A jobboldali radikalizmus mindenütt az újkonzervatív mozgalmakon belül alakult ki, mint azok radikalizálódása. Szórványosan már viszonylag korán, az első újkonzervatív mozgalmak megjelenésével egy időben létrejöttek olyan kisebb csoportok, melyek elsősorban az újkonzervatív mozgalmak liberalizmus- és kultúrkritikájában – latensen vagy nyíltan – csaknem mindenütt jelen lévő antiszemita tendenciát erősítették föl. Az antiszemita irányú radikalizálódás elsősorban az újkonzervatív mozgalmak populáris törekvéseiből nőtt ki, a mozgalmakon belüli populáris vonal fokozatos önállósodását jelentette. A differenciálódás a szociális bázis tagolódását fejezte ki: a kialakuló
jobboldali radikalizmus az újkonzervatív mozgalmakba tömörült kispolgári rétegeknek a mozgalmakat elindító és szervező uralkodó osztályokéval sokszor ellentétes érdekeit és törekvéseit juttatta kifejezésre; a radikalizálódás, az azonos követelések és azonos kritikák élesebb megfogalmazása az esetek nagyobb részében nem csupán
hangsúlyeltolódást jelentett, hanem érdekkülönbségeket is tükrözött. E különbségek kinyilvánítására az antiszemitizmus mutatkozott a legalkalmasabbnak, lévén egyszerre populáris és radikális színezetű. A radikalizálódás lélektanát jól mutatta Drumont egy fejtegetése. Drumont választott történelmi példaképén, a Vendée példáján mutatta be születése pillanatában a populáris radikalizmus leszakadását a felső rétegek
konzervativizmusáról. A francia antiszemita vezér irritált hangon utal arra, hogy amíg a Vendée parasztjai harcoltak, az arisztokrácia vezérkara külföldön, Koblenzben
rendezkedett be. Szavakban csupán az hangzik el, hogy a hősies parasztok radikalitása szolgálja igazán az ügyet, latensen azonban már jelen van a fejtegetésben az
érdekkülönbség is, amely elválasztja a royalista parasztlázadást a főnemesi emigrációtól.
A populáris tendenciának ez az elkülönülése, az önállósodás a századforduló után, ha más-más mértékben is, de minden újkonzervatív mozgalomban elkezdődött.
Az „ideológia gyanúja”
Marx felépítmény-elmélete a szellemi élet jelenségeit, a tudomány, ideológia és művészet építményét osztályérdekek kifejezésének tekintette. Az a gondolat, hogy a szellemi élet jelenségei mögött gazdaságilag és politikailag releváns érdektényezőket lehet fölfedezni, és ezek szolgálata jelenti a felépítményi jelenségek valódi tartalmát, hamar túljutott a marxista munkásmozgalom befolyási körén. Azt a fölismerést, hogy nem megváltoztathatatlan örök igazságok alkotják a tudomány, erkölcs, művészet és politikai ideológia eszmei tartalmát, a modern szellemi élet rohamos, állandóan új eredményeket hozó s a régiek érvényét cáfoló fejlődése nagymértékben megerősítette.
A tudomány és a magasabb szellemi élet igazságainál ingatagabbnak bizonyultak a politika közkeletű evidenciái és értékei. A marxista munkásmozgalomban kialakult gyakorlat az ellenséges ideológiák mögöttes osztály- és politikai tartalmának
leleplezésére más irányzatok által is elsajátított politikai rutinná vált, mellyel a politikai propaganda a számára kedvezőtlen jelenségek mögött kimutatta a gazdasági és politikai mozgatókat, azt állítván, hogy a kiszemelt jelenség ezek szolgálatában működik. Az
ideológiakritika „ideológia gyanúvá” (Mannheim) fajul, mely minden szellemi jelenség autentikus tartalmát kétségbe vonja – amit a marxista ideológiakritika nem tesz –, és a szellemi jelenséget efemernek, mögöttes törekvések puszta álcájának tekinti. A rövidre záruló oki kapcsolatokban, melyek nem tárják föl a felépítményi jelenség és az alap sok közvetítésen át kialakuló összefüggését, az alap–felépítmény viszonylat valamiféle megbízó–ügynök viszonylatba fordul. A felépítményi jelenséget determináló társadalmi-gazdasági-politikai erők ebben a triviális elképzelésben már rosszhiszemű fölbujtókká démonizálódnak. „Az ideológia gyanújának” leleplezési technikája első látszatra azt a hitet keltheti, hogy aláás minden könnyen-hívést; a „mindenről minden kiderülhet” légköre általános szkepszist eredményezhet. Az igazság azonban az
ellenkezője. A leleplezések a tájékozatlan szemlélő számára éppen olyan
színjátéksorozatnak látszanak, melynek jeleneteiben minden valószínű dologról valami képtelen derült ki. A leleplezés eredménye sokkal valószínűtlenebb volt a józan ész, a common sense adott színvonala alapján, mint az, amit leleplezett. Az így megdolgozott közvélemény, miközben talán azt gondolta, hogy hite mindenben megingott, s a teljes bizalmatlanság alapján áll, egyre nyitottabbá vált a legképtelenebb dolgok
befogadására, egyre könnyebben hitt el mindent.
A világ mint összeesküvés
Abban a légkörben, melyben szokássá vált a jelenségek mögött titkos mozgatóerőket gyanítani, s amelyben ezeket az erőket jobbára egyszerűen személyek tudatos, rafinált aknamunkájának képzelték el, szinte kínálkozott, hogy ezeket a titkos erőket valamiféle – földalatti központból egységes tervek szerint irányított – szervezet tevékenységének gondolják. „Az ideológia gyanúja” popularizálódásának végkövetkezményeként
kialakult lelkiállapotot a századfordulón elsősorban a jobboldali radikalizmus használta ki. Evégett születik meg a világ-összeesküvés ideológiai teorémája, amely minden számára kedvezőtlen és adott pillanatban ellenséges tényezőt egy, az egész világot behálózó titkos politikai szervezet ügynökségének tekint. A világ-összeesküvés a világ fölötti uralom megszerzésére esküdött össze, amit jórészt meg is szerzett már azáltal, hogy minden országban minden szinten beültette titkos ügynökeit a vezető pozíciókba.
Ezek a beszervezett ügynökök a legkülönbözőbb, egymással szemben álló politikai erők fölött rendelkeznek, amelyek látszatküzdelmeket vívnak egymás ellen, hogy
megtévesszék a mit sem sejtő világot. Míg csak véglegesen meg nem szilárdul az uralmuk, addig ezt a komplikált uralom-fenntartási módot alkalmazzák, teljes győzelmük után viszont levetik majd álarcukat, s kezdetét veszi nyílt rémuralmuk az emberiség fölött. A kifejtés formái részben bizonyos régebbi hasonló jelenségekből hagyományozódtak. Az első rendszeresen kifejtett világösszeesküvés-legendát a jezsuitákról költötték udvari és protestáns ellenfeleik. A legenda szerint a jezsuiták a Rómából irányító rendgenerális, a „fekete pápa” instrukciói alapján sorra megszerzik a fejedelmi udvarokban az uralkodó gyóntatójának pozícióját, kidolgozott lélektani technikával teljesen befolyásuk alá vonják az uralkodót, s így az egymással hadakozó államok sokaságának megtévesztő látszata mögött egységes jezsuita világuralmat
teremtenek. Az említett pszichológiai módszer természetesen a probabilitás etikája, mellyel minden számukra kedvező döntési helyzetet erkölcsileg helyesnek tudnak beállítani. A nem parírozó uralkodókat a tyrannocídium hírhedt elve alapján elteszik az útból. A legenda 1614-ben már sajátos irodalmi megfogalmazást is nyert: egy kiugrott, lengyel származású jezsuita Monita Secreta címmel megkomponált egy – állítólagosan titkos – áljezsuita szervezeti szabályzatot, amely tartalmazta a hatalom megszerzésének programját és részletes metodikáját. Az írás azért érdemel figyelmet, mert a majdani jobboldali radikális világösszeesküvés-pamfletek módszertani fölépítése
anticipációjának tekinthető. A jezsuitaellenes legendák a 17. században és a 18. század elején voltak politikailag aktuálisak, de sajátos kultúrtörténeti utóéletük volt a 19.
században: Németországban ugyanis a protestáns hitbuzgalmi irodalom vásári melléktermékeiként a kialakuló ponyvairodalom témái lettek. Ezen az úton
leszivárogtak a szélesebb tömegek gondolkodásába, és elősegítették a majdani, hasonló fölépítésű politikai legendák befogadását. A jobboldali radikális irányzatok első összeesküvés-legendájának tárgya a nyolcvanas évek elején alakult, párizsi székhellyel működő Alliance Israélite volt – egy nemzetközi propagandairoda, amely az
antiszemitizmus elleni zsidó felekezeti ellenpropagandát volt hivatott nemzetközi méretekben összehangolni. A szervezet érthetően kezdettől céltáblája volt minden ország szervezett antiszemita propagandájának. A német antiszemita mozgalom már 1883-ban Alliance Antijuive Universelle-t alapított az Alliance Israélite
ellensúlyozására.
Már a kilencvenes években azzal vádolták a zsidó nemzetközi propagandairodát, hogy különböző országokban a politikai hatalom megszerzésére mozgósítja a zsidóságot. A második összeesküvés-legenda a szabadkőművesség ellen irányult. A felvilágosodás politikai szervezeteként keletkezett mozgalom, melynek titkos társaság formája az aufklérista arisztokrácia excentrikus egzotikumigényéből eredt, elsősorban a vallási előítéletek és az egyház politikai befolyása elleni harcot tekintette céljának. Ahol a jobboldali radikális mozgalom klerikális felekezeti kötöttségű irányzatokból nőtt ki, ott a szabadkőművesség mindenütt a kiemelt jelentőségű politikai ellenfelek közé számított. Általában úgy tartották, hogy benne testesül meg a liberalizmus mint politikai irányzat, s az ellene folytatott harcot mindenhol összekapcsolták az antiszemitizmussal is. A szabadkőművességet titkos társaság volta, misztikus szertartásai, a köréje fonódott romantikus dicsfény különösen alkalmassá tette arra, hogy benne találják föl egy zsidó-liberális világ-összeesküvés parancsnoki központját és politikai szervezetét. A szabadkőműves-ellenes zsurnalisztika beállításában a
szabadkőművesség afféle hipercentralizált, sejtrendszerben szervezett földalatti mozgalom volt, melyet valamilyen misztikus világ-nagypáholyból egységesen
irányítanak. Mindennek nem volt semmi köze a szabadkőművesség valóságos szervezeti fölépítéséhez, amely egy országon belül is teljes mértékben decentralizált volt, a
páholyok gyakorlatilag önállóak voltak, az azonos típusú páholyok élén álló úgynevezett szimbolikus nagypáholyok nem voltak végrehajtó szervek, csupán a föderatív fölépítésű együttműködés koordinálói. Nemzetközi összefogó szervezete pedig a szabadkőművességnek egyáltalán nem létezett. A jobboldali radikalizmus
világ-összeesküvés legendája a cionista világ-világ-összeesküvés legendájában érte el végkifejletét.
Ez a legenda a német náci mozgalom (s már előtte a német völkisch-komplexum) ideológiájának központi elemeként vált ismertté. Eredete korábbra s máshova nyúlik vissza. A legenda irodalmi dokumentuma, az úgynevezett Cion Bölcsei Jegyzőkönyv az orosz jobboldali radikalizmus talaján keletkezett a századforduló körüli években. A már említett, az Ohrana által iniciált ortodox keresztényszocialista szakszervezeti törekvések környékén tevékenykedő rendőr provokátor, Nyilus pópa kompilálta egy 19. századi francia politikai pamflet adaptálásával minden idők legnagyobb hatású antiszemita pamfletjét. A röpirat a cionista mozgalom 1897-es baseli alakuló világkongresszusának fiktív jegyzőkönyve. Az állítólagos protokoll a világ meghódításának részletes
programja. Fő elemei azonosak a korábban kifejtettekkel. Új motívum benne, hogy ez a világ-összeesküvés már az alkoholizmus terjesztésével, a nemzetek nemi erkölcseinek aláásásával és hasonló módszerekkel kívánja a tömegeket olyan állapotba hozni, hogy az új világuralmi szervezet ellenállásra képtelen eszközeivé váljanak. Itt a kultúrkritika triviális politikai propagandára hangszerelését ragadhatjuk meg keletkezésében: az erkölcsi hanyatlás – az alkoholizmus, a nemi szabadosság, az öngyilkosság terjedése (az orosz újkonzervatívokat: Leontyevet és Szolovjovot ez a kérdés különösen
foglalkoztatta) – ostorozása a színvonalas kultúrkritikának is állandó eleme volt. Az orosz újkonzervativizmus viszonyai különösen alkalmas talajnak bizonyultak arra, hogy ezek a kultúrkritikai frázisok átcsapjanak a világ-összeesküvés misztikus legendájába, mivel a paradox apológia módszere és az abszurditás légköre, a credo quia absurdum és a sancta simplicitas eszményeinek idealizálásával intellektuális divattá tette ezekben a körökben a képtelen naivságok és primitívségek elfogadásában és hirdetésében való tetszelgést. A századfordulón tekintélyes újkonzervatív szerzők műveiben is
megjelennek a világösszeesküvés-legenda motívumai. A magasabb értelmiség szintjén egész Európában (nem csupán Oroszországban) „az ideológia gyanúja”, a kultúrkritika, a konzervatív nihilizmus paradoxonja fajult a világ-összeesküvés végletesen triviális abszurditásának elfogadásává; a szélesebb tömegekben pedig olyan modern kultúrtörténeti tényezők is előmozdították a legenda befogadását, mint bizonyos ponyvaregény-típusok elterjedése. A század elejére már elterjedt az a detektívregény-típus, amelyben a cselekmény titokzatos, politikai színezetű összeesküvő-szervezetek körül bonyolódik; fejtegetéseink szempontjából nem egészen mellékes módon rendszerint egzotikus: kínai, japán, tibeti stb. összeesküvők szerepelnek benne.
Ideológiai vonatkozásban a „sárga veszedelem” toposzában kolonialista előítéletek csapódnak le. Az atmoszféra írói megteremtésében lényeges szerepet játszanak az egzotikus szereplőkhöz kapcsolódó misztikus külsőségek, s a szereplők rendszerint valamilyen világpusztító csodafegyver megszerzésével világhatalomra törnek. E triviálirodalom terjedése az újságot és politikai propagandairodalmat nem olvasó közömbös tömegekben is kifejlesztette az olyan politikai ideológia iránti
fogékonyságot, amely a köznapi gondolkodás common sense-ének, józan eszének mértékével abszurdnak tűnhető állításait az ilyesfajta detektívregény-típus stíluselvei szerint fölépített formában adja elő.
A világ-összeesküvés teoréma rendkívül fontos összetevője volt a jobboldali radikális ideológiának, lényeges vonásaiban tovább popularizálta s még hatékonyabbá tette az újkonzervatív ideológia nagy vívmányát, a nacionalizmus belpolitikai problémákra alkalmazását. Ahogy annak fontossága abban állott, hogy segítségével minden tetszőleges ellenfél ellen mozgósítani lehetett a nacionalizmus érzelmi energiáit, itt a manipulálhatóság, a mozgósítási lehetőség rugalmassága elérte – mondhatni – az abszolút fokot. „Az ideológia gyanújának” manipulálói a számukra kedvezőtlen szellemi, politikai és társadalmi jelenségek mögé odavetítették a politikai ellenséget, az összeesküvés-legenda pedig ezután kész összefogni tetszőleges kombinációkba a különféle ellenségeket. A világ-összeesküvés legendája a legkülönbözőbb, egymástól eltérő és egymással ellenséges politikai irányzatokat nyilvánította egynek, és egységesen vette célba a propaganda pergőtüzével. Ez a propaganda hatékonyságát óriási
mértékben fokozta. Mint a zsidó-szabadkőműves (liberális) kommunista világ-összeesküvés csak látszólag különböző tagozatait, mindezeket a politikai ellenfeleket egyetlen ellenfélként lehetett a propaganda céltáblájává tenni. A propaganda hatásának pedig az az egyik előföltétele, hogy ne szórja szét a tömegek figyelmét, hanem a kulcsfontosságú pontokra összpontosítsa. A világ-összeesküvés teoréma lehetőséget adott az ellenfelek számának korlátlan bővítésére anélkül, hogy a propagandában a figyelemnek ezáltal meg kellett volna oszlania. Az összeesküvés-legendák új emocionális energiát tesznek manipulálhatóvá. Az elidegenedettség állapota: az eldologiasodott, anonim, személytelen, mintegy természeti erőkként jelentkező társas emberi
viszonylatok keltette latens artikulálatlan szorongás az összeesküvés-elmélet révén mint becsapottság-érzés artikulálódik. A marxista ideológiakritika azáltal, hogy az
eldologiasodott viszonylatokat leleplezi mint emberközi viszonylatok efemer dologi formába öltözését, rehumanizálja az eldologiasodást. Az eldologiasodás keltette szorongásnak a becsapottság érzéseként való tudatosítása az ember és ember közötti eldologiasodott viszonyt hamis rehumanizálás formájában a visszájára fordítja, ám az így végrehajtott antropomorfizálás nagyon mást jelent. Ugyanis nem az emberközi viszonyok tárgyi formát szimulálása lepleződött le, hanem a tárgyi formák egyszerűen konkrét személyekkel, illetőleg konkrét személyek konkrét csoportosulásaival
helyettesíttettek. Ha az előbbire a szimuláció kifejezést használtuk, ez csupán hegelizáló metafora részünkről – ez a tárgyi formába öltözés természetesen a szubjektumtól független objektív, tudaton kívül zajló társadalmi folyamat, melyet egyetlen fél sem tudatosít mindaddig, amíg a tudatosítást az ideológiakritikai leleplezés végre nem hajtja. A jobboldali radikális antropomorfizáció azonban tudatos machináció és becsapás, amely az érintett tömegekben szubjektíve nagy erejű emancipatív esemény illúzióját kelti; a személytelen, természeti erőként nyomasztó társadalmi faktorok mint személyekben megragadható ellenfelek lepleződnek le, ami egyben a tőlük való megszabadulás reményét is fölkelti. A föllélegző szorongás érthetően az ellenség iránti fölfokozott gyűlöletbe csap át, hiszen úgy vélik, az ellenség lelepleződött. Ezt a gyűlöletet a folyamatot végrehajtó propaganda irányítói szinte korlátlanul tudják manipulálni.
A világ-összeesküvés legendakör legszélesebb elterjedését és legvégletesebb formáit a völkisch-mozgalom századfordulótól elburjánzó politikai szektáinak alvilágában érte el.
A legenda legszélsőségesebb formálójának egy ma is vegetáló szekta tekinthető, amely a hadseregből a húszas években kikopott Ludendorff marsall és felesége, Mathilde Ludendorff körül szerveződött. A Ludendorff-szekta támadásainak céltáblája az „állam nélküli hatalmak” világ-összeesküvése volt. Ezek a hatalmak magukban foglalták az összes eddig fölmerült világösszeesküvés-koncepció intrikus szereplőit: a zsidóságot, a szabadkőművességet és a kommunistákat, de ott voltak mellettük a völkisch-protestáns-újpogány Ludendorff-tábor által újra fölfedezett jezsuiták is.
Mindezek fölé kerül a misztikus ellenségek bestiáriumának egy új speciese: az Európa megsemmisítésére összeesküdött misztikus Kelet konspiratív vezérkara tibeti lámák személyében, akik – mint az Európában eluralkodott keleties misztika: a spiritizmus, az antropozófia, a teozófia stb. rejtélyes manipulátorai – a misztika mákonyával igyekeznek tehetetlenné kábítani Európa nemzeteit. A volt hadvezér szektájának világösszeesküvés-fóbiája sajátos vonást mutat: élményük forrása az őket körülvevő szektavilág. Ennek a komplexumnak egymásba folyó összeesküvő világa kelti a „világ mint összeesküvés” illúzióját. Ebben a szekta-alvilágban tenyészik a keleties motívumokat is felvevő ősgermán, újpogány misztika. Ennek bódító atmoszférája fordul visszájára a keleti misztikától való új keletű viszolygásban, s fogalmazódik meg új keletű összeesküvés-legendában. Összeesküvés-legendájában tehát a szekta-alvilág önmagát vetíti ki ellenfeleire.
A projekció
A saját helyzetnek az ellenségre való kivetítésében a jobboldali radikalizmus egyik legsajátabb vonását ragadhatjuk meg. Ennek vizsgálatához egy többszörösen indirekt és önmaga ellentétébe fordult folyamatot kell végigkövetnünk. Első látásra, mintha éppen az ellenkezőjéről volna szó. Az 1912-es német választás után keletkezett völkisch titkos társaságokról: a Germanenordenről, Thule Ordenről szólva már utaltunk arra, hogy ezek a szabadkőművesség szervezeti formáit vették át. Ez érthető is lenne, hiszen a szabadkőművesség a mindennemű politikai titkos társaságoknak nemcsak ősképe volt, hanem egyben a modern kor politikai szervezeti formáinak egyik kialakítója is. Itt tehát, úgy tűnik, a jobboldali mozgalmak éppen hogy átvették az ellenség szervezeti formáit, nem pedig kivetítették saját karakterüket az ellenségképre. Az átvételt a jobboldali radikálisok azzal indokolták, hogy az ellenfelet csupán annak saját
eszközeivel lehet megverni, s ahhoz, hogy a harc eredményes legyen, idomulni kell az ellenfélhez. Ez az elképzelés a benne hívők számára a hasonulás végletes mértékét is igazolhatja. Ez az érv már magában véve fontos láncszem a gondolatsorban: a politika cinizálódási folyamatának, a machiavellizmus popularizálódásának fontos láncszeme az, hogy a politikai szükségre való ilyetén hivatkozással legitimnek minősítjük azoknak a politikai módszereknek a használatát, melyeket a közfelfogás erkölcsileg elítélt, s amelyeket az ellenfél esetében magunk is eleve elítélünk. A jelenség alaposabb elemzése azonban azt mutatja, hogy ezzel nem ragadhatjuk meg magát a lényeget. Ha tüzetesen
szemügyre vesszük a Germanenordenhez hasonló völkisch titkos társaságokat, azt láthatjuk, hogy azok csupán külsőségeket vettek át a szabadkőművességtől, de lényeges vonásaikban: tevékenységi körükben és módszereikben eltérnek a liberális szervezet fő jellemzőitől, egyszersmind azonban olyan szervezettípus továbbvivői, mely jellegzetes formája volt az újkonzervatív mozgalom szervezeti életének.
A völkisch titkos társaságok lényegében a pressure group szervezeti forma átfedő szervezetnek nevezhető változatához tartoztak, amelyhez olyan jelentős szervezetek sorolhatók, mint a Bund der Landwirte, a Flottenverein [Flottaegyesület] vagy az Alldeutscher Verband is. Ennek lényege, hogy a szervezet föladatát jelentő speciális célt úgy kívánja elérni, hogy befolyása alá von más céllal működő szervezeteket, pártokat és egyesületeket, s azokat igyekszik saját kiemelt céljai irányába mozgatni. Ez a
tevékenységi mód jellemző volt a szabadkőművességre is, de ez az eljárásmód a szabadkőművesség egyik jellegzetes osztagának tekinthető liberális tábornak nem tartozott tipikus politikai módszerei közé. A liberális politika parlamentközpontú volt, s leglényegesebb szervezetei a parlamentekben működő politikai pártok voltak. Az átfedő szervezet éppen olyan politikai mozgalmak jellegzetes szervezeti formája, amelyek a végrehajtó hatalom centrumainak (az udvarnak, a kormánynak, a hadvezetésnek) döntéseit közvetlen kapcsolatok révén, a parlament közbeiktatása nélkül, egyenes vonalon igyekeznek befolyásolni, vagy pedig olyan mozgalmaké, amelyek valamilyen okból nem képesek hatékony politikai pártot szervezni. Az újkonzervatív mozgalmak esetében mindkét tényező jelen volt. Ezeket a szervezeteket szoros kapcsolatok fűzték a végrehajtó hatalmi centrumhoz, viszont parlamenti pozícióik, illetőleg esélyeik gyengék voltak. Az újkonzervatív vagy jobboldali radikális erők az első világháború előtt még sehol nem voltak elég erősek ahhoz, hogy pártokat alapítsanak. Arra viszont képesek voltak, hogy a különböző politikai pártok és
szervezetek keretei között működő szétszórt újkonzervatív tendenciájú csoportokat laza fölépítésű szervezettel koordinálják. Ezek a laza fölépítésű átfedő szervezetek érthetően arra törekedtek, hogy a meglévő nagyobb szervezetek vezető pozícióit befolyásuk alá vonják, s ezekbe a pozíciókba hozzájuk közel álló személyeket juttassanak be. Ez a tevékenység jellegénél fogva bizalmas utakon folyt, eleve titkos színezettel bírt, hiszen az érintett szervezetek nyilvánvalóan heves ellenállást fejtettek volna ki, ha tudomást szereznek arról, hogy rajtuk kívül álló politikai erők, szervezetek befolyásolni igyekeznek káderpolitikájukat. Az átfedő szervezet jellegében nem állott távol egy
szervezetek keretei között működő szétszórt újkonzervatív tendenciájú csoportokat laza fölépítésű szervezettel koordinálják. Ezek a laza fölépítésű átfedő szervezetek érthetően arra törekedtek, hogy a meglévő nagyobb szervezetek vezető pozícióit befolyásuk alá vonják, s ezekbe a pozíciókba hozzájuk közel álló személyeket juttassanak be. Ez a tevékenység jellegénél fogva bizalmas utakon folyt, eleve titkos színezettel bírt, hiszen az érintett szervezetek nyilvánvalóan heves ellenállást fejtettek volna ki, ha tudomást szereznek arról, hogy rajtuk kívül álló politikai erők, szervezetek befolyásolni igyekeznek káderpolitikájukat. Az átfedő szervezet jellegében nem állott távol egy