A gyapjaslepke és az apácalepke összehasonlítása

2.12.1 Az apácalepke (Lymantria monacha Linnaeus, 1758) főbb tulajdonságai

Az apácalepke (Lymantria monacha Linnaeus) jól ismert és fontos kártevő Közép- és Kelet-Európában. A legnagyobb károkat Közép-Európában okozza. Lengyelországban, Németországban, Csehországban, Ausztriában, Romániában és Belorussziában kimagasló károkkal jár a fellépése. Lengyelországban elsődlegesen a legyengült erdeifenyő állományokban szaporodik fel (Kolk és Starzyk 1996). Romániában kárterületei egyes években elérik a 12 000 ha-t (Varga et al. 2009), míg Lengyelországban 1982-ben 2,3 millió ha-on védekeztek ellene (Glowacka 1996).

Magyarországon a tápnövények alacsony területi aránya miatt kisebb jelentőségű.

A Kárpát-medencében a 19. század végén és a 20. század elején az akkori Magyarország területén jelentős károkat okozott. Ebben az időszakban a Felvidéken és Erdélyben, a fenyvesekben, nagy területen jelentkeztek az apácalepke által okozott károk. Emiatt az akkori erdészeti rovartani közlemények fő témáját adta ez a faj (Csóka és mtsai 2010).

Bedő Albert 1892-ben született beszámolójában az alábbiakat írta: „Az apácza-hernyó a legveszedelmesebb rovarok legrosszabbja, mert ott, a hol romboló uralma elterjed, nem egy, de több nemzedék korára semmisiti meg az emberek keresetforrását s egész vidék erdıségeit lepusztítva, az azokban munkálkodó lakosságot más helyen való munkakeresésre kényszeríti.”

Elterjedési területének északi határa Svédország középső, Finnország déli része.

Lengyelországban 1987 és 1994 között komoly károkat okozott 6,3 millió hektáron (Keena 2008). Észak-Amerikába még nem telepedett be, de behurcolása ellen számos intézkedést tettek, többek között a tengeri forgalom szigorú ellenőrzését vezették be, mivel terjedésében a legfontosabb szerepet a kereskedelmi, tengeri forgalom jelentheti.

Európában a lucfenyő és erdei fenyő állományokban periódikusan jelentkező tömegszaporodásával súlyos lombvesztés lép fel, és ahol képes megtelepedni, ott gyors felszaporodásra képes. Az imágók fényre jól repülnek. Petéiket, ellentétben a gyapjaslepkével a fák kérgének repedései közé rakják le, augusztus hónapban. A csomóban lévő peték száma 20-100 db. A lárvakelés tavasszal, áprilisban kezdődik. A lárvák táplálkozásukat májusban, majd júniusban is folytatják. A bábozódás júliusban zajlik. Az első imágók már júliusban megjelennek. Rajzásuk szeptember közepéig húzódik (Kolk és

Starzyk 1996). A hímek hosszú távolságra repülnek, miközben a nőivarú egyedeket keresik. A párzást követően kezdődik a peterakás.

A nőstény lepke nagyobb, mint a hímek. Testük 15-20 mm hosszú, 45-55 mm szárnyszélességgel. A hímek 12-15 mm-esek, míg szárnyszélességük 35-45 mm. A hímek fésűs csáppal rendelkeznek, a nőstények csápja fonalas. A lábak mindkét nemnél fehérek, rajtuk szabálytalan fekete mintázottság látható. Ez a színezettség eltérő lehet az ázsiai és az európai rasszokon. A szárnyak töve barnás-szürke, míg a szárnyak mintázottsága sokféle lehet, a fehértől a sötét színig változhat. A peték szürkés-barnák, 1mm átmérőjűek, gömb alakúak. A kelés utáni állapotban a hernyók 3-5 mm hosszúak, 0,5 mm szélesek. A kis hernyók sötétek, szőreik változó hosszúságúak és sűrűn elhelyezkedő csomóból fejlődnek.

A kikelt hernyók hosszú szőreik segítségével könnyen szállítódnak a szél útján. Ezek a szőrök jelentősen megváltoznak az első vedlés után. A hernyók 5-6-szor vedlenek. A második lárvastádiumú hernyó fejtok-szélessége 0,9-1,2; a harmadik stádiumú lárváké 2 mm. A negyedik stádiumban 3 mm, az ötödik lárvastádiumban 4 mm, a hatodik stádiumban pedig 5 mm. A lárvák csak a harmadik vedlés után válnak színessé. Ekkor a fej színe szürkés-sárga lesz barna, vagy fekete foltokkal. A lárva testén, két oldalon, két vonalban helyezkednek el a lárvaszőrök és a lárva testének 3. 7. és 8. szegmensénél fehér folt látható. Ez alapján a gyapjaslepke lárvától könnyen elkülöníthető (11. ábra). A bábok hossza 15-20 mm, kezdetben zöld, majd sötétbarnává válik, esetleg szürkésen feketedik. A bábok felületén szürkésfehér szőrök látszanak. A hím bábok sokkal kisebbek, mint a nőstény bábjai (Kolk and Starzyk 1996). A lepkéknek különböző rasszai léteznek Európában és Ázsiában, amelyek morfológiájukban, tápnövényeikben és viselkedésükben is eltérnek egymástól (Keena et al. 1998).

11. ábra A gyapjaslepke és az apácalepke hernyója Fotó: Nagy Krisztina

2.12.2 A Lymantria fajok táplálkozási tulajdonságai

Az apácalepke polifág kártevő, a gyapjaslepkétől eltérően fő tápnövényei a tűlevelűek közül kerülnek ki. A tömegszaporodása főként erdeifenyő (Pinus sylvestris) és lucfenyő (Picea abies) állományokban figyelhető meg, de emellett a gazdanövényei közé tartoznak egyes lomblevelűek is: elsősorban a Betula spp., Quercus spp., Malus spp., Prunus spp. fajok. A L. monacha tápnövény körét tekintve kivételt képeznek a kőris, éger, és többek között az akác is. Az apácalepke nem táplálkozik például a fekete fenyőn (Pinus nigra Arnold, 1785), a sima fenyőn (Pinus strobus Linnaeus, 1899), a törpefenyőn (Pinus mugo Turra, 1765), és az ezüstfenyőn (Picea pungens) sem.

Komoly kártételével ott kell számolni, ahol tápnövényei, főként a lucfenyő, a magas hegységekben alkot nagy állományokat. A lehetséges tápnövények vizsgálata során az apácalepke a legjobb fejlődési mutatókat, a Pinus strobus-on, a Pinus sylvestris-en, a Fagus grandifolia (Ehrhart, 1788)–n, a Quercus alba-n, valamint a duglászfenyő Pseudotsuga menziesii (Mirb. Franco, 1950)-n ért el. A Pseudotsuga menziesii a Picea glauca ((Moench.) Voss, 1907), a Quercus velutina, a Betula populifolia (Marsh.) és a Picea abies azok a tápnövények, amelyeken az apácalepke reprodukciós tulajdonságai, a fekunditás a legjobb eredményeket mutatták (Keena 2003). A tápnövények meglétén kívül az apácalepke fejlődését a tápnövények fenológiai állapota is befolyásolja.

A két legjelentősebb Lymantria faj, az apácalepke és a gyapjaslepke tápnövényei között, felsorolhatók mindkettő által hasonlóképpen preferált fajok. Ezek a Betula spp.;

Quercus spp.; Pyrus spp; Malus spp.; Picea spp. (Keena 2003). A Quercus fajok közül a Q. rubra, a Q. velutina, és a Quercus lobata (Née, 1801) emelhető ki. A gyapjaslepke számára nem a legkedveltebb tápnövény a Pinus radiata (D. Don, 1836), amelyen ugyan mindkét faj ki tud fejlődni, de a gyapjaslepke nagyobb mortalitási aránnyal éri el az adult állapotot (Withers és Keena 2001). Az Európában nagy károkat okozó apácalepke és a gyapjaslepke megjelenése, felszaporodása attól függ, hogy mely tápnövényei és mekkora területen vannak jelen. Addig, amíg Európában mindkét faj megtalálható, Észak-Amerikában - köszönhetően a zárszolgálati intézkedéseknek - csak a gyapjaslepke okoz nagy területre kiterjedő károkat.