A létünket meghatározó fogyasztói társadalom homogenizálja önmagát, az egyenlõ-ség hamis illúzióját és azt a képzetet kelti, hogy nemcsak lehetõegyenlõ-ségeiben, hanem a képes-ségében is egyenlõ a kiválasztottakkal. A globalizálódó tõke is lassan kollektív hatalom-nak tekinthetõ, ha nem is azonos jellegében a mi életünkben még létezett totalitárius hatalommal. A valóság durván tálalt és mérgezett. Az ipari, technológiai hulladék az ember mindennapi létfeltételeit veszélyezteti. Az újabb környezeti tárgy- és tájképeiben a BÁRKA már különbözõ szimbolikus értékek hordozója. BMZ áthatásokban Beuys esztétikai alapvetését újítja meg, amelyben az energiahordozók a szellemi áramforrás modelljévé válnak. Ebben, az úgynevezett „melegelv” szellemi és mûvészi energiaátvitel segítségével, létrehozható az új demokratikus társadalom plasztikája. Az environment, gyakran félelmet és idegenséget keltõ képtárgy. Egy, a víz mélyén megfeneklett hajó
„döglött” halként lebeg; anyagiságában rothadó, „elfelejtett” állapotban (1999, Békés Megyei Könyvtár, Békéscsaba). Az akvárium vize, mint moszatos zöld festék, átszivárog a fa anyagának pórusaiba és kiegyenlíti az eddigi üres zárványokat. A behatolás erõsza-kosan lefejti a barna festék felületi rétegeit, majd leválva, cafatokban lebeg a vízi-tér hullámaiban. Az elektrolízis kémiai folyamata, mint tudatos inger olyan, a sejtekben végbemenõ folyamatokat indít el, amely torz, mutáns formákat hoz létre. Az installált tárgykép provokatív koponyacsontokkal ellenpontozott, mégis a csendes meditáció és a rítusok iránti vágy szellemterében vagyunk – a szemlélõdés, a nem cselekvés állapotá-ban.
A vesszõbõl konstruált madarak fenségessége pedig (Õrszem a madarak bolygójáról) a mutációk túlburjánzása következtében új kapcsolatokat (is) feltételez az univerzumban.
lényembrionális grafikai jelei. Ezek, mint a sejtmûködés mutációi, örökletes tulajdonsá-gokat ugrásszerûen megjelenítõ (elõidézõ) folyamatok mutatnak be. Ekként a változó vizuális szervezõdések egy lehetséges valóság másvilági misztériumához vezetnek ben-nünket. BMZ 1998–2002 között bemutatott Vándorlás (Wandering) ciklusában már egy ilyen értelmû, egyidejûleg modern és archaikus esztétikai viszonyra hangol bennün-ket, melyben nemcsak láttatni kíván, hanem az elidegenedés alól felszabadított lelki állapotba is hozni, a zene õsi polifóniájának alkalmazásával is azt bizonyítva: azonos húron vagyunk más-más hangok! Baji itt már szarvasbõrbe burkolózva, az elpusztított állatok szellemképét jelenítette meg, miközben létegységünk immanens bizonyítékát, a közös tudás fáját nyúzta, hántolta, égette és ízlelte. A békéscsabai Mokos Teremben bemutatott performansz sem feltétlenül a stílus formálására, hanem saját eksztázisának (erõsen izgatott állapot önkívületének) kivetítésére törekedett. Mintha azt kiáltotta vol-na: óhajtom a természet mélyrõl zengõ sikolyát!
A 2002-ben kiadott rendhagyó képzõmûvészeti kötetében (Vándorlás/Vandering. Tevan Kiadó Kft., békéscsaba, 2001. oldalszám nélkül) publikált verse is ezt a kétségek közötti létállapotot fejezi ki. Mindenségbe / tekeredve / Hidd el volt egy-két / állomásom / Állattá, szarvassá váltam / fénytõl tolva távolodtam / Fenevad ûzte vérem / hajlamom / Szabadságom / szelídség tudománya / amire vágyom / Szirten a Sehollal / hálom / Elhagytalak sokszor / formám / Újra megpróbálom / szelídség legyen segítõ / tudásom. A normák dadaista leváltá-sának azonban vannak határai, melyek a Baji által képviselt mûtípus érvényesítésének végtelenített útját is jelentik egyben. BMZ alkotó sorsa a viszonylagos önállóság, s ha ennél többet kíván, akkor törvényszerûen kevesebbel kell majd beérnie. Baji az idõk folyamán olyan folyamatokat vezérlõ „kézmûvessé” vált, olyan szellemlátóvá, aki hulló angyal szárnyaival nemcsak visszarepít bennünket egy valaha volt organikus világba, ahol még a szarvas üvöltése is természetes zenei hang volt, amikor még figyelt a termé-szet hangjára, amikor még a földön élõ sebbõl kifolyt vére nem szennyezte el mások életét, hanem jelenünk létfelejtésére is figyelmeztetett. A 2002-ben a Munkácsy Mihály Múzeumban megrendezett Szarvashajó XXXX címû kiállításán (is) az elidegenedés ellen protestál. Életet, szellemet lehel bot és csont, kõ és hús, bõr valamint háncs felépítésû konstrukciókba. A világ mint rezervátum. A világ mint képzavar, amelyben nemcsak a fogalmak ürülnek ki, hanem az azt összetartó céltételezések morális ereje is. Hiszen a temetõ mûvirágainak vízben áztatott üres szertartása a halott élet látszathajtása csupán.
A térben egy elgyötört szarvas-test, aminek szimbolikusan lehántolt bõre az élõ fa vérzõ húsának fájdalmától üvölt, miközben szögesdrót tartja pórázon. A mûvek metaforikus koordinátarendszerében, a független változók helyén elhelyezett SZARVAS-ÕSKÉPE, olyan tárgyképet involvál, amely a kortárs magyar kultúra által meghatározott állítmánnyá válik, amivel az újraélt magyar mitológiák terét, annak önvédelmi attitûdjét idézi meg.
Ebben a remény apoteózisa, a sperma útját õrzõ barokk szárnyas angyal képében jelenik meg.
BMZ legújabb mûveirõl leolvasható, hogy a dolgok megalkotási szintjétõl egyre in-kább a dolgokkal való bánásmód szintjére helyezõdik át a hangsúly. A mû nemcsak jelentésében, hanem egzisztenciájában is akkor hiteles „ha a korában élõ ember legben-sõbb életkérdéseit fogalmazza meg.”15 Ma már BMZ mûvészete intézményesült, „átneve-lõdve” egyre többen elfogadják mûvészetét, remélve azt, hogy megõrzi vad frissességét.
15 Th. W. Adorno: Zene és társadalom közvetítettsége. Gondolat Kiadó, Budapest, 1970. 56. p.
kibillentett siker már ahhoz is elég, hogy a Tevan Könyvkiadó mûvészeti tanácsadója-ként több könyvet jegyezhessen. BMZ 2001-ben a békéscsabai Munkácsy Mihály Mú-zeum XXXII. Alföldi Tárlatán a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma fõdíjában részesült. Ugyanezen a rendezvényen 2003-ban pedig Békéscsaba Megyei Jogú Város Önkormányzatának díját nyerte el. Itt kiállított mûveiben a kreatív „kép”, miként a valóság lényege, csontig vetkõzött az organikus szobrászat által elõtalált csodaszarvas teteme és minden állat lecsupaszított bordázata egy szilofont idézett. Bemutatott egy Noé bárkája-modellt, amolyan szarkasztikus lélekvesztõt, amely összeszáradó, életned-vét vesztett anyagok megrendítõ, káoszt kivetítõ képe.
A fesztiválok sorában, 2003-ban, már VII. Csalánleves Fesztivál került megrendezés-re. A pusztába történõ kivonulás (MASE-alkotótelep, Kisrét tanya) lehetõségeiben az aszketikus cél szentesíti az utat. A kukoricatáblák szomszédságában a modernizmus bar-bár primitivizmusa ellen védekezõ õserõ elfojtott sikoltása tölti be a teret, melyben hatá-rok nélküli egyetemes értékvesztéssel, az új (régi) értékek kaotikus tobzódásával szembe-sülhetünk BMZ performanszában. Az extatikus alászállás vért vett és vérrel kent purga-tóriumában nemcsak felszabadított obszcén és szent érzéki tartalmak keverednek, ha-nem kifejezésre jut: „a sehol idegenül, mindenütt hontalanul” élõ ember lelkiállapota.
Mutatis mutandis – elõttünk támad fel A VÉTKES IDÕ PERFORMER ANGYALA!
Befejezés
BMZ alkotótevékenységének elágazó irányaiban, a magyarországi performansz mû-vészet harmadik generációjának egyik meghatározó alakjává vált. Baji aktivitásával nem-csak alkotóként, de szervezõként is részt vett a magyarországi és közép-kelet-európai régió performansz mûvészetének összefogásában. Friedrich Nietzsche egyik versében ezt írja: „csak aki változik, az rokon velem”. Baji Miklós Zoltán olyan alkotó, aki mûvészeté-nek tisztító processzusában képes a folyamatos változásra. Baji Miklós Zoltánt a meg-magyarázhatatlan kényszer, a saját testében (is) feltárt didergõ magány, a feltáró „bõrva-lóság”, az áldozati vérvétel szublimációja arra ösztönzi, hogy folyton-folyvást rendhagyó kérdéseket tegyen fel. Baji intermediális mûvészete, radikális ellen-kulturális magatartá-sa kaput nyit felénk és legmagatartá-sajátabb önmagához. Mûvészetének eddigi alakulámagatartá-sa a fenti, kérlelhetetlen szorítás felelõsségében nyerte, illetve nyerheti el továbbra is transzcendens fenségességét a megértés és befogadás végtelenített mûveletében.