A gyepre alapozott állattartásról

1.5. A gyepre alapozott állattartásról

A kérıdzık számára évszázadokon keresztül a gyep jelentette a kizárólagos takarmányt. A szarvasmarha-, juh-, bivaly- és kecsketartás, sıt még a ló- és sertéstartás is elválaszthatatlan volt a legelıtıl. A legelı jelentette a legfontosabb takarmányforrást és a tartósított szálastakarmányok között is a gyepszéna vitte a vezetı szerepet (Ditz, 1867; Vinczeffy-Barcsák, 1993).

Az állati termékek termelését nagymértékben meghatározza a takarmányozás. Szentmihályi (1979) szerint a kis keményítıértékő takarmányból nem lehet jó állatitermék-termelés. A gyakorlatban beigazolódott, hogy a különbözı hasznosítású állatok takarmányozása gyepre alapozható.

Véleménye szerint az üszık, húsmarhák és juhok takarmánya 80-90%-ban gyep lehet. Ugyanezen a véleményen van Harsányi (1979) is, aki szerint a gyepek hasznosításának megfelelı állatai: a húsmarha, a tenyészüszı és a juh.

Az a szemlélet, amely az állatok takarmányozását a legelı mellızésével és import fehérjével kívánta megoldani, az állattenyésztés fejlıdésének legjelentısebb gátlója lett. Annyira elválasztotta a szarvasmarhát és a többi állatot a legelıtıl, olyan költséges épületekbe kényszeríttette, hogy az egész állattartásunk (elsısorban a szarvasmarhatartásunk) csak veszteségessé válhatott (Nagy–Vinczeffy, 1993). Mára a nagyobb gazdaságokban a tejelı tehenek legeltetésére alig-alig van példa. A szárazonálló (ellés elıtti) tehenek legeltetése elsısorban az egészséges mozgatás miatt valamivel gyakoribb.

A tejtermelésre szakosodott kisebb gazdaságok gyakrabban használják ki a legeltetés elınyeit. A fontosságából egyre veszítı háztáji tehéntartás azonban, ha a településen megoldott volt a kihajtás, a legutóbbi évekig szinte kivétel nélkül élt a legeltetés lehetıségével. A tejelı tehenek utánpótlására szánt nagyüzemi tenyészüszı nevelés gyakrabban használja a legeltetést, de napjainkra itt is inkább az istállózott tartás és a

jászolból történı takarmányozás a jellemzı a takarmányozás-élettani ajánlásoknak megfelelıen (Brydl, 1999).

A mezıgazdaság mőszaki fejlesztésével párhuzamosan egyre nagyobb genetikai értékő és nagyobb termeléső fajták (pl.

holstein fríz), illetve intenzív hasznosítási irányok (marha- és bárányhízlalás) nyertek teret. Ezek a fajták, illetve hasznosítási irányok takarmányozásához a kis hozamú, zömében extenzív gyepek nem tudtak kellı takarmányozási hátteret biztosítani. A kérıdzıtartás ezért fokozatosan vált el a gyepektıl, és tevıdött át a szántóföldi szálas- és tömegtakarmányokra (Barta, 2000).

Mára alig maradt olyan ágazat, amelynek takarmányozásában a gyep meghatározó lenne. A fajtaváltás idıszakától kezdve a tejelımarha tartás takarmányát a gyep helyett a silókukorica szilázs, szálastakarmányát zömében a lucernaszéna vette át (Forgó et al., 2003).

Békési et al. (1980) szerint a húshasznú szarvasmarhatartó ágazat a tenyésztıi és a tartási munkában fokozottabb figyelmet kíván, mint más ágazat. Ez az ágazat igen költségérzékeny, ezért a ráfordítások optimalizálására már a fejlesztés kezdetétıl nagy gondot kell fordítani. Minden olyan esetben veszteséges lesz az ágazat, ha korszerőtlen, munkaerı- és szolgáltatásigényes technológiát alkalmaznak, ha nem olcsó gyeptermésre és melléktermékre alapozzák a takarmányozást, ha nem kellıképpen használják ki a fajták genetikai tulajdonságait. Az északi tájon (Borsod-Abaúj-Zemplén -, Heves - és Nógrád megye) belül olyan igénytelen anyatehén-állományokat kell kialakítani, amelyek fıleg legelın és melléktermékekkel takarmányozva is megfelelı borjúszaporulatot biztosítanak.

A húsmarha-tartás – miután kevésbé intenzív ágazat, mint a tejtermelés, vagy a marhahizlalás – erısen kötıdik a legeltetéses tartáshoz (Dér, 1993; Gere-Koltai, 1992; Szabó, 1998). A húsmarhatartás és általában a szarvasmarhatartás legısibb idık óta ismert módja a legeltetés (Márton, 2003). Véleménye szerint szakszerő gyepgazdálkodással, korszerő tartási rendszerrel mai ismereteink szerint a húsmarhatartás legcélravezetıbb (eszköztakarékos, gazdaságos, versenyképes,

stb.) módja. Az ország húsmarha állománya az évezred elejére oly mértékben lecsökkent (kb. 30.000 hústehén) (Stefler, 2003), hogy a húsmarha állomány legeltetése csak kis mértékben játszik szerepet a legelık kihasználásában.

A juhágazat és a gyepek kapcsolata igen ellentmondásos.

Egyrészt az anyajuh állomány maradt az egyedüli kérıdzı ágazat, amely szinte kizárólag a gyephez kötıdik. Az anyajuh állomány az utóbbi évtizedben visszaesett (Kukovics-Jávor, 1997a). A hízóbárány elıállítás ellenben föltétlen istállózott tartást jelent, a gyepet legfeljebb szénaként veszi számításba (Nagy, 1997). Ugyanezen a véleményen van Wilkins (1979) is, bár a bárányok mellett a vemhes anyákat is említi. A magzati fejlıdés tápanyagigényének biztosítására csak a vemhesség utolsó két hónapjában van szükség növekvı takarmány adagra.

Ez a tömegtakarmány mellett 0,5-1,0 kg abrak etetését jelenti (Vincze et al., 2006).

Kárpáti (2003) és Gencsi (2004) egyetértenek abban, hogy a gyepre alapozott állattartásban új színfolt, úttörı jelentıségő kezdeményezéseket láthatunk régi és új állatfajtákkal, illetve állatfajokkal. Elsısorban a Nemzeti Parkok révén növekszik az extenzív gyepek hasznosítására kiváló magyar szürke szarvasmarha állomány. Ennek a marhának révén kiváló lehetıségei vannak egy új piaci igény kielégítésében, illetve a biohús termelésben.

„Gyephasznosításunkat vizsgálva pedig megállapítható, hogy még ilyen alacsony terméshozamok mellett sem használjuk ki a legelıink eltartóképességének 50 %-át sem” (Kukovics - Jávor, 1997b; Janovszky, 1998). Emellett még azt is érvként szokták felhozni, hogy a hazai birtokstruktúra sem minden esetben teszi lehetıvé a hatékony tartástechnológiák kialakítását. Ezek az érvek kétségtelenül igazak és aktuálisak.

Az irodalmi források alapján egyértelmő, hogy a legelıfőrıl, mint a legeltetéses állattartás természetes takarmányáról, illetve mint tartástechnológiai forma alkalmazásáról nem mondhatunk le.

Ezzel szemben egyes szakemberek nem tartják igazán kedvezınek hazánkat kérıdzı állattartásra. Indokaik között általában az szerepel, hogy az alacsony legelıhozamaink mellett azok rendkívül kiegyensúlyozatlan termelése sem biztosít megfelelı hátteret az állatok legelın való tartására.

1.6. A juh-, ló- és szarvasmarha-ágazatok költség- és