A megértés lehetséges szerepkörei

Ha az eddig elmondottak helytállóak, akkor a szüneszisz működését nem azonosíthatjuk az egyén mint morális cselekvő gyakorlati megfontolásával, sőt, ennek közvetlen alkotórészeként, a cselekvésre irányuló deliberáció folyamatának egy szakaszaként sem foghatjuk föl.

Ugyanakkor Arisztotelész egy ponton mégiscsak kapcsolatba hozza egymással a szünesziszt és a gyakorlati megfontolást, amikor a fentebb hosszabban idézett szakaszban azt állítja, hogy a megértés olyan kérdésekkel foglalkozik, „amelyek felől valaki bizonytalanságban lehet, és amelyeket megfontolhat (1143a6: περὶ ὧν ἀπορήσειεν ἄν τις καὶ βουλεύσαιτο).” Az optativus aoristi feltételessége itt úgy értendő, hogy a szüneszisz funkciója nem azonos a megfontoláséval, miközben tárgyuk lehet azonos. A megértés olyasmikkel foglalkozik, amikkel kapcsolatban végezhetnénk megfontolást, ha olyan gyakorlati, vagyis cselekvési szituáció részesei volnánk, amelyben a deliberáció nyomán elhatározásra (döntésre) kellene jutnunk különböző, számunkra a jelenben releváns cselekvési lehetőségek között.

Ez viszont azt is jelenti, hogy a megértés mint intellektuális (de nem pusztán kognitív – erről mindjárt) folyamat működésmódja részben megegyezik a megfontoláséval. A szüneszisz segítségével meg tudjuk ragadni és meg tudjuk ítélni egy cselekvési helyzet etikailag releváns alkotórészeit és körülményeit, tekintetbe véve az adott helyzetben a cselekvési lehetőségeket,

számításba véve a cselekvési helyzetben lévő személy célját, jellemét és egyéb releváns tulajdonságait: „a megértés azt jelenti, hogy a véleményalkotást használjuk fel olyan kérdések megítélésére (ἐν τῷ χρῆσθαι τῇ δόξῃ ἐπὶ τὸ κρίνειν περὶ τούτων), amelyek a gyakorlati okosság tárgyai (περὶ ὧν ἡ φρόνησίς ἐστιν), olyan esetekben, amikor valaki más beszél (ἄλλου λέγοντος) ezekről” (1143a13‒15). Mindenesetre tehát ez egyben azt is jelenti, hogy a megértés alkalmazása során nem írunk elő egy bizonyos elhatározást, következésképpen cselekvést sem, vagyis nem végzünk megfontolást a szó teljes arisztotelészi értelmében.

De akkor mivel is foglalkozik, közelebbről szemügyre véve, a szüneszisz? Mi az a sajátos teljesítménye a megértésnek, amely miatt Arisztotelész besorolja a gondolkodásbéli erények közé? (Mégpedig nemcsak a hatodik könyvben, hanem már az Etika első könyvének végén is a szüneszisz fogalmat szerepelteti a phronészisz és a szophia társaként a gondolkodásbéli erények példájaként [1103a4‒6], nem pedig az episztémét, a tekhnét, vagy a nuszt, vagyis a hatodik könyv dianoétiké aretéinek kanonizált típusait.) Az imént idézett 1143a13‒15 alapján erre a kérdésre azt a választ adhatjuk, hogy a megértés olyan gondolkodásbéli erény, amely olyan etikailag releváns kérdések megértésében és megítélésében játszik szerepet, amelyek nincsenek közvetlen vonatkozásban a megértővel és/vagy az általa a jelenben végrehajtandó cselekedetekkel.

De akkor milyen etikailag releváns esetekről lehet itt szó, és miért fontos ezek megértése? A szüneszisz mint erkölcsi megértés működésének formálisan a következő eseteit különíthetjük el. A megértés segítségével ítéletet alkothatunk egy (a) múltbeli vagy (b) jelenbeli cselekvésről (a jelenbeli persze inkább azt jelenti: jövőbeli, a jelenben még csak tervezett cselekvés), amely lehet (1) a saját cselekvésünk vagy (2) valaki másnak a cselekvése. Az előző alfejezetben mondottak alapján az így adódó négy lehetőség közül ki kell zárnunk azt, amelyik saját jelenbeli (voltaképpen jövőbeli) cselekvésünkre vonatkozik (b1), mivel ennek törekvésből kellene kiindulnia, valamint megfontolást és azután elhatározást igényelne, ezek pedig nem részei a szüneszisznek.³⁹⁸

Ami a másik három esetet illeti, azt mondhatjuk, hogy ezekben a szüneszisz arra szolgál, hogy a segítségével megragadjunk és megértsünk olyan etikailag releváns szituációkat, amelyekbe nem vagyunk személyesen és közvetlenül bevonódva a jelenben (nem kell

398 Ugyanakkor éppen ez az eset nyitja meg azt a már említett lehetőséget, hogy a szüneszisz a politikai deliberációban fontos szerepet játsszon (Politika 1291a28), mivel a politikai deliberáció lényegileg különbözik az egyénitől, tehát a megértés és a megfontolás különbségéről fentebb előadott okfejtések a szüneszisz közösségi formájára nem vonatkoznak (ehhez a 361. jegyzetben említett szakirodalmon túl lásd még Bodéüs: The Political Dimensions of Aristotle’s Ethics, 103‒105). A 7. fejezetben fogom részletesen kifejteni a megértés politikai relevanciájának tételét.

cselekednünk ezen helyzetek valamelyikében). Olyan esetekről van szó, amikor vagy valaki más beszél valamely jelenbéli cselekvési helyzet dilemmáiról, a lehetőségekről és a körülményekről (b2), vagy pedig múltbéli helyzetekről, és itt értelemszerűen: már véghezvitt tettekről (a1, a2). Ez a másik személy az utóbbi esetekben beszélhet a saját múltbeli cselekedeteiről, vagy a mi vagy mások múltbeli cselekedeteiről (a1, a2), és amit mond, azt az etikai gondolkodás itt tárgyalt sajátos módja alapján értjük és ítéljük meg, ami esetleg a múltbeli tett elítélését is jelentheti (beleértve ebbe, ha a saját múltbeli tettünkről van szó, az önkritika lehetőségét is). Vagy pedig beszélhet jelenbéli cselekvési szituációkról és dilemmákról – a sajátjairól vagy másokéiról (b2), de nem a mieinkről (b1). Ebben az esetben pedig tanácsot adhatunk neki, vagy egyszerűen csak vele együtt végiggondolhatjuk és értékelhetjük a cselekvéssel kapcsolatos problémákat, lehetőségeket, megfontolásokat és érveket, anélkül, hogy ez a közös gondolkodási folyamat a cselekvésre nézve preskriptív erővel bírna. A megértés mint „etikai reflexió”³⁹⁹ képes megérteni és ez alapján értékelni „egy másik személy racionális választását”⁴⁰⁰ a jelenben vagy a múltban, vagy pedig saját elhatározásunkat és cselekvésünket – ám az utóbbiakat kizárólag a múltra vonatkozóan.

Mielőtt az eddig mondottak pertinenciájának és az erkölcsi megértés sokrétű interperszonális relevanciájának bemutatásához a megértés működésének néhány lehetséges konkrétabb példáját futólag áttekintenénk, megpróbálom (megint egyszer: föltevésszerűen, hiszen ezt nem fejti ki Arisztotelész) sematikusan meghatározni és röviden vázolni a fenti esetekben működő megértés egyes, technikainak nevezhető lépéseit. A megértés szempontjából szóba jöhető, fent áttekintett esetekben meghatározzuk azt a célt, amelyet a cselekvőnek a cselekvése során követnie kell (vagy, a múltra vonatkozóan, föltehetőleg követett). Vagyis azt, ami az adott helyzetben a cselekvő számára jóként jelenik (vagy jelent) meg, és következésképpen orexiszének tárgya lehet(ett). Ezután kiválasztjuk a célhoz vezető eszközöket (vagy rekonstruáljuk és értékeljük az ezekre irányuló múltbéli választást), és mérlegeljük azokat a tényezőket, amelyek az eredmény sikerét meghatározhatják (vagy meghatározhatták). Végül pedig, mindent számításba véve, megfogalmazunk egy véleményt, egy álláspontot (doxát) a végrehajtandó (vagy már végrehajtott) cselekvésről – az utóbbi esetben jellemzően ennek erkölcsi szempontú értékelésével együtt. Ennek során tehát olyan módon okoskodunk, amely részben feltehetőleg azonos a gyakorlati megfontolással, ugyanakkor egyik említett esetben sincsen szó gyakorlati megfontolásról a szó technikai értelmében, mivel egyik esetben sem nekünk kell (vagy lehet) cselekednünk.

399 Segvic: Deliberation and Choice in Aristotle, 175.

400 Sarah Broadie: Ethics with Aristotle. Oxford University Press, Oxford, 1991, 253.

Lássunk most már néhány lehetőséget a megértés alkalmazására. Például akkor alkalmazhatjuk a szünesziszt, ha valaki a saját múltbeli cselekedetéről beszél, és a cselekedetéről alkotott helyes ítélet meghozatalához kéri a segítségünket. Vajon az adott helyzetben helyesen cselekedett-e? Ha nem, mit kellett vagy lehetett volna tennie ahelyett, amit tett? Ugyanez vonatkozik egy harmadik személy múltbeli tettére is, akár magán jellegű beszélgetésben teszik ezt mérlegre, akár pedig a nyilvános diskurzusban, például a bírósági tárgyalás és ítélet során.⁴⁰¹ Ez utóbbi is rá van utalva az idegen cselekvő(k) tetteinek, a cselekvés körülményeinek, motivációinak, a következményeknek és így a felelősségnek a körültekintő mérlegelésére, vagyis a szüneszisz munkájára.

Ehhez hasonló az az eset is, amikor másvalakinek a véleményét kérjük ki a saját múltbeli cselekedetünkről, jellemző módon egy barátunkét vagy valaki olyanét, aki közel áll hozzánk és akinek az ítéletében megbízunk, azért, hogy világosabb önmegértéshez és önértékeléshez jussunk. Ezen a ponton visszakanyarodhatunk a barátságról főként az interpretatív mimézis összefüggésében mondottakhoz. Korábban ugyanis, az interpretatív mimézist tárgyaló 3.3.1.

alfejezetben azt láttuk, hogy az eleve kiváló jellemű barátok nemcsak a másik jó tulajdonságainak „lemintázása”, hanem „egymás kiigazítása révén” is még jobbá válnak a barátságban mint hosszú időn át tartó, bizalomra épülő és egymás kölcsönös alakításában is megnyilvánuló együttélés során (1172a10‒13). A „kiigazítás (διορθοῦντες)” itt, ahogyan korábban kifejtettem, éppen arra utalhat, hogy a barátok elfogadják azt a véleményt is, hogy valamely korábbi cselekedetük során esetleg hibát követtek el, sőt akár az ezért kapott baráti feddést is. Most már láthatóvá vált az is, hogy ennek a folyamatnak konstitutív eleme az erkölcsi megértés, voltaképpen ezen alapul a barátok kölcsönös egymást alakítása, legalábbis a diszkurzív (kölcsön)hatás területén. Ennek a diszkurzív-dialogikus hatásnak a feltételeit tárgyaltam az 5.3. alfejezetben a barátságról mint szóban és gondolatban való közösségről szólva.

Ehhez kapcsolódóan a megértésnek a barátságban játszott föltételezhető szerepei között, általánosabb összefüggések felől nézve, egy további funkció is említést érdemel. Nevezetesen az, hogy a másik ember, és legfőképpen a barát egyedi perspektívájának megértése – e perspektíva mindig csak időleges és részleges „átvétele”, aminek, ahogyan erről korábban már

401 Louden: What is Moral Authority?, 112; a kérdést korábban röviden tárgyaltam itt: S. A.: A bírói tevékenység elhelyezése Arisztotelész gyakorlati filozófiájában. In: Szabó Miklós (szerk.): Regula iuris. Szabály és/vagy norma a jogelméletben. Bíbor, Miskolc, 2004, 205–214. Továbbá ez az eset lehet az alapja a szüneszisz használatának a színházi előadások megértése során, mivel ez a megértés szükségképpen magában foglalja a színpadon látható és hallható megnyilatkozások, cselekvések és jellemek erkölcsi szempontú megértését és megítélését is, amire szükség van ahhoz, hogy a tragédia-előadás kiváltsa a megfelelő hatást. Lásd ehhez a Poétika 13., és e könyv 9.

fejezetét.

volt szó, a beszélgetés a nélkülözhetetlen formája – azt is megtapasztalhatóvá teszi, hogy a saját perspektíva mindenkor viszonylagos, korlátozott érvényű, és hogy a másik perspektívából a miénktől eltérő módon látszanak a dolgok. Ez pedig egyrészt az egyén tapasztalati mezejét és látókörét szélesíti, másrészt hozzájárul a phronészisz mint szituált, perspektívafüggő tudás finomításához.

Ennek pedig jelentősége lesz az interpretatív mimézis korábban elemzett jelenségére, ennek egy aspektusára nézve is. Ezzel kapcsolatban nagyobb részt plauzibilisnek látszik Stern-Gillet-nek az az értelmezése, mely szerint ha a barátoknak mint jó embereknek szükségképpen phronimoszoknak is kell lenniük, akkor a kölcsönös alakítás azt is magában foglalja, hogy az együtt időzés során a barátok egymás morális tapasztalatát bővítik. Mégpedig olyan módon, hogy olyan helyzetekbe nyújtanak betekintést egymásnak, amelyek a másik számára ismeretlenek vagy hozzáférhetetlenek, sőt, egy olyan sztenderdet is képesek nyújtani a másik számára, amelyen az egyes szituációkra adott különböző válaszok megfelelő voltát le lehet mérni, meg lehet ítélni. (Hogy Stern-Gillet-nek ez utóbbi mozzanatban, tehát az egyetemes mérce megadásában igaza van-e, abban inkább kételkedem; egyszerűen az arisztotelészi etika általános általánosság-ellenességének, vagy legalábbis, óvatosabban, az általánosérvényűséggel szembeni óvatosságának tendenciái alapján.) A barátok, túl a résztvevők affektív viszonyán, „a másik személy megtestesült erényes diszpozícióit és cselekedeteit nyújtják egymásnak mint elgondolható tárgyakat.” Ilyen értelemben a barátságban mint mintaadásban és egymás kiigazításában szerepet játszik a megértés (understanding) is.⁴⁰²

A megfontolások, az érzelmi reakciók, a temperamentumok, beállítódások, tapasztalatok különbségeinek érzékelése és a megértés révén történő feldolgozása a morális percepció tagoltabbá, árnyaltabbá, pontosabbá tételét segíti, s így hozzájárul a későbbi egyéni vagy közös deliberáció sikeréhez. A megfontolás körültekintőbb lehet azáltal, hogy a megfontolást végző személy képes többféle szempontot bevonni a deliberáció folyamatába.⁴⁰³ A különböző nézőpontoknak a megismeréséhez járul hozzá a barátok tapasztalatának átvétele is. Arisztotelész tisztában volt a tapasztalat jelentőségével az egyén erkölcsi gondolkodásában.

A Nikomakhoszi etika hatodik könyvében úgy fogalmaz, hogy „fiatal emberek ‒ akik ezeken a területeken hozzáértők ‒ mértan- és számtantudósok lesznek, viszont úgy tűnik, hogy fiatal ember nem rendelkezhet a gyakorlati okossággal (φρόνιμος). Ennek pedig az az oka, hogy a gyakorlati okosság az egyes esetekre is vonatkozik, márpedig ezeket a tapasztalat révén

402 Stern-Gillet: Aristotle’s Philosophy of Friendship, 52‒53, a szüneszisz fogalmának említése nélkül.

403 Biss: Aristotle on Friendship and Self-Knowledge, 133.

ismerhetjük meg, csakhogy tapasztalt fiatal ember nincsen, mivel a tapasztalat hosszú idő alatt alakul ki.” (1142a12–16) A tapasztalaton mint az egyedi megismerésén itt nemcsak a szó szoros értelmében saját, általunk megélt tapasztalatokat érthetjük, hanem mások tapasztalatait is, amelyek beszélgetés révén válhatnak „sajátunkká”. Hiszen, ahogyan Stern-Gillet nyomán fentebb fogalmaztam, a barátok olyan helyzetekbe is betekintést nyújthatnak egymásnak, amelyek a másik számára ismeretlenek vagy hozzáférhetetlenek. A saját tapasztalatnak ez az idegen tapasztalattal történő gazdagítása ugyancsak a szüneszisz mint megértés révén történhet meg.⁴⁰⁴

A szüneszisz lehetséges alkalmazásait számbavéve végül arról az esetről is szó lehet, amikor a barátunk vagy valaki hozzánk közel álló azért kér tanácsot tőlünk valamiről, amit meg kell vagy amit nem szabad megtennie, mert az a cselekvési helyzet, amelybe belekerült és amelyben döntenie kell, túlságosan bonyolult, ő pedig nem képes egyedül átlátni a kellő világossággal valamennyi aspektusát, és így nem képes elhatározásra jutni. Itt a tervezett cselekvés megerősítése mellett akár olyan eset is előfordulhat, amikor a barát okfejtése veszi rá a cselekvési helyzetben lévőt arra, hogy megváltoztassa eredeti szándékait és terveit, olyan tanácsot is megfogadva, amely a saját előzetes elképzeléseivel ellentétes.⁴⁰⁵

Az ilyen típusú tanács említésére a legjobb, bár részletes kifejtés nélküli példa a Nikomakhoszi etika harmadik könyvében található: „Megfontolás érvényesül azokon a területeken, ahol többnyire egy bizonyos módon történnek a dolgok, de a kimenetelük nem világos, valamint ott, ahol [a cselekvés módja] nem meghatározott. Nagyobb ügyek megfontolásához tanácsadókat veszünk igénybe (συμβούλους δὲ παραλαμβάνομεν εἰς τὰ μεγάλα), ha nem bízunk abban, hogy eléggé átlátjuk a helyzetet.” (1112b8‒11) Eldönthetetlen, hogy a τὰ μεγάλα itt fontos személyes, avagy közös ügyekre utal, és hogy a συμβούλους személyes, avagy politikai tanácsadókra vonatkozik-e. De akárhogyan is, az világos, hogy az elsőként említett, az egyéni élethez kapcsolódó lehetőségek nem zárhatók ki. A példa pedig világosan arról szól, hogy a nehéz esetek megfontolásakor kérünk tanácsot annak érdekében, hogy megfelelőbben átlássuk a helyzetet, amelyben cselekednünk kell. Ha személyes ügyekről van szó, akkor itt az egyik fél végzi a megfontolást, és az ő megfontolásához kapcsolódik a tanácsadónak (szümbulosz) az erkölcsi megértés közreműködésével nyújtott segítsége. Ha pedig közös ügyekről, akkor a tanácskozók a közösen végzett politikai deliberáció során használhatják a szünesziszt. Ennek az utóbbi esetnek a sajátosságairól lesz szó a 7. fejezetben.

404 Gadamer: Aristoteles: Nikomachische Ethik VI, 15. A tapasztalatnak ez a gazdagítása nemcsak a baráti beszélgetés, hanem az esztétikai tapasztalat révén is végbemehet. Erről részletesen lesz szó a 9. fejezetben.

405 Miller: Finding Oneself with Friends, 332.

Ha a szóban forgó nehéz eset és ennek megvitatása magántermészetű, akkor nélkülözhetetlen a másik embernek – jellemzően: a barátnak – a személyes, az egyedi jellemvonásait és az egyedi helyzetét is magában foglaló ismerete. Csakis így tudunk az együttélés és a beszélgetés során a szorult helyzetbe vagy legalábbis komplikált döntési szituációba került barátunknak minden szempontból jó tanácsot adni. Ezekben az esetekben is, amikor tehát nem közös elhatározás meghozatala és közös cselekvés a tét, „egymás tartós érdekeinek bensőséges ismerete révén lesznek a barátok alkalmasak arra, hogy tanácsot adjanak egymásnak és támogassák azokat az elhatározásokat, amely a másik életének megadják tényleges alakját.”⁴⁰⁶

A baráti tanácsnak és a másik erkölcsi szempontú megértésének a két mozzanata Gadamernek az arisztotelészi szünesziszről adott értelmezésében – mely egyszersmind saját hermeneutikai elméletének is konstitutív eleme – összekapcsolódik, és elsősorban „a

»lelkiismereti kérdésekben« folytatott tanácskozás jelenségében konkretizálódik.”⁴⁰⁷ Ekként pedig ennek a tanácskozásnak előfeltétele lesz a feleket összefűző baráti kötelék, amelynek szakítószilárdságát a közösen megélt élet és az egymás jellemének megismerése során megerősödő érzelmi elköteleződés, illetve maga az együttélés adja. Ezek mellett, sőt ezeket megelőzően, a baráti kapcsolatnak lényegi eleme az is, hogy mindkét fél a jóra vagy helyesre törekszik, és ennek kölcsönösen (tehát a másik ilyen törekvésének is) tudatában is vannak – mint tudjuk, ez a „jellemen alapuló” vagy „jón alapuló” barátságnak inherens és konstitutív tulajdonsága. Ezért fogalmazhatja meg Gadamer a fenti okfejtések felől nézve is releváns és helytálló konklúzióként, hogy csakis „barátok tudnak tanácsot adni egymásnak, illetve csak a baráti szándékú tanácsnak van értelme annak a számára, aki a tanácsot kapja. Tehát itt is megmutatkozik, hogy az, aki megértő, nem érintetlen szembenállóként tud és ítél, hanem egy sajátságos hozzátartozás viszonyában állóként, mely összeköti a másikkal, úgyszólván vele együtt érintve, vele együtt gondolkozik.”⁴⁰⁸ Ennyiben beszélhetünk arról, amire korábban már utaltam: miközben a megértés intellektuális feladat, hiszen gondolkodást, erkölcsi okoskodást (logoszt) igényel, mégsem pusztán kognitív folyamat. A helyes erkölcsi beállítódás is szerepet játszik benne, ahogyan különféle, a beállítódásnál gyöngébb attitűdök, affektív tényezők, egyáltalán a baráti együttgondolkodás hangoltsága is mindig alkotórésze.

406 Sherman: Aristotle on Friendship and the Shared Life, 607.

407 Gadamer: Igazság és módszer, 228.

408 Gadamer: Igazság és módszer, 228.