A költő személye a himnuszokban is előtérbe kerül. Nemcsak a vers végén és nem pusztán a hagyomány miatt. A Zeus-himnusz 69. sorá
ban például megjegyzi: a r stolen yLXoig évőé^ia cpaivoig. Kallimachos könnyedén szúrja két sor közé kívánságát, mért pillanatra sem vonult
1 Dornseiff : Die Archaische Mythenerzählung. 75. 1.
a vers mögé. Más ez a közbeszúrás, mint a himnuszok végén szokásos könyörgések. Itt Kallimachos nem hagyományt követ, hanem egyszerűen eszéhejutott a sasról, hogy kedvező előjelet kérjen azok számára, akiket szeret. A homerosi himnuszok istenei sokkal antropomorfabbak, mint az eposzokéi. Hogy az istenek túlságosan emberivé váltak, megérzik még Vergilius Aeneisében is. «Alexandriai epika, a maga túlságosan emberi isteneivel állt Vergilius és nagy mintája közé» — írja Rose.1 De éppen ebből látjuk, hogy ezek a közelebb hozott istenek egy alkalmas korban megelevenedhetnek, újra vallásos tartalommal telhetnek meg. Hogy az eposzok istenei a homerosi himnuszokban és azután a hellenisztikus köl
tészetben egyre emberibbé válnak, csak annak az eredménye, hogy nagyon is buzgón ruházzák fel az isteneket hagyományos tulajdonságaik
kal, nem térnek el, hanem túlzásba esnek. Kallimachos himnuszai nem kultusz számára készültek, a vallás tekintetéből tehát kevésbbé jelen
tősek. Fagyosaknak azonban éppen nem lehet őket nevezni — mint Susemihl teszi2 —, hiszen éppen az emberi megnyilatkozás melegebb bennük a homerosi himnuszokénál.
Heinrich Staebelin «Die Religion des Kallimachos» című értekezé
sében3 felveti azt a kérdést, amelyet minden antik (és minden nem antik) költőnél fölvethetünk, a legérdekesebb, de egyben a legnehezebben és legfeltételesebben megoldható kérdést: mi volt az állandóan mitológiával foglalkozó Kallimachos számára az átélt vallási tartalom, vagyis mi volt a valláson belül a hite. Staehelin meglehetős önkényesen választja ki Apollon alakját, mint melyet Kallimachos valóságnak érzett. A költő meggyőző hangja még nem kell, hogy meggyőzzön bennünket is. Ovidius ugyancsak nagy megrázkódtatását közli a Fasti elején, lanus megjele
nése alkalmából és hisszük-e csak egy pillanatig is, hogy lanus megjele
nését ő maga komolyan gondolta? A többi istenekkel viszont mostohán bánik Staehelin, a 2. oldal alján például ezt jegyzi meg : «S már nem több Zeus, mint a mítoszvilág egyik alakja». Mikor hogy. Gondoljunk az öreg Kephalos aggodalmaira a Politeiában : «Mert jól tudd meg, édes Sokrates — mondotta —, hogy amikor már-már oda jutott valaki, hogy azt hiszi, meghal, egyszerre aggódó félelem szállja meg oly dolgok m iatt, melyek azelőtt nem bántották. Mert azok a közszájon forgó beszédek a hadesbeli dolgokról, t. i., hogy aki itt bűnt követett el, annak ott meg kell érte bűnhődnie, amelyekre eddig csak jót nevetett, nyugtalanítják ám
*A handbook of Latin literature 1936. 255.
2 Id. m. I. 169.
3 Heinrich Staehelin : Die Religion des Kallimachos. Tübingen 1934. Diss.
Univ. Zürich.
akkor a lelkét, hogy hátha mégis igaz belőlük valami. S már akár a vén- séggel járó gyöngeségből, akár azért, mert már közelebb van az ottaniak
hoz, sokkal inkább szemügyre veszi mindezt maga az ember. Eltelik hát bizalmatlankodó félelemmel, fontoskodva vizsgálgatja: hogy nem vétett-e valamit valaki ellen. Aki azután sok bűnfoltot vesz az életén észre, az nem egyszer fel-felriad, mint a gyermekek szoktak, álmaiból, ijedezik s balsejtelmek között él. De aki nem talál magán bűnfoltot, annak édes jó reménység áll szüntelen az oldala mellett öreg kora gyá- molítójául, ahogy Pindaros is mondja».1 Nem mindegy, hogy milyen anyaggal, tartalommal töltötték meg gyermekkorában az ember lelkét.
Mert ha már az anyag adva van, a helyzethez képest mindig abból az anyagból válik kisebb, vagy nagyobb rész őszinte tartalommá — aszerint, hogy a lélek válságban van-e, vagy nem.
A homerosi világkép embere számára nem volt probléma az ember helyzete a világban és viszonya a világhoz. Számára a mindenség tér- adott, időben beosztott volt. Herodotos ezt a megismerhető teret föl is akarta mérni. Kíváncsiságától csak egy lépés az út Sokrates kételkedé
séig. De ezen a lépésnyi útdarabon tolonganak az immár nem kinyilat
koztató, hanem kérdező bölcselkedők, a sophisták. Sokrates Euthyphron- tól már gúnyosan kérdezi, vájjon csakugyan úgy gondolja-e, hogy az istenek harcolnak egymással. Nietzsche (Geburt der Tragödie) Sokratest szidja, mint a görög szellem útjában bekövetkezett átkos fordulat elő
idézőjét. Holott Sokrates inkább befejezése, mint megindítója volt egy folyamatnak s az a bizonyos fordulat sem olyan egyszerűen követ
kezett be.
Kallimachosék számára azonban Sokrates és Euripides éppannyira múlt volt már, mint Homeros. A könyvtárban elrendezték és egymás mellé rakták műveiket. Nosztalgiát azonban a homerosi világ iránt éreztek. Vonzotta őket a megdőlt, de remekmívű, lassú fölépítésében tökéletes szisztéma. Filozófiai problémáik sokféleségében gyötrődve olyan irígykedéssel vegyült lenézéssel nézhettek vissza az olymposi rendre, mint a mai tudós, aki a fényévek világűrében és a végtelen gon
dolatában didereg, — néz vissza a középkor földrajztudósaira, akik tér
képeiken Írországtól nyugatra gondosan fölrajzolták a világvégét őrző griffékét, maguk alatt a poklot, fejük fölött a mennyországot tudták.
Sok gyötrő kérdéstől viszont mentesítve volt Kallimachos, a hellé- nisztikus költő. A nemzeti felelősség költőknek szóló és költőket kínzó parancsszavára nem kellett figyelnie. Alkaios írt a fegyverektől csillogó
1 P o li t e i a . I . 5 ., 3 3 0 D — E (S im o n J ó z s e f S á n d o r fo r d ítá s a ).
nagy házról, úgy, mint ahogyan egy orvos nyilatkoznék rendelője tá r
gyairól s nem egy múzeumlátogatásáról. A fegyverek szükség esetén megmozdulnak és éppen Alkaios kezében. A kis közösségen belül egy még kisebb, eszmei közösség szolgálatára. Kallimachosnak a ptolemaiosi udvar melegházában nem sok köze volt a fegyverekhez és ahhoz, amit a fegyverek jelentettek. Nélküle indultak el, csak az ünnepi versen kellett gondolkoznia, ha győzelmesen tértek vissza. A világ rendje izgatta, kínozhatta is a hellénisztikus költőt, de a társadalmi rendre vonatkozó kérdéseket mindig megelőzte a válasz, melyet az oltalomba és biztosságba vetett hit egyszerűen fogalmazott meg : rj/usregóg ßaadevg.
Az udvari ember sokszor szóhoz jut, néha erőszakosan szót kér him
nuszaiban. A Zeus-himnuszban ügyesen és finom magátólértetődő átmenettel tér rá Ptolemaios magasztalására. De Apollon-himnuszából kirívóan és bántóan ugrik ki a király dicsérete, minden átmenet nélkül.
Igaz, hogy ennek a himnusznak megalkotásában nagy szerepet játszott a félelem attól, hogy szülővárosa elszakad királyától. De a politikai felhők hamar elvonultak és Kallimachos feltétlen bizalma, minden komoly csapással szembeni hitetlensége igazolódott. Ez a feltétlen bizalom és odaadó hódolat magyarázza meg azt a számunkra vissza
riasztó, de Kallimachos számára megengedhető, azonban semmiesetre sem túlszerencsés költői fogást, hogy a Delos-himnuszban Apollonnal Ptolemaios Philadelphos dicsőségéről jósoltat. Szűkebb környezethez Kallimachost érzelem köthette, igazi aggódás nem ; s a nagyobb közön
séghez, Hellashoz, semmi más, csak a mítosz, á>g de Mí/uavri %uov. . . eráxero — írja a Demeter-himnuszban.1 Mimas alacsonyabb volt, sem
hogy hó fedhette volna. Wilamowitz megjegyzi, hogy Kallimachost, aki Görögországot egy tanulmányi utazásból ismerte,1 2 a Mimas-hegy gigász- neve tévesztette meg.3 íme, tehát a mítosz segítségével, mítoszban gon
dolkodott. Ezért a mítosz nem tudálékosságra alkalmat adó terület volt számára, hanem elsősorban fonál, mely az egyetemes görögséghez vezette.
Élő kapocs, eleven és alakítható hagyomány, mely az Alexandriában élő költőt szellemi szülőföldjével kötötte össze.
Ez a szerepe legelsősorban a Aovrga rfjg IJaÁXáőog-na.k, mely a kul
tikus nyelv ellenére sem képzelhető el, mint valóságos ünnepi előadás.4
1 Hymn. VI. 91—92.
2 Die griechische und lateinische Literatur und Sprache von Wilamowitz Moellendorff stb. Leipzig—Berlin. 1912. 209. 1.
3 Der Glaube der Hellenen I. 94;
4 Émile Cahen : Callimaque et son oeuvre poetique. Paris 1929. — H. Herter : Gnomon 12 (1936) 451. sk. 1.
Nem Argosban került tehát előadásra, bár cselekménye argosi ünnepen játszódik. De ünnepi vers Kallimachos számára. Altheim írja, hogy a hellénisztikus költészet nagy felfedezése a nők külön világának feltárása volt. «A nő ebben a költészetben diadalát ünnepeli.»1 Megemlíti Theo- kritos Pharmakeutriaiát és azt, hogy Herondas mimiambusainak több
sége asszonyi környezetben játszódik. Ezután tér rá a Berenike fürtjére.
A nő külön világát azonban már Euripides bemutatta a görög világ szín
padán. A szenvedélyével mindent elsöprő Medeia és a szenvedélytől elsodort Phaidra hosszú monológokban tájékoztatja részletesen a hall
gatókat lelki harcáról. De nemcsak a szenvedély magaslatán és a szeren
csétlenség mélyén szerepelteti a nőket, hanem megkezdi hétköznapjaik festését is (Elektra). A mindennap filozófiai morzsáival tömött attikai újkomédiától már Herondas nőalakjai sincsenek messze. De a hellénisz
tikus költők újra eszményítik a nőt, nem azért, mert titok számukra, hanem mert nagyon is jól ismerik s újra megengedhetik, de bizonyos fölény fenntartásával az eszményítést. Aischylos félénk és gyötrődő lója, Sophokles férfi-erénnyel ékes Antigonéja, együgyűen féltékeny Deia- neirája után Euripides nőalakjai, bonyolult egyéniségek. Kallimachoséi újra eszményi és élesen körvonalozott, megelevenedett szerepek : Heka- léja a szegény, de szivélyes öregasszony s Athénája a többiektől szigorúan különválasztott eszmény, kidolgozott gondolat. A Aovrga xrjg IJaÁÁáőog- ban valóban szembetűnő Athena éles elkülönítése Aphroditétól és szembe
állítása Artemisszel.1 2 Az istennők közt választani kell. A titokzatos és kábító Aphroditétól, a kegyetlen, magányos Artemistől visszariad a jó
szándékú és közvetlen játékos ember.
Kallimachos, mint egy új Paris-ítéleten, Athenát választja, a bölcs és jóindulatú, városban lakó istennőt, művészetek pártfogóját, mester
emberek oktatóját, világosat és felvilágosítót, vállalkozókedvűt és gondosat, az alkotók mesterségbeli öntudatának eleven hordozóját, mintegy saját költészetének jelképét.
1 Id. m. 135.
2 Altheim : i. m. 136.
3
P OE S I A DI CALLIMACO.
(Olasz kivonat. — Riassunto italiano.)
Il primo poeta della letteratura europea che si sia ripiegato su se stesso e consapevolmente sulla sua arte poetica, fù il Callimaco. Il tono lirico sprigiona anche dai suoi versi più impersonali e ciononostante la coscienza dell’arte, congiunta al sentimento della vocazione, che per lui è l’affare più personale, non viene meno perciò neppure alle opere più personali. A volergli bene vi furono perciò prima di tutto gli iniziati.
La sua autorità era assai grande nell’età aurea della letteratura latina romana. Erano la disinvoltura, l’inclinazione al tono narrativo e decora
tivo, la maestria della tecnica e dell’ingegnoso costruire, ma anzitutto il tono personale, con cui si era posto davanti al lettore, che gli suggella
rono il carattere di servir da modello a tu tti quanti i poeti romani mira
vano a farsi via col virtuosismo artistico. E non cessa di far parte nella circolazione ideale delle lettere pure in tali opere di cui gli autori ignorano forse il suo nome. La sua voce si fa sentire attraverso la letteratura latina romana in tu tta la poesia dell’Europa Occidentale e risuona per questa finanche nelle poesie ungheresi.
Venne chiamato «poeta doctus». È il primo autore nelle lettere europee, a cui sia toccato quest’onore di ambiguo valore. Giacché codesto epitheton ornans può venire interpretato a due sensi, a seconda di chi l’abbia pronunciato. E non pochi sono, che pronunciano con esso una condanna. Il poeta doctus è «arido» e «freddo giocoliere d’arte». Questa dissertazione intende dimostrare, che l’aridità e la freddezza sono deviate per l’appunto dal fare giocoso del poeta. S’ha da distinguere la sua poesia dalle sue opere scientifiche ; ma per questo non vadano trascurate le sfumature erudite spesso incontrate nelle sue poesie : non è poeta doctus per essere stato anche scienziato, che abbia fatto anche dei versi, ma perchè era poeta, che si era servito della sua operosità d’erudizione per arricchirne la poesia.
Poeta doctus chiameremmo quel poeta che offfre al pubblico la sua
chiara concezione del mondo, nettamente distinta o che si voglia pre
tendere cosi, e cristallizzata com’era nell’ambito d’una scienza. Incon
triamo pochi tali poeti. Sono Senofane, Parmenide, Empedocle, i profeti, i poeti-filosofi, presso i Romani Lucrezio. Essi tendevano a capire e a far capire il mondo e la loro posizione presa in questo mondo. In senso poco complessivo vi siano riportati i poeti che volevano insegnare : Esiodo o Virgilio con l’ammaestrare i coloni. Gli altri cosiddetti «poeti dotti» però hanno poco da fare con la scienza. Ma intanto la produzione vieppiù intensa dell’attività poetica venne ad aumentare ad un immenso materiale e cosi erano oramai la conoscenza e l’uso, nonché la pratica e la virtuosità giocosa esercitate su di esso a impegnare il poeta. Non è più la poesia dell’erudizione che d’allora in poi produce il poeta, bensì la scienza della poesia. In tale senso è «poeta doctus» anche il Catullo : poeta dotto che si vale dei risultati della poesia greca con disinvoltura e perizia nelle sue opere. Proprio per tali attitudini si è proposto come modello il Callimaco. Non pertanto l’agile disinvoltura non è più rico
nosciuta al Callimaco dai più degli storici della letteratura dell’ 800 — se mai negli epigrammi soltanto —, mentre in altre sue opere viene ripreso quel modo rilevante d’ostentare la perizia letteraria e mitologica il che dà spesso fiacchezza anzi, sovente l’aridità allo stile. Da un lato però, — allontanati pure come siamo da esso in tempo — proviamo pur oggi il sapore individuale e il vivo delle sue opere, per di più negli inni, attaccati il più delle volte. Dall’altra parte, facendo astrazione da tu tto questo, ci mette in pensieri il fatto che i più eccelsi rappresentanti della poesia romana avevano espresso la loro ammirazione unanime per Callimaco. E dovevano pur considerare che il Catullo, uno dei poeti romani più spigliati, si era proposto il Callimaco non soltanto come modello letterario, ma anche per consolazione e per lettura assidua.
Leggendo il Callimaco, non bisogna perdere d’occhio quella tradizione letteraria greca, che permetteva e allo stesso tempo ingiungeva al poeta d’enumerare la serie delle sue conoscenze. Sotto l’amore, portato ai topos dai poeti greci, si nasconde quello strano senso rigido, che norma e circoscrive la letteratura greca molto più per se stessa che non la letteratura latina romana a quella greca. I poeti romani si erano prescelti secondo i fini proposti i risultati della poesia greca, e li hanno adoperati nella loro attività poetica. I poeti greci si erano conformati con vera superstizione non soltanto ai precetti, ma anche allo spirito bizzarro e ai capricci dei precursori. E si resero modelli obbligatori da seguire per i posteri non solo le locuzioni spiritose, ma quasi tutte le locuzioni di poesia, anche quelle meno notevoli. L’epigramma fù un vero serbatoio
3*
delle tradizioni più varie. Racchiuse una quantità di piccoli generi d’arte, ciascuno con le proprie esigenze. La prima esigenza generale ne fù la brevità, che il Callimaco accentuava in un epitaffio dal tono poco serio.
A modo degli epitaffi autentici erano brevi, composte il più delle volte di due righe, quelle iscrizioni, che, non destinate a pietre sepolcrali, servivano a caratterizzare quella nota persona, di cui il poeta voleva ravvivar la memoria col pretesto d’un epitaffio, di una persona, che era vissuta forse centinaia d’anni prima. Quanti vi furono a dettare l’epi
taffio di Anacreonte ! Quanto più persone vennero a stendere un iscri
zione sepolcrale, tanto più si presentarono a entrare in gara con le proprie caratteristiche calzanti o commemorazioni di fine cesellatura. Callimaco dettò anch’esso l’epitaffio del misantropo Timone. Risalendo in ordine di tempo la storia dell’epigramma greco, il carattere goicoso di esso si farà sempre più spiccante. Nell’età ellenistica si mostra già nell’uso di fabbricare iscrizioni per oggetti votivi e sepolcri non esistenti. Questo carattere giocoso non toglie affatto le forze alla tradizione, anzi, il poeta ellenistico si compiace di poter contraffare la forma esterna d’un antico epigramma, la sua struttura, di poter inserire delle frasi d’uso comune o proverbi nella sua poesia, o di poter rimandare ad una poesia conosciuta.
Le allusioni, i rimandi, le imitazioni di forma di struttura di contenuto danno l’effetto d’un giuoco di società che il greco epigrammista intavola e ordisce non solo con i contemporanei, bensi con i predecessori di centi
naia d’anni fa, intimando per l’opera anche la discendenza di voler compartecipare nel giuoco. Le tracce d’insigni maestri (com’era p. es.
l’Asclepiade) vengono battute da una schiera d’imitatori. Gli epigram
misti greci si fanno vivi dalla notte dei tempi quasi fossero compartecipi allo stesso grande banchetto, al Symposion di tu tti i Greci, trastullandosi a gara come convitati con le poesie accozzate sopra il desco. Vi appar
tengono le poesie amorose, quelle satiriche e gli indovinelli, nonché — come risulta da quanto fu detto prima — le poesie sepolcrali e votive.
Callimaco fù vero maestro di questo giuoco. Fu figlio del periodo ales
sandrino incline ai giuochi del rococò. Federico Karinthy aveva bandito diecine d’anni prima che l’«Homo Ludens» dello Huyzinga sia pubblicato, che l’uomo «giocoso» colto e mansueto, purché sia buono, è l’incorpora
mento del vero ideale umano. Questa testi viene giustificata in pieno da Callimaco. Vedremo la tendenza onde placare — negli Inni — l’ira mitica delle Dee, elaborando e rielaborando le storie secondo la giustizia e 1 equanimità, con l’impartire giustizia, giustificando almeno razional
mente, all attonito e abbattuto dai colpi. Callimaco andò fiero delle sue
attitudini di verseggiare in modo giocoso, il che risulta dal suo epitaffio indirizzato a sè stesso.
Tutti i generi hanno la loro biografia. Nato com’era, il genere può decadere e morire. Si usa scrivere di rinascita, ma in realtà si potrebbe parlare semplicemente di una discendenza dall’influsso complessivo delle produzioni letterarie antiche e d’un’età ulteriore. Cosi venne al mondo per fecondazione greco-romana, ma in territorio tedesco, pregno quindi di due spiritualità, l’erede discendente in linea diretta dall’antico epigramma, all’età di Goethe e dello Schiller. Oggidì la letteratura europea non produce più epigrammi, come del resto neppure epopea. Le poesie fatte a modo d’epigramma, salvo a vedere le poche riuscite, vanno improntate tu tte a svenevole spiritosaggine. Fra delle memorie del genere estinto, quindi fra gli epigrammi dello stesso Callimaco, continuano a vivere pur oggi e a richiamare l’attenzione del lettore quelle soltanto, che, non essendo puri esercizi di dita, abbracciano la formola definitiva delle opinioni filosofiche o dei pareri individuali del poeta. La poesai su Cleombroto esula da questo gruppo : vi racconta semplicemente il suicidio di Cleombroto di Ambracia, che ha commesso dopo la lettura del Fedone, convinto com’era della immortalità della sua anima. Della convinzione del poeta stesso non si sa nulla. La rende molto più chiara l’epigramma X III, in cui il defunto stesso si dichiara contro l’esistenza dell’oltretomba.
I suoi epigrammi d’argomento amoroso sono pieni di motivi incontrati nella letteratura di tu tti i popoli europei, anche perchè danno sfogo a dei sentimenti umani generali e frequenti, suscettibili ad essere esposti e riesposti dappertutto e senza modelli letterari.
Negli Inni, nelle Elegie si palesa spesso ed entra in prima linea il puro intento letterario. Molte volte è l’unica ragione diretta della com
posizione di talune sue opere, come p. es. della storia di Ermete della citta di Ainos. Un altra sua poesia, di maggiore importanza, l’Ecale è dovuta appunto all’intento letterario, anzi alla voglia bellicosa lette
raria.
Pur non essendo un fenomeno speciale del periodo alessandrino, in ogni caso è uno stato letterario d’ulteriore sviluppo, in cui la vita lette
raria si ritira dalla vita pubblica e si delimita su essa, creando a parte quasi una vita pubblica letteraria. L’attività di Eschilo e Sofocle era congiunta strettamente al culto, facendo parte organica della vita statale. Euripide con ima simile attività assumeva la stessa parte, ma intanto concedeva tutto il territorio conquistato del dramma alla filo
sofia. Allorché Aristofane confronta i tre tagici nelle Rane, non dimostra
una pura gara letteraria, bensì una lotta delle concezioni del mondo.
Le espressioni personali di Pindaro non sono la vanagloria degli iniziati.
È fiero di aver corrisposto in misura più grandiosa alla vocazione divina del poeta. Il problema del poeta si configura nella relazione del suo scritto e dell’universo, il principale problema letterario del poeta ales
sandrino invece nella relazione delle sue scritture e di quelle stese prima di lui.
La gara fra gli iniziati all’arte prospera rigogliosamente nella lette
La gara fra gli iniziati all’arte prospera rigogliosamente nella lette