„A jelen tanulmány—a Bükk-alja kőkultúráját feltáró monografikus kutatás részeként-egy település, Szomlya kőfaragó-hagyományait tárja fel, elsősorban néprajzi módszerekkel, a recens adatokat elemezve. A vizsgálat eredményei—mivel a tanulmány minden kisebb kérdéskörnél igyekezett az összegezés feladatát—röviden a következőkben foglalhatók össze.
1. A Bükk-alja településein—a táj kőzettani felépítése következményeként—jelentős hagyománya van a népi kőtechnikának. Úgy vélem, hogy ez a tevékenységi forma az itt élő népesség tradicionális kultúrája specikifumaként értelmezhető. Ezt jelzi az is, hogy a Bükk-alja falvaiban a kőépítkezésnek lényegében egységes övezete alakult ki, ahol a századfordulón a lakóházaknak több mint 90 %-a kőből épült, s bizonyára más területeknél korábbi hagyományokkal rendelkezik az itteni kőépítészet. A terület kőépítészete kompakt és homogén egységet alkot, ezért némiképp másként kell értelmezni itt az építőkő használatát,
mint más területeken. Itt nem szükségképpen jelzett vagyoni-társadalmi különbséget, hanem ez volt a legkönnyebben elérhető és legolcsóbban megszerezhető építőanyag valamennyi társadalmi réteg számára.
Különbségként itt talán a barlanglakások és a fennálló falú házak birtoklása jelentkezik, bár ez sem szükségképpen a vagyoni helyzet eltérő állapotából, hanem inkább a foglakozási struktúra differenciáltságából adódik.
Itt találhatók legnagyobb tömegben és összefüggő rendben a barlanglakások is. A kőmunkák-a jól faragható kőzet révén-tradicionális kultúra sajátos vonulatát alkotják.
2. a kőtechnikát a táji adottságokhoz való kulturális alkalmazkodás jellemző formájának tartom, melynek révén-határukban faragható kővel rendelkező-falvaink egy-egy apró láncszemként kapcsolódtak be a táji munkamegosztás történeti rendszerébe. Bár históriai adatokkal egyelőre nem tudom igazolni, úgy véle, hogy falvaink-így Szomolya- esetében az Árpád-kori megtelepülés óta kontinuusnak kell tartanunk a kőtechnika alkalmazását, a tevékenységi formák között elfoglalt helyét.
3. A kőmunkát végzőknek csak kisebb része iparos, többsége paraszt, akik a mezőgazdasági munkák szünetében folytatják ezt a tevékenységet. A kőmunkák évi ritmusa is a mezőgazdaság, illetve a vegetáció éves rendjéhez igazodott:
tavasztól őszig pedig még az iparral rendelkező kőfaragók többsége is mezőgazdasági munkát végzett; ekkor, mindenszentekig, elsősorban a megfaragott sírkövek értékesítése történt.
Ennek a struktúrának a kialakításában nagy szerepet kapott a területen tapasztalható rendkívüli földéhség, az egészségtelen bírtok struktúra, amelyek legtöbb munkást adtak mezőgazdasági idénymunkára az uradalmaknak.
Az itt élő populáció—a mezőgazdasággal állandó kapcsolatát megtartva—számos tevékenységi formát folytatott, melyek között a kőmunka is a jövedelemszerzést, a jobb megélhetést
volt hivatva szolgálni. A férfi lakosság zöme értett a kőmunkákhoz; az iparosok inkább csak a II világháború után különültek el a falu társadalmában, elsősorban a síköves kisipar révén. Ez utóbbi forma a tradicionális kőtechnikában gyökerezik, de valójában nem folytatója, nem továbbvivője annak; nem szerves folytatója a kőfaragó-hagyománynak.
4. „Szomolya a Bükkalján kőfaragó centrum volt, amely szervesen illeszkedett Sirok, Demjén Egerszalók, Bogács, Novaj, Sály településekből álló kőfaragó övezethez, s amely a nyugati irányban is tovább húzódott a Mátra-alján. „
{Bakó Ferenc: Parasztházak és-udvarok a Bükk-alján. Budapest, 1978. 65. }
Úgy vélem, hogy az említett központok egyik általános vonásaként értelmezhető az egri kőfaragó-hagyománnyal való kapcsolatuk, az egri mesterség irányában való kisugárzása, valamint nyersanyaguk, munkaerejük, s—
kisebb részben ugyan—termékeik beépülése Eger vonzásába.
{A további vizsgálatok révén bizonyára kimutatható lenne a munkamegosztás is Eger és a kisebb központok vonatkozásában. }
E terület kőfaragó kultúrája lényegében egységes vonulatát alkotja a magyarországi kézművesipari technikának. Véleményem szerint Szomolya nagyobb volumenű kőbányászatának kezdete—hasonlóan a vidék többi bányájához—a barokk Eger nagy építkezéseivel hozható kapcsolatba, s nem zárható ki XIX század során közvetlen kapcsolat a mesterek vonatkozásában sem {Bauerek}.
5. Megítélésem szerint a paraszti kőfaragó-tevékenység a sajátos háttériparát jelentette a nagy kőfaragó központoknak, s e vonatkozásban számos összekötő szállal kell számolnunk a magas művészet” és a„provinciális művészet” között. Csakhogy jelen esetben az „alkotók”
többsége paraszt, nem
„hivatásos, gyakran nem is iparos, s bár produktumaik többsége elsősorban másolata, utánzása a magas művészet,
—elsősorban a barokk, késő barokk szobrászat-vidékes
vonulatának, illetve azok alkotásainak, némelyiküknél megfigyelhető a kreativitás jegye.
Ez egyfelől a naiv művészet területére utalja vizsgálódásunkat, kutatásunk tárgyát, de felveti azt a kérdést is, hogy vannak-e, lehetnek-e a kőtechnikának népművészeti vonatkozásai?
Bizonyára igen, csakhogy az eddigi kutatások a kőfaragást elsősorban iparosok tevékenységéhez kapcsolták, s ebből következően a vizsgálatát a provinciális művészet kategóriájába utalták és elsősorban polgári vonatkozásait, bennük a városi hatásokat keresték.
Meggyőződésem, hogy a kőtechnika több évszázados hagyománnyal bír a parasztság kezén is, az arra lehetőséget adó régiókban a megtelepedés óta része a falusi tradicionális kultúrának, bár használata az egyház, világi kultúra számos meghatározó területén egyetemesnek mondható, a tágabb aspektusú vizsgálatok bizonyára rámutatnak majd a népművészeti vonatkozásaira is. S bizonyára nemcsak a legprimitívebb, a változtatás, alakítás nélkül használt anyag esetében. Ennek a vizsgálatnak persze alapvető nehézsége, hogy a ránk maradt tárgyak, s azok formái, az egész emlékanyag zöme egyházi, városi, illetve polgári formák birtokában került át a parasztsághoz, s mivel többségük—
lazábban-szorosabban—a kultuszhoz kapcsolódott, díszítményeik sem idomultak a paraszti ízléshez, legfeljebb az egyszerűsödés révén {sírkövek, út menti keresztek lakóházak faragványai}.
Úgy tűnik, hogy a kő egyébként sem adott lehetőséget olyan lokális lehetőségek variánsának, mint a jól és könnyen faragható fa:”hagyomány-őrzőbb”, „fomaőrzőbb” anyag annál, s egyetemesebbnek tűnik a kőfaragványok formakincsének egésze is. A lehetőség is kevesebbnek tűnik az egyéni kreativitás kibontására. Kivételt jelent ez alól Szalóki Márton kőfaragása, aki viszont saját kedvteléséből faragott, s munkái nem kerültek a paraszti közösség használatába.
6. Szomolya—hasonlóan Bükkalja többi településéhez—az önellátáson túl, jelentős mennyiségű követ szállított az Alföld északi sávjának falvaiba. Különösen az építőkővel és a sírkővel való kereskedelem volt nagy volumenű, de számottevő volt az út menti, illetve temetői keresztek eladása is.
Úgy tűnik, hogy itt ízlésbeli eltérések nem vetődtek fel, s a Tisza-völgyi és a jászsági falvak minden további nélkül befogadták a bükkalji falvak sírköveit és keresztjeit. Ez vagy egyszerűen az előzmények hiányával, vagy az előző pontban kifejtettel magyarázható.
Összességében úgy vélem, hogy a kőfaragás paraszti hagyománya-mint a kulturális alkalmazkodás, mint a gazdasági stratégia, mint a háziipar aspektusában—a magyar nyelvterület egész területén számottevő kutatási feladat néprajz tudományunk számára, egyszersmind lehetőség interdiszciplinális vizsgálatok tárgyaként is.
{Magán gyűjteményből---Viga Gyula: Kőmunkák egy Bükk-aljai faluban. 59-62 oldalig. }