-tam, vakított a nap, õrjítõén sütött az emígy kemény októberben, a legyek, a darazsak teljesen megvadultak, össze-vissza szálltak, röpdöstek, kergetõztek, hes-segették õket az emberek, kezek kalimpáltak a levegõben, amerre csak néztél, egyesek eltakart arccal futottak elõlük, igen, és a távolból madarak jöttek és meg-telepedtek a sírkert magas fáin, a pap hangja tompa volt, fásult, mintha csak a napi penzumot gyakorolta volna, a koszorúk bódító illatot árasztottak, volt aki sírt, gyerekek izegtek-mozogtak kényszeredetten, kertészek, segédmunkások mentek el hahotázva a halottasház elõtt, egy temetõlátogató pár tétován megállt a gyászolókhoz egészen közel, igen, és tûzött a nap, citromszínben láttam a vilá-got és izzadtam nagyon, nem messze tõlem egy szép férfi állott, és észrevette, hogy nézem, de nem zavart, most nem, és fordult felém, hogy a húsos, élveteg száját is láttam, meg azokat a fehér fogakat, ingujjra vetkõzött és a bal kezében egy szál sárga virágot tartott, én meg csak néztem kitartóan, ebben az északi kisvároshoz tartozó kertben, temetõkertben, dombok és hegyek között, és nem is olyan messze még ciprusok is voltak, egészen furcsán, és a férfi állta a nézést, már a kántor énekelt, mintha a helység müezzinje volna, büszkén, céltudatosan, a nagy, lomha madarak útra keltek újra, és egy pillanatra eltakarták a napot.
Ekkor vettem észre, rengeteg kõangyal vesz bennünket körül, egy kész regiment, és mondtam a férfinak, aki már szinte ott volt mellettem, az angyalok, igen, és mozdultam én is és megfogtam a kezét. Nyirkos volt és puha, sokáig az, majd megszorított, visszaszorított engem, vastag szájára egy barna bogár szállott, hirte-len eszembe jutott az álom, hogy Péterbe nyomom, öltöm a nyelvem, az embe-rek vetkõztek csendben, a hõség már-már kibírhatatlan volt, még a pap is könnyített a ruháján, a kántor pedig színes trikóra cserélte a ballont, voltak, akik sortot húztak fel, akárha készültek volna, tudták volna, hogy ez így lesz, ilyen, gyere, mondta a férfi és húzni kezdett a rácsos kapu felé, és akkor láttam, már minden-kin napszemüveg van, sõt krémmel, naptejjel kenik magukat az emberek, köz-ben a pap csak mondja tompán, és a kántor is vörösen teszi a magáét, gyere, súgta a fülembe és a sárga virágot egy ügyeletes angyalnak adja.
Szûk ösvényen jutottunk fel a dombra, ahol a fogadó állt, az alagsorban kocs-ma, tele pirospozsgás, jókedvû vendéggel, a zöldszemû, -lámpájú rádióból vi-dám zene szólt, fenyõpálinkát ittunk és mézszínû sört, és a férfi ott mellettem csak nevetett, nevetett, majd mondta, nem messze innen tengerszem van, igen, és a kezével megérintette a térdem az asztal alatt, és jólesett ez bizony, és
forró-44 SZATHMÁRI ISTVÁN
sodni kezdtem, égett az arcom, és úgy tûnt, én is vagyok, igen, nem csak az a másik, akit unottan követek egy hosszú fekete-fehér filmben, és újból nyúltam a pohár után, de véletlenül, vagy a hirtelen jött, rám szakadt örömtõl feldöntöt-tem az övét, és kifolyt az asztalra az illatos ital, és akkor belemártottam az ujjam, pancsikoltam kicsit, majd a számba dugtam önfeledten én, és utána nyújtottam neki, a férfinak, aki csak nevetett, nevetett szépen, és megnyalta õ is, és akkor már tudtam, az õ szeme a tengerszem, igen. És bukni lett volna kedvem, merülni mélyre, veszni, elveszni, igen, de új vendégek jöttek, hangosan, élettel teli, és ültek oda hozzánk, és a férfi, aki nemrég még a tüzet, a lángot okozta bennem, kitörõ örömmel fogadta õket, és ment, ment a szöveg egy számomra ismeretlen nyelven, és már nem ízlett annyira a sör, és láttam, hogy lehangoló hely ez, pusz-tulásra ítélt, ócska, vásári nyomatok lógnak a falon, a söntés pedig piszkos alapo-san, a csapos nagy, dülledt hasán foltos a kötény, és hiába éreztem a kezét megint az asztal alatt, és hiába tudta az ujjam nyelve recéit, mennem kellett, igen, nem volt maradásom, pedig még szabad szobáról is motyogott nekem, míg keltem, fölkeltem a székrõl, de hiába tette, már az ösvényen voltam, futottam le a dombról, a temetõ üresen fogadott, kibírhatatlan csenddel, a frissen hantolt sírt temérdek virág fedte, az angyalokat is hiába kerestem, a vasútállomás restijében tejeskávét ittam és már nem gondoltam semmire.
Hát látja, így van ez uram, mondja nekem a nõ a piciny szobában, az ember elindul erre-arra, de mindig visszatér, igen, még akkor is, amikor tényleg úgy tûnik, azért se, nem, nem, hát igen, így van ez, higgye el nekem, és most elõször mélyen a szemembe néz.
Fiú arckép III. (ceruza, 1860-as évek) Fiú arckép IV. (ceruza, 1860-as évek)
45