A KISTÉRSÉGEK SZERVEZ Ő DÉSÉNEK KÜLFÖLDI TAPASZTALATAI

A kistérségi szervezetek kialakulása a nemzetközi szakirodalom alapján három különböző területen ment végbe (G. Fekete, 1998 pp. 11-35 alapján):

1. a társadalom perifériájára került, hátrányos helyzetű népességcsoportok önsegítő szerveződései,

2. a harmadik világ országainak fejlesztéséhez kapcsolódó térségi önsegítő szerveződések,

3. a fejlett országok elmaradott és depressziós kistérségeinek településközi összefogáson alapuló fejlesztő szervezetei.

ad 1. A társadalom perifériájára került csoportok sokfélék voltak a XX. században.

Észak-amerikai példák alapján közéjük tartoztak a nagyvárosok szegregálódott társadalmi csoportjai, a vidéken élő szegények és a fekete lakosság is. A települési ill. a több települést is átfedő szervezetek sok esetben a kisebbségi lét kedvezőtlen emberi jogi és szociális problémáit próbálták orvosolni. A hatékonyan működő szervezetek esetében a 60-as évektől kezdve egyre erősödött az állami beavatkozás.

Az észak-amerikai indiánok fejlesztési programjai is ebbe a körbe tartoznak. Érdekes módon az etnikai és gazdasági jellegű problémák kistérségi szerveződés keretében fogalmazódtak meg.

ad 2. A harmadik világ önszerveződései más nyomon indultak el. Az 50-es, 60-as évektől kezdve a fejlődő országok társadalmi problémái, köztük az éhezés, a szegénység leküzdésére (és a burkolt gyarmatosítási politika megvalósítására) a fejlett országok segélyezési akciókat indítottak. A gazdaság fejlesztésére fordított források felhasználása vitatott, hasznosulása pedig kis mértékű volt, mivel egyrészt a bevitt tőke és a segélyek nagy része visszavándorolt a segélyező országba, másrészt pedig el sem jutott a legérintettebbekig, haszonélvezői legfeljebb a helyi adminisztráció tagjai lehettek. Részben ezek a sikertelenségek vezettek ahhoz a gondolathoz, hogy helyi, alulról jövő szervezeteket kell megerősíteni, ha a segélyek jobb hasznosulását kívánjuk elérni. (Hasonló problémákat a 90-es évek Közép- és Kelet Európájában is megfigyelhetünk.)

ad 3. A fejlett országok elmaradott és depressziós kistérségeinek a kialakulásához nyilvánvalóan az előzőektől eltérő okok vezettek. A 30-as évektől kezdve polarizációs folyamatok indultak el Nyugat-Európában. A felzárkózás, a területi kiegyenlítődés főként a növekedési pólus elmélete alapján történt. A kistérségek szerepe ebben a regionális folyamatban a végrehajtás maradt. A segélyek és fejlesztési pénzek hasznosulása – hasonlóan a fejlődő országokbeli tapasztalathoz – elmaradt a kívánatostól. Rájöttek, hogy csak erős, alulról szerveződő, helyi szervezetekkel lehet orvosolni a problémát, be kellett tehát vonni a kistérségeket a tervezési folyamatba is.

Nyugat-Európában a településközi együttműködésnek és szerveződésnek sokféle jogi és nem jogi formája alakult ki. A települések közötti együttműködések keretei jelentősen eltérnek az Európai Unión belül. Alapjában véve két eltérő megközelítés tapasztalható:

Az elsőben a településközi együttműködés a törvényhozás keretein kívül történik, válaszképpen egy bizonyos problémára vagy krízishelyzetre (pl. Egyesült Királyság vagy Hollandia).

A második esetben a településközi együttműködés olyan intézményi formákban valósul meg, amelyek jól körülhatárolt és konkrét jogi státusszal rendelkeznek⁷⁶. Az ilyen jogszabályok kezdetben általában azt segítették elő, hogy az alapszolgáltatások településközi együttműködés keretében történjenek, majd ugyanezek gazdaságfejlesztési célokat is szolgáltak (pl. Spanyolország vagy Franciaország).

Egyik esetet sem lehet ideális modellnek tekinteni. Az első talán rugalmasabb megközelítést kínál, de problémák merülhetnek fel a pénzeszközök elosztásával és az ismert eljárások hiányával kapcsolatban. Az utóbbinak talán az az előnye, hogy megfelelő eljárások és pénzeszközök rendelkezésre állnak, de ez a modell sokkal hivatalosabb és bürokratikusabb (Jepson, 1996).

A kistérségi szerveződések kialakulásában nagy szerepet játszott az egyes területek speciális, hátrányos vagy fejletlen volta. Általában valamilyen előzménnyel már rendelkeztek a térségi szerveződések. A kezdeményezések általában ott jártak sikerrel, ahol valamilyen országosan kidolgozott program keretében tudtak működni.

Jelentős szempont a kialakulásuknál a közösségfejlesztő tevékenység is.

Azt is látnunk kell a nyugat-európai térségi szövetségek elért eredményei mellett, hogy a helyi önsegítő programok önmagukban nem képesek a szegénységet, a területi elmaradottságot, azaz a szerveződéseket életre hívó problémákat megszüntetni. Ahhoz ugyanis többek között tudatos nemzeti területfejlesztési, szociál- és gazdaságpolitikára is szükség van. A nyugat-európai településszövetségek

76 Németországban pl. a következő jogi formák terjedtek el (Buchholz, 1993):

magánjogi formák közjogi formák

- kommunális munkaközösség - célszövetség

- közjogi megállapodás

eddigi tapasztalatai azt mutatják, hogy a különböző szövetségek megalakításának fontos követelmény volt az önkéntesség. A szervezetek kialakulásában a közösségfejlesztésnek kiemelt szerepe volt. A szervezetek nem fedték le az országok teljes területét, kialakulásuk nem egy időben történt és nem egyféle típus jött létre. A létrejött kistérségek mérete nagyon különbözik: igazodhat nemzeti szint alatti közigazgatási egységekhez, tájegységekhez vagy vonzáskörzetekhez. A gazdaságfejlesztésre leginkább koncentráló szervezetek általában 40-60 ezer lakosú területre terjednek ki. Jogi formájukat tekintve előfordulnak önkormányzatok közötti szerződések, szövetkezetek, non-profit gazdasági társaságok, alapítványok, érdekvédelmi szövetségek, egyesületek vagy csak laza megállapodással létrejövő szervezetek is (G. Fekete, 1995).

A földrajzi térséget tekintve ajánlatos olyan területi egységben gondolkodni, amely gazdasági szempontból jelentős. A térségnek rendelkeznie kell egy ún. „kritikus tömeggel” is, ami azt jelenti, hogy képes megfelelő kapacitásokat mozgósítani az elérendő célok érdekében. A gazdasági egység mellett ideális esetben a térség külön identitással is rendelkezik, ezáltal a településközi együttműködés a nyilvánosság előtt is kézenfekvővé válik. A szervezeti struktúrát tekintve lényeges, hogy a döntéshozó szerv ne legyen se túl nagy, se túl kicsi. (Ideális esetben 15-20 fő körül alakul a nagysága.) A rendszeres ülések mellett szükség van legalább egy olyan állandó szakemberre, aki a térség ügyeit folyamatosan viszi.

A finanszírozás szempontjából a nyugat-európai tapasztalatok azt mutatják, hogy a tagbefizetéseknek finanszírozniuk kell az alapvető működtetési költségeket. A főként külső erőforrásokra utalt településszövetségek sok esetben nem tudnak fennmaradni (Jepson, 1996).