Egy mezítlábas királylánynak IV.
Nem volt csókok édes íze számban. A játék ismét véget ért...
Álmomban szívzörej gyötört. Nagyon fájt, elindultam hát. Ebben a városban évek óta járok éjszakánként, jól ismerem az Álomföldek ezen részét. A kis utcába ösztönösen, de először fordulok be. Itt lakik a
Szívgyógyász. Ide is egyedül jövök... Nem ismerem, tudom őt. Csöndes kert, nyugalmas ház, tiszta, de zsúfolt szoba. Aztán beszélget velem. A szemembe tapad, nem mozog a szája. Az enyém is merev. De mindent
elmondok neki, s ő bölcsen mindig úgy tereli a
beszélgetést, hogy a lehető legőszintébb legyek. Vonzó számomra a kortalan, mozdulatlan alak, aki a maga tökéletességében irányít engem. Tudom, hamarosan javítani fog. Sok jót hallottam már róla, amikor álmodtam. Engedek neki...
Egymással szemben ülünk. Ugyanott, mint reggel. Nem vagyok álmos. A gyógyító a csendbe ejtett. Este van, de másként. Bennem ragyog a sötétség, a szívemet veszi körbe. Mozdulatlan kézzel a testembe nyúl. Belém terjed ki. Kiveszi a szívemet, magamra tekintek. Sápadt
vagyok, élettelen. Ő dolgozik. Ráncolja homlokát, hő árad a húsba. Szívem falát simítja belülről, magába szívja minden elmúlt percem varázsát, sírva-nevetve járja táncát rejtett csarnokaimban, hol az összes ajtó felpattan előtte.
Nem félek tőle, és nem vagyok bizalmatlan vele. Nézem őt is. Csupa jóság. Nem tudom, mit tesz pontosan, de nem kérdezem majd, nem érthetem.
Amikor visszaadja belém, magamba zuhanok,
megmozdulok. Nem fáj semmim, nem születek újjá. Már nem mond mást. Ugyanolyan mozdulatlan, nem hallok tőle semmit. Valaki bejött a kapun. Akkor nekem mennem kell. Köszönök neki és távozok. Melegség.
Többször voltam már kórházban. Többször felvágták testemet. Nagyon különös, de hasonló érzés telepszik rám. Kopog a hajnal a köveken. Tudom, hogy
gyógyultam, de még nem érzem. Most veszem észre, hogy szorítom az öklömet. Nehézkesen az arcomhoz emelem. Kinyitom. Szabályos, csillog, gyönyörű, jó ránézni. Igazgyöngy. A szívemből való. A kiáradás millió rétege takarta be újra és újra a sérüléseket, a be nem teljesült szépségeket. Majd megfogant. Kimosta belőlem.
Szuki mama ékszerei. Gyermekként fedeztem fel ezt a boltot a városban. Belépek, otthagyom a gyöngyöt, kijövök. Megnyugodtam. Hálás vagyok. Az ágyam felé lépkedek.
Felébredtem hát... felébredtem magányban, harmóniában.
Megtisztulva, lélegezve. Lent, a ringó óceánban. Oda nem ér el gyöngyhalász. Sohasem.
Nincs puhán vigyázó kéz arcomon. A játék ismét véget ért...
Budapest, 2015. október 21.
Varázs
Lubmilának I.
Igen, megéri, és jól varázsolni csak egy igazi tündér tud ám.
S benne, akit ama kegy ért, hogy egyszer megérintette a varázs, egy gondolat születik. Amely szárnyra kel, kiszökik az ablakon, titkon suhan át a csendes udvaron, föld alatt, föld felett utazik. Át a kihalt metrón, az alvó buszokon, rejtőzve a sápadt fények mögött, kanyarogva-keringve az autók között az utcákon.
Lebbenve az éjjel-nappaliban dolgozó, álmos lány arca mellett, aki észre sem vesz semmit, s a telefonját
nyomkodja, keresztül a báron, ahol a sötétben összebújva alvást színlelnek a székek, de valójában az aznap
történteket mesélik el egymásnak.
Át békésen ringó lombkoronákon, simítva lágyan a faleveleket, borzolva finoman a szendergő kiscica szőrét, a könyvtárban táncoltatva a holdfényben csillogó port, amely távoztával a nagyon régi, elfeledett könyvekről száll fel, s nagyon sokáig táncol, amit senki sem láthat ezen a világon.
Majd bepréseli magát láthatatlan réseken, be a házba, a szobába. Oda, ahol a Tündér van éppen, közelébe ér,
lassít, majd óvatosan, mint aki kristályt érint, a pillái alá bújik.
Ott pedig megpihen, szépséges álommá változik, hogy azt lássa a mai éjszakán, és hogy megpróbálja ezzel egy kicsit szebbé tenni majd a napját is.
Így köszönve meg, hogy létezik, és hogy varázsol.
Kisvárda, 2016. március 30.
Holdon
Lubmilának II.
Ennek szívből örülök, mert ez volt a célom. A tündérek csak a jót érdemlik.
Valójában Nélküled nem született volna meg. Te
varázsoltad széppé a pillanatot, ott lüktetett benne, mely megfogant bennem, és ez lett belőle. Én csak
nevelgettem.
Szeretném, hogy a holnapod is szép legyen, vagy legalább egy belülről jövő mosoly szülessen arcodon.
Ezért, az imént, képzeld, léptem egy hatalmasat, bolygóról bolygóra ugráltam, és beszéltem Éjanyával.
Aztán visszajöttem, hogy elmondjam, mire kértem őt.
Mikor lefekszel, fejeddel a legkényelmesebbé formálod a párnádat, s pilláidat lezárod, álmosan hunyorgó
ablakodon keresztül figyel majd Éjanya Téged. Csak Rád fog vigyázni az egész világon, a többi embert másokra bízza ma. Éberen őrzi majd álmodat, hogy semmi ne zavarja, erre kértem. S hogy szépeket is álmodj, apró, kis manókat küldött körbe, akik dolgos kezeikkel csillagok testét simították.
Amikor szemeid csukva lesznek, selymes csillagport szór majd az idős Éjanya finom szemhéjadra. Ha nagyon figyelsz, hallhatod, ahogy nagyon halkan, alig
észrevehetően a lágy por csilingel, amint a szemed körüli bársonyos bőrre finoman ráhullik. És gyönyörű álmokat látsz majd az Álomföldeken. A szél kap majd
szoknyádba, ahogyan szikrázó mezőkön táncolsz,
ragacsos lesz a kezed és a szád, amikor felhőkbe harapsz, mint vattacukorba, habos fürdődhöz nem gyertyák adják majd a sejtelmes fényt, hanem köréd helyezett apró csillagocskák, amik fényeikkel követik mozdulatod, csak Téged világítanak. Az egyik kis csillagocskát játékosan, nevetve elkapod.
És reggel, amikor a hold átadja őrhelyét a napnak, ő fog Rád tekinteni. Sugaraival gyöngéden lesöpri a csillagport szemhéjadról, s Te felébredsz. Mosoly lesz benned, szépnek érzed majd magad, s a világot. S ha netán mégis történne valami nappal, ami nyugtalanít, bánt vagy elszomorít, megmondom, mit kell tenned. Titkon nézd meg a tenyeredet. A pici, huncut csillagocskát áthozod az álomvilágból ide, a valóságba. Ott fog ragyogni a
tenyeredben, csakis Te látod majd fényét, csakis a Te arcodat fogja megvilágítani. Huncutul, kedvesen. S ettől boldog leszel mindig azokban a pillanatokban, és el fog szállni minden bús dolog egy csapásra, ami nyomasztott éppen.
S eszedbe jut majd az este, amikor Rád vigyázott Éjanya, a csillagok, a manók. Bezárod tenyeredet, és mosolyogni fogsz. Belül is. Arra gondolsz majd, hogy Tündér vagy.
Kisvárda, 2016. március 31.
Vonaton
Lettinek
Az imént fedeztem fel ajándékát, igazán jólesett, köszönöm szépen figyelmességét, örülök neki.
Szerencsés volt az út.
Még feketében volt a város, amikor indultam, még a házak ablakai is hunyorogtak, annyira korán volt. Tavaszi vonat kanyargott véget nem érő síneken, vágtatva vitte magával az utazó arcokat és álmokat. Vitte őket délre, keletre, vitte mind északra, nyugatra. Fáradt, szürke állomásokon szórta őket szét.
Néha mintha visszafelé rohantak volna a fák, néha mintha összegabalyodtak volna fent a vezetékek. Az üvegen apró, reszkető vízcsepp indult el egymagában, tétovázva, meg-megállva. Aztán nehéz utakon megtalálta csepptársát, amivel eggyé válva megszűnt magánya. Az elfoszló hangok, homályos alakok távolinak tűntek, egyre messzebb kerültek tőlem, a zakatolás részem lett,
megölelt, majd lezárult szemem.
Van egy terem a benső világban, ahol a külső világból gyűjtött szépségeket őrzöm. Itt van az én gazdagságom, kincseim. Vannak itt érzések szép számmal, pillanatok, élmények, színek és érintések, puha csókok, ízek és titkok, könnycseppek, és elsuttogott mondatok, melyeket még itt sem szabad hangosan kimondani. Engedelmével,
itt egy megfelelő helyen elhelyeztem gyönyörűszép arcát.
Ékessé teszi termemet. Ha olykor csúfnak hat majd számomra a világ, elég lesz csak ránézni, és rögtön emlékezni fogok, milyen fenségesen csodás is tud lenni.
Még egyszer köszönöm Önnek, hogy megosztotta velem óráit, megtisztelt vele, és széppé tette röpke napjaimat.
Budapest, 2016. április 1.