A XVIII. század végén kezdődött a karácsonyfa gyors elterjedése: fél évszázad alatt Németország számos területét elérte, sőt Európa városait, uralkodóinak, arisztokráciájának, jómódú polgárságának otthonait is meghódította. Terjedésének segítő és gátló tényezői közül végül az előbbiek kerekedtek felül. Befogadását elősegítette, hogy a régi fakultusz töredékei a téli napforduló időpontjában számos vidéken fennmaradtak a karácsonyi májusfák, kitűzött örökzöld ágak (Bachlbuschen, Perchtelbuschen), a függő karácsonyfa, a koronafa karácsonyfa, a kivirágoztatott ágak (Borbála ág) formájában (Fehrle 1955, 38; Treuer 1962, 135-154; Schmidt 1955, 180-186, 1963, 213-242; Gugitz 1950, a II. 217-222, 1955, 145-146;
Hoffmann-Krayer―Bächtold-Stäubli 1927/1928, 903-906; Móra 1913, 76-88). Örökzöld ágacskákkal nem csupán környezetüket, hanem a karácsonyi ételeket is díszítették. Közismert a délszlávok karácsonyi kalácsának örökzöld ágacskával történő díszítése (Kiss 1988, 66-73).
Kevésbé tudott, hogy a karácsonyi kalácsot a XIX. század második felében Kelet-Poroszországban is tiszafaágacskákkal díszítették, ahogy az angolok karácsonyi pudingjukat ma is örökzöldekkel díszítik (Krogmann 1962/1963, 64-65). A gyertyás karácsonyfa elfogadását előmozdította, hogy északnémet területeken és a szomszédos svéd szigeteken a karácsonyi időszakban (Julzeit) a napfordulóhoz és a halottkultuszhoz kapcsolódóan már korábban is gyertyákat gyújtottak, amelyeket többágú, díszesre faragott és esztergált tartókra (Lichtergestell), függesztett vagy nyelüknél kézben fogva vitt csillárszerű koronákra (Lichterkrone) helyeztek (Hoffmann-Krayer―Bächtold-Stăubli 1927/1928, 915-918; Kügler 1930, 137-138). Elősegítette a gyertyás karácsonyfa népszerűvé válását a német vegyészet
fejlődése, 1818-ban a sztearin, 1830-ban a paraffin felfedezése. Ezáltal sokkal olcsóbban hozzájutottak a szélesebb néprétegek is a karácsonyfagyertyához, mint korábban, amikor drága méhviaszból készült (Wittl 1992, 64).
Gyors terjedését előmozdította, hogy a karácsonyfa véleményem szerint nem egy centrumból indult: a Felső-Rajna vidéki törzsterületen kívül egy északkelet-németországi központtal is számolnunk kell. Danzig karácsonyi vásárán kapható feldíszített karácsonyfát már említettem 1698-ból. E központhoz kapcsolódik a karácsonyfa svéd szigeteken, Östergötlandban 1814-1841 közötti időszakban regisztrált elterjedtsége. Östergötlandban a fiatalok karácsony második ünnepén rendezett táncmulatságuk helyiségében állítottak gyertyával és „arannyal” díszített karácsonyfát (julbuske) (Hoffmann-Krayer―Bächtold-Stäubli 1927/1928, 914). A német karácsonyfakutatásnak az északkeleti központ területéről kellene több forrást feltárni, közzétenni. Nehezíti a munkát, hogy ezek a területek ma jórészt nem tartoznak Németországhoz, német lakosságuk a második világháború végén elmenekült, etnikai tisztogatások, kitelepítések és áttelepítések áldozatává vált (Kelet- és Nyugat-Poroszország, Danzig). Újabb eredményeket várunk Svédország és a balti államok karácsonyfakutatásától is, amely a velük szomszédos északkeleti törzsterületre vonatkozó új ismeretekkel szolgálhat.
Terjedését előmozdította, hogy a Felső-Rajna vidéken (is) céhszokássá vált, így a vándorló mesterlegények, távoli vidékeken munkát vállaló kézművesek hírét vitték, beszéltek róla.
Gátló tényezői közül a karácsonyi tuskót és a karácsonyi jászlat említhetem. A karácsonyi tuskó az ősibb, és szinte egész Európában elterjedt szokástárgy: a germánoknál, a román népeknél és a szlávoknál is erősen meggyökeresedett. Hogy a karácsonyfának nagy területen sikerült kiszorítani, ahhoz hozzájárult részleges formai hasonlóságuk. Végül is a karácsonyfa ugyanúgy fa, mint az erdőben karácsonyi tuskónak kiszemelt fatörzs, amit ráadásul a karácsonyfához hasonló örökzölddel, borostyánnal fel is díszítenek (Gugitz 1950b, II, 248-254; Deisinger 1972, 174-175; Kiss 1988, 53-58). Németország és Ausztria katolikus tartományaiban és az Alpoktól délre elhelyezkedő országokban a karácsonyfának a karácsonyi jászollal kellett megmérkőznie. A karácsonyfa igen intenzív terjedésével, térnyerésével egyidejűleg a jászlat a felvilágosodás szellemében a központi irányítás kitiltotta a Habsburg Birodalom és Bajorország templomaiból. Magánházaknál nyert menedéket, a szent sarokban fenyőgallyakkal díszítették. Ahol már volt karácsonyfa, ott a jászol a karácsonyfa alá került.
Napjainkban a templomokban felállított jászol környezetébe is karácsonyfákat állítanak. New Yorkban a Metropolitan Museum olyan nápolyi betlehemet őriz, amelyben a jászol teljesen összeépült a karácsonyfával, a jászol egy gyönyörűen feldíszített hatalmas karácsonyfában folytatódik (Lebrun 1983, 40). A fenti előzmények megteremtették a karácsonyfa átvételének tradicionális és pszichikai alapját, amit Ujváry Zoltán a népszokások átadásánál-átvételénél fontosnak tart. Gondolatmenetéből a karácsonyfa elterjedésével kapcsolatban az alábbiakat is kiemelhetjük: „A szokáselemet egy kis kör fogadja be, veszi át, s abból sugárzik azután tovább. A kis csoportból mint a közösség egy sejtjéből, amely a szokást magáévá tette, csak idő, alkalom kell, hogy tovább terjedjen. Ez természetesen csak az egységes kultúrájú, azonos szellemi fokon álló közösségeknél történhetik különösebb akadály nélkül. A tovaterjedést tágabb kör felé bizonyos tényezők megállíthatják. Egyik ok lehet a szomszédos etnikum (lehet az már a szomszédos falu közössége is) eltérő szemlélete, magatartása, kulturális arculata. Elvileg ugyanis feltételezhetjük, hogy valamely szokás gyakorlásához azonos kultúrfok, azonos szemlélet szükséges az egymáshoz közel vagy távolabb levő közösségeknél.
Ha viszont ebben a tekintetben eltérések adódnak, a szokáselem megmarad az átvétel helyén, s nagyobb életteret nem kapva elszigetelődik.” (Ujváry 1961, 29-30.) A karácsonyfát számos helyen egy kis kör, a fejedelmi udvar, főúri kastély, céh, polgárház, egyházközség és intézményei (óvoda, iskola, kórház, árvaház) fogadta be. Terjedésénél nem szigetelődött el,
hanem etnikai-, nyelvi-, kulturális-, vallásfelekezeti-, ország- és kontinens határokat átlépve egyre nagyobb teret nyert. Idővel a társadalom egyre szélesebb rétegeit, a hagyományőrző parasztságot, és a számszerűleg egyre jobban növekvő munkásságot is meghódította.
Az elősorolt néprajzi tényezőkön kívül az új szellemi irányzatok, politikai, diplomáciai események is kedveztek terjedésének. Szellemi téren a Sturm und Drang, a német felvilágosodás hozta mozgásba a karácsonyfás térséget, amely a kötöttségek, a hideg ész ellen fordulva a természet, az érzelmek jogát hirdette. A német közgondolkodásban felerősödtek a helyi sajátosságok és hagyományok értékét hangsúlyozó eszmék (Kósa 1998, 23). Majd a romantikában a népköltészet, a népi kultúra még inkább felértékelődött. Később a biedermeier korban a családi élet került középpontba, ahol a karácsonyfa a gyermekek, családtagok megajándékozásának elfogadott, megbecsült eszközévé vált. A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus (1815) német diplomáciai sikerei, a Német Szövetség létrehozása, majd a vámunió (Zollverein) megteremtése (1833) nem csupán a német államok gazdasági együttműködését hozták, hanem az erősödő polgárság növekvő regionális kapcsolatait kulturális területen is fokozták, ami a karácsonyfa terjedéséhez hozzájárulhatott.
Mivel ebben az időszakban a polgárság a karácsonyfa-állítás fő befogadója, ezért a szokást elsősorban a városi ünnepi szokások között kell keresnünk. Az ízlésesen feldíszített karácsonyfa a polgári családi karácsonyi ünnep része a városokban, ezért korai elterjedését elsősorban itt kell nyomoznunk.
Egészen feltűnő, hogy a XVIII. század második felében evangélikus területeken, városokban, fejedelmi udvarokban milyen korán és hevesen terjedt a karácsonyfa.
Délnyugatról, Straβburgból kiindulva a XVIII. század végére a többi evangélikus területet Nyugat- és Közép-Németországban, Hamburgot és Berlint is elérte a karácsonyfa.
Németország katolikus területei jóval lassabban és később vették át a „lutheránus karácsonyfát”, ahogy a Luther Mártontól való mondai származtatás alapján gyakran nevezték.
Katolikus országokban, tartományokban a fejedelmi udvarokból sugárzott szét az arisztokrácia, a nemesség és a polgárság felé.
Falvakban, a parasztság ekkor még a feldíszített, gyertyás karácsonyfát nem ismerte.
Csak lassan, a XIX. század végén jelent meg a parasztházakban, ezzel visszakerült oda, ahonnan eredetileg, a fakultusz jegyében, a téli napforduló ünnepén kitett örökzöld ágként elindult.
A karácsonyfa gyors és intenzív terjedésével a XIX. század folyamán kiszorította a korábbi, regionális, kistáji vagy lokális elterjedtségű karácsonyi szokáseszközöket: a karácsonyi tuskót, a gyertyaállványt, a karácsonyi piramist, az abroncskarácsonyfát (Reifenbaum) (Mantel 1975, 20-23; Karasek-Langer 1968, 164-195; Pienn 1976; Lanz 1981, 93-99).
A terjedés kezdete a XVIII. század közepén elsősorban az evangélikus lakosságú nagyvárosokban adatolható. Lipcséből 1767-ből említik a karácsonyfát, ahova talán Nürnbergből került. Ezt az édességekkel, gyertyával díszített karácsonyfát láthatta Goethe 1767-ben Stock rézmetsző házában. Utóbbi lánya, Minna Stock (szül. 1762) írta Goethe náluk töltött karácsonyestéjéről: „Goethe és apám addig nem nyugodtak, amíg karácsonyeste Jolinak egy édességekkel teleaggatott karácsonyfát fel nem állítottak, egy vörös gyapjúmellényt adtak rá, és a gazdagon megrakott asztalkához vezették, miközben nekünk meg kellett elégednünk egy kis csomag barna mézeskaláccsal, amit keresztapám Nürnbergből küldött. Joli annyira érthetetlen, ha szabad mondanom, keresztényietlen teremtés volt, hogy a mi fácskánk alatt, a számunkra feldíszített jászlat semmibe vette, mindent letüsszögött és hapcival a cukor Jézuskát a jászolból kitépte, majd felfalta, amin Goethe úr és apánk is hangosan felnevetett, miközben mi könnyekben fürödtünk.” (Kronfeld 1906, 163). Két dologra érdemes odafigyelni ebben a szövegben. Ahol több gyerek volt, ott számukra külön-külön is állíthattak karácsonyfát. Ez nem általános, de jómódúaknál a XVIII-XIX. században
még elég gyakori jelenség. Állíthattak külön a fiú(k)nak és külön a lány(ok)nak, ahogy ebben az esetben is történt: a német szövegből kiderül, hogy Joli fiú. A Stock család nürnbergi, onnan hozhatták a karácsonyfa-állítás szokását Lipcsébe, ahova 1764-ben költöztek.
Nürnbergből az itt kiadott Simplizianischer Wundergeschichts-Calender 1795. évi kötetében arról olvashattak, hogy a legelőkelőbb karácsonyfa (Christkindleinsbaum) hogyan nézett ki: „Egy szoba sarkában állt, ágai olyan terjedelmesek voltak, hogy majdnem a mennyezet felét eltakarták, és alá állhattunk, mint egy lugas alá. Minden ágacskán és gallyon drága cukrász- és cukoráruk függtek, mint angyal, baba, állatok és ilyesfélék, minden cukorból, amelyek a fa hajtásaival egészen művészien harmonizáltak. Továbbá mindenféle aranyozott gyümölcs lógott rajta nagy mennyiségben, ez alatt a fa alatt úgy érezte magát az ember mintha éléskamrában volna… Középen a szentlélek foglalt rajta helyet megszokott alakjában, egy kedves és szép cukorgalambként, jobbról függött a Jézuska és balról az ő édesanyja ― bár takaros volt látni mindent cukorból, de nekem mindkettőt, Szűz Máriát mellette a fiával, szeretetből kedvem lett volna felfalni, ha ez megengedett lett volna. Végül az egész fát minden ágával és gyümölcsével együtt, egy arany hálóval takarták le, amire sok ezer aranyozott és zsinórokra felfűzött mogyorót egészen művészi módon helyeztek el, és bevonták girlandokkal, szalagokkal mint egy díszített csillárt. Mindezen leírhatatlan drágaságok között megszámlálhatatlan mennyiségű viaszgyertya világított, mint a csillagok az égbolton, amely pompás látványt nyújtott… Azt is hallani, hogy ez a karácsonyfa, amelyhez hasonló az egész városban és a külvárosokban, sőt az egész országban nincs, tulajdonképpen nem kicsi, hanem nagy, felnőtt gyerekek számára készült volna.” (Lauffer 1934, 242-243;
Weber-Kellermann 1978, 108-109.)
Brandenburg-Poroszországban III. Frigyes választófejedelem 1693-ban rendelettel tiltotta meg a fiatalok – Östergötlandból már említett – karácsonyi szórakozása alkalmával a tánchelyiségben feldíszített fa állítását: „Miután tapasztaltuk, hogy karácsonykor a falvakban kürtjeiket fújják, amivel lefújják a Jézuskát, hogy koszorúkkal díszített fákat állítanak, amelyeket sorsfáknak (Lose-Bäume) neveznek, amiket körültáncol az ifjú nép, és közben sok helytelenséget űz…” A rendeletet, amely megszegőinek súlyos büntetést helyez kilátásba, amit a helység bírája ró ki, a prédikátoroknak kellett kihirdetni a szószékről (Kügler 1930, 137). Poroszországban a központi irányítás 1755-ben már a családi otthonokban felállított, krumplival díszített karácsonyfa állítását tartotta helytelennek. II. (Nagy) Frigyes király rendelete előbb a krumpli (Erdäpfel) népélelmezési jelentőségét hangsúlyozta, majd elítélte az aranyozott krumplival történő karácsonyfadíszítést: „A burgonyának egy nevetséges felhasználási módja is említésre kerül, hogy az itteni vidékeken néhány ember karácsonyi időben zöld fenyőket visz a szobákba, és azokat aranyozott burgonyával feldíszíti, hogy ezzel a gyerekeknek a paradicsomi almafát bemutassa.” (Kügler 1930, 163-164.)
A XVIII. század végén megváltozott a karácsonyfák megítélése Berlinben. Már 1810 előtt karácsonyfát állítottak a porosz királyi udvarban, amelyről képes ábrázolás is fennmaradt (Mantel 1975, 16. ábra). A királyi családból a fiatal hercegek, hercegnők szinte naponta kedélyesen végigkocsikáztak vagy -szánkóztak a Breiter Straβén, a karácsonyi vásárban, ahol a fenyőfákat, piramisokat is árulták. Utóbbiról 1800-ban azt írta a szépművészetek barátainak lapja, hogy az a berliniek fő szórakozásának helye, ahol a nagyobb bódékhoz kisebb asztalkák csatlakoznak, csekélyebb áruval, amit egy-egy idős anyóka kínál: papír katonákat, kicsi, bukszuságakkal bevont piramisokat (Kügler 1930, 150-151).
Berlinből az első családi karácsonyfáról báró Wilhelm von Humboldt nyelvész, a Berlini Egyetem alapítójának házából értesülünk 1815-ből. Humboldt ez év karácsonyán Frankfurtban tartózkodott, felesége, Caroline két levelében is tájékoztatta őt a családi karácsony lefolyásáról. Első levele december 23-án kelt, ebben a karácsonyi készülődésről számolt be férjének. Többek között arról is, hogy a szalonban függő koronát (Krone) ezen a karácsonyon fogják először meggyújtani, alatta lesz az asztal az ajándékokkal. A korona
csillárszerű, sokágú vagy gyűrű alakú gyertyatartó, a gyertyás karácsonyfa vagy a későbbi adventi koszorú előzménye az északnémet területen. Második levelét december 29-én keltezte, ebben már a jól sikerült karácsonyestéről írt. Megtudjuk, hogy Düben grófnővel együtt ünnepeltek, gyermekeiknek két kis karácsonyfát állítottak. Az ajándékok, játékok felsorolását követően a karácsonyesti fényekről tudósított: „A világító korona és minden egyéb gyertya és gyertyácska rendkívül elragadó látványt nyújtott.” (Kügel 1930, 170.)
Néhány évtized alatt a berlini társadalom alsóbb rétegeiben is megjelent a karácsonyfa: 1848-ban arról tudósított a berlini filléres újság (Lindows Berliner Pfennigblättern), hogy már özvegy Müllerné udvari lakásában is ott sugárzik. Zsidó családokban is állítottak karácsonyfát: 1849-ben M.G. Saphir zsidó író, aki Bécsből érkezett Berlinbe, gyertyás karácsonyfát állított. Ezekben az évtizedekben szorította ki a karácsonyfa a Berlinben korábban közkedvelt karácsonyi piramist. Ezt az ajándéktartó faállványt a XIX.
században a karácsonyfa hatására örökzöld ágakkal vonták be. (Krogmann 1962/1963, 62-64) Berlinben a XIX. század közepén a társadalmi különbségeket egy bérházban nem csupán a lakás mérete, elhelyezkedése jelezte, hanem az is, hogy karácsonyfát vagy piramist állítanak-e benne. Az előkelő utcai lakásban magas fenyőfa vastag viaszgyertyái világítottak, az udvari lakásban egy szegény asszony piramison gyújtott gyertyákat. Utóbbiakat vidéken, Berlin környékén, Brandenburgban még jóval később is használták: 1870-es megfigyelés szerint a vidékiek piramisokkal és karácsonyi ajándékokkal megrakodva utaztak haza a fővárosból (Kügler 1930, 172-173). Ezzel egyidejűleg a Neuruppinban (Brandenburg), a XIX. században népszerű, igen elterjedt Neuruppiner Bilderbogen új képes ábécé (Neues Bilder A.B.C.) C betűt személtető táblájának rajzai között már ott szerepel a feldíszített, gyertyás karácsonyfa (Christbaum) (Kühn é.n. 1637).
Berlinben először a dorotteenstadti templomban állítottak gyertyás karácsonyfákat az oltár mindkét oldalára 1885-ben, majd a többi evangélikus-, és katolikus templomban is. Az iskolákban jászlat is helyeztek a karácsonyfa alá, a fát almával, dióval, keksszel, flitterrel, lamettával és üveggömbökkel díszítették. Felülre üvegcsúcsot tettek, alatta lebegett a karácsonyi angyal (Kügler 1930, 174-175).
A hamburgi gyermekalmanach (Hamburgischer Kinderalmanach) 1778-ban már bemutatta a gyertyás karácsonyfát (Lichterbaum). Hamburgból a wandsbeki kastélyból (Wandsbeker Schloβ) 1796-ból két metszet is fennmaradt a gazdagon feldíszített, hatalmas karácsonyfáról, alatta az ünneplő család három nemzedékéről, az új játékoknak örvendő gyerekekről (Weber-Kellermann 1978, 109; Mantel 1975, 24, 9-10. ábra). Ezek a gyertyával díszített, tűlevelű karácsonyfa legkorábbi hiteles képi ábrázolásai. Egy iratot így dátumoztak:
„Hamburg, a cukorkákkal és gyertyákkal díszített fenyőfák napján (1828).” (Lauffer 1935, 64.)
Hannoverben 1809-ben a fiatal fenyők árusításának tiltása jelzi, hogy az erdőt a növekvő kereslettel szemben védeni kellett. Drezdában a karácsonyi vásárban (Strizzelmarkt) 1807-ben már árulták a feldíszített, gyertyás karácsonyfákat.
Kasselben nem csupán Jêrome Bonaparte vesztfáliai király és felesége Württembergi Katalin állított karácsonyfát (1807), hanem a Grimm-testvérek itteni karácsonyfájáról is tudunk. Jacob és Wilhelm Grimm 1829-ben kiléptek a hesseni választófejedelem szolgálatából, és még karácsony előtt Göttingenbe szerettek volna költözni, ahol az egyetemen kaptak állást. Költözés, csomagolás közben Wilhelm felesége megbetegedett. A szentestét így kénytelenek voltak a félig kiürített lakásban tölteni, ahol azért a négy gyerek számára így is állítottak egy szép, gyertyás karácsonyfát. Grimmék karácsonyfájáról rajz is készült: a dajka mesél a négy gyereknek, akiknek karácsonyfája alatt az asztalon egy kis jászol is látható (Denecke―Schulte Kemiminghausen 1980, 20, 94).
Schwäbisch-Hallban már 1758-ban megtiltotta a város tanácsa a karácsonyfák vágását, amivel a tűlevelű fákat akarta védeni a már akkor széleskörű felhasználástól. Ulmban is már
1786-ban ismerték a feldíszített fenyőfát, ahogy arról a várost és környékét ismertető könyvben írták: „Karácsonyi ajándékként a gyermekeknek almát, diót, cukorféléket és más hasonlót kötnek fákra. Ezek a fák a tűlevelűek legszebb koronái, amelyeket a parasztemberek az erdőkben levágnak, és azután darabját 2-4-6 pfennigért eladják.” (Haid 1786, 418-419).
Az evangélikus lakosságú országokban (tartományokban) is intenzíven terjedt a karácsonyfa a XVIII. század közepétől. Szászországban, Weimárban, Türingiában ehhez a Türingiai-erdő gazdag tűlevelű faállománya is hozzájárult. A szászországi Zittauból 1737-ből
― Kissling wittenbergi jogtanár írásából ― arról értesülünk, hogy egy uradalomban dolgozók annyi feldíszített, gyertyás fácskát állítanak, ahány megajándékozott személy van a családban.
Az ajándékokat a karácsonyfák alá helyezték (Wolfram 1965, 29). Türingiában 1757-ben a kamara kormányhoz intézett levelében említette a fácskák csúcsának levágását karácsonyi időben, amit 1765-ben, 1775-ben rendelkezések követtek (Lauffer 1934, 237). A türingiai-erdei erdészeti szabályzat 1775-ben említette a karácsonyfákat (Christbäumen), amelyekről 1790-ben von Wedel főerdőmester, mint „régi, az itteni vidéken meghonosodott szokásról”
beszélt. Ezen elsősorban Weimár városát érthette, ahol 1775-ben, amikor Goethe itt letelepedett, már állítottak karácsonyfát. Goethe 1822-ben a hercegi udvar karácsonyi ünnepségén versben is megemlékezett a karácsonyfáról (Weihnachtsabend) (Mantel 1975, 25). Az udvari püspök, Herder házában már 1788-an állítottak karácsonyfát (Zuckerbaum), ahogy erről fiainak hozzá intézett karácsonyi leveleiből értesülünk (Schmalenberg 1989, 141).
Schiller számára Weimárban menyasszonya 1789-ben állított karácsonyfát. Weimárban tehát az előkelő, képzett, értelmiségi körökben már a XVIII. század közepén népszerű volt a karácsonyfa. Weimár szokásközponttá vált, ahol évente 500 karácsonyfát adtak el 1790-ben a város és környéke lakóinak, tehát minden második háztartásban már ekkor meghonosodott (Handschuh 1990, 224-225).
Felső-Frankföld Wirsberg községében 1757. december 24-én földrengést jegyzett fel a lelkész: „Tizenkét óra körül a földrengés másfél percig tartott, miközben feleségemmel a gyerekeknek karácsonyi örömet akartunk készíteni, megtántorodtunk, és a feldíszített fák ágai ide-oda inogtak.” (Lauffer 1934, 237.) Tehát a falusi lelkész családjában is több karácsonyfát állítottak, valószínűleg minden gyereknek külön. Ernst Wagner, a dél-türingiai Roβfeld bei Meiningen lelkészének fia is ezt erősíti meg 1803-ból: „Egy hosszú asztalon három, viaszgyertyákkal és ezüstözött gyümölcsökkel díszített, kis fa állt. Minden fánál a gyermek neve és a hozzá tartozó ajándék, ezúttal túlságosan gazdag bőséggel. Mézeskalács, gyümölcs, és a finom gyümölcskenyér mandulával és mazsolával, nem maradtak el.” (Handschuh 1990, 222.) Coburg hercegi székvárosban 1791. karácsonyán a Kőkapu (Steintor) melletti házban tűz ütött ki. Karácsonyfák, tapéták, játékok, függönyök váltak a lángok martalékává. 1845-ben a coburgi városháza tanácstermé1845-ben 131 rászoruló gyermeket ajándékoztak meg az ott felállított karácsonyfák alatt. Hildburghausenben Friedrich Hofmann türingiai és frankföldi költők műveiből Weihnachtsbaum című antológiát szerkesztett, amely 1842-től 1866-ig huszonöt kiadást ért meg, hatvanezer példányban jelent meg. Bevételét minden évben a szegény gyermekek karácsonyi ajándékára, az iskolákban és otthon felállítandó karácsonyfájukra használták fel. A könyveket minden karácsony előtt szétosztották a német városok között, amelyek az eladott példányokból befolyt összeget a jótékony célra használhatták fel. Odenwald területén a XVIII. század közepén és a XIX. században kolbászt
Felső-Frankföld Wirsberg községében 1757. december 24-én földrengést jegyzett fel a lelkész: „Tizenkét óra körül a földrengés másfél percig tartott, miközben feleségemmel a gyerekeknek karácsonyi örömet akartunk készíteni, megtántorodtunk, és a feldíszített fák ágai ide-oda inogtak.” (Lauffer 1934, 237.) Tehát a falusi lelkész családjában is több karácsonyfát állítottak, valószínűleg minden gyereknek külön. Ernst Wagner, a dél-türingiai Roβfeld bei Meiningen lelkészének fia is ezt erősíti meg 1803-ból: „Egy hosszú asztalon három, viaszgyertyákkal és ezüstözött gyümölcsökkel díszített, kis fa állt. Minden fánál a gyermek neve és a hozzá tartozó ajándék, ezúttal túlságosan gazdag bőséggel. Mézeskalács, gyümölcs, és a finom gyümölcskenyér mandulával és mazsolával, nem maradtak el.” (Handschuh 1990, 222.) Coburg hercegi székvárosban 1791. karácsonyán a Kőkapu (Steintor) melletti házban tűz ütött ki. Karácsonyfák, tapéták, játékok, függönyök váltak a lángok martalékává. 1845-ben a coburgi városháza tanácstermé1845-ben 131 rászoruló gyermeket ajándékoztak meg az ott felállított karácsonyfák alatt. Hildburghausenben Friedrich Hofmann türingiai és frankföldi költők műveiből Weihnachtsbaum című antológiát szerkesztett, amely 1842-től 1866-ig huszonöt kiadást ért meg, hatvanezer példányban jelent meg. Bevételét minden évben a szegény gyermekek karácsonyi ajándékára, az iskolákban és otthon felállítandó karácsonyfájukra használták fel. A könyveket minden karácsony előtt szétosztották a német városok között, amelyek az eladott példányokból befolyt összeget a jótékony célra használhatták fel. Odenwald területén a XVIII. század közepén és a XIX. században kolbászt