i.
Közép- és Kelet-Európa 19. századi birodalmai - a Német-Római Szent Biroda-lom, s a helyébe lépő Német és az Osztrák Császárság, illetve az Osztrák-Magyar Monarchia, az Oszmán Birodalom és az Orosz Birodalom - későn és szinte kezelhetet-lenül bomlottak fel, s a helyükön sárkányfogvetések keltek ki. Sárkányfogvetések, amelyek az európai, sőt az egész nemzetközi államközösség 20. századi létét és egyensúlyát fenyegették az újra és újra fellángoló balkáni háborúk, a két világháború, s a totalitárius rendszerek formájában. A „német hisztéria" és a „kelet-európai kis-államok nyomorúsága" abban a birodalmi örökségben gyökeredzik, amely befagyaszt-va, elfojtva és meg nem emésztve a szovjet birodalom és az általa fenntartott tekintély-elvű rendszerek összeomlása után is velünk maradt és bennünk él.
A térség országaiban a 19. században nagyreményű és nagyigényű liberális moz-galmak voltak, amelyek valamennyien szembekerültek azzal, hogy nem egyszerűen védekezniük kellett saját államuk túlhatalma ellen, hanem rájuk várt a saját nemzeti ál-lam megteremtésének a feladata a birodalmi abszolutizmusokkal szemben. A polgári civilizáció, a középosztályi társadalom és a polgári alkotmányos nemzetállam pedig nem valóság, hanem program volt.
II.
Magyarországon az 1790-es években fogalmazódott meg az a felismerés Hajnóczy József tollából, hogy a kiváltságnélkülieket, a misera plebs contribuens-t be kell venni az alkotmányosság sáncai közé. Ez az elképzelés vált a magyar liberalizmus elindító-jává, amely az 1820-as években fejlődött tovább. Az „érdekegyesítés" az 1790-9 l-es or-szággyűlés által kiküldött rendszeres bizottsági munkálatok 1830-as megyei vitái és Széchenyi István nagy triásza (a Hitel, a Világ és a Stádium) nyomán és mindenekelőtt Wesselényi Miklós energikus és tehetséges politikai vezérlete és Balítéletekről című műve eredményeként az 1830-as években az országgyűlésen és a megyékben köz-vélemény-formáló erővé vált. Ez a koncepció és stratégia az 1840-es években Deák Ferenc és Kossuth Lajos irányításával immár a közélet meghatározó kihívását kép-viselte. A magyar liberalizmus történelmi teljesítményét az 1848-as törvényekben for-mába öntött jobbágyfelszabadítás, közteherviselés, népképviselet és felelős
miniszteri-um, valamint az 1848/49-ben a forradalmi és ellenforradalmi kontinentális Európában kivételes, mert egy esztendeig folytonos alkotmányos legitimitás, nevezetesen az 1848 júliusától egy évig Pesten, Debrecenben, ismét Pesten, majd Szegeden működő nép-képviseleti országgyűlés, továbbá maga a másfél esztendeig sikeres önvédelmi háború testesítette meg.
III.
Az „érdekegyesítés" azt jelentette, hogy magát az idejétmúlt feudális alkotmá-nyosságot át kell alakítani, polgári alkotmányossággá kell formálni. Ez egyrészt védel-met biztosíthatott azzal szemben, hogy az abszolutizmus az alkotmányosságot az azon kívüliek mozgósításával fenyegesse (mint tette ezt például Galíciában 1846-ban), más-részt pedig magában foglalta a jogkiterjesztő asszimiláció programját, a polgári magyar nemzet megteremtését, a rendi, nyelvi, felekezeti és osztályértelemben heterogén jog-állású lakosság egységes középosztályi nemzetté alakulását. A liberálisok a kollektív jogokat a kiváltságok újmódi formájaként, azok továbbéltetéseként értelmezték, s fel-fogásukat meghatározta az egynyelvű nemzetállam mintája, amelyet II. József és a fran-cia forradalom példája rögzített. A germanizáció emléke és az orosz terjeszkedés vesze-delme a közösség egzisztenciális fenyegetettségének tudatát erősítette és a nemzethalál félelmét ébresztette fel a magyar politikai és liberális elit javarészt értelmiségi tagjaiban.
Ezekre viszont jogkiterjesztéssel és nem kirekesztéssel, modernizációs stratégia kimun-kálásával és megvalósításával, és nem kiváltságőrzéssel válaszoltak. És ebben - a magyar liberalizmus klasszikusa, az abszolutizmus elleni küzdelmet a civilizált Magyarország megteremtésére irányuló modernizációs stratégiával (ahogy Kölcsey fogalmazott: a ha-zát a haladással) szintézisbe hozó - Wesselényi és — a magyar liberalizmus mezőnyében a whig típusú (az abszolutizmus lététől elvonatkoztató) arisztokratikus liberalizmust képviselő - Széchenyi (aki az abszolutizmus elleni küzdelmet és a civilizált Magyar-ország megteremtését elválasztotta és elválasztatta egymástól) nem különbözött egy-mástól.
IV.
A szabadság az önálló cselekvés lehetőségét, az önmeghatározás képességét, az ön-rendelkezés jogát jelenti. A liberalizmus pedig az abszolutizmus ellenpárja, és arra irá-nyul, hogy senkinek és semminek ne legyen és ne is lehessen teljhatalma vagy túl-hatalma a mindinkább középosztályosodó társadalom és az azt alkotó egyének felett.
A nacionalizmus viszont a mitizált, az egyénektől elszakított és azok fölé emelt fiktív (hiszen nem egyénekből álló, hanem azoknál magasabbrendűnek és tőlük függetlennek deklarált) közösségnek kívánja alárendelni az egyént, s hívei a szabad ember legsajáto-sabb jellemzőjét (a közösség iránti önkéntes önfeláldozást) várják el azoktól, akik ép-pen emiatt sem lehetnek szabad emberek. A patriotizmus ettől épép-pen abban külön-bözik, hogy nem állítja szembe egymással az egyént és különböző közösségeit, hanem az egyének, méghozzá a szabad egyének önkéntes és spontán együttműködésén alapul.
V.
Nemzeti liberalizmusról addig van értelme beszélni, amíg van idegen uralom, el-nyomó idegen abszolutizmus, és nincs független alkotmányos nemzeti állam. Ha ez a helyzet megszűnik, a kifejezés ahhoz válik hasonlatossá, amit a „szocialista
demokra-tizmus" demokráciát meghamisító „new speak" kifejezése testesít meg. Használója ugyanis összekeveri a patriotizmus szabadságon alapuló spontán lojalitásait a naciona-lizmus parancsolt egységével és arrogáns követelődzésével, a szabadság világát az urak és szolgák hierarchikus világával, a kölcsönös szolgáltatások rendszerét a rang és a va-gyon uralmával. Ez pedig már nem nemzeti és nem liberális álláspont, hiszen nem az állampolgári jogegyenlőségen alapul, hanem a közös vérségi eredet, a közös leszármazás fikcióján, s a közösséget elvileg magasabbrendűnek tartja, mint az egyént. A magyar liberalizmus örökségére hivatkozni ebben az esetben pedig komolytalan, hiszen az a „hamis realizmus" taktikai eszköze, puszta propagandafogás, retorikus fordulat, üres díszítmény lett, hiszen felhasználói meghamisították.
VI.
Azok az 1992 őszén született műhelyreferátumok, amelyek egy részének átdol-gozott változatát a következő lapokon olvashatjuk, a szegedi bölcsészkaron tartott szövegelemző eszmetörténeti szemináriumom keretében születtek, amelynek részt-vevői egy-egy fogalom belső rekonstrukciójára vállalkoztak. A fogalmak jelentés-tartalmainak és szövegösszefüggéseinek feltárása azt feltételezte, hogy a szeminárium tagjai ne kész klisékkel közelítsenek Széchenyi triászához és Wesselényi Balítéletekről-jéhez, hanem alázattal, befogadóan és elemzően. És persze azt is megkövetelte, hogy jobban fogadják el magukat, mint ahogy az szokásos. A másokat megbélyegző negatív, mondhatnám, úrhatnám szolga típusú beállítottság ugyanis kizárja az érdemleges alkotást. Az magától értetődően pozitív beállítottságot igényel, s ha ennek feltételei jórészt hiányzanak, azokat magunknak kell megteremtenünk, mindenekelőtt magunk-ban. Remélem, a szemináriumon tapasztaltak és elsősorban saját munkájuk adtak némi fogódzót ehhez. Remélem azt is, hogy az elmélyedés önként vállalt kényszere számukra személyiségük gazdagodását segítette. Abban is bízom, hogy ez a fél tucat írás a történész szakma tanár, kutató, levéltáros, könyvtáros és muzeológus tagjai, s a széles értelemben felfogott társadalomtudományok művelői számára a műhely-alkotás iránti kedvet erősíti. Az igencsak kontraszelekción, oligarchikus tagolódáson, hatalomféltésen és monopolhelyzeten alapuló egyetemi képzésben pedig egy lehetséges kitörési irányt jelöl: az emberi elfogadás és a teljesítményelv összekapcsolásának egyik lehetséges változatát.
A szerzőknek első publikációjukhoz gratulálok, és kívánom, hogy immár az igényes tanulmányírás készségeit sajátítsák el. A Tiszatáj szerkesztőit folyóiratuk 1974/6-os „Fiatal történészek írásai" címmel, Dia Mihály bátorságának köszönhetően publikált monopóliumtörő számára emlékezve és emlékeztetve üdvözlöm és kérem, nyúljanak vissza rendszeresen ahhoz a kivételes hagyományhoz. Az olvasót pedig sze-retettel köszöntöm és kérem, ki-ki tegye meg, ami tőle telik, hogy ne legyen igaz a mi életünkre Tacitus hajdani keserű megállapítása: „Túléltük Tiberiust, Caligulát, Nérót, de közben eltelt az egész életünk.", hiszen: „Ut desint vires, tamen est laudanda volun-tas." Tehát: „Lectori salutem."
Budapest-Szeged, 1993. április 26.