Mintegy másfél évvel ezelőtt jelentette be az egyik magyar miniszter egy konferencián, hogy hazánk 2024-ben Farkas Bertalan 1980-as űrutazása után újabb magyar űrhajóst küld az űrbe.
A COVID-járvány előtti utolsó békeévben tett kijelentés nem keltett túl nagy hullámokat idehaza. A túlpolitizált híradások sorában ez is csak egy propagandafogásnak tűnt sokak számára, nyilván nem ok nélkül.
Pedig – ha egy újabb magyar űrutazásnak és a ráfordított milliárdoknak nem is lenne sok értelme – a magyar tudás és eszközök nagyon is jelen vannak a nagyhatalmak és gazdagok játszóterének számító űrkutatásban. A honfitársaink által kitalált, megalkotott eszközök már korábban is részt vettek az űrkutatásban, hogy a teljesség nélkül csak egy-két példát említsek, ilyen volt a Pille dózismérő, amely az űrállomáson teljesített szolgálatot, a Masat-1, az első magyar műhold, vagy a SMOG-P, az űrszolgálatát most kezdő SMOG-1 elődje.
Mondhatnánk, hogy kis ország, kis műhold, ha az űrkutatásban résztvevők helyét a lépték határozná meg, de ez csak részben van így. A mi műholdunk, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem által fejlesztett miniatűr, a Szojuz-2 rakéta fedélzeten 18 ország 38 db műholdjával utazott a nagy sötétség irányába, hogy ott pályára állhasson.
A mindössze 5x5x5 centiméteres kis kocka, a SMOG-1, a számítások szerint nyolc hónapig teszi majd a dolgát a Föld körül. Elődje, a SMOG-P azonkívül, hogy segített létrehozni az elektroszmog térképet, abban is világelsőnek számított, hogy ez lett az első olyan PocketQube (miniatűr műhold, PQ), amely sikeresen teljesítette küldetését, mielőtt tavaly szeptemberben elégett a légkörben.
Műholdunk megalkotói szerint a SMOG-1 elsődleges küldetése a Föld körüli térségben mérhető, ember által keltett elektromágneses szennyezettség, az elektroszmog vizsgálata. De beszereltek egy olyan mérőműszert is az eszközbe, amely a Napból érkező részecskék elektronikára gyakorolt hatását vizsgálja. És hogy mi mindenre képes még egy tenyérben elférő kis kocka, a tervezők szerint az eszköz „harmadlagos küldetése egy speciális mágneses anyag alkalmazása, a pályaélettartam csökkentésére, a működési időtartam utáni űrszemétként töltött idő minimalizálására”.
És még mondja valaki, hogy a méret a lényeg.
Bizonyítvány
Aki idehaza az állami média híreit figyeli, vagy a legkedveltebb közösségi portál hangadóinak kommentjeit olvasgatja, láthatja, hogy a magyar nép nagy általánosságban elégedett a kormány válságkezelésével. Kivéve persze többek között a nem kormánybarát választókat, a COVID-intézkedések okán elmaradó műtétek, kezelések miatt súlyos állapotba kerülőket, az egészségügyben dolgozók jelentős részét, a gazdasági bajaikkal magukra hagyottakat és az elégedetlenek még jó néhány csoportját.
A járványhelyzet első éve után pesszimistán látják a jövőt a magyarok, a kormány intéz-kedéseivel pedig többségében elégedetlenek – derült ki az Euronews megbízásából készült felmérésből. A végeredmény szerint a válaszadók csaknem 70 százaléka szerint rossz irányba halad az ország. A megkérdezetteknek csak 11%-a mondta, hogy elégedett azzal, ahogy Magyarország egyszemélyi vezetője kezeli a koronavírus okozta válságot, 60%-uk viszont elégedetlen, többségében nagyon elégedetlen. Sovány vigasz lehet a miniszterelnök számára, hogy a magyarok az Európai Unió válságkezelésével sem elégedettek.
Ritkán teszek ilyent egy országvezetővel, de most némi mentséget találok számára. Ez a járvány oly mértékben ismeretlen terepre kergette mindenfelé a döntéshozókat, hogy azon igencsak nehéz volt eligazodni, helyes döntéseket hozni. De – bár korábban hangot adtam fenntartásaimnak – például a vakcináknak az unióval közös beszerzésén felüli vásárlása helyes döntés volt, nélkülük még a mostaninál is nagyobb lenne a baj. (Kár, hogy a keleti beszerzéseket fájóan körüllengi a piszkos üzlet gyanúja.)
Ennyiben ki is merül részemről e vezető védelme, hiszen adófizető állampolgárként többet vártam volna attól, akinek teljhatalom, pénz és szakértők serege áll rendelkezésére, hogy meghozza a megfelelő döntéseket. Rossz utat választott már akkor, amikor még híre-hamva sem volt a koronavírus világrengető járványának, mert milliárdok sokaságával pénzelte az egyházakat (pedig kevesebb a hívő, mint a beteg), a versenysportot, tömérdek pénzt költött látványberuházásokra, önfényező kampányokra, csókosok milliárdosokká tételére, csak vala-hogy az oktatás mellett az egészségügy nem volt a szíve csücske. Ennek pedig az a hozadéka, hogy a járvány dúlása idején a létszámhiánnyal, elöregedő eszközökkel, lepusztulófélben lévő ingatlanokkal, agyonterhelt, mostanáig mélyen alulfizetett orvosokkal, továbbra is igen gyengén díjazott szakdolgozókkal, szakemberekkel az ellátórendszer eljutott az összeomlás szélére.
És akkor még itt vannak a tömegesen magukra hagyott vállalkozások, amelyek a korláto-zások miatt hónapok óta nem működhetnek, és csak a költségeket, adósságokat termelik, az állásukat vesztettek, a reménytelen helyzetbe sodródott, kilátástalan sorsúvá vált családok.
Nem tévedtek a közvélemény-kutatók. Vannak elégedetlenek bőven.
Tarifa
Parányit besokalltam, hiszen nagy hirtelen harmadszor is megbüntetett a rendőrség állítólagos közúti szabálysértésem miatt. Ha jól emlékszem az első megbírságolásom egy újpesti vasúti kereszteződésen áthaladást követő balra kanyarodásom miatt történt, vagy negyvenöt évvel ezelőtt. A rend intézkedő őre sem lehetett nagyon biztos az igazában, amit vitattam is, mert mondta, hogy fizessek 300 jó magyar forintot és eltekint a továbbiaktól. Végül, miután csak 250 forintot tudtam nagy hirtelen összekaparni, ami a hetvenes évek közepén még ért is valamennyit, elfogadta és továbbengedett.
Másodszor tisztességben megöregedett csehszlovák járművemmel haladtam a forgalom-mal együtt Budakeszin, amikor elém pattant egy derék rendőr, leintett, igazoltatott, majd közölte, 1000 Ft a büntetésem, mert jelentősen túlléptem a megengedett 40 km/órás sebesség-határt. Ezen némiképpen elcsodálkoztam, mert már annak is örültem, ha a kocsimmal eljutottam A-ból, B-be, át is villant az agyamon, hogy kellene egy igazolást kérnem a sebességtúllépésről, jól mutatna a vevőnél, amikor majd eladom a járgányt, de erről végül lemondtam. Fizettem és szívtam a fogam, mert szerintem a semmiért csökkent a kilencvenes évek közepe táján amúgy sem jelentős vagyonom.
Pár napja megint belerohantam egy pofonba és újfent a fővárosban. Egy, a lámpás keresz-teződésnél álló kocsisor mellett, a buszsávban haladtam – szerintem jogosan – a sarok felé, ahol jobbra kellett fordulnom. A sarok előtt kilépett elém egy éber biztos, leállított, nagyon udvariasan igazoltatott, majd közölte, hogy nem a szaggatott vonalon léptem át a buszsávba és ha elismerem bűnömet, pontlevonás nélkül csak 5000 forintot kell fizetnem. De vitathatom is, ám akkor, ki tudja, akár ötvenezres büntetést is kaphatok és ugrik egy pontom.
Feszegetve a rendőri türelem határait, azért szóvá tettem, hogy én bizony egy szaggatott vonalnál léptem át a buszsávba, és a mintegy százméteres szakaszon mindvégig jeleztem a jobbrafordulási szándékomat, de a fiatal szakember hajthatatlan volt, mondván, hogy az a szaggatott, nem az a szaggatott. Tudva, hogy intézkedő rendőrrel sohasem érdemes vitat-kozni, elfogadtam a surranópályaként felkínált 5000 Ft-os büntetést, úgyis támogatni akartam a rendőrséget.
Kicsit aggódom. Nagyjából két évtizedenként kapok egy-egy büntetést a közlekedés rendjének megszegése miatt és ez még el is menne, de a tarifák növekedése már megijeszt. Ha így megy tovább, húsz év múlva már talán hitelt kell majd felvennem, hogy kipengessem a büntetőpénzt.