A kis tábor egyik szünetében Barbara és Maria Luz nő-vér egy olyan fasoron sétálgattak, ahol már minden levél lepotyogott. Habár ez egy szép téli nap volt, a nap gyengén sütött, a sugarai még jobban elgyengültek, ahogy átértek a hideg, környéken uralkodó ködön. Szép lassan mende-géltek, amikor egyszer csak egy temetőhöz értek. Miután megnézegették a sírokat, Barbara ezt mondta: „Nővér, én nem értem a halált… félek tőle.”
Nagyon élvezte az életet, vállalkozó kedvű volt, az ünnepségeken boldog volt, jól táncolt, másokkal jól tu-dott beszélgetni, imátu-dott lovagolni, úszni, fürödni. Szíve-sen evett egy jó nagy, vastag szendvicset. Ennek ellenére folyton a halálra gondolt. A közvetlen környezetében már többször is megélte, és ez mély nyomot hagyott benne.
Április végén az egyik osztálytársuk, Luz Maria várat-lanul életét vesztette egy autóbalesetben. Barbara számára ez nagy csapás volt, és nagyon sírt. Barbara és Luz Maria nagyon mély, személyes kapcsolatban álltak egymással. Luz Maria bizalmába fogadta Barbarát, aki gyakran adott neki tanácsokat. A baleset előtt pár nappal az egyik este késő éj-szakáig beszélgettek a Suecia utcai ház előtt. Luz Maria ná-luk is aludt. A temetés napján minden osztálytársa a teme-tőbe kísérte az elhunytat. Egyszerű, megható hangulatban helyezték rá az urnára az osztályzászlót, miközben több szólamban többször is elénekelték az osztálydalt:
Ave Maria, te szűzi anya, A Paradicsom virága, Érintetlen nárdus
Az örök Atyaisten kertjében.
Védelmezz minket, ó Szűzanya, A palástod alatt,
Vezess minket Jézushoz Teljes szívünkkel Szeplőtelen fényedben.
Ebben a pillanatban szinte mindenki sírt. Barbara odalépett M. Blanca nővérhez, és ezt mondta neki:
„Nővér, én nem tudok sírni.”
„Ne aggódj, ez nem jelenti azt, hogy semmit sem ér-zel.”
„Tudja, mire gondolok, Nővér? Arra, hogy ki lesz a kö-vetkező.”
Nagyon közelről élte meg a halált. Az az eset, amikor a húga, Monica a karácsony előtti délután belefulladt a házuk közelében lévő öntözőárokba, volt az egyik legmé-lyebb élmény, amire a gyermekkorából emlékezett. A ba-rátnői észrevették, hogy nem beszélt erről a témáról.
„Miért kell meghalnunk, miért nem élhetünk tovább?”, mondta alkalomadtán Cristinának. „Én ezt nem értem, nem értem, nem értem!” Cristina, aki még sohasem talál-kozott ezzel a témával, azt mesélte, hogy ha valaki véletle-nül erről kezdett el beszélni, Barbara ezt felelte: „Kérlek, én nem szeretnék erről beszélni.”
A bátyja, Miguel néha eléggé tudta ezzel piszkálni. A brazil útját megelőző este órákon keresztül ezzel ugratta:
„Barbara, képzeld el, hogy ha a repülőgép lezuhan…”
Ekkor hirtelen felkelt, nagyon bosszús volt és ráför-medt. A hazaúton a repülőgép Buenos Aires és Santiago között az utolsó szakaszon valóban nagyon rázkódott, és az egyik nő hisztérikusan kiabált. Barbara nagyon megvi-selt volt, amikor megérkeztek a reptérre.
Egy másik alkalommal, amikor mandulát kellett vág-nia, Miguel ismét háborgatta.
„Barbara, meglátod, hogy el fogsz vérezni, és meg fogsz halni…” Barbara egyszer csak azt mondta: „Miguel, kérlek, hallgass el!”
Ezen év szeptemberében meghalt Kentenich atya, a Schönstatt Mozgalom alapítója. Barbara soha nem találko-zott vele személyesen, de nagyon erősen kötődött hozzá.
Mint mindenki más a Schönstatt Családból, ő is nagyon vágyott arra, hogy majd Chilébe látogasson. A halálhíre nagyon megrázta, úgy megsiratta, mintha egy hozzátarto-zója lett volna.
Életében többször is kapcsolatba került a halállal. Ez megmagyarázza, hogy miért is érintette ilyen mélyen az emberi élet elmúlása és korlátozottsága.
Az egyik barátnőjének írt karácsonyi kártyán ugyanez érezhető. A rajzon egy olyan hintó látható, amit két ló húz.
A kocsis megy elől, egy másik férfi pedig hátul trombitálva követi. A kocsiban két utas ül. Barbara a következő meg-jegyzést írta hozzá:
„Ha megnézem a kártyát, akkor az élet karikatúrája jut róla eszembe: egy kocsi, ami kívülről és belülről is veze-ti az embereket, és sosem áll meg. Hova vezet minket ez a kocsi? Azt nem tudom. Nekünk csak meg kell bíznunk Istenben és a Materben, hogy minden fontos dolog, ami megtörténik velünk, az azért történik, mert ők ezt így sze-retnék. Boldog ünnepeket és kellemes meglepetésekkel teli boldog új évet kívánok! Szeretettel: Barátnőd…”
Egy őszi éjszaka ezt írja a naplójába:
„Kedves Mater, szeretnék veled egy kicsit beszélgetni és elmélkedni, szeretett Madrecitám. Tudod, ezen a nyu-godt éjszakán, amelyen levelek repülnek át az utcákon, a tél légies dallamának ütemében szeretném neked elmon-dani, hogy milyen kicsinek és jelentéktelennek érzem ma-gam. Isten titka, Krisztus titka, és a te titkod olyan hatal-mas, hogy az én korlátozott lényem semmit sem érthet belőle.
Madrecita, az egyre gyorsabb fejlődés eseménydús időszakában olyan nehéz megérteni a titkotokat. Mi,
em-berek az életben csak bolyongunk, néha ráadásul céltala-nul, és máris véget ér az életünk, és akkor állunk először szemtől szemben a valóság előtt, előtted, úgy ahogy vagy, Isten előtt…
Krisztusom, te megalkottál minket, és hozzád is té-rünk vissza. Ezért arra kérlek, hogy te vezess engem ebben az életben, ami csak egy lépés, egy út, ami örökké hozzád fog vezetni.” (27/28-as naplóbejegyzés)
De nem csak ezen események miatt foglalkozott ennyit a halállal. Tiszta intelligenciája, ami megpróbálta felfogni a dolgok értelmét, egy kideríthetetlen jelenségre akadt. Dec-ember közepén, a vizsgaidőszak közepe táján a bátyjával, Miguellel beszélgetett erről:
„Anélkül, hogy tudnánk, hogy hogyan, de befejeztük a halálról folytatott beszélgetésünket”, meséli Miguel. „Azt mondtam neki, hogy engem nem zavarna, ha meghalnék, ha tudnám, hogy kegyelemi állapotban vagyok. ’Ah, nem’, mondta Barbara, ’én nem szeretnék meghalni, amíg nem értettem meg teljesen egy-két dolgot… akkor is, ha tu-dom, hogy ebben az életben soha nem is fogom tudni őket megérteni.’”
Élete végéig foglalkoztatta ez a téma. Az utolsó bejegy-zésénél, amit kilenc nappal a halála előtt írt, megint visz-szatért rá:
„Madrecita, olyan sok mindent nem értek: a halált, az életet. Te a mennyekben vagy, és én olyan korlátozott, olyan jelentéktelen vagyok. Segíts, hogy igazán gyermek lehessek ez előtt a végtelen, isteni valóság előtt, és hogy tök nagyságú hitem* legyen…” (76-os naplóbejegyzés)
* Jézus azt mondja a Bibliában, hogy ha mustármag nagyságú hi-tünk van, akkor sok mindenre képesek vagyunk. Ebből alakult ki Kentenich atya szavajárása, a „tök nagyságú hit”. (a ford. megj.)