A fordításirodalom nemzetenként más és más képet mu-tat. Általában több tényezõ, így a szellemi élet fejlettségi szintje, a kölcsönös kapcsolatok intenzitása, a nyelvtanu-lási kedv, annak elterjedtségi foka, s számos más szociá-lis tényezõ együttes hatására alakult, fejlõdött ki az újító mozgalom elsõ szakaszának egyik jelentõs írói fegyver-tényévé a mûfordítás Erdélyben.
Minél akadályoztatottabb egy közösség az önnönma-gából való szellemi kifejlõdésben, annál inkább kölcsön-zésekre, fordításokra szorul. Erdélyben pedig külsõ és belsõ erõk egyaránt akadályozták a képességek szabad ki-bontakozását.
A Habsburg-ház önkényét nyögõ erdélyi magyarság-nak igen komoly akadályokat kellett legyõznie identitása, önállósága megõrzéséért, szellemi, kulturális kibontako-zása érdekében.
A felvilágosodás korai szakaszában mind az utazgató-érdeklõdõ fõurak, mind a külföldön tanuló ifjak, de még azok is, akik itthon mûvelõdtek, jószerével idegen – fran-cia, német, angol, olasz és latin – nyelven ismerkedtek a kor új eszméivel.
Minthogy azonban idegen nyelveket, a latin kivételé-vel, Erdélyben akkor igencsak kevesen tudtak, az ismeret-szerzésnek, mûvelõdésnek ez a formája a széles tömegek számára nem volt hozzáférhetõ.
Az új eszmék s a mûveltség széles körû elterjesztése csakis „anyai nyelven” történhetett. Elõbb azonban meg-felelõ eszközt kellett biztosítani hozzá: a magyar nyelvet alkalmassá tenni új tartalmak befogadására és közlésére.
Ehhez legkézenfekvõbb pillanatnyi megoldásnak a mû-fordítás kínálkozott. A magyar irodalomban a mûmû-fordítás a nyelvújítás eszközéül szolgált.
Nincs olyan nemzeti mûvelõdés, amelyre ne hatottak volna más népek mûvelõdési elemei. Az irodalomban, a tudományok terén és a filozófiában (de másutt is) ez a ha-tás jobbára fordíha-tások útján történt. A kép változatos.
Minden attól függött, mennyire volt elterjedt azon a
vidé-ken az illetõ nyelv, milyen volt a lakosság viszonya egyik vagy másik nyelvhez, milyenek voltak a pillanatnyi hatal-mi viszonyok.
A mûfordításoknak egyrészt az irodalom látta hasznát, másrészt jótékony hatással volt a nyelv fejlõdésére. A kü-lönbözõ mûvek fordítása során új szavak is születtek, me-lyek segítségével a mûfordítók pontosabban, árnyaltab-ban fejezték ki magukat, a fogalmak között árnyaltabb különbséget tudtak tenni, miáltal precizebb lett a gondol-kodás és szabatosabb nyelvi kifejezés.
A mûfordítás haszna annál nagyobb, minél többen for-gatják az átültetett alkotást; teljes, egyetemes pedig akkor lesz, ha a keletkezett új szavakat az egész közösség elfo-gadja, elfogadván pedig beépülnek a nyelvkincsbe.
Nálunk a kereszténységre való áttérés tette elõször szükségessé az irodalmi termékek fordítását. Azoknak az idegen papoknak, akiket Szent István behozott, legelsõ dolguk az volt, hogy lefordították (lefordíttatták?) magyar-ra a templomban olvastatni szokott evangéliumi szakaszo-kat, a szerkönyvet (rituale), némely közimát és éneket.
Mivel pedig az akkori magyar nyelvben igencsak hiá-nyoztak azok a fogalmak, melyeket a keresztény vallás terjesztõi be akartak oltani a népbe, a fordítók új szavak seregét alkották, melyek lassan meggyökereztek nyel-vünkben.
Radó Antal A magyar mûfordítás története (Bp., 1883.) címû munkájában arról beszél, hogy azok az evan-géliomok és zsoltárok, azok a vallásos elmélkedések és szentbeszédek, melyek abban a korban készültek, csekély kivétellel nem egyebek fordításnál. Minthogy a katolikus egyház nyelve akkor is a latin volt, kétségtelen, hogy az imákat mind latinból fordították magyarra. A Halotti Be-szédet, a Könyörgést és a Königsbergi töredéket, mely 1200 körüli nyelvállapotot tükröz, ilyen latinból való for-dításnak tekinthetjük.
A nemzeti irodalom második idõszakából majdnem csupa fordítás maradt ránk, melyek egytõl-egyik a vallási irodalom körébe tartoznak, és a szerzetesek gazdagították fokozatosan. Radó Antal Toldy Ferenc megállapításával egybehangzóan jelenti ki: „Azon tapadó hûség, mellyel a
77
középkor általában ragaszkodott a szentírás betûjéhez, azon hatás, melyet a deák szöveg a még fejletlen nyelven dolgozókra gyakorlott, ezt többnyire feszessé, erõltetetté, gyakran idegenszerûvé tette.”
Ám a fejlõdés feltartóztathatatlan. Mátyás király és a Jagellók korában készült fordításokban már kevesebb az idegenszerûség, mint a Lajos és a Zsigmond korabeliek-ben. A fordítók igyekeztek szabadulni attól a nyûgtõl, me-lyet a túlságos szöveghûség követelése rájuk rakott. Kö-vetkezõleg õk már sokkal magyarosabban írtak.
Nagyot lendített a mûfordítás gyakorlatán a hitújítás.
A katolikusok és reformátusok között megindult szellemi harc mindenekelõtt abban nyilvánult meg, hogy ezek is, azok is igyekeztek a szentírást minél jobb fordításban ad-ni a nép kezébe. A protestánsok a katolikusoknál nagyobb súlyt fektettek a tartalmi hûségre, és mivel e mellett nyel-vük is „folyékonyabb”, szabatosabb, fordításaiknak a ka-tolikusokénál nagyobb becset kell tulajdonítani. Heltai Gáspár magyar bibliája, Dávid Ferenc könyvecskéje a ke-reszténységrõl, Székely István zsoltárfordításai zsidó ere-detibõl, Mélius Juhász Péter ilyen irányú munkássá-ga...maradandó értékek.
A drámairodalomban is gyakoriak voltak a fordítások.
Az iskoladrámák java része fordítás és átdolgozás volt.
Különösen a korai idõszakban.
Jóllehet a XVII. századi magyar mûfordítás mennyisé-gileg jóval kevesebbet nyom, mint a megelõzõ korban, annyiban mégis haladást jelent, hogy a fordítók sokkal nagyobb figyelmet fordítottak a nyelvi szabatosságra, a nyelv „csínjére”.
Szenczi Molnár Albert zsoltárai a XVII. századi pro-testáns irodalom gyöngyszemei. Nem érte el ugyan a zsoltárfordítások színvonalát, de azzal, hogy lefordította Kalvin Institutióját, Szenczi Molnár Albert megvetette a hittudományi és bölcsészeti nyelv alapját.
Hasonlóképpen nagy elismeréssel kell szólni Káldi György (1573-1634) katolikus szentírás-fordító munkás-ságáról, hisz bibliafordításával jelentõsen hatott a magyar irodalmi nyelv fejlõdésére. Szenczí Molnár Albert, Káldi György és a világi költészet terén Haller János
(1626-1697) Hármas istóriája (Kolozsvár, 1695) emelkedett ki a kor fordításirodalmában.
Az irodalom terén hanyatlást mutató XVIII. század közepén és második felében a mûfordítás terén Faludi Fe-renc (1704-1779) és gróf Haller László (1717-1751) alko-tott különösen jelentõset. Faludi Ferenc a magyar prózá-nak „széptani tekintetben” új lökést adott. De ide kíván-kozik Mikes Kelemen neve is, aki francia nyelvû munká-kat ültetett át magyarra.
A pangás, amely a XVIII. század közepén elsekélyesí-tette a magyar irodalmat, a bécsi magyar testõrség fellé-pésével megszûnt. A mûfordítás volt az az eszköz, mellyel a testõrírók új életet öntöttek az irodalomba, és kezdetét vette az a korszak, amelyet Toldy Ferenc az „új-jászületés” korszakának nevezett.
Felvilágosodás kori íróink, gondolkodóink, általában az értelmiségiek „legelsõ szerepvállalásuktól kezdve kö-vetendõ eszményeket kerestek.”(1)
A mi felvilágosodásunkra a francia irodalom és filozó-fia hatott leginkább, de befolyással voltak rá az angol, né-met, olasz írók és gondolkodók mûvei is.
A Kolozsvári Református Kollégium nyomdájában 1781-ben készült kilenc könyv közül öt francia fordítás volt.(2)
A felvilágosodás eszméinek meghonosítása és gyü-mölcsöztetése Erdélyben a külsõ elnyomás és az egyide-jû belsõ akadékoskodás ellenére történt, és mindenekelõtt az értelmiség áldozathozatalának, elkötelezettségének és hazafiságának volt köszönhetõ.
A császárvárosban tevékenykedõ Andrád Sámuel (1751-1807) így sóhajt fel egy-egy „nagy hasznú” német könyv olvastán: „Én Istenem! Bárcsak az én Hazámbéli több gyermekek is mind tudnának németül vagy bárcsak ezek a Német könyvecskék Magyarul volnának, hadd lát-hatnám az õ boldogságoknak fundamentomát!”
Viszont ismerve a szellemi kultúrával szembeni ottho-ni közömbösség kiterjedt tenyészetét, írónk hangja nyom-ban panaszosra fordul: „...de talám ha magyarul volnának sem szerezhetnék meg, mivel szüléjek nem adnának nékijek...annyi pénzt, az almára valójokból pedig annyi ki
79
nem telhet.”(3)
Ahogy jeleztük, a magyar mûfordításnak igen gazdag múltja van, egészen a középkorig nyúlik vissza. Mátyás uralkodásának és a reformáció szellemi küzdelmeinek ko-ra a fordításirodalom páko-ratlan fellendülésének idõszakai, a felvilágosodást megelõzõ idõkbõl.
A testõrírók fellépése véget vetett az itthoni szellemi, irodalmi pangásnak. A bécsi udvarba felkerülõ érdeklõdõ fiatalok kétségkívül jól tájékozódtak, amikor a mûfordí-tást választották az irodalom, általában a szellemi élet fel-lendítése és gyarapítása legfõbb eszközének. A nyelv tö-kéletesítésére, az idõ tájt, jobb módot nem is találhattak volna.(4) „Nem a nyereség és haszon keresése, sem nem a név után való ásitozás...ha nem egyedül a nyelvben va-ló magam gyakorlása és annak természetével bõvebb megismerkedés volt az indító ok ezen munkátska hazai nyelvünkre való általfordítására” - írja a németbõl fordító Ajtay Sámuel (1777-1883) nagyváradi ügyvéd és író egyik könyve bevezetõjében.(5)
Egy minden újtól és ismeretlentõl idegenkedõ társada-lomban – ilyen volt a tekintélyelvre épülõ, túlzottan ha-gyománytisztelõ hûbéri rend – nem kevés nehézséggel kellett megküzdeniük azoknak, akik az itt és mást újító szellemének akartak, akárcsak a maguk szakterületén, ér-vényt szerezni.
Báróczi Sándornak (1735-1809), aki Faludi Ferenc (1704-1779) mellett a legtöbbet tett a Pázmány Péter (1570-1637) óta lassan hanyatló magyar irodalom megúj-hodásához vezetõ út egyengetéséért, azért, hogy újító szándékát a közösséggel elfogadtassa, példákért a dicsõ múlthoz, a régi görögökhöz kellett folyamodnia. S bizony nem volt könnyû meggyõzni a közvéleményt arról, hogy újítás nélkül nincs fejlõdés. „Ha a görögök újítást nem hoztak volna, soha annyira nem vitték volna a tudomá-nyokat, s az ékesszólásban el nem híresedtek volna.”
Báróczi tudta, legalábbis határozottan érezte, hogy a minden külhoni eredmény elõl elzárkózó szellemi kon-zervativizmus a nyelv állapotának további romlásához vezet, s hogy a jelenlegi állapoton csak úgy lehet segíte-ni, ha ki-ki tehetsége szerint részt vesz a szellemi értékek
nemzetközi cseréjében. „A magyar nyelv szûk voltával más nyelv segedelme nélkül közönséges beszédünket is alig tudjuk folytatni s akaratunkat egymás között magya-rázni.”(6) Amirõl munka közben, gyötrõdések közepette maga is meggyõzõdhetett: „Alig Alcibiadésznek elsõ le-velét fordítottam volt, azonnal tapasztaltam valósággal, hogy nem ok nélkül eredett félelmem. Gyenge tehetsé-gem, a magyar nyelvben a hatható szóknak szûk volta és ezen írásnak új módja egyesülvén, egészen kétségbeej-tettenek volt czélomnak teljesíthetése iránt. Kétszer kez-dettem hozzája, s kétszer tettem le róla elmémet...”(7)
Báróczi elkezdte azt az újítást, amelyet Kazinczy haj-tott végre késõbb. Báróczi sokkal inkább tisztában volt az eredeti fogalmával, mint Bessenyei, és sohase követte Bessenyei másodkézbõl való fordítási módszerét. Fordítá-sa majd mindenütt megfelelt a szigorú hûség követelmé-nyeinek, de nem ragaszkodott a betûszerinti fordításhoz.
Az õ befolyása alatt kezdte meg irodalmi mûködését báró Nalátzy József is. Három munkát is fordított franciá-ból: Eufémia vagy a vallás gyõzedelme, Szomorú darab, mely franciából fordíttatott d’Arnaud után, Pozsony, 1783;
A szerentsétlen szerelmesek avagy gróf Commens, Kvár, Nagyszeben, 1793.; Yung éjjelei, Nagyszeben, 1801. A há-rom fordítás közül az elsõ a legfigyelemreméltóbb, amit viszont nem eredetibõl, hanem franciából fordított.
A francia rajongók táborába tartozott a szárazbereki Czirjék Mihály (1753-1797) is. Az Érzékeny levelek (Bécs, 1785), melyet valószínûleg több francia kiadvány alapján állított össze s fordította magyarra, „az érzelmes-ség hazai irodalmának fontos terméke” (Új Magyar Iro-dalmi Lexikon). Kazinczy találóan „czifrabeszédû”-nek nevezte Czirjéket. A sok szatmárvidéki tájszó, amit hasz-nált, magyaros ízûvé tette az Érzékeny leveleket, de – szintén Kazinczy szerint – fordításaiban veszendõbe ment majd mindenütt az a „finomság és csín”, mely az eredeti franciát jellemzi.
Ugyancsak a franciás iskola mûfordítói között találjuk gróf Teleki Ádám dobokai fõispánt, aki 1773-ban lefordí-totta CorenilleCidjét.
A bécsi testõríró mûfordítók fõleg a francia és az an-81
gol irodalomra fektették a hangsúlyt. Ezenközben itthon a mûfordítók buzgón folytatták a nagy klasszikusok mûve-inek átültetését. Elsõként Baróti Szabó Dávid (1739-1819) lépett klasszikus versek fordításával a nagyközön-ség elé: Új mértékre vett külömb verseknek három köny-vei, Kassa, 1777. Legjelentõsebb fordítása Vergilius Ae-neise. Ezzel a munkájával Baróti, Révait kivéve, vala-mennyi vetélytársát felülmúlta.
Ugyanitt kell megemlítenünk Kovásznai Tóth Sándort (1730-1792) is, aki Plautust, Terentiust és Cicerót fordí-tott:Két komédia, Plautus és Terentius,Kvár, 1782; Cice-rónak az embernek tisztérõl és kötelességeirõl, Pozsony, 1795. Ez utóbbit, Kazinczy rendkívül gyatra munkának mondotta.
A korabeli magyar mûfordítás-irodalmat gazdagította személyes hozzájárulásával Bolyai Farkas, Cserey Far-kas, Aranka György és Döbrentei Gábor. Döbrentei, a Ka-zinczy tanítvány, egyike volt legtermékenyebb mûfordí-tóinknak.
Sok kísérletrõl és nem kevesebb igyekezetrõl van tu-domásunk - legtöbbször mérsékelt eredménnyel. Annál nagyobb volt viszont az öröm és a lelkesedés egy-egy si-kerültebb fordítás láttán. Elismerõ és dicsérõ sorokban (alkalmi versekben) nem is volt hiány, igaz, hogy bátorí-tásra, bíztató szavakra igen nagy szükség is volt.
Talán már az eddigiekbõl is kiérezhetõ, hogy a szelle-mi felzárkózásban a hogyan mellett a szelle-mit elvének érvé-nyesítése is komoly szerepet játszott a mûfordításban. Az erdélyi prominens értelmiségiek szellemi-erkölcsi maga-tartására visszakövetkeztethetünk abból is, hogy a rendel-kezésre álló mûvek közül mit szemeltek ki fordításra, mit tartottak szükségesnek és érdemesnek átvinni a közösségi tudatba, és mit utasítottak el a kínálkozó lehetõségbõl.
A fordítások puszta számbavételébõl is kitûnik, hogy a mûvek zöme nevelõ célzatú volt. Ami érthetõ is, ha arra gondolunk, hogy a felvilágosítók kivétel nélkül hittek az ember nevelhetõségében, meg voltak gyõzõdve róla, hogy az elmék „megvilágosodásával” a társadalom bajai is megszüntethetõk.
Milyen szerepet töltött be a mûfordítás a
felvilágoso-dás eszméinek erdélyi terjesztésében? Fõleg kezdetben a nyelv pallérozásának és gazdagításának legfõbb eszköze és egyben fontos ízlésnevelõ volt. Nem kevésbé fontos az sem, hogy a külföldrõl beszerzett idegen nyelvû könyvek mellett Erdélyben sokáig a mûfordítás volt az a csatorna, amelyen az új eszmék beáramlottak, és a társadalom al-sóbb rétegeiben elterjedtek.
Persze a mûfordítás egymagában kevés lett volna a feladatok teljesítéséhez. Kizárólag szellemi importtal be-érni már csak azért sem lehetett, mert elbizonytalanodás-hoz, szellemi önállótlansághoz vezetett volna. A fejlõdés megkövetelte, hogy – megõrizve a mûfordítás gyakorlatát – fokozatosan az önálló szellemi munkára helyezzék a fõ hangsúlyt. Ezt sürgetette határozott hangon Döbrentei Gábor az Erdélyi Muzéum lapjain: „...Nálunk a léleknek eredeti kifejtõdését nagyon hátráltatja, hogy mi nem me-rünk magunk gondolkodni, s csak azzal maradunk, a mit idegen földrõl békapunk...Nincs önnön erõbe való nemes bizakodás, nincs az írói pályára elegendõ elkészülés. Ta-nulunk, hogy hivatalt kapjunk, s hogy mindent mi is úgy folytassunk, mint régen folyt, de a tudományok körül va-ló munkálkodásnak, írások által vava-ló terjesztésének békét hagyunk. Merni kell. Ha mindenkor csak a külföld munkájin bámulunk, egyedül ezeket fordítjuk, soha nem tehetünk magunk nagyot.”(8)
Milyen igaz!...