A második vizsgálat megbeszélése

A második vizsgálat alapvető célkitűzése az volt, hogy az élet értelmességének az egészségkockázatos és egészségvédő magatartásokkal való kapcsolatát a szakirodalom által már igazolt prediktorokkal együtt vizsgáljam. Ehhez két olyan egészségkárosító magatartásformát teszteltem, amelyek kapcsán a szakirodalomban az élet értelmessége ugyanúgy, mint a többi független váltózó kapcsolata is széleskörűen igazolt (Addad és Himi 2008, Gaves 1974, Hutzell és Finck 1994, Kinner és mtsai 1994, Minehan és mtsai 2000, Newcomb és Harlow 1986, Nicholson és mtsai 1994, Sayles 1994, Wolf és mtsai 1995). Emellett két olyan egészségkárosító magatartásformát is vizsgáltam, amelyek összefüggéséről az élet értelmességével kevés közvetlen empirikus eredmény található a szakirodalomban (Larsson és Setterlind 1990, Myrin és Lagerström 2006, Öztekin és Tezer 2009, Sollerhed és mtsai 2005). Ennél jóval több empirikus eredmény igazolja azonban az élet értelmességével egyidőben elemzett többi változó és a vizsgált egészségvédő magatartásformák kapcsolatát (Clausen 1996, Dekovic 1999, Duncan és

mtsai 1998, Halpern-Felsher és mtsai 2002, Hawkins és mtsai 1992, Hussong 2000, Jackson és mtsai 1998, Luszczynska és mtsai 2004b, Pikó 2002a, 2002b, Pikó és mtsai 2005b, Strathman és mtsai 1994, Vazsonyi, 2003).

Az egyéni szocio-kognitív változók közül (énhatékonyság, önszabályozott viselkedés, jövőorientáció) az énhatékonyság a négyből három, egészséggel összefüggő magatartás (szeszesitalfogyasztás, fizikai aktivitás, táplálkozáskontroll) tekintetében is a legnagyobb magyarázóerővel bíró prediktornak bizonyult. Szembetűnő, de a serdülőkori szakirodalomban előzményekkel rendelkező az énhatékonyság kettős prediktor szerepe, azaz egyes esetekben az egészségkárosító magatartásformákkal negatív, más esetekben pedig pozitív együttjárása. Mindezt német serdülőmintán Hazard és Che-fu (1999) megfigyelései is megerősítik. Egyes szerzők szerint (Deci és Ryan 2000) az énhatékonyság egyike az önmeghatározás legfontosabb, személyhez kötött képességének. Ugyanakkor az énhatékonysággal együttjáró magas önértékelés a személyes kontroll túlbecsülését eredményezheti, aminek következményeként a személy eltúlozza képességeit saját viselkedéses megnyilvánulásaival kapcsolatban, vagyis abban a hitben van, hogy képes ellenőrzése alá vonni olyan megnyilvánulásait, amelyek fölött valójában már elveszítette az ellenőrzést (Wickman és mtsai 2008). Az önbecsülés magas szintje azonban egy olyan kompenzációs mechanizmus eredménye is lehet, amelyben a rizikómagatartások az önértékelés növelése érdekében hozott erőfeszítések tartozékai (Kaplan 1978). Ennek viszonylatában Pikó és munkatársai (2005a) azon a véleményen vannak, hogy míg az internalizált problémaviselkedés kapcsán az énhatékonyság protektív szerepe viszonylag stabilnak mutatkozik, addig az externalizált problémaviselkedéssel kapcsolatosan (mint amilyen az alkoholfogyasztás) az énhatékonyság inkonzisztenciája gyakrabban előforduló. Mindez – mint Chassin és mtsai (1999) magyarázzák – az énhatékonyság és a szeszesitalfogyasztás hátterében meghúzódó közös lélektani hajtóerőknek, mint például a függetlenség kinyilvánításának tudható be.

Egy másik szocio-kognitív változó, a jövőorientáció és az egészségmagatartások kapcsolata gazdag empirikus eredménnyel alátámasztott. Negatív együttjárása az egészségkárosító magatartásformákkal amerikai (Strathman és mtsai 1994) és magyarországi (Pikó 2002b) serdülők mintáján is igazolt. Hasonlóképpen igazolt pozitív kapcsolata az egészségvédő magatartásokkal (Croll és mtsai 2001, Brassai és Pikó 2007,

2008a, 2008b, Luszczynska és mtsai 2004b, Pikó 2002b). A mintában a jövőorientáció csak az egészségvédő magatartások esetében mutatkozik prediktornak. Mindez arra enged következtetni, hogy az erdélyi serdülők esetében az egészségkárosító viselkedés kevésbé olyan döntéssel kapcsolatos mechanizmusok függvénye, amelyek az azonnali örömszerzéssel szembeni kielégülés késleltetésén alapszanak (Shapiro és mtsai 1998).

Ehelyett szerepe inkább érvényesülni látszik az egészségvédő magatartással összefüggő kognitív-szabályozó folyamatok kapcsán (Hall és Fong 2007, Higgins 1991, Strathman és mtsai 1994). Ilyen irányú összefüggéseket igazoltunk előző vizsgálatainkban is (Brassai és Pikó 2008a, 2008b).

A pszichoszociális stresszhatásokkal való megküzdésben serdülőkorban a szülői társas támogatás jelentős erőforrás lehet (Pikó 2002a). A tényleges társas támogatásnál azonban meghatározóbb serdülőkorban a szülői támogatással való elégedettség (Pikó, i.m.). A szülővel való jó kapcsolat a szerhasználat protektív tényezője (Dekovic és mtsai 2004). Hatása kiemelten érvényesül a drogfogyasztás kapcsán. Egyéb kutatási eredmények fényében a pozitív szülői hatásnak hangsúlyozott az egészségvédő magatartásokban játszott szerepe is (Roos és mtsai 2004; Zabinski és mtsai 2006). Az általam vizsgált serdülőmintában az egyéni változókkal ellentétes póluson a szülő-változók a szeszesitalfogyasztást leszámítva, az illegális drogfogyasztásban, a fizikai aktivitásban és a táplálkozáskontrollban játszanak szerepet, kiemelten az illegális drogfogyasztás kapcsán, amikor a vizsgált individuális, interperszonális és transzperszonális tényezők közül csak a szülői támogatás mutatkozik prediktornak.

Mindez szorosan egybevág Erginoz és munkatársai (2004) eredményeivel, miszerint a pozitív felnőtt kapcsolattal járó nyílt kommunikáció a feszültségek kerülőutas elvezetésének a megelőzésével a drogfogyasztás egyik leghatékonyabb interperszonális puffertényezője lehet.

A szülői társas támogatással való elégedettség mellett a szülői ellenőrző bánásmódot csak egyetlen esetben, a táplálkozáskontroll kapcsán (apai ellenőrző bánásmód), találtam prediktornak. Mint Aske és munkatársai (2004) arra felhívják a figyelmet, meghatározó az a mód, ahogyan a serdülő percipiálja a szülői autoritás ezen dimenzióját. Azt a szülői ellenőrző bánásmódot ugyanis, amelyet a serdülő támogatással társuló szabályozásként él meg esélycsökkentő (Jackson és mtsai 1998), az

elutasításként észlelt ellenőrző bánásmód ehhez viszonyítva azonban esélynövelő lehet az egészségkárosító magatartásokra nézve (Aske és mtsai i.m.).

A kutatási eredmények azt mutatják, hogy a szocializációnak ebben a szakaszában az anya biztosítja az érzelmi hátteret (Schneider és mtsai 2001), az apának viszont a monitoring és kontrollfunkciókkal összefüggő szerepe a meghatározó (Dekovic 1999, Hawkins és mtsai 1992, Jackson és mtsai 1998, Pikó és Fitzpatrick 2003). A szülői hatásokkal kapcsolatosan egyes kutatási eredmények az anya (Backman és mtsai 2002), mások pedig az apa (Dixon és mtsai 2003) szerepét hangsúlyozzák. Az egészségkárosító (szeszesitalfogyasztással) és főként az egészségvédő magatartásformákkal (fizikai aktivitással és a táplálkozáskontrollal) kapcsolatban az eddigi vizsgálatokban (Brassai és Pikó, 2005b, 2008a, 2008b) és a jelen vizsgálatban is nagyobb hangsúllyal az apa szerepe emelődik ki. Mindez a nemek kapcsán érvényesülő tradicionális szocio-kulturális szerepkör megnyilvánulására enged következtetni az erdélyi serdülőknél, amely az apa kiemelt viselkedés-szabályozó funkciójában mutatkozik meg (Brassai és mtsai 2006). A talált eredmények visszaigazolják előbbi vizsgálatunk eredményeit (Brassai és Piko 2007), azaz az erdélyi kultúra kollektivisztikus jellegéből fakadóan a tradicionális szerepkörök közvetítődését az egészségvédő magatartásformák alakításában.

A szeszesitalfogyasztás, a fizikai aktivitás és a táplálkozáskontroll végső regressziós modellje a vizsgált egyéb prediktorok mellett olyan módon építi magába az élet értelmessége változót, hogy annak „védő hatására” enged következtetni. Természetesen mivel az adatok nem hosszmetszeti elrendezésű vizsgálatból valók, ok-okozati kapcsolatok megállapítását nem teszik lehetővé. Mindemellett az élet értelmességét, mint az egészségmagatartások védőtényezőjét láttatják. Bár hagyományosan az élet értelmességének a védő szerepe inkább a rizikó-, semmint a protektív egészségmagatartásokban igazolt, az első vizsgálat kapcsán ismertetett Erdély-szintű kutatási eredményekkel szemben, a háromszéki mintánkban az élet értelmessége nem mutatott szignifikáns összefüggést a droghasználattal. Ennek az összehasonlításnak a tükrében az eredmények értelmezése során szinte felkínálkozik az a kézenfekvő magyarázat, hogy míg a nemzetközi kutatások vizsgálati alanyai jobbára rendszeres drogfogyasztóként vettek részt (Hutzell és Finck 1994, Newcomb és Harlow 1986), mintánkban az illegális droghasználat tekintetében a vizsgált serdülők a fogyasztás

perspektívájában alig a kipróbálás, illetve a kísérletezés szakaszában voltak. A fogyasztás tekintetében alacsony rizikójú populációban eredményesebbnek mutatkozik, ha az illegális drogfogyasztás mérését a fogyasztástól való távolmaradás, semmint a fogyasztás gyakorisága szerint operacionalizáljuk.

Az illegális drogfogyasztással ellentétben a szeszesitalfogyasztás kapcsán az élet értelmessége a nemzetközileg igazolt eredményekhez (Kinner és mtsai 1994, Palfai és Weafer 2006, Minehan és mtsai 2000, Sayles 1994) és saját előző eredményeinkhez (Brassai és Pikó 2007, Brassai és mtsai 2011) hasonlóan is prediktornak mutatkozik.

Sőt, a vizsgált individuális és interperszonális faktorok közül az élet értelmessége az egyetlen szeszesitalfogyasztással negatív összefüggést mutató prediktor. Az általam talált összefüggések Newcomb és Harlow (1986), Kopp és Skrabski (1995), valamint Palfai és Weafer (2006) eredményei igazolni látszanak, hogy az élet értelmessége serdülőkorban pozitív erőforrást jelenthet az alkoholfogyasztás megelőzésében.

Míg az élet értelmessége és a szerhasználat kapcsolata széleskörűen igazolt, az élet értelmessége és az egészségvédő magatartások kapcsolatának elemzésében főként közvetett, az élet értelmességével rokon konstruktum, a koherencia-érzékhez kapcsolódó adatokra támaszkodhatunk (Bronikowski és Bronikowska 2009, Kuuppelomäkia és Utriainen 2003, Larsson és Setterlind 1990, Larsson és Setterlind 1990, Myrin és Lagerström 2006, Öztekin és Tezer 2009, Sollerhed és mtsai 2005).

Vizsgálati eredményeink alátámasztják az élet értelmessége és az egészégpreventív magatartások pozitív együttjárását a háromszéki (belső-erdélyi) serdülők körében is.

Egybehangzóan Häggman-Laitila és Pietilä (1998) megállapításaival, miszerint az egészséges életmód szempontjából kiemelt jelentőségű tudatosság nem képzelhető el az élet értelmessége adta bizonyosság nélkül. Ez ugyanis a jövőnkkel és egészségünkkel kapcsolatos mindenféle tervezési folyamat kiindulópontja.

Mindent összevetve az eredmények megerősítik: az élet értelmessége a hagyományosan igazolt védőfaktorokhoz fogható, az egészséggel kapcsolatos magatartás előfordulásával együtt járó tényező serdülőkorban.